Az 1980-as évek Írországának tanyavilágában játszódik ez sok díjra jelölt és sokat -méltán- el is nyert ír dráma, mely egy diszfunkcionális családban jónéhány testvérével és szülői szerepre alkalmatlan szüleivel élő tízéves-forma lányról szól, akit egy nyárra, ki nem mondva, de egyértelműen költségkimélő okokból rokonokhoz adnak “kölcsönbe”. A csendes lány, a magának való, elhanyagolt külsejű, folyamatos magányos menekülésekbe rejtőző Cáil (Catherine Clinch) az új, számára ismeretlen, odafigyeléssel, kíváncsisággal és szeretettel teli környezetben mint egy virág, szép lassan kinyílik, de a nyár hamar véget ér…
Colm Bairéad lassú ritmusú, szűkszavú, de éppen ezért pontosan fogalmazó, költőien szép filmjében a lehető legegyszerűbb gesztusokról van szó, melyek mégis talán a legfontosabbak: egy futó érintés, egy nyugodt, figyelő tekintet, egy gondoskodó mozdulat, mellyel megigazítjunk szerettünkön a ruhát, egy lopva odacsúsztatott aprósütemény… És arról hogy ezek hiánya sokszor jobban fáj, mint egy részegen elengedett pofon, egy káromkodó, durva leszúrás, vagy akár az iskolatársak ostoba csúfolódása. E líraian lágy, tiszta, őszinte és egyszerű, magától értetődő módon érzelmes film ráadásul még a hagyományos, klasszikus -a konzervatív, katolikus ír társadalomban még jobban rögzült- családmodellt is idézőjelbe helyezi, sőt, finom, de határozott kritikával illeti. Ezt a kritkát azonban olyan szelíden, érzékenyen fogalmazza meg, hogy még a legfelbőszültebb, legvérszomjasabb “hagyományörzők” is megtorpannak láttán. Manapság ritkán láthatóan szép és tiszta film ez.
Már elmondtak már minden jót (rosszat feltűnően kevésbé), sok dolgom nincs is a True Detective-vel, vagy ahogy nálunk adta az HBO: A törvény nevében című krimi-széria első évadával. Röviden tényleg annyi, hogy ennyi, kipipálva. Ha kéne bővebben is, akkor cizellálnám egy picit a közhangulatot. Az tény, hogy az HBO által bemutatott sorozatok kivétel nélkül igényes munkák, s a műfaj csúcsait jelentik a legtöbb kategóriában. Nyilván lehet kötözködni bármelyikkel, de tökéletes munkát csak az, Akinek a nevét nem szabad kimondani, valamint a már odaát, a másik világban alkotó filmesek végeznek. Ilyen True Detective is (az eredeti címet használom, mert az az eredeti 😉 ), egy igényesen elkészített, szépen végiggondolt krimi, mely tulajdonképpen tekinthető egyetlen filmnek is, hiszen az epizodikusság semmilyen formában nincs jelen benne (később láttuk, egy évad, egy történet, az évadok azonban különálló, egymással kapcsolatban nem lévő történetek: a széria tulajdonképpen antológia, történetek laza füzére). Egyszerűen arról van szó, hogy Niz Pizzolatto író (az első évadot rendező Cary Fukunaga segítségével) ezt a történetet ekkora terjedelemben gondolta kifejteni, amit érthető fogyasztási okokból 8 (az átlagnál hosszabb, egy óra körüli) részre kellett vágni. A True Detective azonban még így, egybenézve is rövidebb, mint Tarr Béla Sátántangója, úgyhogy, ez ügyben nincs miről beszélni.
Na de, a vicc az, hogy majdnem olyan súlyos is, mint Tarr viharsarki megváltás-története. A történet helyszíne nagyjából ugyanaz, mint nálunk a Viharsarok: Louisianában járunk, az USA legfullasztóbb, legszutykosabb, legmisztikusabb zugában, ahol az ott lakók életét egyszerre tematizálja az évenkénti hurrikánszezon, az állandó és bőséges esőzés, a Mississippi és a tenger rendszeres áradása és a pokolian párás, forró klíma – valamint a történelmi Dél minden átkos kulturális, vallási és szociális öröksége, melynek sajátos ízeit az állam sajátos etnikai összetétele fűszerezi még émelyítőbbé. Itt történt 1995-ben (és most maradjunk is ennyiben) egy igen csúnya, nyilvánvalóan szexuális indíttatású, de komoly okkult, sátánista motivációkat is felvető, brutális gyilkosság, melyben két helyi zsaru, a tipikus vidéki tahó Marty Hart (Woody Harrelson) és a zűrös, rejtélyekben gazdag előélettel rendelkező, intellektuális beállítottságú Rust Cohle (Matthew McConaughey) kezd el nyomozni. A szálak aztán nagyon messzire és nagyon mélyre vezetnek, ahogyan a sorozat plakátjának szlogenje is mondja: “Man is the cruelest animal”, tehát az ember a legkegyetlenebb állat. Így a finálé után ezzel nagyjából egyet is érthetünk, miután leszögeztük, hogy azért ez is csak egy nyomozós, ki-a-gyilkos? történet volt.
