A korábban olyan, ma már kultikusnak számító sorozatokkal, mint a Breaking Bad, vagy az abból leszármaztatott Better Call Saul-lal jelentkező Vince Gilligan új projektje egy meglehetősen idegesítőnek tetsző világba kalauzolja el a nézőt, ami szinte teljesen hasonlít ahhoz, amit a valóságban ismerünk. Mindössze annyi a különbség, hogy egy világűr mélyéről érkező rejtélyes vírus fertőzése következtében az emberiség teljes egészéből kivész minden, mit azelőtt rossznak hittünk. A vírus tulajdonképpen bibliai értelemben vett mennyországgá változtatta a Földet. Megszűnt az emberek között a gyűlölködés, a bűnözés, egy csapásra elhallgattak a fegyverek minden csatatéren, nincsenek többé emberi konfliktusok, nincsen hazugság, csak a végtelen derű, gondtalan öröm, minden átleng az üdvösség. A jóval több mint hétmilliárdnyi emberiség megannyi egyedi testét egyetlen minden valaha volt és létező emberi tudást összegző tudat irányítja. Nincsenek tehát problémák – illetve csak egy, pontosabban néhány: mintegy tucatnyi ember valamilyen okból immunis a vírusra.

Értelemszerűen ők maradtak olyanok, mint amilyenek vagyunk most, a valóban és ez nem kevés fejtörést fog okozni a hétmilliárdnyi testben hétmilliárd fejet vakaró elmének. Igen érdekes tehát a Pluribus témafelvetése, hiszen ha egy adott világban minden rendben van, de tényleg semmiben és senkiben nincs egy szemernyi hiba sem, akkor az valahol a mi fogalmaink szerint a dögunalmat jelenti. Hiszen mi értelme van a jónak rossz nélkül? Mi értelme van Istennek a Sátán nélkül? – hogy gyorsan rövidre zárjam az egyik izgalmas gondolatívet a sok lehetséges közül, amit Gilligan új, frissen abszurd humorú utó/disztópiája felvet. Szerencsére a kilenc résznyi első évad egy pillanatra sem fullad unalomba a benne érzékletesen megjelenített szép, új világban tapasztalható rengeteg üdvösség miatt, pedig kevés ilyen szófukar sorozatot vagy filmet látni manapság. De miért is kellene sokat beszélni egy olyan világban, ahol minden rendben van, ahol az emberekkel is minden rendben van, ergo, nincs velük miről beszélni, hiszen a válasz a Ferenc József-i állandó: minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve. A főszerepben azonban egy meglehetős indulattal rendszeresen karenkedő, igen kellemetlen modorú, kákán (és korábban könyvein) is csomót kereső, egomániás és nem kissé piás írónő (Rhea Seehorn), aki nem átall elégedetlenkedni még kvázi a mennyországban sem, amit ő egyenesen pokolként él meg… Tudunk vele menni… 🙂

Szóval, Gilligan nem rág a szánkba semmit és én ennek nagyon örülök, hiszen a mozgókép alapvetően képek sorozata, mely a film nyelvével is tud akár mély, gondolatébresztő történetet mesélni, sőt akár humorizálni is. És Gilligan és csapata ismeri ezt a nyelvet. Rejtélyekkel teli, bosszantóan élhetetlen Nirvánájáról azért az évadban előrehaladva érezni fogjuk, hogy valami nagyon nem stimmel vele, tehát van esély, hogy valamikor helyére zökkenjenek a dolgok – közben azonban remélhetőleg sokat megismerünk magunkról, s való világunkból, olyan dolgokat, melyek talán még nem, vagy nem ilyen direkten jutottak eszünkbe. Ha nem, akkor robban az atom. Ha mégis, akkor is…