asanisimasa

Ez a Dorian Gray Oscar Wilde híres-hírhedt regényének olcsó (bár nyilván angol fontban kifejezve igen drága) adaptációja, mely azonban minden bizonnyal köszönőviszonyban sincs a viktoriánus kor pókhálós, prűd és pipifaxos világát alapjaiban megrengető ír-angol zseni szárnyaló szellemével és vibráló intellektusával. Oliver Parker (Toby Finlay forgatókönyvéből) egy meglehetősen jellegtelen, romantikus (ez önmagában még nem lenne hiba) és közhelyes horrorklisékbe fulladó tévéfilmet készített az önmaga szépségébe belekattanó fiatalember tündökléséről és bukásáról.

A történet sztoriját nagyjából levették, hiszen a film hozzávetőleg követi Wilde regényének cselekményét, azonban kétség sem férhet ahhoz, hogy ezzel csupán annak vázát reprodukálták. Wilde finoman cizellált, esztétikus szövegének áradó szellemessége, Dorian Gray életének filozófiája, a narcisztikus érzelmi vámpír figurájának rejtélyes és izgalmas pszichológiája, valamint az a ma már megkerülhetetlen, fatális hasonlóság, mellyel a történet mintegy megidézi írójának életét is: nos, ez mind kimaradt a filmből. Ezek helyett kaptunk egy lazán szőtt szerelmi szálakkal vegyített szoft-horrort, némi gyilokkal, egy bájolgó, külsejében egy torz, tinisztáros Oscar Wilde-ot idéző Ben Barnes-t a címszerepben, egy valójában semmilyen Ben Chaplint, mint Dorian Gray ominózus arcképét megfestő Basil Hallwardként, akivel azonban meghatározó kapcsolatuk csak halvány utalásszinten maradt, gyakorlatilag kitárgyalatlanul. A Széchenyis körszakállal ékesített Colin Firth (Lord Henry Wotton) az, akinek opponálnia kellene Gray évtizedes fausti ámokfutását, de az anakronisztikus kellékek között (autók a viktoriánus korban?) és az ópiumbarlangok jótékony füstjében ő is elkopik hamar. Az egész film, így kiherélve, valami lájtos Tim Burton-koppintásnak tűnik, ami azért meglehetősen dehonesztáló a nívós irodalmi alapanyaghoz képest. Ráadásul még unalmasacska is, amit még egy kvázi szoft-horrortól sem viselünk szívesen. Bukta. Asanisimasa: 3/10

Sokan felszisszennek manapság, amikor különböző magyar filmek költségvetéseiről, s a bennük foglalt, nagyszámú adófizetői forintokról hallanak. Nos, ez ügyben Vécsei Márton bemutatkozó nagyjátékfilmje irányadó modell lehet, hiszen mindössze egy kicsiny pesti garzonlakás árából készült el. 

A budai gyerek

Vécsei igen kacskaringós utat járt be, míg elkészíthette első, egész estés nagyjátékfilmjét, a Diamond Clubot. A „Kisképzőből” még tulajdonképpen egyenes út vezetett a Képzőművészeti Egyetemre, ahol el is végezte a festő szakot, de sohasem akart festőművész lenni. Középiskolás kora óta a filmkészítés vonzotta, így a festő-diploma után rögtön a Színház- és Filmművészeti Egyetem következett, filmrendezői szakon – ez is gond nélkül abszolválva. Peer Krisztiánnal írt első játékfilm-forgatókönyve (Út a csillogásba) megjárta a híres amerikai független-filmfesztivál, a Sundance forgatókönyv-műhelyét, majd az amszterdami Binger Film Institute szkript-kurzusán csiszolódott alkotóival egy jó fél évig. Vécsei, aki egy igazi, született belbudai úrigyerek, két simán megszerzett művészeti diplomával a zsebében ekkor egy óriási rendőrkanyart véve Erdélyben vett egy házat, ahová ki is költözött, majd’ két évre. Ezalatt dokumentumfilmeket csinált és egy tökéletesen más oldalról szemlélte addigi életét. Visszatérése után újból előkerült a már jó alaposan kicsiszolt Peerrel írt könyv, s immár Budaiak címen futva pörgött tovább. Pörgött, kézen-közön, azonban nem forgott belőle semmi, hiszen egyszerűen lehetetlen volt előteremteni a filmhez minimálisan szükséges büdzsét, így az szép lassan –már Barta András forgatókönyvírói közreműködésével – átalakult egy lényegesen kevesebb pénzből megvalósítható, de ugyanolyan tipikus, pesti, alternatív, underground, stb. művészsorsot megmutató történetté, a Diamond Clubbá. Így jöttem, á la Márton Vécsei.