Annak viszont tagadhatatlanul jó volt, bár Pizzolatto igazán új ötleteket nem dobott be. A True Detective első évada így leginkább valamiféle motívum-gyűjteményre emlékeztet. Az egész történetet átlengő sejtelmes, misztikus hangulat, valamint a bizarr események bizarr láncolata, a detektíveket vallató motívum Lynch Twin Peaksét idézi. A sorozatgyilkos tematikáról a Dexter és Hannibál juthat eszünkbe, míg az őrült szekta-motívum egy korábbi, szintén kitűnő HBO-s sorozatra, a Carnivaléra emlékeztet. Erdők mélyén fekvő kunyhókban gyanús üzelmeket folytató, embertelen körülmények között élő, szélsőségesen lepukkant suttyókat láthattunk például a Justified-ban, a motoros-motívum természetesen a Sons of Anarchy-t, míg a kristályos meth-kotyvasztás a Breaking Badet hozza elő. Természetesen, aki nálam több sorozatot néz, abban nyilván még több előképet is megidézhet a True Detective, mely mindettől függetlenül egyáltalán nem lopott ötletek összefércelt gyűjteménye, hanem egy önálló, különös történet, melyben itt-ott felmerülnek ismert momentumok, fordulatok és motívumok. Na de, ha azt vesszük, hogy egy krimihez három dolog kell: bűnöző, bűnüldöző és bűntény, minden más csak ezek tupírozása. A Columbóra sem mondta senki, hogy a Maigret koppintása, pedig mindkettőben egy furcsa nyomozó oldott meg csúnya gyilkosságokat…
A True Detective sikeréhez a borzongató légkörön, a rejtelmes szektás, perverz gyilkosos, rohadt, mocskos világos koncepción túl azért kellett a ma nagyon komoly pályát futó McConaughey és a szintén élvonalbeli Harrelson jelentős súlyt képviselő párosa is, hiszen a filmet gyakorlatilag ők ketten viszik a hátukon. McConaughey gyakorlatilag végigpofázza a teljes sorozat minimum négy ötödét, ráadásul jórészt parttalanul áradó, folyamatos önreflexiókba bonyolódó filozofikus eszmefuttatásokat mormol, ami azért nem kis feladat. Nem csoda, hogy be is sokallt kicsit a végére, hiszen a második évadot már nem vállalta be…
A két (olykor három) idősíkon futó cselekmény, mely folyamatos oda-visszaható relációban van egymással, sőt, az egyik kulcsjelenetben, melyben az időben hozzánk közelebbi síkban magyarázzák a korábban történt eseményt, miközben látjuk, hogy az valójában hogyan történt, a történet egészével, valamint a két főszereplő egymással való, igen bonyolult viszonyával kapcsolatosan kapunk új információkat. Bravúrosan megszerkesztette tehát Pizzolatto a történetet, jól pörögnek (vagyis, igazából sokszor éppen csak lebegnek) a Rusty és Marty közötti dialógok is, ízlésesen visszafogott a sorozatoknál, műfajtól függetlenül kötelező melodramatikus szál is. Abban viszont csak reménykedhetünk, hogy a kreátor fejében megvan a sztorinak a végső, összegző és minden bizonnyal apokaliptikus végkifejlete is. Pizzolatto amúgy az egész True Detective-projektet egyfajta antológiaként képzeli el, melyben minden évad egy esetről szól, új szereplőkkel. Nem világos azonban előttem, hogy ezek kapcsolódnak majd egymáshoz, vagy teljesen különböző események kerülnek majd a képernyőre – mert itt azért maradtak kérdőjelek dögivel… Remek a zenéje, ez viszont egészen bizonyosan egyértelmű. (7/10)
A (például Tarantino által vezetett) fanyalgókkal ellentétben nekem egyáltalán nincs olyan rossz véleményem erről a második évadról. Persze, időbe tartott, míg megszoktam pl. Vince Vaughn rosszfiú-karakterét, a végén azonban már a fotel karfáját szorítva drukkoltam neki, hogy még egy lépés, még egy… Igen, tényleg furcsa figurákat hozott itt össze újra Nic Pizzolatto, és kissé másként furcsákat, mint az első évadban. Igazi vesztes szinte mindenki, és csak a végén derül ki kettőről, hogy ők azért még életképesek. Ezt viszont egész odáig nem tudhatjuk. Egy rothadt építmény dől össze recsegve-ropogva, mely építmény egy fiktív kaliforniai nagyváros, valójában bármelyik nyugati nagyváros, ahol szétbogozhatatlanul fonódik össze a politika a bűnnel és a gazdasággal. A megoldás csakis egy lehet, méghozzá a klasszikus, nagy sándori radikális. A téma sablonos, kibontása azonban mégis érdekfeszítően izgalmas, de egyáltalán nem rohanós. Szürreális dialógok, melyek mégis a helyükön vannak. A narratíva már hagyományos(nak mondható), nem pofázza/kommentálja végig Colin Farrell vagy Rachel McAdams (ahogyan az első évadban tette McConaughey), sem Taylor Kitsch, viszont a több szereplő szélesebb cselekményáradatot eredményez, mely mégis egyfelé – legtöbbjük megsemmisülése felé tart. Nincs misztikus köd sem, helyette viszont van ismerős mocsok. (7/10)
A harmadik évadra azonban Nic Pizzolatto mintha túlzottan beleszerelmesedett volna az általa írt történetbe… Nyúlik ez az évad, mint frissen sült pizzán a mozzarella. Simán le lehetne vágni belőle három részt: akkor talán egy feszes, tökös kísérlet lenne ez a krimi és a melodráma ötvözésére. Hangvételben megint újít a kreátor. Más mint az elég keményen koppanó első évad, és más, mint a sokak (pl. Tarantino) által is fitymált -szerintem nem rossz- második, de ez nem jelenti azt, hogy jó is a harmadik, amit látunk. Persze, Pizzolatto elég szépen megvezet ezúttal is, hiszen tulajdonképpen csak az utolsó részekben válik világossá, hogy amit nézünk, az nem egy gyermekrablásos, pedofilos thriller, de nem is egy szokványos zsaru/partner történet – hanem egy melodráma tragikus sorsú családokról, magányos férfiakról, a barátságról és a házasság nehézségeiről, olyan “falat rengető” tanulságokkal, mint a “például hiába van pénzed és hatalmad, ha úgy hozza sorsod, még élhetsz boldogtalan, nyomorult életet”. Amúgy igényes széria ez még mindig, csak ez a történet, akár még így is, ahogyan Pizzolato elképzelte, csak maximum öt részben kidolgozva. Remek Mahershala Ali és Stephen Dorff, Carmen Ejogóval kiegészülő nyomozó triásza, különösen tetszik, ahogyan megöregednek, pattognak a szikrák Ali és Dorff között, de hiába a 35 évet átölelő, fordulatos történet, ha az rendre feloldódik az állandóan vissza és visszatérő, melankolikus geilben. (6/10)
