asanisimasa

Shakespeare (vagy ahogyan ma divatos feltételezni, különböző XVI-XVII. századi angol szerzők e gyűjtőnév 🙂 alatt megismert) drámáiban nem is igazán az a meglepő, hogy mennyire aktuálisak ma is, hanem az, hogy mennyire semmit nem változott az ember, a színpad és rajta az összes bohóság, amit emberek egymás közötti kapcsolata jelenthet. Divatok, politikai rendszerek változhatnak, a technika és technológia fejlődhet, az anyagi világ tágulhat, az emberiség egymáshoz való viszonya, úgy tűnik, örök. Caius Martius Coriolanus például i.e. V. században élt római hadvezér volt, alapvetően magának való, erős és önfejű karakter, akinek sorsa kitűnően példázza a hatalom megszerzésének, birtoklásának és elvesztésének néhány jellegzetességét, melyeket nyugodtan át lehet “konvertálni” tetszőleges korra, karakterre és országra (kultúrára). Caius Martius idejében Róma még nem volt az a sziklaszilárd birodalom, amivé majd’ félévezred után teszik majd Julius és Augustus cézárok, egy viszonylag gazdag, öntelt és kevély városállam volt csupán, körülötte féltékeny szomszédokkal, például a volszkokkal, akik a mai Terracina területén éltek. Caius Martius, a gazdag patrícius család sarja már számtalanszor megütközött Róma védelmében e néppel, s vezérével, Tullius Aufidiusszal, és mindannyiszor győzött is, Corioli városánál vívott győzelme után megkapta a Coriolanus nevet is. Róma megmentőjének szerepében, úgymond, megérdemelten tetszelegve aztán Caius Martius konzullá is akarta választatni magát, ami majdnem sikerül is, azonban a politikát már akkor sem lehetett a kardpárbaj fekete-fehér szabályai szerint játszani: ellenfelei a népvagyon elsikkasztásával vádolják, majd száműzik. A Róma hűtlensége és hálátlansága Caius Martiust egyenesen korábbi ellensége, Tullius táborába vezeti, akik befogadják és egyesült erővel készülnek Róma bevételére és megsarcolására. Caius Martiushoz azonban sorban jönnek régi hívei, majd felesége, gyermeke és anyja könyörögni, hogy ne forduljon Róma ellen – a végére Caius Martius megtörik – Tullius pedig nagyon dühös lesz az elmaradt bevétel miatt… Shakespeare Coriolanusának műfaja tragédia.

Ralph Fiennes, aki rendezőként és Coriolanusként e sorstragédia filmváltozata mögött áll, betűhíven megtartva a shakespeare-i szöveget, vele együtt a karaktereket és a történet “történelmiességét”, a mai, polgárháború romjain éledező Szerbia romjain meséli el azt. Szó sincs tehát direkt aktualizálásról, mindössze a nagyjából 2500 éves sztori jelenik meg egy közelebbről meg nem határozott kelet-európai ország kaotikus és enyhén anarchikus közállapotában. Öltönyök-nyakkendők kontra katonai gyakorlók. Luxus Mercédeszek kontra katonai Hummerek. Mobiltelefon. Caius Martius Skype-on értekezik hadnagyával, a cselekmény fordulatait a tévéhíradó élőben, egyenesben közvetíti, amit mindenki lapostévén néz. Nem újdonság Shakespeare ilyetén modernizálása, gondoljunk Baz Luhrman Rómeó+Júliájára, Ian McKellen nácis-fasisztás III. Richárdjára vagy Julie Taymor szinte már utópikus Titus Andronicusára, a modern média narrációban való erőteljes felhasználására is láthattunk szép példát nemrég Szegeden, majd a Nemzeti Színház színpadán, Valló Péter III. Richárdjában (és nyilván még sok példát lehetne sorolni…). Fiennes választása tökéletes, hogy ezt a környezetet választotta, hiszen egy polgárháború utáni ingatag békeidőszak maszkulin idegessége éppen az a háttér, ami kell Coriolanushoz. A nép éhezik és elégedetlen, nádszálként hajlik minden szóra, ami a szája íze szerint beszél. A nagypolitika fertőjében gátlástalan, híggerincű alakok sütögetik pecsenyéjüket, a háború veteránjai, kvázi “hősök” pedig helyüket keresik. Mivel azonban csak a fegyverforgatáshoz értenek, soruk borítékolható: “Ki kardot fog, kard által vész” – ahogy mondta majd fél évezred múlva az a vándorprédikátor Júdea földjén. Mi pedig asszociálhatunk bármire, bárhova, ami a jó szovjet anyácska elillanása után ránk maradt, a Lajtától a Kaukázusig és az Északi-tengertől az Atlasz hegységig.