A sötét jövő

Nem kell betegesen pesszimistának lenni ahhoz, hogy ma a művészet haláláról beszéljünk: ahol a pénz, a szűklátókörű haszonlesés diktál, ott a művész éhen hal. Óriási pénzek vonódnak el a kultúrából, egyetemek, múzeumok megszüntetéséről van szó, színházak, alkotóműhelyek szűnnek meg, illetve zárnak be, könyvet csak akkor veszünk, ha szép színes és képek vannak benne, lehetőleg nagyok. A pénz beszél, a kutya ugat. Vécsei kb. négy évvel ezelőtt forgatta a filmet, és akkor még fogalma sem lehetett arról, hogy egy megkurtított, megvágott és a hírek szerint az utolsó Magyar Filmszemlén kell majd bemutatnia azt, így a film végső következtetése nyugodtan mondható váteszinek. Egy művész, aki elsősorban akciókban, performanszokban alkotott eddig, megcsömörlik a hiábavalóságtól, érdektelenségtől és egy végső akcióra szánja el magát. Felszámol mindent maga körül és egy utolsó, látványos aktussal próbálja felrázni az értetlen és érdeklődés nélküli közönséget: egy hajnali órán az Erzsébet-hídon felállított gigantikus guillotine alá hajtva fejét, nyilvános öngyilkosságot követ el. Egy bájos, fiatal lány azonban váratlanul mellészegődik, és ettől kezdve semmi nem halad a tervek szerint…

A tragikus valóság

Igazából egy mélyen önazonos, kíméletlenül őszinte film a Diamond Club (a cím megfejtésére nem vállalkozom). A filmbéli akcióművész egyértelműen Vécsei alteregója, aki persze, nyilván nem akar szó szerint öngyilkosságot elkövetni, de azzal, hogy az alkotástól megfosztott alkotó művész pszichéjét (és brutális reakcióját) tárja elénk bemutatkozó játékfilmjében, tulajdonképpen elköveti a képzeletbeli, művészi öngyilkosságot. Ennek az útnak egyértelműen vége van, tovább folytatni nem, illetve csakis önismételgetéssel lehetne – ez bátor tett. Ugyanilyen őszinte, egyenes és önazonos figura a művészt alakító Uglár Csaba, aki amúgy szintén művész, ő viszont maradt festő, itt sem „színész”. Kettejük régi barátságon alapuló kollaborációja cáfolhatatlan hitelt ad a filmnek. Tenki Réka, a Katona József Színház kitűnő, fiatal színésznője viszont a film üdeségét hozza, alakja, mint a fiatal Törőcsik Marié, csak affekta nélkül. Ő az a fiatal lány, aki balga módon, pusztán tiszta kíváncsiságból és jóakaratból a végső, nagy műre készülő művész útjába áll – filmbéli sorsa óriási felkiáltójelként ad súlyt a film „útközben kapott” tanulságának: Ne akadályozd a művészt, ha alkotni akar! (értsd: Sose állj egy száguldó vonat útjába…) Nyilván Vécsei nem óhajtott semmiféle aktuális mondanivalót filmjébe csempészni, a kor azonban túlzottan siet hozzáidomulni.

A filmen meglátszik az alacsony költségvetés, képminősége gyatra, szemlátomást videó, azonban a forgatókönyv, a dialógusok minden szempontból profi módon, helyenként viccesen, ötletesen, helyenként, mi tagadás, modorosan vannak megírva. Hogy aztán, ami benne van, amiről szól, az valakinek nem tetszik, az egy dolog. Az meg egy másik, hogy valamiért nekem mindig olyan érzésem volt nézése közben, hogy ez a film valamikor a nyolcvanas években készült. Várom, hogy feltűnjön Dixi vagy a hitetlen Pajor, vagy a budapesti alternatív éjszaka más jellegzetes figurája… De nem. Ez a film ma játszódik. Asanisimasa: 6/10