Majd négy évet kellett várnunk a negyedik évadra, melyet a várakozásnak megfelelő (pozitív és negatív előjelű) hype is körített. Ezt az évadot, illetve a benne elmesélt történetet már Issa López jegyzi. Pizzolatto, aki bár executive producerként szerepel a főcímben, elég pikírt megjegyzésekkel illette a kissé melodramatikus, lassúcska alaszkai sztorit, mely bár ígéretesen, naná, hogy borzongatóan indul, egy talányos, tulajdonképpeni feloldó megoldás nélküli feminista példázatba fullad, egy meglehetősen közhelyes zöld szósz körítésében. Nem a történet irányával van bajom, kifejezetten támogatom, ha olyan nőkről hallok/látok történetet, akik kiállnak igazukért és simán megküldik teli rüszttel az öntelt, fallokrata hólyagokat, ha arról van szó, hogy meg kell őket küldeni. A környezetvédelemmel sincs bajom, sőt, támogatandónak tartom, amikor kisemberek megleckéztetik a haszonleső gaz multikat. Itt azonban azt érzem, hogy López annyira akart valamit közölni, hogy az elveszett az amúgy Pizzolattótól sem idegen mélabúban, illetve abban, hogy műfajilag valahogy képtelen volt megtalálni, hogy éppen most melyiket használja mondandója kifejtésére. A környezet, az alaszkai hosszú éjszaka rideg, fagyos, vacogtató hangulatának megidézése, a mellékszereplők mind hitelesek, még a szénné varrt Kali Reis (Navarro) is elég jó a furcsa zsaru kötelező szerepére, amit viszont tényleg nem értek, az Jodie Foster. Ráadták ezt a pasikkal, de önmagával is kőkemény, érzelemmentes zsaru gúnyáját, amiben viszont szemmel láthatóan nem érzi magát jól – miközben a csaj egész élete, pályafutása arról szól, hogy ő tényleg egy piszok kemény, mondhatni “tökös” csaj, amellett, hogy kitűnő színész (és még rendező) is. Egyszóval, a megszokott borzongató hangulat, némi gondolat, némi üzenet, néhány erős pillanat, de sokkal több unalom egy alapvetően zavaros, nagyot szólni akaró, de végül csak elhaló szavú, határozatlanul elmesélt történetben. (6/10)
A nemzetközi filmvilág és a közönség jó részének nem kis megrökönyödésére, 2023-ban 7 db. Oscar-díjat (és több mint 400 egyéb fesztiváldíjat és rengeteg jelölést) nyert Daniel Kwan és Daniel Scheinert filmje, a Minden, mindenhol, mindenkor. A megoszló fogadtatás elsősorban talán annak köszönhető, hogy ennyire öntörvényű, vad, zabolátlan, a legfurcsább, legbizarrabb ötleteket is minden különösebb gátlás nélkül hasznosító alkotás még nem jutott ilyen “magasra”. Aztán sokan nem látnak tovább a felszín bizonyos fodrozódásainál, melyek rajzolata bizonyos Mátrix című, évtizedekkel korábbi -első része alapján nyugodtan korszakosnak nevezhető- filmre hajaz, sőt, eme nyúlásgyanút látszik alátámasztani az is, hogy alkotói a Wachowski-testvérekhez hasonlóan, gyűjtőnévként Danielekként jegyzik magukat a végefőcímben.
Nyilván igaza van mindenkinek, sokhelyütt tényleg eszünkbe jut a Mátrix, hiszen a Michelle Yeoh által alakított főszereplő hölgy, Evelyn Wang hasonló mátrixba szorul be, hasonlóan, ahogyan Neo az övébe – itt azonban egy adóügyi ellenőrzésről van “csupán” szó, melynek agyrohasztó, bürokratikus sokkja az, ami Evelynben olyan állapotot idéz elő, hogy a valóság megszámlálhatatlan rétegre, különálló, de bizonyos körülmények esetén átjárható univerzumok millióira szakad, az ezzel járó összes pszichózissal együtt. A film három részre (Minden, Mindenhol, illetve Mindenkor) tagolt cselekménye eme adóügyi eljárás keretében Evelyn erőfeszítését mutatja be, hogy ne bolonduljon meg, emellett egybentartsa széthullóban lévő családját és csődközelben lévő családi vállalkozását, a mosodát. Ezt a bárki számára könnyen megtapasztalható, igen hétköznapinak tekinthető élethelyzetet azonban Danielék olyan vizuális, érzékszerveinket, reflexeinket, figyelmünket igénybevevő, a teljes filmnyelvi, műfaji palettát felhasználó őrülettel tárjánk elénk, hogy tényleg kapaszkodni kell. Kapaszkodni egyáltalán ahhoz, hogy tartsuk a ritmust, nemhogy minden részletében felfogjuk. Szédítő a tempó, amit adagolnak. Teljesen szabadon kezelik a teret és időt, miközben a bő kétórás film reális cselekménye mindössze talán néhány másodperc, vagy esetleg néhány óra. Valójában Evelyn pszichotripje a film cselekménye, Danielék ehhez képest ritkán látható hitellel mutatják ezt meg a filmvásznon. Nyilván az alkotók egy részének származásából adódóan az ázsiai popkultúra motívumkészlete az, ami dominál, rengeteg kungfu-jelenetet látunk (ahogyan a Mátrixban is, bár Wachowskiék nem ázsiaiak), a mangák akciójelenetei és cselekményfűzése az, ahogyan Evelyn agya működik alapvetően – miközben a történet Amerikában játszódik, egy random nagyvárosban, így az amerikai popkultúra motívumai is bele-beleszövődnek a cselekménybe. Amit viszont az egészből végén bennünk marad, az egy szívszorító, egyben szívet melengető, tiszta történet a szeretetről és az egymás iránti megértésről, illetve ezek szükségességéről, a díjazók valószínűleg ezt értették meg. Nem egyszerű film, viszont nagy élmény és jó szórakozás, ha tudunk menni vele és képesek vagyunk követni Danielék féktelen agymenését. Az, hogy milyen jó benne Jamie Lee Curtis, azt már nem is mondom. Ahogyan azt sem, hogy a film egyik legnagyszerűbb, tökéletesen néma jelenetében két kő beszélget egymással percekig egy kietlen sivatagban… Frenetikus. Filmtörténelem.
Bár névleg Noah Hawley alatt fut ez a Fargo című bűnügyi antológia-sorozat, azért kétségeink ne legyenek: Joel és Ethan Coen állnak a széria mögött is, ahogyan ezt a címből, de akár az első évad első részének első képkockájából is könnyedén kikövetkeztethettünk. Persze, lehetne ez akár egy rajongó ügyes hommage-a is szeretve tisztelt mestereihez, azonban a ráérős narráció sajátosan billegős ritmusa, a levegős cselekményszerkezet és atmoszféra, az elrajzolt, groteszk karakterek, a bizarr, olykor kifejezetten morbid humor jellemzően és jellegzetesen coeni. Mondjuk azt, hogy egy tabló, egy crossover All Star Show a Coen-testvérek néhány filmjének motívumaiból összeollózva – mely azonban az ügyesen megírt forgatókönyvnek köszönhetően, mégis egy szervesen, logikusan összekapcsolódó egésszé tud összeállni. Jön a második évad is, melynek sztorija ahhoz a ’97-es Sioux Falls-i eseményekkel fog foglalkozni, amiben Molly apja megsérült.
