asanisimasa

Nem kell focirajongónak lenni ehhez a filmhez, sőt, kifejezetten ellenjavallt az angol foci behatóbb ismerete, különös tekintettel a Derby County, a Leeds United és legfőképpen a Nottingham Forrest csapatok pályafutására. Ellendrukkernek sem kell lennünk azonban, nem lehetünk focigyűlölők sem és kell bizonyos affinitás a sporttárgyú életrajzi filmek iránt. Az elátkozott Leeds United című mozi ugyanis Brian Clough edző életének egy meghatározó szeletével foglalkozik, és ha azokkal már előzetesen tisztában vagyunk, akkor a film java része érdektelenné válik számunkra.

Persze, nem lehet elhanyagolni a fennmaradó faktort sem, hiszen a filmet közvetlenül ezután, A király beszédével rendezői Oscar-díjat nyert Tom Hooper rendezte, és két korábbi “miniszterelnök”, A királynőben Tony Blairt alakító Michael Sheen (mint Brian Clough) és a már említett dadogós királyban Churchillt játszó Timothy Spall (Taylor segédedző) remekel, emellett feltűnően jól sikerült a film történelmi és dokumentarisztikus hitelének megalkotása is, beleértve a korabeli (1968-74) meccsek reprodukálását is. Clough furcsa ívet író karrierje valódi drámaként jelenik meg a filmben, katartikus csattanóval a végén, mely pontosan érzékelhető és élvezhető falábakkal és kockajellegű gömbérzékkel is, valamint az se elhanyagolható szempont, hogy jól esik úgy focival foglalkozni, hogy azt sehogyan sem lehet a magyar focihoz, s még annyira nem a napi politikához kapcsolni. Talán csak Minarik Edéhez, de egészen távolról. Remek film, remek színészekkel. Asanisimasa: 8/10

Amit az amerikai filmipar különféle, többé-kevésbé ugyan a realitás talajáról elrugaszkodott, ám végeredményben mégis a mítosz romantikus magasságaiba emelkedő olasz-, zsidó, ír-, afro-, orosz- és egyéb más nációjú maffia-történetekben összehordott, azt a franciák ezzel a filmmel tromfolják csattanósan (mondjuk, nem először). A Lyon-i banda a Lyoniak nevű francia bűnbandának a hiteles története, tekintve, hogy nem akárki, hanem Edmond ‘Momon’ Vidal, a banda fő szervezője és vezetője által megírt regény alapján készült Olivier Marchal veretes rendezésében. A film és a regény hitelességét csak kevéssé árnyalja, hogy a valóságban Momon nem a vezetője, csupán utolsó, egyedül életben maradt tagja volt, így viszont már azt mond el róla, amit és ahogy akar…

Remek ívű karriertörténetet tár elénk a valóság (és a film), a hetvenes évek elejétől a közelmúltig, nagy, annak idején egész Franciaországot rettegésben tartó balhékkal, majd a viszonylagos konszolidációval, véres leszámolásokkal, árulásokkal és a francia kemény krimiket annyira jellemző furcsa, mély melankóliával. A két fő karakter, Gérard Lanvin (Momon) és Tchéky Karyo (Serge, Momon barátja, a banda másik vezetője a filmben) mindazt tudják, amit ilyen karakterek megjelenítéséhez tudott Jean-Paul Belmondo és Alain Delon (vagy akár Robert De Niro és Al Pacino), baromi jó arcuk van, még így komolyan deresedve is erős, férfias figurák, tudnak keményen nézni, mégis érezni mögöttük valami kisfiús törékenységet is. Nem csinálnak semmi különös színészi trüvájt, nincs nagy szpícs Al Pacino-módra, nincs dermesztően pszichopata vigyor, úgy De Nirósan se, mégis komplett, egész, összetett figurák, felkeltik a néző érdeklődését és magukon is tudják tartani. Sőt, mivel alapvetően bűnözőkről van szó, kétségünk sincs efelől, hiszen látjuk őket bőven “munka közben”, még maguk mellé is tudnak állítani minket. Kevésbé cizelláltak a mellékkarakterek, de ez nem jelenti azt, hogy jelentéktelenek: a banda többi tagjai, illetve a kemény zsaru figurája is kellő súllyal van jelen. Talán a családi hátteret lehetett volna határozottabb kontúrokkal megrajzolni. Mivel a történet kb. 35 évet ölel át, hozzávetőleg két idősíkban zajlanak a történések, oda-vissza ugrálva, a későbbi történéseket a korábbiakkal magyarázva, illusztrálva. A banda fiatalabb kiadásának karakterei, színészi értelemben, viszonylag halványabbak, azonban ez igazán nem ront a film összképén. Marchal profi módon vezényli le a filmet, kezdve az erős felütéssel, mely alatt a Deep Purple Black Nightja szól, egyből megteremtve a kellő atmoszférát, amit a klasszikus westerneket idéző, de nem utánzó, nagystílű végkifejletig mindvégig meg is őriz. A hetvenes évek szcénái illúziót keltőek, semmi anakronisztikus nüansz nem zavar be. Kerek, egész, igen remek film ez, mely még a maffiafilmek hagyományosan erős mezőnyében is állja az összevetést. Asanisimasa: 8/10