Danny Trejo nem jó színész. Viszont van egy olyan arca, vannak eredeti tetkói, melynek láttán minden jobb érzésű bíró még a vádbeszéd előtt automatikusan kimázsálna legalább egy életfogytigot (Trejo a valóságban is ült, nem is akárhol, lásd a linket)  – és az arc mögött van egy határozott kisugárzása is. Ezekre a masszívan a zsánerfilmekre épülő Hollywoodban már életművet lehet alapozni, és Danny ezt meg is tette. Persze, ilyen pofával leginkább csak a nagyon rossz fiúk karakterei jöhetnek szóba, de hát ilyenekre mindig szükség van, mint ahogy a való életben is a sírásókra és az élelmiszerboltosokra. Nem emlékszem, hogy valaha is játszott volna valamiben főszerepet, de ez is bekövetkezett. A Bad Asstől (ami a félhivatalos magyar forgalomban a többé kevésbé megfelelő Tökös csávó címet kapta) ne is várjon senki Al Pacino-i mélységű jellemábrázolást, filozofikus mélységet és efféle úri passziókat, ez egy derékszög-egyszerű bosszúfilm, semmi más.

A filmet bizonyos Craig Moss jegyzi, akinek ez a második nagyjátékfilmes próbálkozása (az imdb szerint eddigi művei nem érték el a 3.0-s tetszési indexet…). Egy valóságban is megtörtént esetet dolgoz fel a film, melynek során egy 67 éves vietnami veterán öklével vett elégtételt egy buszon őt zaklató fekete férfin, azonban ezt az egyik utas mobiltelefonján felvette, és feltöltötte a youtube-ra, ahol hatalmas népszerűséget ért el. A filmben ez a banális eset dramaturgiai okokból némileg módosult, hiszen bár Trejo itt is veterán (szar élettel), de a támadó két neonáci. Ez annyira nem baj, mert a nácit verni kell, ahogyan azt Pelikán gátőrtől már tudjuk, azonban a társadalmi igazságot féltenék, a feketék sem ússzák meg: itt a cselekményt kibővítő politikus-bűnözői szál főgonosza fekete, és egyáltalán nem fog jól járni a végén. Az amerikai hazafi, a jó Trejo győz, mert az igazságnak győznie kell – közben a nácik, a bűnözők, a rosszéletűek és a korrupt politikusok is megbuknak, de a teszetosza rendőrség is kap néhány trockost.

A film maga egy óriási kliséhalmaz, a lehető legegyszerűbb módon összefűzve, naiv és egyszerű, mint Bud Spencer parasztlengői, Danny Trejo sármja mégis elviszi. A faszi annyira ronda, hogy már szép, és hogy most egy feltétlenül pozitív karaktert játszik, az annyira meglepő, hogy mire észbe kapunk, már vége is a filmnek. Civil power rulez. Ja, és egyszer le-Charles Bronsonozzák, ami azért igen vicces (lásd Bronson arcát és a Bosszúvágy-sorozatot), viszont találó. Ha Chuck Norris csúnya lenne, akkor le is lehetne Chuck Norrisozni, az is helytálló lenne. Rambo Stallone viszont már túl “művészi” ehhez… Asanisimasa: 6/10

Lehet, hogy nem kellett volna Dyga Zsombornak azt nyilatkoznia, hogy idei (a cikk először 2011. május 6-án jelent meg a port.hu-n, a 42-ik Filmszemléhez kapcsolódva) filmje, az Utolér tulajdonképpen az a film, amit mindig is szeretett volna megcsinálni, és aminek elkészültére tíz évet várt. Kár volt ennyit várni, hiszen eddigi pályájának mindegyik filmje jobb ennél. 

Művészet vagy zsáner? Zsáner.

A magyar filmszakma utóbbi egy-két évtizedét meghatározó alapkérdésre, miszerint a magyar filmnek a nézőknek csak egy igen szűk rétegét érdeklő művészfilmek felé, avagy az embereket talán jobban megérintő, hollywoodi típusú műfaji jellegű termékek gyártása felé kell haladnia, Dyga Zsombor és állandó alkotótársa, Lovas Balázs forgatókönyvíró válasza egyértelműen a műfaji filmre esett. A választás igen jól sikerült, hiszen ők lettek végül egyértelműen azok, akik Magyarországon vállalható zsánerfilmekkel voltak képesek előállni. A Tesó persze, még csak amolyan lakótelepi, vagány és karcos munka volt, de őszinteségének, szellemességének és hitelének köszönhetően mégis komoly közönségsikert könyvelhetett el. A második film, a Kész cirkusz még jobban rápakolt a Tesóban megkezdett vígjátéki fazonra, és az alkotók az akkoriban divatos Guy Ritchie-es, Tarantinós krimi-vígjátékok hangulatában, már igen szép költségvetésből padlóig nyomták a gázt. A közönség ezt is szerette, persze, ezt a szeretetet értsük magyar viszonylatokban. A kritika ugyan fanyalgott, némileg joggal, hiszen bár ez is egy lendületes, szellemes és korrekt komédia volt, azért eredetiségéhez már fért némi kétség. A tavalyi Köntörfalakkal azonban már komoly falak omlottak le. Eltűntek a vígjátéki elemek, viszont nagy hangsúlyt kaptak a thriller műfaji jellegzetességei. A szűk térben, kevés szereplővel megoldott rejtély pazar módon megírt, magyar filmeken ritkán láthatóan erős színészi jelenléttel megvalósított profi munka, így erős várakozás előzte meg Dygáék következő filmjét is, mely még a Köntörfalak előtt, karakán módon és komoly külföldi ambíciókat sejtetve, angol nyelven kezdett el forogni, és a forgatókönyve a hírek szerint több mint tíz évig csiszolódott különböző íróasztalokon, meetingeken és műhelyekben.