A történet, illetve annak minden epizódja az eredeti Fargóban látható inzerttel kezdődik: “EZ EGY IGAZ TÖRTÉNET. Ezen események 2006-ban, Minnesotában történtek. A túlélők kérésére a neveket megváltoztattuk. A halottak iránti tiszteletből a többit úgy mondjuk el, ahogy megtörtént” Természetesen, ez a történet is, valamint ahogy annak valamennyi szereplője is teljes egészében kitaláció, viszont pompásan mutatják Coenék fanyar, sőt kifejezetten pimasz, csúfondáros humorát. A táj, a hideg, a hó és a jég, valamint a rendőrök usankája az igazi, minden más egy sarkított, elrajzolt, defókuszált képe annak a világnak, ahol Coenék születtek és felnőttek. Minnesota, Észak-Dakota és egyáltalán, ez az egész északi préri-vidék a világ vége. (Az USA éléskamrája, tehát egy túlnyomóan mezőgazdasági vidék, annak nem túl magasan szárnyaló kultúrájával.) Mintha nálunk Békésről, a Nyírségről vagy Borsodról mesélnénk, nem megbántva ezzel természetesen a békésieket, nyírségieket, vagy borsodiakat, hiszen mi is onnan gyüttünk. A történet azonban nem történt meg, mégha akár meg is történhetett volna. Ilyen a környék, ilyenek benne az emberek, ilyen motivációk hajtják őket és ilyen az életritmusuk és a habitusuk.
Az első évad által elmesélt történet, az eredeti mozifilmhez hasonlóan, szintén egy igen tökös -és várandós- rendőrnőről (Molly – Allison Tolman) szól, aki megpróbál normálisan élni egy pipogya, semmirekellő férfiakkal teli világban. Jellemző módon, talán a legkétbalkezesebb közülük (Gus – Colin Hanks) lesz a legfontosabb társa. Amúgy, összesen talán két normális férfi van a történetben, az egyik Molly apja (Keith Carradine), valamint Lorne Malvo, a fáradt higanymozgású, blazírt bérgyilkos (Billy Bob Thornton), na de az egyiket azért szerelték le az állami rendőrségtől 18 év szolgálat után, mert lábon lőtte magát, a másik pedig egy nettó tömeg- és sorozatgyilkos. Lester Nygaard (Martin Freeman) viszont, aki a történet harmadik kulcsfigurája, semmiképpen nem normális. Az elején ezért, a végén pedig azért nem, amiért. A cselekmény gerincét képviselő szövevényes gyilkosság-sorozat Lester váratlan és brutális “kérdőjelének”, valamint Lorne Malvo hallatlan precizitásából fakadó zűrzavarnak kavarodásából kulminál bele egy szinte bibliai mértékű apokalipszisbe. Malvo színre lépésével mintha maga, a Gonosz lépett volna a minnesotai Bemidji területére. Amerre jár, ott hullák, síró gyermekek és jajveszékelő nők kísérik útját, és a kések, lőfegyverek közhelyszerű használata mellett gyakran él a bibliai tíz csapás valamelyikével is, legyen az sáskajárás, égből hulló halak és békák vagy vérzivatar. Érdekes módon, bár a sorozat tíz részből áll, mindegyik csapásra nem nyílt módja: kimaradtak a tetvek például, a háromnapos sötétség és mások, bár azért Malvo elég sokat megtett, hogy Bemidji (valamint a környékbeli Duluth és Fargo) lakosságából elpusztítson jónéhány elsőszülöttet…
Az amúgy -olyan modern krimisorozatokban, mint a Dexter, Hannibál, NCIS, CSI, stb.- szokványos krimitörténet közel sem szokványos hangnemben, modorban való elmesélésén túl minden epizódban találunk valami mélyebb filozofálgatásra is alkalmas példázatot, melyek általában az élet értelméről, az igaz értékekről és célokról szólnak – egy pite vagy palacsinta felett, vagy akár egy rendőrautóban kuksolva. A sötét, szinte abszurd humor, az ingerszegény, élhetetlennek tűnő környezetben éldegélő fura karakterek, valamint ezek a kis agyafúrt történetek adják meg a Fargo savát-borsát.
Ezenkívül minden déja vu. Olyan, mintha láttam már volna, miközben mégis más, önálló és eredeti. A történet maga, a helyszíne és néhány szereplője (Molly, a várandós rendőrnő, Lester, a pipogya férj), valamint a cselekmény bizonyos motívumai a Fargóból, a filmből jönnek. Malvo bérgyilkos karakterének modellje a Nem vénnek való vidék Chigurhja volt, marhaösztöke nélkül. A talált pénz motívuma (amit itt Stavros –Oliver Platt– talált meg) is innen származhat. De feltűnik az a melírozott hajú, ugribugri fitneszedző is egyebek mellett, akit az Égető bizonyítékban láttunk, Brad Pitt frenetikus alakításában. Billy Bob Thronton – aki semmivel sem kevésbé vérfagyasztó, mint Javier Bardem volt- viszont Coenék egy másik remekművében játszotta annak emblematikus főszerepét, ő volt Az ember, aki ott se volt. Satöbbi. Komoly, komplex művészi univerzum ez. Egyedül talán Martin Freeman alakítása, pontosabban az, amit “átváltozásáig” művel, az lóg ki egy picit az egészből. Freeman egy szinte tökéletes Woody Allen-replikánst mutat be, ami egyrészt zseniális teljesítmény, másrészt viszont egy másik univerzum, ugyebár. Amit viszont a sorozat második felében alkot, az nagyon rendben és főleg, a helyén van.
