asanisimasa

Ha én lennék a filmes oktatás tótumfaktuma, orákuluma és reformátora, akkor csak az kaphatna filmrendezői diplomát, aki vizsgamunkaként leszállít egy épkézláb, működőképes, kevés szereplős és kicsi költségvetésű, amolyan „minimalista” thrillert. A megtanulható filmes alkotói tudás ugyanis azonnal kitűnik ebben az alaposan körüljárt műfajban. Ebben a tekintetben Johan Sturm és Johan Lundborg A folyosó című munkája dicsérettel megfelelt.

Írta, vágta, rendezte

A két Johan mindent bevállalt e filmmel, hisz’ minden fő alkotói státuszban ők jegyzik ezt az igen klausztrofóbiás, nyomasztó kis filmet. Azt ugyan nem tudom, hogy jártak-e valóban valamilyen filmfőiskolára, mindössze annyit sikerült kiderítenem, hogy a Schrom Johan a Peter Stormare nevű kiváló svéd színész unokaöccse. Így talán nem meglepő az sem, hogy a többek között olyan ismert produkciók, mint A nagy Lebowski vagy a Fargo jellegzetes karaktere feltűnik ebben az alig 75 perces semmi kis svéd thrillerben. Annak idején persze, még divat volt, hogy neves színészek szívügyüknek tekintsék rendezőjelöltek vizsgafilmjében való szereplést, nemcsak nálunk, hanem általában az európai filmben mindenütt. Mégis azt gondolom, hogy a két Johan inkább a film műszaki jellegű holdudvarából érkezett, és tanulmányaik e filmben tetten érhető releváns részét a thriller-filmirodalom sokszori átrágásával szerezték. A kevés helyszínen, végig zárt terekben, kevés szereplővel játszódó film technikailag hibátlan. A sztori csontszárazra van húzva, egyetlen felesleges mondat, egyetlen felesleges jelenet sem maradt benne, és ami a fő, hiányérzetünk sincs. Ami technikailag, iskolapadban megtanulható a filmről, az ebből az alig több mint egy órából is látható, még akkor is, ha ezt a tudást történetesen videotékákból, illetve nagy filmprodukciók forgatásán sertepertélve tanulták meg.

Amit nem lehet megtanulni…

Még valami határozott személyességet is felfedezni vélek A folyosó című filmben, hiszen a főszereplő Frankkal (Emil Johnsen) is viszonylag könnyen tudunk azonosulni, hiszen sokunknak vannak/voltak/lesznek magányos pillanatai, amikor még az IKEA-bútor természetes száradásának halk reccsenései is idegesítően hatnak, amikor vizsgaidőszakban a konkrét idegbaj jelei ülnek ki homlokunkra, amikor meg tudnál ölni bárkit, aki oktalan viselkedésével megzavarja a nagy nehezen előidézett koncentrációt. Frank története, természetesen elsősorban pszichológiai vonatkozásában, sokunk számára ismert történet – hogy ez a filmben milyen konkrét eseményekben képeződik le, az tulajdonképpen részletkérdés. Ettől a személyességtől válhat hitelessé a történet, azonban ez a thriller faramuci egy műfaj, hiszen attól, hogy hiteles egy történet, még nem biztos, hogy jó. Eredetinek is kell lennie, hogy valamivel kitűnjön az évente keletkező több száz hasonló műfajú film közül, de ezt az eredetiséget nem lehet sehol sem megtanulni. Az embernek vagy kigyullad az a bizonyos villanykörte az agyában, esetleg szerencsés szerencsétlenségéből fakadóan saját maga él át olyan élethelyzetet, amit viszont íróasztal mellett, bármilyen stimuláns használatával sem lehet kitalálni. Ha nincs meg az isteni szikra, akkor viszont hiába minden technikai perfekcionizmus, a filmünk megy a levesbe, illetve jobb esetben a videotékák alsó polcára (ha vannak még ilyenek).

Jó tanuló felel

A két Johan tökéletes stréberként tehát mindent tud. Kisujjukban van az összes Hitchcock, betéve tudják a durvább Polanski-filmeket, Kubrick Ragyogásából még azt is megmondják, milyen sorrendben helyezkedtek el a fazekak Jack Torrance háta mögött a konyhában. A folyosó című film néhány momentumában konkrétan utalnak például Polanski Iszonyat illetve A lakó című retteneteinek néhány jellegzetes jelenetére, s ahogy kissé csúfondárosan kifordítják például a Ragyogás bicikliző kisfiújának motívumát, az kifejezett tehetségre vall. Mégis csupán egy (illetve két) ügyes diák jeles feleletét látjuk filmtörténet tárgyból, mert azt a bizonyos egyéni pluszt nem sikerült sehogyan sem beletenni bemutatkozó filmjükbe. Nincs benne az, ami a fent idézett klasszikus példákban benne van, amitől emlékezetessé, egyedivé, semmivel össze nem téveszthetővé válik egy alkotás. Ezért van, hogy A folyosó bár kvázi tökéletes, üt is, fordul is és csattan is, mégsem fogunk rá emlékezni néhány év múlva. Portfóliónak, ajánlólevélnek, belépőnek viszont épp’ elég a filmiparba… Asanisimasa: 7/10