A sztori

A film – ismét thriller – három párhuzamosan futó, ám egymásra reflektáló történetet mutat be, átlagos hősökkel, banális élethelyzetekben, a mindennapok tragikumában. A film legnagyobb erénye a virtuóz cselekménybonyolítás, és az, ahogyan Lovas a három történetszálat időben és térben egymásba fonja. Ez forgatókönyvírói virblizés azonban csak az erre fogékony bölcsész-érdeklődésű, illetve filmszakos nézőknek jelent valamit, ha az a filmben kuszán, zavarosan jelenik meg. Az átlagnéző jó esetben figyel, amíg bír, és kombinál, amit össze képes szedni. Ha viszont feladja, menthetetlenül elveszik. Mi történt? Ez most ki? Hogy kerül ez ide? – sutyorognak sorra az értetlen kérdések a nézőtéren.

Élete filmje

Szóval, ha ez Dyga életének filmje, akkor cinikusan fogalmazva, igen rossz élete lehet, pedig tudjuk, hogy nem is… A forgatókönyv technikailag zseniális, tartalmilag viszont banális. Ez még nem lenne különösebb baj, hiszen például Európában hivatkozási alapként számon tartott skandináv filmek legtöbbször éppen a hétköznapiságból, a banális élethelyzetekből kovácsolnak aranyat, filmről filmre. Az igazi válsághelyzet az, ha ezt a rendező nem képes megrendezni. Legalábbis nem úgy, mint ahogy azt Dyga előéletéből várhatnánk. Ennek oka lehet az angol nyelvű forgatás is (ami amúgy nem példa nélküli a magyar filmgyártásban, a második világháború előtt és alatt rendszeresen eleve két nyelven készültek a filmek), elsősorban a színészvezetés szempontjából. Nem mintha Dyga nem beszélne megfelelően angolul, nyilván beszél, meg hát lehet használni tolmácsot is, de ott, ahol érzelmileg és pszichológiailag igen finoman kell úgymond „kalibrálni” a színészek játékát, okozhat gondot, ha a kommunikáció meg-megbicsaklik, akármilyen okból is. Ez egy thrillernél fokozottabban így van. A magyar szereplők energiáiból nyilván ez a „kommunikációs csapda” el is csal jó adagnyit, a mondjuk úgy, félprofi angol anyanyelvűek esetében pedig a megfelelési kényszer okozhat görcsöt. Hogy aztán az angol nyelven eljátszott filmet visszaszinkronizálták magyarra, az egy magyar nézőnek, aki vélhetően ismeri az adott színészeket és a hangjukat, borzasztóan zavaróan hathat. Engem legalábbis nagyon zavart. Főleg, hogy tudom, Ónodi Eszter, Bartsch Kata és Seress Zoltán kiválóan, jó kiejtéssel beszélnek angolul. A hiba nem is velük van, ők hozzák azt, amit tudnak, sőt Andy Heffler is, aki mára már legalább annyira magyar színész, mint angol, ám fontos mellékszerepekben már van néhány idegesítő, a filmből kilógó színészi jelenés. Sokszor úgy tűnik, hogy a színészek magukra vannak hagyva ebben a bonyolult történetben, és igyekezetükben nem biztos, hogy mindent jól oldanak meg – itt hiányzik a biztos rendezői segítség. És hát arra sincs semmi mentség, hogy aki köntörfalazás nélkül, kristálytiszta logikával képes mesélni, élete filmjét miért adja elő ilyen zavarosan, kapkodóan, logikátlanul… Válság- és vészhelyzet van. Asanisimasa: 4/10