asanisimasa

Szó sincs Derszu Uzala kettőről, több okból sem, a címbéli fehér tigris (imdb, port.hu) ebben a ropogósan friss orosz filmben egy tank neve. Tudjuk jól, például a Kelly hőseiből, hogy a második világháborúban az amerikaiak tankja a Sherman volt, rengeteg más forrásból pedig azt, hogy a ruszkiké a híres T-34-es. Velük szemben a Wehrmacht haderejében egy igazi, tipikus német szörnyeteg volt csatarendbe állítva, a dallamos elnevezésű Panzerkampfwagen VI., amit még a németek is csak egyszerűen Tigrisnek becéztek. Robusztus, szörnyű hadigépezet volt ez, rettegtek is tőle azok, akiket a sors és az ukáz eléjük parancsolt, pedig a valóságban több baj volt vele, mint amennyi erényét fel lehetett sorolni. A Fehér tigris című film éppen erre a rettegésre épít, amikor címszereplőjévé tette meg ennek a harckocsitípusnak egyik példányát.

Roppant érdekes filmet rendezett Karen Shakhnazarov, bár ez nem meglepetés, hiszen az orosz film -úgy tűnik- kezd magára találni, és rendre markáns alkotásokkal hívja fel magára az érdeklődő közönség figyelmét, de ő maga sem ma kezdte a szakmát, ahogy ezt mondani szoktuk. A szovjet filmgyártásban mindig is fontos volt a második világháború, az ottani, akkori szóhasználatban a Nagy Honvédő Háború megfelelő filmes feldolgozása, ezek aztán igen sokszínű áradatként jelentek meg mozikban: A Ballada a katonáról vagy az Emberi sors tiszta, erős művésziességétől a mélyen sztálinista Berlin elestéig gyakorlatilag tényleg feldolgozódott a háború teljes érzelmi, emberi, ideológiai, történelmi, szociológiai, pszichológiai, stb. spektruma. Berlin eleste megjelenik ebben a mostani filmben is, hiszen ott értek véget a csaták (miután az amuri partizánok visszafordultak a Csendes-óceánnál…), de már nagyon nem úgy, mint Csiaureli hírhedten vonalas, sematikus alkotásánál. Új idők járnak és friss, új szelek fújnak ma már Oroszországban is.

Szóval, érdekes film ez. A Fehér tigrist rettegi a fél ukrán front, amint előrenyomulva saját kiégett tankjainak roncsai mellett vonulnak el. Gyorsan terjed a szóbeszéd, hogy egy elpusztíthatatlan, misztikus német tank egyedül semmisítette meg a teljes szovjet tankhadosztályt, de saját szemével senki nem látta. Az egyik kiégett roncsban egy agyonégett katonát találnak, aki később, miután csodás módon felgyógyult a 95%-os megégésből, beszélni tud a roncsokkal és egyedüli céljává válik, hogy felkutassa és megsemmisítse a titokzatos német harckocsit. A misztikum sohasem állt távol az orosz lélektől, csak a materialista értékrendre építő szovjet hatalom határolódott el tőle. A glasznosztyig szinte csak a kitűnő orosz scifi-irodalom foglalkozhatott szabadon misztikus dolgokkal, amint azonban leomlottak a szovjethatalom ideológiai bástyái az orosz szellem újra szabadon száguldhat a végtelen sztyeppék felett. Szokványos háborús drámaként kezdődik Shakhnazarov (Ilya Boyashov hasonló című, 2008-as regénye alapján készült) filmje, hogy aztán gyorsan beleforduljon a fősodort jelentő misztikus, háborús, igen feszült thrillerbe – amely a végére, nem tagadva a misztikummal mindig párban járó elmélkedésre való hajlamot, illetve a mélyebb tartalom kifejezésére történő művészfilmes hagyományokat sem, filozófiai magasságokban/mélységekben éri el a furcsa hangulatú, lebegős fináléját. (Igen érdekes, ahogyan a kortárs orosz filmek használják a klasszikus zsánerek műfaji jegyeit, lásd néhány poszttal elébb az Augusztus nyolcadikán-t is.)