Jó volt az első évad. Rendkívül szépen, igényesen fotografált film, a Twin Peaks óta (tán a Hannibált kivéve) nem éreztem ilyen erős atmoszférát. Logikus, alapos, egyben elegáns a rendezés és jó, hogy nem siet sehová. Jók színészek és az a semmivel össze nem téveszthető, csúfondáros, de éjfekete humor, ami átszövi az egészet, az nagyon kell. 9/10
A második évad cselekménye a fentebb már említett, 1979-es Sioux Falls-i véres eseményekkel foglalkozik, a “túlélők kérésére a neveket megváltoztattuk. A halottak iránti tiszteletből a többit úgy mondjuk el, ahogy megtörtént”, ahogyan azt az első évadban már megszoktuk. Ezenkívül maradt minden, úgy, ahogyan ott fenn, északon mindenki megszokta, változatlanul. Bizarr, olykor éjfekete, morbid humor, szépen harmonizálva a véres erőszakkal és a szereplők könnyed, bár csapongó ontológiai fejtegetéseivel. A karakterek ismét a Coen-univerzum tipikus figurái, illetve azok szabad variációi. Az alkotók mintha kedvenc játékbabáikat szedték volna darabjaira rosszcsont gyerekekként, és azokat a pillanatnyi, ám legvadabb ötletek alapján szerelték volna újra össze. Kemény, egyszerű, de igazságos zsaruk, gyenge, beteg, vagy éppen erős nők, démonikus gyilkosok, marhaösztöke helyett elektromos sokkoló, hó, fagy, véres sár. Ufók. 9/10
A Fargo harmadik évadában a Coen-testvérek és Noah Hawley egy újabb bizarr bűnesetre derítenek fényt az új évadban. A bonyolult bűneset valójában fikció, mint ahogy a korábbiak is, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne benne minden vérfagyasztóan valósághű – minden abszurditása és morbiditása ellenére. Szabad, virtuóz cselekményvezetés, újra elképesztő karakterek (David Thewlis szerintem jobb még Chigurgh barátunknál is), újra a csajok az igazán tökösek a történetben… Egy szóval, minden a megszokott palettáról, de mégis izgalmas minden perc. A legjobb, ami a krimi műfajával történhet. A zenei körítés, a vizualitás, minden zseniális. 9/10
A negyedik évad több szempontból elüt az előzőektől. Az eddig meghatározó bizarr, morbid hangnem kissé visszafogottabb, bár néha mégis kifejezetten abszurd. Inkább Coenék korábbi, A halál keresztútján című gengszter-noárjára hajaz, karikírozva az unásig ismert gengszterfilm-kliséket, de megspékelve azt bizonyos emberjogi felhangokkal, tekintve, hogy a történet főhőse egy fekete gengszter (Chris Rock). A parádés képi világ, a cselekményben elhulló áldozatok nagy száma, haláluk fantáziadús volta, a szellemes, levegős cselekményvezetés, valamint az üdvözítő(en cinikus) végkifejlet azonban mindenképpen szerves részéve teszi ezt az évadot az antológia-sorozatban. Főleg, hogy nem csupán egy élvezetes bodycountot nézünk végig, hanem az alkotók egyfajta értelmezését is adják Amerika történelmének, ami azért nem kis fa, már a fejsze belevágást illetően. Coenék, és Hawley sajátos végkövetkeztetése ugyan annyi, hogy Amerika története tulajdonképpen a rasszizmus maga, azért a sorozat végére látni fogjuk, hogy ez a sarkos megállapítás látványos példázatban cizellálódik érvényes erejűvé. Timothy Olyphant ismét rendőrbíró, de hogy! 🙂 Jó volt ez is. 8/10
Képzeljük el a Reszkessetek betörők! találkozását a Twin Peaks-szel, a Délidővel és más klasszikus westernekkel egy gigantikus ÉS katartikus KIA-reklámban. Ha sikerül, nagyjából láttuk az ötödik évadot, szerintem mind közül a leg-leg-legebbet. Látatlanul legyinthetünk, persze, ez egy katyvasz! De nem, nem az. Miközben az összes eddigi évadhoz képest leghűbb hangvételében az eredeti Fargo-filmhez, telistele a fordulatos és izgalmas cselekménybe szőtt konkrét utalásokkal, következetesen végigvitt motívumokkal arra, igen bátor aktuálpolitikai kiállással is osztja közönségét. Fenekestül forgat fel olyan kőbe vésett amerikai toposzokat, mint a hazafiság, a cowboy-, és westernmítosz, a szabadság és szabadosság kérdése, a magántulajdon, a család szentsége, a Biblia sajátos értelmezései, a családon belüli erőszak, mindezt egy gyermekésért és családjáért harcoló, vasággyal együtt is legfeljebb 45 kilós nővel (Juno Temple) a főszerepben, szemben egy tökig felfegyverzett, öntörvényű helyi seriffel és trumpista bagázsával. De van egy kibírhatatlanul arrogáns és flegma milliárdosunk (Jennifer Jason Leigh), egy újabb rendkívül extrém, és még ennél is hülyébb nevű bérgyilkosunk (Sam Spruell) és egy Tommy Lee Jones-ba oltott John Wayne-ünk (Jon Hamm), mint a “hagyományos értékek legfőbb őrzője”, aki úgy lesz megbüntetve, ahogyan a legjobban megérdemli. És a zenehasználat! Amikor a nagy fináléra készülődvén megszólal a YMCA, a Village People-tól, akkor felnyerítettem. De a többi is, nagyon pontos, nagyon kreatív, nagyon informatív minden megszólaló, megvillanó, megmutatott és csak érzékeltetett dolog. A végén, a fináléban pedig úgy vág pofon a szemérmetlenül, pimaszul arcunkba tolt “jóság”, hogy a fal adja a másikat. 10/10
Szóval. Tetszett például az igyekezet, amivel szemmel láthatóan próbáltak az alkotók valami nemzetközi értelemben is vállalható minőséget létrehozni. Szépek, mívesek a ruhák, a jelmezek. A kellékek (mégha nem is minden esetben stimmelnek kronológiailag). Tulajdonképpen vizualitásban sincsenek komolyabb kifogásaim, egy kosztümös történelmi tévésorozat ha így néz ki, mint ahogy a Tündérhegy, az rendben van. Tetszett néhány színész, például Szamosi Zsófia Báthory Erzsébetként, Bokor Barna Bethlen Gáborként, Zayzon Zsolt Thurzó nádorként vagy Gáspár Kata Török Kataként, ők árnyalt jellemű figurákat formáltak, valódi színészi teljesítményt nyújtva. Volt sok jó színész, gyakorlatilag statisztaszerepben. Volt még jónéhány érdekes, markáns, filmszerű és filmbe illő karakter, egészen megszólalásig. Még a főszerepet, Báthory Gábort alakító fiatal Katona Péter Dánielnek is csillogott valami veszedelmes szomorú tekintetében, ha még néhány héttel, hónappal a forgatás előtt rá is gyúrt volna picit a szerepre, már izomtömeg tekintetében, el is hittem volna róla, hogy olyan vérnősző, pszichopata vadállat, mint amilyet láttatni akar.