Az alapvetően lányos karakterű Fiennes kopaszra borotválta a fejét, és igen brutál ábrázata lett így, egy percig sem éreztem méltatlannak párviadalát Gerard Butlerrel (Tullius Aufidius), aki, ugye, volt már Leonidas is, tehát zsigerből kegyetlen katona. Még az sem ciki, hogy Ralph rendre felül is kerekedik rajta. Kiemelném még Vanessa Redgrave valóban mély, drámai alakítását, Coriolanus anyjának figurájában, de hát ő nagyon nagyasszonya a brit színházi világnak, tudjuk jól. A film jó feszesre van húzva, ennek ellenére a történet végig tökéletesen világos és követhető. Túlzottan beteges asszociációs készség sem kell a sztori elvonatkoztatásához, tökéletesen és minden erőltetés nélkül passzol minden. Kemény, férfias adaptáció a Coriolanus, kicsit meg is vagyok lepődve. Kár, hogy ennyit vacakolnak a bemutatásával… (A Rotten Tomatoeson 94% a kritikai részről, 68% a nézői részről a tetszés, csak mondom.) Asanisimasa: 8/10

Bár van itt szó egy városról, vagy egy meglehetősen önző generációról is, azonban mégiscsak egy Lou Reed-i értelemben vett „tökéletes nap” története ez a film, melyben egy hajdani szépreményű bölcsész, későbbi menő DJ és masszív narkós először teszi ki lábát a rehabról a városba…

Oslo

Oslo, e film alapján legalábbis, egy barátságos, élhető város, mint Budapest, jó pillanataiban. Rengeteg zöld park, levegős terek és szinte mediterrán hatású szűk utcácskák, elviselhető forgalom, az északi-tengeri olajmezőknek köszönhető anyagi biztonság okozta nyugalom. Még a villamosok is olyan csendesen kanyarognak, hogy a mellettük elsurranó biciklik is nagyobb zajt csapnak. Régen persze, minden más volt. A tíz-húsz évvel ezelőtti Oslo még ennél nyugisabb, csendesebb volt, persze, ez nem feltétlenül előny, ha valaki éppen bulizni vágyik. Joachim Trier egy valóban lírai hangulatú archív felvételekből álló montázzsal kezdi Oslo, augusztus című filmjét, amiből minden bizonnyal egy növekvő és ezzel összefüggésben fokozatosan elidegenedő városra való utalást kell kiértenünk. Azonban minden viszonylagos, hiszen New Yorkhoz, Bangkokhoz vagy akár Londonhoz képest azért ebben a tekintetben Oslo egy kisvárosias, joviális mini-mennyország (és buli-szempontból a pokol). Talán a város e filmben ábrázolt sajátos kisugárzásából fakadó általánosító erő lehet az, ami miatt kimaradt a magyar címből a történetet (nyilván a rendező szándéka szerint is) igen konkréttá tevő ’31’.

Anders

Anders, a film főhőse, amikor egy többhónapos drog-rehabilitáció után először engedik ki az intézetből egy állásinterjúra, nem akar bulizni, sőt, éppen ellenkezőleg, önmagát szeretné valahogyan újra összerakni. Ebben viszont a város (és társadalma) vele szemben tanúsított udvarias, de tartózkodó közönye éppen hogy nem segíti. Szerintem a város, jelen esetben Oslo szerepe éppen ennyi a filmben és nincs szó arról, hogy Joachim Trier valami általános érvényű várostablót kívánna megfogalmazni. Főleg, hogy egyértelműen Anders a film főalakja, az elejétől a végéig őt követjük. Anders egy eléggé burokban született (nálunk azt mondanák: ’budai zsúrfiú’ vagy ’belvárosi úrigyerek’) karakter. Ahogyan a film nagy részét kitevő, bár dramaturgiailag indokolt, mégis igen terjengősnek ható, sokszor unalmasan közhelyes párbeszédekből megtudjuk, Anders egy klasszikusan liberális értelmiségi családba született, majd magától értetődő természetességgel ment az egyetemre, ahol hamar felhívta magára a figyelmet írói tehetségével. Azonban gyorsan beszippantotta őt az éjszaka titokzatos, pörgő világa, és inkább a DJ-zést választotta az irodalmi karrier helyett, Rilke és Kierkegaard tanulmányozását is inkább cserélte az alkoholtól a heroinig tartó „járulékos anyagok” kétes barátságával. Nagyjából ugyanazt a kallódó bölcsész-figurát látjuk, akiből mindenki (legalábbis, akik e filmet megnézik) ismer nálunk is néhányat, és aki a rendező első, Szerzők című filmjében is már központi alak volt. Még ugyanaz a színész is alakítja: Anders Danielsen Lie. Ennyiből is látható azonban, hogy társadalmi tablóként sem értelmezhetjük a filmet, hiszen itt csupán egy mind életkori, mind anyagi, mind kulturális értelemben elég pontosan körülírható és jellemezhető társadalmi rétegről van szó. Kritikai élről sincsen szó, legfeljebb rajzolatról.