Tiszta műfaji filmként nem értelmezhető a Fehér tigris. A háborús dráma, legyen bár az első képekben metszően hiteles minden, ahogyan az orosz katonák az oly jellegzetesen hátracsapott tányérsapkáikban, buggyos fenekű gatyáikban, ormótlan csizmáikban, csálé gimnasztyorkáikban, ahogyan amolyan majomszigetekben szívják a mahorkát és a rossz vodkától szemtelenül bamba kíváncsisággal nézik az előttük elfolyó külvilágot: a kissé fakóra színezett képek mintha elveszett háborús dokumentumok lennének; a háborús dráma csak életkép. A thriller, bár súlya van a suspenze-nek, és az akciójelenetek elképesztően látványosak, nem oldódik fel, hanem ellebeg egy (nem részletezem, kik, mik által, milyen körülmények közötti), a háború természetét illető filozófiai eszmefuttatásba. Tehát aki történelmi hitelt és drámai sorszerűséget vár, az nem tud mit kezdeni a misztikummal, aki misztikus thrillert vár, az utálni fogja a feloldás nélküliséget és a végső “rinyálást”… Aki viszont befogadóképes a különlegességekre, aki nyitott és érdeklődő, az viszont élvezni fogja e filmet. Az olykor kifejezetten látványos csatajeleneteken kívül fantasztikus arcokat láthatunk, igazi orosz sármot, végtelen kék tekinteteket a mélyen barázdált arcokban, s amikor megjelenik a Fehér tigris, Wagner muzsikája szól. Asanisimasa: 9/10

A palesztin apától és jordániai anyától a Nebraska állambeli Omahában született Cherien Dabis rendkívül precíz és pontos rendezői debütálása az Amreeka című film, mely annak idején nem véletlenül gyűjtött be szinte minden elismerést a jelentős, független filmekkel foglalkozó fórumokon. A film címének kézenfekvő értelmezése már sokat elárul róla: Amreeka, azaz Amerika, arab-englishben. Muna, a középkorú betlehemi bankfiókvezető váratlanul zöld kártyát kap Amerikába, amit még évekkel ezelőtt igényelt meg férjével, akitől azonban már régen elvált. Muna azonban él a lehetőséggel és 15 éves fiával, Fadival indul útnak – Amerika azonban, bár beengedi, de közel sem várja őket tárt karokkal. 9/11 után minden arab gyanús, Bush ráadásul éppen ebben az időben rohanta le Irakot. Az átlag-amerikainak mindegy, hogy palesztin, iraki, vagy akármi más nációjú arab, mindenki potenciális terrorista. Még akkor is, ha Muna és Fadi történetesen keresztény vallású, izraeli állampolgárságú palesztin. Munáék Illinoisban lakó nővéréhez és annak orvos férjéhez költöznek, akiket viszont ugyanúgy sújtja az amerikaiakban fellángolt arab-ellenesség. Az értelmiségi státuszára oly büszke, kétdiplomás, nyelveken beszélő Muna csak egy gyorsétteremben kap munkát, Fadi pedig rögtön az iskola fehér menőinek céltáblájára kerül.

A film minden külcsínében “független filmes”, erősen dokumentarista jellegű, ez azonban nem holmi nézhetetlen, roncsolt képminőséget nyújtó, kamerát rángató modorosságot jelent, hanem tényleg a valóság mását. Nem illúzióját, hanem egzakt leképeződését. A szerepeket alakító színészek gyakorlatilag azonosak szerepükkel, még akkor is, ha a főbb szerepekben (a Fadit alakító Melkar Muallem kivételével) profi, bár széles körben viszonylag ismeretlen színészeket láthatunk. Az viszont biztos, hogy ha akár Meryl Streep is alakítaná Munát, sohasem lenne olyan jó és olyan hiteles, mint Nisreen Faour.

Nyilvánvaló, hogy a profit- és hatalomorientált Hollywood sohasem fog olyan makulátlan tükröt tartani Amerika elé, mint amilyet bizonyos független filmesek merészelnek. Dabis amerikai-palesztin állampolgárként első kézből szerzett tapasztalatokból, érintettsége okán is fogalmaz, óriási erénye viszont, hogy alapvetően pozitív, megbékélésre törekvő szemléletű, amellett, hogy nem megy el a nyilvánvaló igazságtalanságok mellett sem. Dramaturgiailag, cselekményszervezésében is abszolút precíz a film, mindvégig érdekes marad, magával ragadó élmény nézni. Igen érdekes a lengyel zsidó iskolaigazgató figurája is (Joseph Ziegler), ami szintén a film pozitív üzenetét erősíti, mondom még egyszer, egy alapvetően palesztin attitűdű filmben. Aki ebben is cionista összeesküvést lát, az lője magát agyon, mert káros az emberiségre. Asanisimasa: 9/10

Bár a történet Argentínában játszódik, s e filmet is sokan emlegetik valamiféle „argentin új hullám” egyik darabjaként, a Nyitott ajtók, ablakok mégis inkább az európai művészfilm lírai, például a svéd Bergman, a svájci Tanner, vagy a francia Resnais által fémjelzett hagyományaiból táplálkozik.