Mia Hansen-Løve harmadik játékfilmjében arra a közhelyre igyekszik rácáfolni, mely szerint az első szerelem csak amolyan könnyű, súlytalan, érzelmi „nyári zápor”, mely úgy megy, ahogyan jön, mégha közben jól el is ázunk benne. A Viszlát, első szerelem című film hamvas, üde ifjú hősnőjének példája legalábbis éppen ennek ellenkezőjére utal…

…Hisz rólad szól az élet.

Camille (Lola Créton) bájos, üde, szinte zabálnivalóan friss és ropogós lányka, nagyjából éppen a „sweet little sixteen” korosztályból, azonban kis fejecskéjében mintha végtelenítve szólna Demjén Ferenc émelyítő slágere: Hogyan tudnék élni nélküled? Hisz’ rólad szól az élet! Sullivan (Sebastian Urzendowsky), Camille szerelme – egy alig idősebb fiatal srác – nem csinál titkot belőle, hogy még az egyetem előtt egy hosszabb időre Dél-Amerikába utazik barátaival, érni, fejlődni és felnőni, ezt azonban a fülig szerelmes Camille képtelen felfogni. Életének szinte minden másodpercét a fiú tölti ki, és elképzelhetetlen számára, hogy előreláthatólag egy évig távol legyen tőle. A lány már a távollét gondolatára is súlyos depresszióba esik, öngyilkossággal fenyegetőzik és kislányos elfogódottsággal bár, de könyörtelenül számon kér minden egyes percet, ami a fiú nélküle tölt el. Sullivan azonban hajthatatlan, és lassan elérkezik az elutazás napja is… Aki volt már 16 éves lány, illetve, akinek van ilyen korú lánya, testvére, az tudja, hogy valóban életveszélyes kor ez, a halálos szerelmet adott esetben teljességgel komolyan kell érteni, hiszen az illető kishölgyek azt így is élik meg. Egészen addig, míg valahonnan a ködből elő nem bukkan egy újabb szép, szőke herceg, akinek mosolya nyomán szertefoszlik a korábbi „csakis és kizárólag Ő”. Camille és Sullivan azonban tényleg teljesen egymásba gabalyodtak, és nem is mondhatók átlagos tinédzsereknek. Nem buliznak, szabadidejüket egymással töltik. A fiú rendszeresen eljár dolgozni az iskola mellett, no drog, no pia, csak szex. Sullivan elutazása után aztán néhány hónapig nem is történik semmi rendkívüli, jönnek rendszeresen a levelek, Camille pedig számolja a hátralévő napokat.

Mia Hansen-Løve

A film dán származású francia rendezőnője is szinte szemtelenül fiatal, alig töltötte be a harmincadik életévét, de ez már harmadik nagyjátékfilmje. Bemutatkozó filmjét, a 2007-es Tout est pardonnét ugyan nem láttam, de az azt követő Gyermekeim apjához már volt szerencsém. Tarr Béla tragikus körülmények között elhunyt francia producerének története által ihletett film feltűnt érett és visszafogott mesélésével, átgondolt formaiságával, árnyalt jellemű karaktereivel, finom humorával, de ami a legfontosabb, mély természetességével. A Viszlát, első szerelem minden tekintetben ezt az utat folytatja, még biztosabb léptekkel.

Kettős szerkezet

A Gyermekeim apja is már egyfajta sajátos, két részre tagolt szerkezetben mesélődik el. Az elsőben megismerjük a főszereplő producert és családját, majd annak öngyilkossága, mint választóvonal után, megnézzük, hogyan tovább. A Viszlát, első szerelem első része Sullivané. Ismerkedünk a fiúval, életkörülményeivel, hogyan gyűjt pénzt az utazásra, hogyan teker biciklijén szüleihez, majd onnan Camille-hez. Itt nincs olyan éles választóvonal, tulajdonképpen nem is látjuk, amikor Sullivan elutazik, egyszer csak átfókuszálunk Camille-ra, akinek eztán a film elkövetkező bő kétharmadát szentelni fogjuk. A rendezői attitűd viszont hasonló: itt is azt vizsgáljuk, mi történik a lánnyal, hogyan dolgozza fel élete első, szinte mindent elsöprő szerelmét.