Egy tökéletes nap története

A filmbéli Anders, amikor a film elején megismerjük, már túl van mindenen, drogon, reményeken, vágyakon, éppen öngyilkosságra készül: kövekkel tömi tele zsebét és így veti magát a vízbe. Ekkor még segít rajta az életösztön, azonban amikor másnap megkapja hivatalos kimenőjét az odakint tapasztalt érzéketlen külvilág minden drognál módszeresebben nyírja majd ki azt. Joachim Trier kétségtelenül ismeri azt a közeget, amiről beszél, mégha az csupán a norvég főváros egyetlen szelete is. A harmincegynéhány éves korára érzelmileg, lelkileg teljesen kiégett srác pamutszáraz belső ürességét is tökéletesen ábrázolja a filmet teljes egészében belengő (és a Szerzőkben is megtapasztalt) parttalanul lebegő középsúlyos melankóliával, és nincs gond a hitelességgel sem. Bár relatíve sok az amúgy igen üres, banális és kényszeredett párbeszéd, éppen ezekben mutatja meg, mennyire fontosak lennének Anders számára a valódi emberi kapcsolatok, melyek azonban elérhetetlenek számára. Tán nem is léteznek. Igazán pontosak viszont azok a jelenetek, amikor egyedül van, és például amikor a kávézóban figyeli mások beszélgetését. Azonban bármennyire pontosan van megfogva az a pengeélen táncoló bizonytalanság, amit egy anyagról frissen leállt kemény drogos érezhet, bármilyen hiteles ennek a „tökéletes napnak” a története, még a legvégső képekkel együtt is, mégis azt érzem, hogy Oslo mennyire barátságos, élhető hely. Nem hiányzik belőle sem Anders, sem ez a film. Nem érzek részvétet sem, hiszen nem történt semmi sem… (Nem úgy, mint a „vicces” Trainspottingban, vagy a bombasztikusan hatásvadász Rekviem egy álomért-ban.) Asanisimasa: 6/10

Ha egy film csak annyit nyújt, hogy általa szembe merjük kacagni az emberi lét legkiszolgáltatottabb, legnyomorultabb és legrettegettebb megnyilvánulásait, sőt, akár magát, a kérlelhetetlen halált is, akkor az a film teljesíti a maximumot. A belga Geoffrey Enthoven Hasta la Vista! című tragikomédiája lazán hozza ezt a szintet.