Megint három nővér

A film három tizenéves nővér sorsát követi nyomon, ezúttal azonban nincsen szó semmilyen Csehov-parafrázisról, bármennyire is csábító a párhuzamosok végtelenben való találkoztatása. Ez a három nővér három tökéletesen mai tinédzser, akik élhetnek bárhol a világon, Tokióban, Londonban Budapesten, egy távoli orosz tanyán, de akár Buenos Aires kertvárosában is. A svájci német felmenőkkel is büszkélkedő, sokáig Svájcban is élő Milagros Mumenthaler filmjében viszont nem találunk semmilyen dél-amerikai sztereotípiára utaló jegyet, nincsenek túláradó érzelmek, tüzes családi perpatvarok, sőt, a film sem túl „színes”. A filmbéli három nővér leginkább bamba tinilányként ül a kanapén és merednek maguk elé. Unatkoznak talán, vagy esetleg történik is valami odabent a fejecskéjükben? Aztán, ahogyan kánikulai napon a nyitva hagyott ablakokon belibbenő hűs fuvallat szinte észrevétlenül frissíti fel az öreg villa dohos-poros szobáit, úgy feslik fel történetük, látszólagos unalmuk, ürességük, érzelmi visszafogottságuk. Megtudjuk, mit keresnek ebben a hatalmas villában egyedül, felnőttek nélkül, megismerjük múltjukat és megsejtjük jövőjüket is, bár nem igazán ezek a lényeges dolgok…

Női látásmód

Mumenthalert azonban nem a lányok története, hanem sokkal inkább a korábbi, a filmből azonban csak később megismerendő tragikus történések okozta belső lelki folyamatok érdeklik. Jó, férfiként azt mondom, ez a lelki dolgokra koncentráló rendezői attitűd tipikusan női szemlélet, és rögtön ellent is mondok magamnak azzal, hogy a filmet nézve mégis a fentebb említett klasszikus európai művészfilmesek jutnak eszembe, akik mind férfiak. A ’77-es születésű Mumenthaler első játékfilmjében (de néhány szép sikert arató rövidfilmmel a háta mögött) tökéletes ízléssel játszik a három lány „lelkének húrjain”, de van bátorsága is akár percekig apró, nehezen megfejthető, csak saját, egyéni jelentéssel bíró tárgyakat, használati eszközöket mutatni, melyekkel viszont éppen a film sajátosan melankolikus hangulatát teremti meg. Ahogy pedig néha rátalál, elsősorban a legidősebb nővért alakító María Canale mozdulatlan, szinte kifejezéstelen arcára, akkor már szinte Liv Ullmann jut eszünkbe, ahogyan Bergman és Sven Nykvist filmezte: Nem látjuk, csak érezzük a belül dúló mély érzelmi vihart. Vagy. A három lány ül egymás mellett a kanapén és hallgatnak egy dalt. Néha egyikük egy-egy sort halkan együtt is énekel a hanglemezen daloló énekesnővel. Nézzük a három lányt, a dal elejétől a végéig, ahogy látszólag szinte bamba unottsággal hallgatják a dalt, mégis érezzük, hogy mélyen valahol komoly dolgok örvénylenek bennük. Egészen apró rezdülések jellemzik a filmet, és olyan apró-cseprő dolgok, tárgyak, ellesett pillanatok, érzetek és érzületek, amelyekből mégis pontosan érezzük, hogy ezekből valami igen személyes, összetett és pontos kép rajzolódik ki, amit egy nő láttat velünk.

Lassú, eseménytelen, mégse tartalmatlan

A film szavakkal leírható cselekményét akár néhány tőmondatban is össze lehet foglalni. Igen, felületes pillantásra lassú, eseménytelen alkotás a Nyitott ajtók, ablakok, mégsem kibírhatatlan. Nem szenvedés nézni, ha a nézőnek van valami affinitása a szemlélődéshez. Kicsit abszurd, amit mondok, de néha vannak a filmnek olyan pillanatai, amelyek akár behunyt szemmel is láthatóak, élvezhetőek. Bár aki a forgalmazó vígjáték-meghatározására ül be a moziba, az nyilván furán fog nézni, mert nincs olyan zsáner, amit rá lehet húzni Mumenthaler mozijára. A film nem poénokra épül, nincsenek benne vicces párbeszédek, sőt éppen ellenkezőleg: a lányok szinte kizárólag elharapott félszavakkal érintkeznek egymással, ahogyan sokszor a valóságban is. Néha vihognak, de legtöbbször nem. De nincs benne gyilkosság sem, még ha egyszer meg is lendül egy kalapács… Mindössze a lányok ébrednek rá arra fokozatosan, hogyan lesz a semmiből valami. Melankolikus, inkább lírai hatásokkal operáló, érzelmes film a Nyitott ajtók, ablakok, mely Martín Frías esztétikusan fényképezett enteriőrjeinek, az inkább érezhető, mint értelmezhető „üzenetének” köszönhetően elsősorban a szemlélődni ráérő, figyelmes nézők érdeklődésére tarthat számot. Asanisimasa: 6/10

