Még véletlenül sem szeretném vérig sérteni a curling hazai szubkultúrájának tucatnyinál semmiképpen nem népesebb hazai táborát, de azt azért ők is belátják, hogy ennél kevés nevetségesebb sportág létezik a Földön. Ennek megfelelően a curlingezőkről is nehéz komolyan mesélni, így nem lehet meglepetés, hogy a norvég Ole Endresennek sem sikerült…
A sport a filmeken
A sport alapvetően kétféleképpen jelenhet meg a filmben. Vagy a küzdelem természetes drámaiságát felhasználva, vagy pedig hobbiként, furcsaságként, kalandként. Esetleg e kettőt ötvözve, egy nagy sportoló életrajzaként. A sport kapcsán aztán rengeteg dologról lehet mesélni: a küzdelemről, hősiességről, a barátságról, féltékenységről, rivalizálásról, sőt, akár rasszizmusról vagy történelemről is. Lehet mesélni mély drámában, sőt tragédiában, lehet heroikus eposzként, himnikusan, lehet gunyorosan, lehet tárgyilagosan, dokumentumszerűen, lehet különféle zsánerekként, thrillerként, krimiként, 
romantikus vígjátékként, sőt, akár horrorként is mesélni, lehet felette ironizálni, szatirikus társadalomkritikát kreálni köré és általában lehet sok-sok díjat nyerni különféle fesztiválokon. Nagy vonalakban a sportfilmekről az állapítható meg, hogy a tömegsportokként, vagy látványsportokként ismert sportágak (pl. futball, baseball, kosárlabda, jégkorong, de még az ökölvívás és más küzdősportok is) elsősorban viszonylag tisztességes, de alapvetően sematikus, mainstream alkotásokban jelennek meg, főszerepben általában valami nagy sztárral (pl. Robert Redforddal, Kevin Costnerrel, Al Pacinoval, stb.), hogy a bevétel mindenképpen garantálva legyen. Az érdekesebb, karcosabb, szabálytalanabb sportfilmek apropója azonban mindig valami furcsa sport, szereplői pedig, akik ezt művelik, furcsa figurák – és általuk a filmek is „furcsák” (pl. Fehér tenyér, Pedálkirály, 127 óra, vagy mint ez a mostani, King Curling is…).
A sportfilmek társadalmi vonatkozásai
Az is könnyen belátható, hogy különleges sportfilmek csakis különleges társadalmi környezetben születhetnek. Például bárki, bárhol összehozhat egy röplabdameccset, ebben nincs semmi kunszt. De ha az a meccs a Vatikánban jön össze, bíborosok közreműködésével, a pápaválasztás idején, az azért már valami, nem? Focimeccs dettó, de ha azt buddhista szerzetesek játsszák, az már izgi. Nem véletlen azonban az sem, hogy ez a curling nevű izé (amúgy olimpiai sportág, helló!), a gazdag, jóllakott napközisként henyélő északi államokban fejlődött sportággá, és ennek csak egyik oka az, hogy műveléséhez elengedhetetlen a jég (lásd a hírhedt jamaikai bobcsapat sztoriját, ugye). A curlinghez tökéletes jég kell, tehát jégcsarnok is, ahol ezt elő lehet állítani – régen persze, ment az a befagyott tócsákon is. Mivel a curling, sajátosságaiból kifolyólag nem igazán látványos sportág, elég gyorsan kinevethetjük magunkat a tükörsima jégen lomhán csúszó böhöm kőkorong előtt eszelős sebességgel sertepertélő sportolók látványán, utána viszont a sportolók gyorsan elmebeteg takarítókká válnak szemünkben, feltéve, ha nem vagyunk az adott csapat belső köreibe avatva. Szóval, mivel nem látványos, nem tévébarát sportról van szó, nincs is szponzor, így a curlingezőknek kell előteremteni mindent, ami a curlingezéshez kell, és ebben a jég a legkönnyebben megoldható kellék. Aztán persze, rá is kell érni ilyen marhaságokra… Ezek viszont nem igazán könnyű dolgok egy gazdasági recesszióban. Nem véletlen tehát, hogy a King (Kong) Curling norvég film.
Atípusos agybaj
Viszont sem nem tipikus norvég, de még csak északi film sem, bár a dán vígjátékok Olsen bandájáig visszavezethető hagyományaiban azért találhatunk ilyen eszement, blőd humort, mint amit az író-rendező Endresen elővezet első nagyjátékfilmjében. Ha humortalan agyturkászok lennénk, rögvest kiállíthatnánk a lesújtó diagnózist: a jólét felemészti az értelmet, a norvég társadalom heveny, atípusos agybajban szenved. De nem vagyunk, ezért röhögünk ezen az egészen… Szó sincs tehát semmilyen északi filmes sztereotípiáról, nincsenek hosszú snittek, melankolikus havas tájak, mélypszichológia, de még véres belezések sem, hanem egy viszonylag egyszerű, „öreg haver beteg lett, ezért újra összejövünk és megmentjük”-történet, meglehetősen blazírt, néha már kissé fárasztó humorral körítve, de legalább jó sűrűre préselten tálalva. Remek a film soundtrackje, főleg, amikor összhangban van a képen éppen történő dolgokkal, amikor illusztrál és hangulatilag „színez”. A színészeket nem bántom, nyilván az volt a rendezői koncepció, hogy ilyen szemmeresztgetős, elrajzolt karaktereket teremtsenek – ezt meg is teszik. A film vizualitása is igen karakteres, pasztellszínekben pompázó abszurd és karcosan groteszk. S ehhez jön még a curling, ami szintén az, a sportok között, de legalább e filmből megismerjük szabályait is. Mélyebb értelmet aztán ne keressünk, a barátság győzni fog, a szerelem is, az end pedig happy. És hát, van már filmje a curlingnek is… Asanisimasa: 6/10
Al Pacino odatett már a vászonra néhány igen velőset, de legmegrázóbb alakítását szerintem a Fedőneve: Donnie Brascóban (AXN, 21.00) nyújtja a tévé előtt kinyúlt ülepű melegítőben természetfilmeket néző almaffiózó szerepében, akit Johnny Depp (Donnie Brasco) aztán csúnyán megszívat.
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 