Hendikep

Mi, egészségesek igazából felfogni sem tudjuk, milyen lehet valamilyen hendikeppel élni. Az csak a legszörnyűbb rémálmainkban jön elő, hogy megvakultunk, hogy szörnyű, gyógyíthatatlan kór támad ránk, hogy lebénulunk és életünk fennmaradó éveit, évtizedeit tolókocsiba zárva, de ép, érző, gondolkodó elmével kell leélnünk. Picit faramuci gondolkodásmód kell ahhoz, hogy esetleg olyan következtetésre jussunk, hogy valójában mi vagyunk hendikepesek, hiszen azok az embertársaink, akik valamilyen szerencsétlen körülmények összejátszása folytán látáscsökkenéssel, netán teljesen vakon, esetleg felvéve a sors által eléjük dobott kesztyűt, kitartó harcot vívva a kórral, vagy kerekesszékbe kényszerítve élnek hozzávetőleg teljes életet, azok már tudják, milyen így élni. Nyilván tudják azt is, adott esetben milyen rettenetes így élni… De van már erről fogalmuk, nekünk viszont nincs, tehát marad a rettegés. Ismerünk vak zenész világsztárokat, de akár azt a vidéki roma srácot is, aki bár a külvilágból nem lát semmit, mégis saját kis rádiócsatornát üzemeltet az interneten. Vannak barátai, a minap még a tévébe is bekerült. Boldognak tűnt. Ismerünk olyan embereket, akik nem adták fel, amikor közölte velük az orvos a szörnyű diagnózist, hanem megküzdöttek a rákkal, és néha bizony – az orvostársadalom legteljesebb elképedésére – győztek. Néha meg nem… Stephen Hawking (elnézést a kifejezésért) gyakorlatilag szobanövénnyé válva is az egyik legbefolyásosabb, legtekintélyesebb aktív tudósa a kortárs tudománynak, a különböző fokú mozgásban korlátozottak, szellemi fogyatékkal élők számára pedig már külön olimpia is van. Híres hegymászónk nemrégiben majdnem meghalt, fél lábát is elvesztette, ma mégis megint a Himaláját hódítja, műlábbal. Persze, nyilván olyanok is sokan vannak, akik nem tudnak megküzdeni a rájuk szakadt nehézséggel. Nekik és hozzátartozóiknak szól ez a film leginkább. Aztán meg nekünk, a többi egészséges „rettegőnek”, hendikepesnek.

Színészi ziccer

Bármilyen fogyatékkal élő személy eljátszása óriási ziccer egy színésznek, kitűnő alkalom egy sikeres jutalomjátékra. Fesztiválokon is jó eséllyel leakad rá egy Legjobb alakítás-díj, mindegy, hogy fő- vagy mellékszerepért, de a közönség is jó eséllyel fog csettinteni: Hmmm, mekkora színész! Jó lesz tehát megtanulni Robrecht Vanden Thoren és Gilles De Schrijver nevét, mert amit itt tolnak tolószékben, az azért nem semmi. Főleg Vanden Thoren a nyaktól lefelé béna Philip szerepében. Annyira megdöbbentően hiteles alakításuk, hogy kénytelen voltam végigtúrni az internetet, hogy találjak bármi utalást arra nézve, hogy ezek az ismeretlen arcok vajon valóban betegek? Nem azok, bár erre utal a film álomjelenete is, amit Jozef, a harmadik (erősen csökkent látású) srác lát… Róla (tehát Tom Audenaertről) nem találtam egyedül infót. A képek alapján nem tudom megítélni, vajon vannak-e valóban gondok a látásával, a játéka viszont mindenképpen meggyőzően hiteles. A film sztorija szerint ez a halmozottan kripli brigád, nem kevés konspiráció után, szüzességét elveszteni indul egy spanyol speciális kupoldába, miközben egyiküknek egyben ez lesz utolsó útja is… A triászt Claude, az erősen korpulens, és még inkább sprőd modorú ápolónő-sofőr (a szintén kitűnő teljesítményt nyújtó Isabelle de Hertogh alakításában) viszi el rozzant mikrobuszával az útra.

Road-movie, életre-halálra

A filmet rendező Geoffrey Enthoven mindig is különféle kacifántos élethelyzetek diszkrét és tapintatos, a lényegre azonban mégis kíméletlenül rámutató filmjeivel keltett (diszkrét) feltűnést. E filmjével azonban minden eddiginél merészebbre vállalkozott. A három halmozottan rokkant srác groteszk, bizarr, sőt picit morbid „kiruccanását” azonban olyan szeretettel meséli el, a kiváló színészi alakításoknak is köszönhetően olyan mély együttérzéssel mondat ki, illetve játszat el velük kínos, illedelmes körökben még pironkodva sem kimondható, az érintettek számára viszont mindennapos, banális dolgokat, hogy abban hiba nincs. Akarhat-e dugni a nyaktól lefelé béna? Naná, miért ne? (És most nem arról van szó, hogy képes-e rá.) Akarhatja-e magát jól érezni, berúgni? Milyen, amikor egy vak elejti a lakáskulcsát? Milyen a szerelem, amikor szó szerint vak? Mit tegyünk, ha biztosan tudjuk, hogy napokon belül meghalunk, azonban még szüzek vagyunk? A film telistele van torokszorító, egyben ellenállhatatlanul mulatságos pillanatokkal, és olykor bizony egyszerre robban ki belőlünk a felszabadító, megtisztító, gyomorból jövő röhögés és a néma zokogás. Pedig csak három (illetve négy) szerencsétlen ember groteszk és szánalmas vergődését nézzük… Asanisimasa: 10/10