Az asanisimasára már 6-án elérkezett augusztus nyolcadika, haha. (Sőt, még neve is elhangzik a filmben, nem is egyszer…) De félre a tréfát, 2008 augusztus 8-a sokak számára egyáltalán nem örömteli dátum, hiszen ezen a napon nyomultak be grúz csapatok Dél-Oszétiába, aminek következtében a nem elhanyagolható orosz haderő sem késlekedett erejének demonstrálásával a dél-oszétok védelmében. A rövid lejáratú kakaskodás halálos áldozatokkal is járt, és egyáltalán nem járult hozzá a kaukázusi vidék békéjéhez…

Hogy ehhez a közelmúltbéli, sajnálatos miniháborúhoz hogyan jön hozzá a transzformerszek és szuperhősök echte amerikanoid univerzuma, az már egy másik kérdés. Dzhanik Fayziev Augusztus nyolcadikán című monstre háborús drámája/fantasyja valami olyasmi, mint a második világháború híres T-34-es tankja volt. Az obligát harcjárművet, melyeknek hathatós segítségével mégiscsak sikerült azokat rohadt, mocsok nácikat és seggnyalóikat visszazavarni savanyú káposztájuk és bratwurstjaik (kolbászaik) mellé, az amerikaiak találták ki, ők adták a motorok prototípusait, sőt tán pénzt is gyártásukhoz. Mégis a Vörös Hadsereggel azonosítjuk e járműveket (OK., a csehek meg velünk, de ezt hagyjuk most…) E film gyökereit sem az orosz kultúra végtelen sztyeppéin kell keresgélnünk, amit Fayziev e filmben elővezet, azt mind jól kitalálták és kikísérletezték már Hollywoodban, nem véletlenül sertepertélt a produkció mentén bizonyos Michael A. Lerner sem, aki biztosan nem a Moszfilm berkeiben tanulta a szakmát. Ilyen mixet azonban egészen biztosan nem készítettek Amerikában.

Pacekban bugyuta transzformersz-mesével kezdődik a film, ránézésére nettó B-movie, ami viszont bájos húzással fordul amolyan családi romantikus komédiába, amiből -a film bő háromnegyedében- gond nélkül lesz baromi látványos akciókban bővelkedő háborús dráma, nem kevés orosz aktuálpolitikai fényezéssel meghintve. A végén pedig úgy simul egybe a legbutább amerikai típusú szuperhősmese a klasszikusan orosz háborús didaktikával, hogy könnyünk csordul: örömünkben, kaján rosszmájúságunkban és csodálatunkban egyaránt.

Az elején kicsit ijesztő volt az elnagyolt, az első Tron-film grafikáját idéző CGI látványvilág, de a film utána következő részében magyarázatot nyer minden: a derék orosz grafikus mologyecek tudnak annyit, mint hollywoodi kollégáik. A leglátványosabb háborús akciókkal is felveszi a versenyt a film, s ezek a jelenetek ráadásul ijesztő valóságszerűségükkel, aprólékosan kivitelezett, részletekbe menő realizmusukkal is kitűnnek. Egészen biztosan olyan ember tervezte ezeket, aki saját bőrén tapasztalta a golyózáport, és mindennek ellenére, meg tudta őrizni a szépség és a költészet iránti fogékonyságát is. Fura ilyet leírni egy majd’ 40 perces lövöldözős akciójelenettel kapcsolatban.

A film cselekménye ugyan csapongó, nem is kicsit, de hát ezt talán a fentiekből is sejteni lehet, Fayziev és a vizuális stáb nem vacakol, ha hatást kell vadászni, a színészek ennek megfelelően egy két jellemvonás, marcona nézés és fut-lő-szalad-fedezékbe! A főszerepet alakító Szvetlana Ivanovnáról is leginkább annyit lehet elmondani, hogy törékeny szőke, aki el tudja hitetni, hogy nagyon fél. Putyin meg ráadásul nem is így néz ki… Mindazonáltal mégis azt mondom, hogy figyelemreméltó, érdekes szörny ez a nagyszabású orosz film – és az is biztos, hogy ilyet még nem láttunk eddig, soha. Asanisimasa: 6/10