Kifejezetten fájt látni azonban azokat a tömegesen előtűnő, vérszegény, és kimondom, ordítóan tehetségtelen szereplőket, akiknek ehhez képest rendkívül fontos mellékalakokat kellett volna megformálniuk. A kosztümök és kellékek igényességéhez mérten elenyészően kis számú statisztasereg kiképzetlenségéről, irányítatlanságáról, fazonírozatlanságáról már nem szólnék. Miközben a Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájának első részében, mint irodalmi alapanyagban olvasható gazdag, buja táj- és korleírás egész szépen megidéződik a nyolc, közel egyórás részben, olyan primitív, bántóan banális, hétköznapi -és mai!- nyelvezetű dialógokat hallunk, mint a 4-es/6-oson, hétfő délután öt óra körül, olyan közhelyes, színvonaltalan és ötlettelen sziruációkban, melyeket talán az ennél sokkal olcsóbb délutáni, melodramatikus szappanoperákból is kivágnának. Madarász Isti rendező érezhetően nagy jelentőséget tulajdonított a részleteknek, sokat is bíbelődött ezekkel, a korabeli élet, a munka és a harcok ábrázolásával, ez helyénvaló is, csak nem ennyire sterilen. Van benne ráció, hogy minden vadonatúj és ropogós, még a rothadás és a koszlottság is, csakhogy ez bármennyire reális, hiszen ami ma romos, az talán éppen a történet idején volt új, csak ez éppen ennyire nem filmszerű. A filmszerűség lényegi része a mese, főleg az efféle kosztümös történeteknél, a valóság reprodukálása, vagy inkább megidézése is fontos, de talán nem ennyire. Főleg, hogy amúgy igen sok kronológiai képtelenségbe (zenei, művészettörténeti, de akár szexológiai értelemben is) futunk a film nézése közben, ami idézőjelbe teszi a történelmi hűségre való igyekezetet. Megmosolyogtató, ahogyan például a valóban kortárs Shakespeare, vagy éppen a nemrégiben felfedezett Amerika gyümölcsei jelenetet kapnak a történetben – ez olyan “maché”, hogy hangosan fel kellett nevetnem. Megmosolyogtató az a szándékoltság is, amivel ezt a XVII. század elején játszódó történetet a mai kor nagy nemzetközi kritikai és közönségsikert arató fikciós szériáihoz, például a Trónok harcához vagy a Nagy Katalinhoz akarták “passzítani” az alkotók a meglepően sok és a nemzeti televíziók vaskalapos, neogótikus erkölcséhez mérten kifejezetten merész szexjelenetekkel, sőt, bár explicit nem mutatott, de pontosan jelzett LMBTQ-tartalmakkal (hol a fólia?), kábítószerhasználattal és explicit, véres erőszakkal telezsúfolt sorozatot. Nem igazán sikerült jól.
Aztán igen “érdekes” az is, hogy mit tudunk meg e sorozatból? Például azt, hogy a magyar urak rengeteget isznak, zabálnak és dugnak gyakorlatilag bárkivel, ezenkívül simán szegnek adott szót és szerződést, elárulnak bárkit és bármit pillanatnyi érdekeiknek megfelelően, átvernek rokont és barátot, némi haszonért vagy előnyért, lenéznek mindenkit, ki nem tartozik közéjük. Aki gazdag közülük, az a vagyonát rablással, vérrel és vassal szerezte – semmiképpen nem munkával, szorgalommal, ügyességgel és találékonysággal, mint például a lenézett szászok. Viszont a szászok (zsidók, törökök, stb.) a rosszak, mert gazdagodnak és gyarapodnak a szent magyarszékelyhajdú földön… Hát, izé. 😀
Sportfilm és életrajz is egyben ez a Nyad című mozi. Sportfilmként teszi a dolgát, hiszen az nagyjából csak annyi, hogy benne egy elhivatott, fanatikus, stb. sportoló leküzdi, megmássza, megugorja, legyőzi, stb. a szeme előtt lebegő célt, a nagy ellenséget. Jelen esetben leússza, azaz átússza, hiszen a címszereplő Diana Nyad maratonúszó, rengeteg extra-hosszútávúszó bajnokság bajnoka, megnyert mindent, amit ebben a sportágban meg lehet. Egy dolog nem sikerült neki, a nagy cél, hogy átússzon a kubai Havannából a floridai Key Westbe. A 110 mérföldes távnak négyszer ment neki, a film cselekménye -archív híradó részletekkel és dramatizált flashbackekkel- a 2013-as ötödik kísérletet követi végig. Izgalmasan teszi ezt, kiemelve az elmebetegség határát súroló, hihetetlen küzdelmet, amit ez a nő 62 évesen végigvitt egyedül a tengerben és a végén három pontba foglalva elénk is tárja tettének fő tanulságait. Ha megnézzük a filmet, megtudjuk, mik is ezek.
Tulajdonképppen életrajzként is működik a film, hiszen a flashbackekből, elejtett félszavakból szépen kitajzolódik, mitől is vált Diana Nyad személyisége ilyen makaccsá és kőkeménnyé. Nem a gyengéd szülői háttértől, legyen itt ennyi elég. Látunk igen szemérmes jelzést szexualitására (illetve annak hiányára is), ami egy része egész életét végigkísérő, sziszifuszi küzdelemnek. Az ilyen harcos figurák alakításáért mindig jár az elismerés, nagy ziccer az ilyen a jó színészeknek – Annette Bening ázik is érte eleget, nem véletlenül jelölték idén (2024-ben Oscarra, mint Legjobb Női alakítás). Jodie Foster is begyűjtött egy jelölést, ő Legjobb női mellékszereplőként, mint Diana Nyad örök barátja és edzője, aki nélkül Nyad nem érhette volne soha el azt, amit elért. Övé is ziccer – valamiért úgy gondolom, egyikük sem fog nyerni. Ennek oka az Akadémiai Díjak kiosztásának állandó átpolitizáltsága egyrészt, nem tudni, éppen idén mi lesz a trend. Másrészt, hogy miközben a film tulajdonképpen tényleg működik, mégsem tud átütő lenni. Ámulunk az emberfeletti erőfeszítésen, hogy egy nő, hogy 62-évesen “olyat tesz le az asztalra”, amit előtte még senki, hogy képes felülemelkedni saját, irdatlan egóján, ami nélkül senkinek nem sikerül semmi – jó film, működik precízen, de mégsem emelkedik ki az efféle műfajú filmek közül.