Ha francia film, akkor szerelem

Franciák két nagy nemzeti sztereotípiája van. Egyrészt, hogy mindent tudnak a főzésről, másrészt pedig, hogy mindent tudnak a szerelemről. E másodikat (az elsőt most nem érintjük) nagyjából igazolja is a film, legalábbis annyit mindenképpen, hogy ha egy francia film a szerelemről mesél, akkor azt szinte mindig megejtő bájjal, légies könnyedséggel és lezser természetességgel teszi. Ha kell, gond nélkül dönt tabukat is, bár erre itt ezúttal nincs szükség. Hansen-Løve görcsök, ám felszínes csacsogástól is mentesen mesél, fesztelen lendülettel húz át Camille életének bő hét évén, még arra sincs gondja, hogy eközben öregítéssel és más maszkmesteri trüvájjal bohóckodjon hitelt a filmjének. Nincs is erre szüksége, hiszen Camille és Sullivan alapvetően banális története ebben a tálalásban átélhető, megélhető és magáévá tehető bárki számára, s ehhez a két színész természetes, intim és szemérmességében is nyílt játéka a plusz ajándék. Tökéletes nyár esti mozi, enyhe melankóliával és némi nosztalgiával. Asanisimasa: 7/10

Mi felnőttek, ahogy felnőtté válunk, valamit nagyon csúnyán elfelejtünk. Mindent túlbonyolítunk, törvényekkel és rendeletekkel szabályozunk agyon, olykor felelőtlenül szabadjára engedünk, máskor viszont indokolatlan szigorral kötünk gúzsba. Pedig egymás közti kapcsolataink normalizálásához talán elég lenne csupán gyermekeinkre figyelni: ők még ösztönösen tudják a helyes utat.

Már nem emlékszem, ki volt az elnök…

A film elején inzert mutatja az időpontot: 2067. március 22-ét írunk, amikor a szimpatikus, idős hölgy elkezd visszaemlékezni egy régi, szép történetre: „Valamikor 2008-2009 táján történhettek azok a dolgok, arra már nem emlékszem, ki volt akkor a köztársasági elnök…” Nos, megmondom, mert lényeges: Nicolas Sarkozy töltötte be Franciaország legfontosabb hivatalát akkoriban, és hogy a minap, mindössze egyetlen ciklus után a franciák leváltották, annak igen nagy köze volt a ’Sarko’ gúnynéven illetett elnök migránsokkal kapcsolatos politikájának is, természetesen, egyéb más okok mellett. Nem véletlen tehát a finom beszólás a film elején. Romain Goupil, a Kezeket fel, srácok! rendezője sem szereti Sarkozyt, ez nyilvánvaló. Az utálat tárgya, illetve az, ami abból erre a filmre vonatkoztatható, az Sarkozy migrációs politikája, ami a hajdan kiterjedt gyarmatbirodalommal rendelkező Franciaországban különösen érzékeny terület. A francia törvények (melyek amúgy igen hasonlóak minden volt gyarmattartó országéhoz) jelentősen megkönnyítik a hajdani gyarmatok lakosságának Franciaországi letelepedését, ez azonban komoly harmadik világból ideirányuló migrációt gerjeszt a jobb élet reményében, ráadásul a többé-kevésbé jogosan és hivatalosan bevándorló észak- és fekete-afrikaiak mellett igen nagyszámú kelet-európai és egyéb „jogtalan” migráns is érkezik az országba. A sokmilliós nagyságrendű „nem-francia” franciák, jobbára a társadalom alsó szegmensében tanyázva, azzal próbálják megkeresni a kenyérre valót, amivel tudják – s ez rengeteg rendőrségi problémát okoz, a nyilvánvaló kulturális, szociális és egyéb más súrlódások mellett. A francia többség körében ezért jelentős az idegengyűlölet is, mindamellett, hogy a már franciává vált migránsok értelemszerűen védenék a saját érdekeiket. Sarkozy határozott (értsd: túl határozott) idegenrendészeti politikával lépett fel, ami komoly, szinte polgárháborús állapotokat idézett elő, így érthetően sokan támadták is emiatt. A Kezeket fel, srácok! című film egy megkapóan bájos és romantikus gyermekszerelem kalandos történetén keresztül próbál egészséges megoldást keresni erre a problémára, amit a felnőttek csakis rohamrendőrséggel vagy ultra-liberális szabadossággal, de legtöbbször az empátia és tolerancia teljes hiányában képesek kezelni.

