A leginkább talán szellemes, finoman és okosan pszichologizáló melodrámáiról (pl.: Házassági történet, Frances Ha, A tintahal és a bálna, Fehér zaj), illetve szerintem remek Barbie-mozijáról ismerős Noam Baumbach tulajdonképpen e filmmel megcsinálta “A hollywoodi sztár” Nyolc és féljét. A különbség a két film között mindössze annyi, amennyi különbség van egy meghatározó és filmtörténeti jelentőségű filmrendező, illetve egy/a/mindenkori hollywoodi filmsztár jellemző személyisége, intellektusa és művészi nagysága között van – plusz a kronológia. Ez a különbség részben fényévnyi, részben pedig alig tapintható. Egy pályája leszálló ívébe bucskázva összegző önvizsgálatot tartó filmalkotó, aki művész a maga legtermészetesebb önazonosságában, illetve egy némi szerencsével, némi adottsággal és sok munkával és áldozattal a csúcsra jutó tehetséges, bár nem kiugróan tehetséges filmszínész a látszólag ugyanannak a pályának ellentétes oldalán játszik, igazából nem is ugyanazt a játékot – a partvonalon kívülről nézve mégis mindkettő filmes. Ráadásul az önvizsgálat lényegi részét, illetve a következtetéseit tekintve nagyjából ugyanarra az eredmlnyre jutnak. Persze, Fellini klasszikus remekműve lényegesen rétegzettebb, összetettebb, igazi nagy mű, nem véletlenül hivatkozási alap, Baumbach pedig maradt a műfajában, a könnyed hangvételű, érzelmes, de nem szentimentális, független fílingjét mindvégig megtartó melodrámánál.

A címszereplő Jay Kelly tulajdonképpen George Clooney. A filmsztár, a sármőr, cukifiú, aki a Mr. Szexisen Őszülő Halánték címét már régen elorozta Richard Gere-től, nem mellesleg kétszeres Oscar-díjas és háromszoros Golden Globe-díjas színész, rendező, producer és forgatókönyvíró, az ENSZ békenagykövete és a Nespresso arca. Tehát simán lehet az, akit Jay Kellyként látunk a filmben. Baumbach emblematikus untermannt adott hozzá, egy másik nagy sztár, Adam Sandler adja Kelly ügynökét, pesztonkáját, legjobb barátját és ellenségét: Sandlertől már régen megszokhattuk, hogy illik őt komolyan venni, még akkor is, ha látszólag csak telefingja a filmvásznat, mert valahol, mélyen mindig neki van igaza. Itt igazából kettejük, mármint filmbeli karaktereik kapcsolata kap valami nagyon meleg, barátságos és szeretettel teli dicsfényt. Clooney/Kelly a karrierjéért mindent, családi, régi baráti kapcsolatait feladó, de közben egyre nagyobb sikereket elérő, ám mindenközben egyre elmagányosodó sztár, akit mindenhová sminkesek, fodrászok, sajtósok, személyi edzők, stylistok, ügyvédek, könyvelők és ki tudja még kik hada kísér, de az udvartartás csak alkalmazottak serege, akiknek összetevői elhagyhatók, cserélhetők és cserélődnek is. Igazából egyetlen ember van vele minden pillanatban, az ügynöke, aki a sztár gázsijának 15%-ért tulajdonképpen egy szimbióta: a sztárból él, de nélküle a sztár sem marad életben, de legalábbis a felszínen. Clooney/Kelly az önvizsgálat során azon kapja magát, hogy lánya úgy nőtt fel, hogy abban neki semmi része nem volt, így kétségbeesetten próbálja a lány figyelmét utolsó esélyként megragadni, s követi őt Európába (naná, hogy Olaszországba, Toszkánába), ahol ügynöke -jellemzően- sebtiben egy filmfesztivál életműdíjas díszvendégének is beszervezi.

Soha nem láttuk még Clooney-t ennyit mosolyogni, mint e derűs, néhol kicsit könnyes road-movieban: tágra nyílt szemekkel és széles vigyorral az arcán csöppen bele zárt buborékéletéből a zajos, olykor kényelmetlen, máskor picit veszélyesnek tűnő világba, az átlagemberek közé, melyben tán el is veszne, ha nincs mellette ügynöke. Méltó, szerethető és szeretettel teli obeliszk ez a film, amit biztosan sok helyütt levetítenek majd, ha George Clooney egyszer az örök filmben kap majd visszaadhatatlan szerepet. Sandler mellett egy sor jelentős, remek színész/filmes adja ehhez az asszisztenciát: a teljesség igénye nélkül itt van Greta Gerwig, Emily Mortimer, Laura Dern, Alba Rohrwacher, Billy Crudup, Patrick Wilson, illetve Stacy Keach, a filmbeli Kelly apjának szerepében.