Merészen, sőt, vakmerően vág az ollójával e film vágója, de legalább ennyire merészen kezd bele meséjébe írója/rendezője, Hannes Holm is, amikor kb. a második jelenetben egy merev fütykösbe beszélteti főhősének első partnerét. Főleg, hogy aztán a kissé pornográf felütésnek később nincs folytatása – mondom ezt az érzékenyebb lelkűeknek. Az utolsó vakáció egy tizenhét éves fiatal svéd srác felnövés-története, mely egyetlen -igen eseménydús- nyáron száguld végig tágra nyílt pupillájú személyiségén. Martin (Bill Skarsgård) alkoholista apja dühöngései által zaklatott családjából nyári munkára egy idilli svéd szigetre megy nyári munkára a vakáción, ahol a svéd királyi yacht-klub éttermében olyan dolgokat tapasztal, amikről eddig még csak nem is hallott.
Rendkívül illúziókeltően megjelenített hetvenes évek közepi környezet, ruhák, zenék (természetesen ABBA is), figurák, némi szex, de annál több hamvas romantika, drogok, alkohol, rossz társaság. Tulajdonképpen közhelyes történet, viszont a semmit túl nem beszélő, de talán éppen ezért igen expresszív, időt és helyet vad szabadossággal kezelő, friss ritmusú mód/vágás, a svéd szigetvilág és (a nekünk legalábbis) vacogós svéd nyár semmihez sem hasonlító hangulata egyedivé teszi a sokak által, sokszor elmesélt tipikus tini-sztorit. Nekem Török Feri első két nagyjátékfilmjének (Moszkva tér/Szezon) hangulatát idézi ez a Netflix mélyéből előbányászott, érdekes kis mozi, de azoknál sokkal nyersebb, szinte “barbárabb”. A fiatal Bill Skarsgård pedig tök úgy néz ki, mint Mick Jagger 1965-ben. Nem mondom, hogy hibátlan film, messze nem az, de érdekes. Szerintem érdemes rákeresni.
Számomra, legalábbis az én “pasiagyamnak” olyan ez a sorozat, mintha betekintést nyerhetnék abba a titokzatos “női agyvelőbe”, abba, ahogyan a nők gondolkodnak. A nők, így általánosítva, sztereotipizálva a női gondolkodást, mint olyat, hiszen biztos vagyok abban, hogy sok hölgyismerősöm felcsattanna, én nem ilyen vagyok, én nem így élem meg az élet nagy fordulópontjait, például a gyászt, mint ebben a Halott vagy című, három évadot megélt remek sorozatban annak szereplői. Ez valóban egy nagyon csajos sorozat. Nők írták, jórészt nők a producerei, nők a rendezők és két fantasztikus csaj a főszereplő. Aki hímnemű a történetben, az vagy még gyerek, vagy simán balfasz.
A vicc az, hogy én, a pasi, ezt nem érzem sértőnek, sőt! Sok itt feltárt ismérvben még magamra is ismerek, miközben röhögök magamon, férfitársaimon. Merthogy, hiába gyász a fő vezérfonala a történetnek, gyásszal kezdődik, gyásszal végződik és közben is akad dolga a kaszásnak, egyáltalán nem komor a történet, hanem vicces. Feketehumor, bár inkább érzelmes, sírva-röhögős, olykor kicsit elfacsarodott szívvel mosolygós a jellemző hangvétel, ahogyan a két főszereplő, miután gyakorlatilag, egymástól függetlenül, eltették láb alól egymás férjét/vőlegényét, a legjobb barátokká válnak, míg a halál el nem választja őket egymástól. Lenne mit tanulnunk abból a fantasztikus női szolidaritásból, amiben két, egymást korábban nem ismerő nő összetart a bajban, még akkor is, ha a világ közben ellenük fordul, abból a megbocsátani tudásból, amit egymás iránt tanúsítanak, miután igazi, mély tragédiát okoztak egymásnak. Lenne mit tanulnunk abból az életszeretetből, felhőtlen és felelőtlen optimizmusból, ahogyan Judy (Linda Cardellini) éli az életét, abból a temperamentumból, erőből és küzdeni tudásból, amit Jen (Christina Applegate) mutat a rázúduló szarviharban. Szókimondó, klisékerülő, rendkívül szórakoztató és drámai értelemben sem sekély történet, két kémiailag többszörös kovalens kötésben lévő, imádnivaló színésznővel. Játékuk bár egyáltalán nem mondható színészi értelemben “kevésnek”, lendületében lehengerlő, mindkettőjük esetében. A drámai pillanatokban viszont szívszorító, és nemcsak a vérbeli komika Applegate esetében, aki épp a harmadik évad alatt kapta meg a diagnózist gyógyíthatatlan betegségéről, ami színészi karrierjének végét is jelenti. Standing Ovation.