A piac vélt/valós törvényszerűségei miatt a filmek általában a fiatalabb korosztályt célozzák meg, mint célközönséget, holott, mint azt a remek Aradszky-slágerből is tudjuk jól: „Nem csak a húszéveseké a világ!” Ha kell, mankóval, ha úgy adódik, Viagrával, ha kell, egyéb segítséggel, de az orvostudománynak hála, még tényleg ott poroszkál néhány korosztály az élet országútján. Kevés szó esik például a hetvenen felüliekről, így hiánypótló lehet ez a film is…

A helyzet nem rózsás, ráadásul reménytelen

Negyven felett egyre több tagunk kezd el hasogatni, valami mindig szúr, nyom, feszít vagy lüktet, de ekkor már legtöbbször legyintünk ezekre: „Nem baj, ha érzem, akkor még megvan!” Ahogy múlnak az évek, évtizedek, ezek a tünetek aztán csak fokozódnak. Hiába, az emberi szervezet is csupán egy mechanikus szerkezet. Az alkotóelemek a használat során elkopnak, elhasználódnak, de nincs is ezzel különösebb baj, ez az élet rendje. „Emlékszel, mama, 25 évesen hogy pattantam volna ki az ágyból, ha engedtél volna? Most meg te zavarsz ki a hideg konyhába kávét főzni, mikor már felkelni is csak nehezen megy?!” Az orvostudománynak, a helyes táplálkozás éppen aktuális reformjainak, és még sok minden másnak köszönhetően azért a fejlett világban az efféle panaszok egyre jobban kitolódnak, bár azért még messze a halhatatlanság. Megfelelő körülmények biztosításával azonban elviselhetővé lehet tenni az „aranykort” is… Egy élhetőbb világban, tehát most ne a viharoktól tépázott kis hazánkból induljunk ki, hanem merüljünk el álmainkban. Illetve, ha ez nem megy, nézzük meg ezt az And If We All Lived Together című francia filmet.

A francia módi

Öt régi barát dönt úgy, hogy összeköltöznek egyikük decens, parkos villájába, hogy egymás barátian óvó felügyeletével, kellemes körülmények között tudják le a hátralévő éveket. Jean (Guy Bedos) hajdani szélsőbalos diákforradalmár, aki némi zsörtölődéssel ugyan, de boldogan ajánlja fel a célra feleségének, Annie-nak (Geraldine Chaplin) polgári villáját. A hajdani magas szőke férfi mára egyre súlyosbodó Alzheimer-kórral küzdő Albert (Pierre Richard), aki mit sem sejt egyetemi tanár feleségének (Jeanne – Jane Fonda) rákbetegségéről, amiről „viselője” sem nagyon akar tudomást venni, így elsősorban Albert miatt mondanak igent az összeköltözésre. A „kommuna” ötödik tagja Claude (Claude Rich), aki hetvenen túli özvegyember létére óriási nőcsábász – ez okozza szívrohamát is, minek okán ő is beköltözik a villába. Később, először Albert kutyájának sétáltatójaként csatlakozik a csapathoz a fiatal német egyetemista, Dirk (Daniel Brühl), aki amúgy etnográfushallgatóként az elöregedő társadalmat kutatja – számára a villa így maga a paradicsom.

Öregszem, de törekszem

A keserédes humorú filmet Stéphane Robelin rendezte, akiről nem sok életrajzi adatot találni, a fénykép alapján egy szimpatikus harmincas fiatalember. Ez életében a második nagyjátékfilmes próbálkozás, éppen ezért meglepő a témaválasztása, illetve a végeredmény visszafogott érettsége. A produceri gárdában tevékenykedő Peter Rommel nevével viszont már közelebb kerülhetünk előzetesen a témához, hiszen ő volt a producere a német Andreas Dresen Kilencedik mennyország című tabudöntögető filmjének is, mely az időskori szexualitás finom és mély ábrázolásával keltett feltűnést nemrégiben. Robelin szintén nem kerülgeti ezt a „forró kását”, s bár filmjében nem a szex a központi téma, azért igen jelentős (és látványos) hangsúllyal van jelen az egész filmben, és nemcsak az idült pinabubus Claude példájában.

Az arany középszer

Ügyesen járja tehát az arany középutat Robelin, hiszen filmje keserédes humorú, romantikus komédiaként a közönség kegyeibe is beleférkőzhet, de a fesztiválokon is megállhatja helyét szókimondásával és nem utolsósorban érdekes és nívós szereposztásával. Ügyesen vág, szellemesen mesél. Nem mond szentenciát, nem ad ki divatteremtő ukázt, a halál elkerülésére sem tudja a megoldást, mégis szerethető a film. Régen láthattuk például filmen Jane Fondát, akinek érdemes végigböngészni életútját, hiszen nem akármilyen vargabetűket írt le – pedig igazi drámai erejű színésznő, ahogyan itt is látszik. Pierre Richard, a hajdani magas szőke férfi, aki félénken szeretett volna hódítani – fájdalmas nézni, ahogyan Alzheimeres Albertként bámul tökéletesen üres tekintettel a semmibe. Vele ellentétben Geraldine Chaplin egyenesen vibrál a féktelen vitalitástól, s kislánynak álcázott matrónaként még mindig olyan hajlékony, mint egy balerina. A viszonylag ismeretlenebb többiekre sem lehet panasz, talán a német fiú, Daniel Brühl túl snájdig picit. De kellemes, széles közönségspektrumú film ez, melyre a nagyobbacska unokák végre nyugodtan elvihetik moziba a nagyszülőket is. Izgi lesz! 🙂 Asanisimasa: 8/10