Milana és Blaise

A film tehát Sarkozy „regnálásának” elején játszódik, amikor rohamrendőrök masíroztak mindenfelé, s szinte remegett a levegő az idegességtől és a félelemtől Franciaország-szerte. Milana csecsen bevándorlók gyermeke, s egy iskolába jár a francia Blaise-zel. Szerelmesek egymásba. Mikor barátjukat és osztálytársukat, Youssefet családjával együtt deportálják, majd tanúi lesznek egy szintén deportálandó asszony kétségbeesett öngyilkosságának, Blaise liberális szellemű édesanyja azt terveli ki, hogy magukhoz veszi Milanát, nehogy ő is áldozatául essen a deportálásoknak. A gyerekek azonban saját kezükbe veszik sorsuk irányítását, és elszöknek otthonról, hogy egy pincében meghúzódva, játék közben legyenek együtt, a durva, agresszív felnőtt külvilágtól elzárva. Tettük nem várt következményeképpen azonban azzal szinte forradalmat robbantanak ki, szerte az országban gyermekek szöknek el otthonról, így adva csattanós választ a felnőttek durva és idegenekkel szembeni érzéketlen és intoleráns viselkedésére.

„Párizsi” iskola

A manapság már inkább párizsivá lett Budapesti iskola szép példája is lehet akár az eddig elsősorban dokumentumfilmezéssel foglalkozó Goupil elbűvölően szép filmje. Fikciós dokumentarizmus, vagy dokumentarista fikció, nevezzük bárhogyan: A Kezeket fel, srácok! egy valós és sajnos világszerte (nálunk is!) igen aktuális társadalmi probléma szinte „tündérien” realisztikus feldolgozása. A történet kitalált, de akár a valóság is lehetne, s ahogyan elmesélődik, megjelenítődik, az minden pillanatában hiteles. A gyermekszereplők tüneményesek, minden jelenetük tökéletesen természetes, egy fikarcnyi erőltetettség, irányítottság sem fedezhető fel a szó szoros értelmében vett „játékukon”. Viszont a csúnya valóság képei is ijesztően valóságosak. Vád talán csak a rendező picit erőszakolt didaxisát érheti, mellyel határozottan a gyerekek (amúgy kissé idealizált) példáját emeli piedesztálra – ez azonban legyen a film mesejellegének a hozadéka, ami legalább reményt adhat a jövőre nézve, s ami talán éppen e filmnek köszönhetően lesz valóban szebb. Asanisimasa: 8/10

Szóval, meg kell a szívnek szakadni. Hachiko története nagyjából ugyanazt nyújtja, mint gyerekkorunk talán első kötelező olvasmánya, Móra Kincskereső kisködmöne, amit rettenetesen utáltam annak idején, éppen szinte felfoghatatlan, mérhetetlen szomorúsága miatt. Bicebóca figurája a mai napig eszembe jut, és még mindig nagyon szomorú leszek utána sokáig. Pedig.

Hachiko az Akita prefektúrabeli Ódate melletti farmon született 1923. november 10-én és a prefektúra nevét is viselő fajtából való, bájos pofájú, hátul viccesen felfelé, előre pöndörödő farkú és szemleszín bundájú kutyus. Születése után nem sokkal egy kislány akarta magának, azonban az érdeklődés gyorsan alábbhagyott, s ezután a kutya a kislány nagyapjának, a híres agronómusnak lett állandó társa, aki hűségével Japán-szerte ismert lett egy újságcikknek köszönhetően. Ueno professzort, a gazdát mindennap kikísérte az állomásra, majd este kiment elé. Szabad idejükben együtt játszottak, ettek és aludtak, szinte a professzor családja sínylette meg. Egy nap aztán a professzor munkahelyén agyvérzésben elhunyt, Hachiko azonban továbbra is mindennap kiment elé az állomásra, így vált a kutyahűség élő szobrává és igazi japán legendává. Gazdája halála után még Hachi 10 évig kijárt az állomásra, minden áldott nap, ugyanabban az időpontban, míg őt is elérte a kérlelhetetlen halál. A filmnek itt van vége, a valóság azonban még ennél is tud cifrábbat: a valódi Hachiko tetemét halála után kitömték, és a tokiói természettudományi múzeumban állították ki, alakjának pedig szobrot emeltek a gazdájáról, Ueho professzorról elnevezett parkban.

A film, Seijirô Kôyama alkotása, méltó, bár markánsan a japán ízlésvilágot tükröző alkotás. Mintha egy megelevenedett képregényt látnánk, kétdimenziós figurák mozognak egy naiv bájjal elmesélt, kristálytiszta, sallangmentes és légiesen könnyed mesében. Mintha a híres hangszer, a kotó egyetlen húrján, a szív frekvenciáján játszaná el valaki a hűség csodaszép, de végtelenül szomorú dalát. Persze, hogy készült Hachikó történetéből nyugati remake is, Lasse Hallström által – az igazi viszont ez. Asanisimasa: 9/10