Ismét egy minisorozat és ismét a Netflixről. Össze-vissza időbeosztásomnak jelenleg ez a legmegfelőbb mozgókép-formátum: viszonylag kerek, magával ragadó, izgalmas sztori, jó darabolhatóság, nem túl mélyre hatoló “habzóhatás” – és ennyi kell a tökéletes helyettes címhez. A közönség és a kritika sem fogadta túl nagy lelkesedéssel Renée Zellweger első tévésorozatos szereplését, de ha átpörgetjük a korabeli fikazuhatagot, akkor az ún. kritikai megjegyzések túlnyomó része Zellweger plasztikai beavatkozásait, illetve a történet egyik szálát képező meleg párkapcsolatot kifogásolja, ami számomra legfeljebb előítéletességet jelent. Aki esetleg mélyebb kritikát fogalmazna, az a sekélyes párbeszédeket és a erőltetettnek tűnő történetfűzést emeli ki…
Szerintem ez is erősen véleményes. A párbeszédek pont annyira sekélyesek, mint amennyire sekélyes egy nagyvállalati középvezetői meeting, vagy egy kórházi csevej két szívműtét között a folyosón. Aki meg szerelmi évődés közben mondjuk Kierkegaard-ról akar vitatkozni, annak biztosan vége is a szerelmi életének (Félelem és reszketés, na ja). A három fő cselekményszálon bonyolódó, de a végén lazán összefonódó sztori is éppen eléggé izgalmas ahhoz, hogy végignézzem a sorozat tíz részét (és ezt a kritika sem tagadja, nézeti magát Mike Kelley kreálmánya). Meleg pasik szerelmesek egymásba? Na ja, nekem semmi bajom a melegekkel, de miért kell minden sorozatba beletenni őket? – jön a fitymálkozás. Mert homofób vagy, azért. A sztoriban ráadásul ők azok, akiki végig a legnormálisabban, legőszintébben és legbátrabban viselkednek, holott azért történnek velük vad dolgok. Renée… Nos, Renée tényleg szétbarmoltatta az arcát. Konkréten ha a felső fogsorát villantja, szinte halljuk arcbőrének és arcizmainak recsegését-ropogását. Ettől függetlenül hibátlanul hozza a vérnősző vadkapitalistát, egy ördögien veszélyes “angyalbefektetőt”, ami itt a szerepe.
A Mi lenne/ha sztorija amúgy sok tekintetben hajaz arra az általam gyakorlatilag egyetlen nézhető tévéműsorra, melyben sikeres vállalkozók válogatnak feltörekvő üzleti lehetőségek, “világmegváltó ötletek” között (Zellweger karaktere simán ülhetne a Cápák között is, pont olyan), még akkor is, ha a végkifejletben másfelé kanyarodik. Sikerre vágyó, tehetséges fiatalok, egy merész ötletével a rákgyógyítást forradalmasító orvos-biológus, egy hátrányos társadalmi helyzetéből sok munkával és tanulással ígéretes sebészrezidenssé váló lány, egy mexikói származású, meleg ügyvéd, akik szövevényes családi és személyes kapcsolatban vannak egymással, érvényesülni, házasodni, gyereket vállalni kívánnak a szabadság földjén, a Szilícium-völgyben, miközben hatalom-, pénz- és kéjvágyó ragadozók lesik minden lépésüket. Bár tényleg van itt minden, mint a vurstliban, azért eléggé logikusan kapcsolódnak össze a látszólag összehányt részletek, csak oda kell figyelni egy picit és nem a külsőségeken csámcsogni. Talán vennénk a műfajhoz képest egészen gondolatgazdag, alapvető morális kérdések körül forgolódó adást is…
Minden bizonnyal ez a minisorozat sem készülhetett volna el, ha nem arat akkorát annak idején a Narcos. Ha más nem, hát az alkotói cuppantak rá a siker ízére, mint Amerika a kokainra, ugyanis Doug Miro és Carlo Bernard, nem törődve a dolog súlyával, ismét a hetvenes-nyolcvanas évek sokmilliárd dolláros forgalmat hozó, kolumbiai kokainbizniszébe turkáltak bele új kreálmányukban. Ahogyan a Narcos témája, főszereplője, Pablo Escobar is valóságos személy volt, úgy ez a bizonyos Griselda Blanco is az volt, ráadásul mindketten ugyanabban a bizniszben utaztak. Ehhez aztán vegyük még hozzá azt is, amit mind a hat rész elején inzertben tudtunkra adnak, miszerint és Pablo Escobar szerint “mindössze egyetlen férfi volt, akitől féltem -mondja Escobar-, de az is nő volt.”
Azonban ahhoz képest, hogy szegény Pablo barátunk paranoiás, nárcisztikus pszichopata személyisége milyen szépen, cizelláltan bomlik ki és szét a narcosban, a Griselda már közel sem mutat címszereplőjéről ilyen mélységű és komlexitású személyiségképet. Részben azért nem, mert a címszerepet alakító Sofía Vergara színészi képességei nem elegendők ehhez, de azért sem, mert az alkotók ezúttal nem is biztosítottak elegendő időt és teret ehhez. Mindösszesen hat darab pillanatfelvételt látunk egy hosszú és elég komoly ívet húzó személyiségfejlődésből, de a miértekre és hogyanokra nem kapunk választ. Tényszerűen megtudunk dolgokat Griseldáról, de hogyan lett a férjét meggyilkoló, összetört lelkű anyából, hajdani prostituáltból a meggyilkolására küldött bérgyilkos szeretője, majd felesége, hogy valójában hogyan tekerte ujja köré a komplett miami-i drogmaffiát, majd hatalma csúcsán hogyan és miért vált őmaga is az egyik legveszélyesebb akkori drog, a crack rabjává (amiről aztán eléggé hihetetlen módon egyik pillanatról a másikra le is szokott…), azt már nem kötik az orrunkra. Mindenközben SofíaVergara általában hiperventillálva piheg bele tágra nyílt szemmel, infarktusközeli állapotban a kamerába. Olykor meg kiabál. De ennyi. Az -nekem legalábbis- nem jön le, hogy miért is volt ez a nő annyira veszélyes, hogy még Pablo barátunk is rettegett tőle, főleg, hogy aztán az egész történetben szóba sem kerül. Jó, elmondják, hogy ez a nő veszélyes, de nekem, a nézőnek ezt át is kellene éreznem – ez pedig nem történik meg. Érdekes módon, a mellékszereplők sokkal-sokkal érdekesebbek, bár őket meg már ismerjük máshonnan – nem feltétlenül személy szerint, csak a karaktereiket. Profi a korszak megidézése is, de ezt is láttuk már. Olyan ez a sorozat, minden egyes jelenetében, kockájában, mintha a Narcosból lenne kivágva és összeragasztva. Azonban egyértelmű, hogy ha netán tényleg így lenne, akkor nem véletlenül lett ez a szál kivágva… Az egész csupán tautológia.
Ezenkívül minden déja vu. Olyan, mintha láttam már volna, miközben mégis más, önálló és eredeti. A történet maga, a helyszíne és néhány szereplője (Molly, a várandós rendőrnő, Lester, a pipogya férj), valamint a cselekmény bizonyos motívumai a Fargóból, a filmből jönnek. Malvo bérgyilkos karakterének modellje a 
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 