Ha lehet mondani, a Szarvasbébivel meglehetősen nagy figyelemre szert tévő Richard Gadd új, ezúttal az HBO Maxon megjelent minisorozatában még mélyebbre nyúl az emberi kapcsolatok feneketlen, igen sötét titkokat és vágyakat rejtő bugyrába. Sőt, a Fivérségben, egy már eleve nem szokványos családban felnőtt, egymással, de a külvilággal is meglehetősen toxikus kapcsolatban lévő durván antiszociális fiú testvérpár több évtizeden át zajló történetében szinte már lubickolni látszik az emberi lét legmélyebb mocskában – de lélegezzünk párat, mondjuk a finálét követő sokk után, emeljük magunkat fel(jebb), és gondoljunk csak a legutóbbi napok random magyar híradóban megjelenő bűnügyi híreire. Egy harminc éves volt kórházi dolgozó emberi testrészeket lopott temetőkből, halottasházakból, melyekből evett is. Egy hetvenvalahány éves volt óvónő két embert gyilkolt meg, az egyik egy nála is idősebb férfi meg akart erőszakolni, ezt mondta tettét indokolva, s amikor a rendőrök elfogták, egy darabot kiharapott egyikükből…

Ehhez képest a Fivérség sem bélyegezhető -mondjuk- extrém devianciapornónak, csupán egy rendkívül intenzív, olykor kifejezetten naturalisztikusan ábrázolt, szókimondó, igaz, reális történet egy homoszexualitását igazán talán csak élete utolsó napján elfogadni tudó, súlyos, mély komplexusokkal küzdő srácról és a hiperérzékenységét és szeretetéhségét hiperaktivitással, szinte paranoid, tomboló agresszivitással és erősen antiszociális magatartással leplező mostohabátyjáról. Gadd most tényleg nagyot markolt ezzel a közel negyven évet átölelő sztorival. Talán rá lehet sütni, hogy közben sokminden kipergett ujjai között és sokszor az maradt a markában, ami kevésbé lényeges. Talán picit meg is tetszett sajátmagának, ahogyan Rubent, az agresszív bratyót játssza, ahogy szinte operaária-szerűen, hosszan és cirkalmasan ordítja ki magából valós sérelmeit, tévképzeteit és kapcsolati összeesküvéselméleteit, rendszerint öccsére (döbbenetesen intenzív Gadd színészi teljesítménye, az idősebb Rubenként, de nem rosszabb az ifjabbat alakító Stuart Campbell sem), ahogyan robban, elpusztítva maga körül mindent, tulajdonképpen saját magát is – de alakítása annyira lehengerlő, annyira brutális erejű, hogy nem lehet nem elismerni. Főleg, hogy amellett, hogy az egész történet az ő kreációja, ő írta és ő a vezető producere is. Persze, mellette baromi erős az öccs egyáltalán nem szimpatikus, szintén nagyon nehezen szerethető figuráját alakító Jamie Bell is (a fiatalkori Niallt alakító Mitchell Robertson is igyekezik, ám az ő fejét annyira Jim Carrey-s Dumb&Dumberre vették, hogy ez picit elviszi a teljesítményét, de nem a kívánt irányba).

Természetesen igen markáns karakterek tűnnek fel a kisebb, de fontos mellékszerepekben is, a leszbikus anya-párostól a Niall és Ruben életében feltűnő kapcsolatokig, a brit film megszokottan erős és hiteles társadalomkritikus és szinte szociagrafikus igényű ábrázolása tetten érhető Gaddnál is. Remekül van megírva a Fivérség, negyven évet átfogni érdekfeszítően önmagában is bravúr, de hogy mindvégig sejteti a drámai végkifejletet, de mindvégig ezt függőben, talányban tudja tartani, az egyértelműen pazar. Nem emel fel ez a széria, sőt, inkább sárba tapos, majd onnan megragadva a falhoz vág, hogy a taknyunk fröccsen – de a katarzis ilyen is.