asanisimasa

Olyan soványka ez a szegény kislány… Amélie Poulainnek se volt duci, de Nathalie-ként már szinte csak csont és bőr. Szó, mi szó, Audrey Tautou, mert róla van szó, nem formás nőiességével, kacérságával és csábítóan érzéki kisugárzásával lett a mai francia film egyik első számú romantikus hősnője. Pedig valamivel mégis le tudja venni az embert a lábáról…

Isten nagy, én kicsi vagyok

Igen nehéz megfejteni Audrey Tautou titkát, hiszen alkatilag semmi sem predesztinálná őt, legalábbis ilyen mértékben semmi esetre sem, hogy ő legyen a komoly hagyományokkal bíró francia nemzeti filmgyártás első számú romantikus hősnője. Gondoljunk csak bele, kik voltak az elődei: Brigitte Bardot? Catherine Deneuve? Juliette Binoche? Esetleg Sophie Marceau? Ezek azért mindannyian nők, „nőből vannak”, méghozzá tetőtől talpig. Tautou alkatilag leginkább Anna Karinára emlékeztet, Jean-Luc Godard hajdani múzsájára, na de ő meg hol romantikus hősnő? Szó sincs róla, nem csúnya, egyáltalán nem visszataszító jelenség Tautou kisasszony, sőt, igen vonzó, sugárzó bája van. Körüllengi valami megfoghatatlan angyali kedvesség érzete. A törékeny alakját megkoronázó hatalmas, csodálkozó, sötét bociszemeiben olykor megcsillanó pajkos fény azonban nem erotikus játszadozásra, inkább csak valami buta, gyerekes csínytevésre csábít (pl. vízzel teli kotongumik járdára dobása a tetőről). Elnézve őt inkább egy édes, játékos cukiság juthat eszünkbe, egy óvni való, pici, sérülékeny test, nem az égő vágytól duzzadó szerelem. Ahogyan egyik első filmsikerének címe is mondja: Isten nagy, én kicsi vagyok. Mégis filmográfiájának 90%-át romantikus vígjátékok, illetve drámák teszik ki, tehát működik e szerepkörben a csaj… és tényleg működik, csak valamiért nehezen hiszem el.

Gyere hozzám feleségül

Természetesen, mint szinte minden romantikus komédia, a Nathalie második élete című is a párválasztás körüli bonyodalmak körül forog. Egy helyes, sármosan zilált pasi üldögél a tipikusan francia kávézó egyik asztalánál magányosan, amikor betoppan egy lány. Leül egy másik asztalhoz, a fiú pedig azt találgatja, vajon mit rendel. Kávét, esetleg teát? Valami dzsúszt? Határozott elképzelése van, vagy kicsit tétova? A lány először kávét rendelt, majd gyorsan inkább dzsúszt, nem csoda, hogy nemsokára egymás karjaiban vannak. Nemsokára a fiú megkéri a lány kezét, aki igent mond. Na de hol van itt a bonyodalom? Megy minden, mint a karikacsapás, kalap, kabát, nagyharang, és a film még csak 5 perce forog… Igen, most jön a bonyodalom nemsokára, és rögtön érteni is fogjuk, miért Nathalie második élete a film címe. Kivételesen azt kell mondanom, hogy a film magyar címének az Amélie csodálatos életére való „hajazása” is helyénvaló ezúttal, hiszen a film elején konkrét utalás történik erre a korábbi nagysikerű Tautou-filmre. Itt jegyezném meg azt is, hogy a film eredeti címe La Délicatesse, ami egy hasonló című David Foenkinos által írt és egy kisebb bőröndre való díjjal jutalmazott bestseller adaptációja; a filmet ebből szintén ő írta, sőt rendezte is öccsével, Stéphane-nal közösen.

Nem kell a csók

Nathalie második élete mégis egy csókkal kezdődik el, mely a lehető legváratlanabb időben és helyen csattan el, a lehető legelképzelhetetlenebb férfival. A romantikus komédia ettől kezdve indul be, hiszen ha egy tökéletesen össze nem illő pár egy lehetetlen élethelyzetben találkozik, annak csakis szerelem lehet a vége (vagy semmi nem lesz belőle, de arról meg minek filmet csinálni). A Foenkinos-testvérek aztán, a bájos Tautou kisasszony és a sármosan bumfordi Francois Damiens hathatós közreműködésével egy szép, szolid, és a végére kifejezetten szórakoztatóvá váló komédiát rendeztek, melyből végül a romantika sem hiányzik. Nem fogjuk ugyan az előttünk lévő moziszéket ripityára rúgni az izgalomtól, ami ettől a műfajtól nem is elvárt, azonban papírzsebkendőből is elég egy darab, csak a minimális biztonságosság kedvéért. A film mégis megérint, hiszen Tautou bája és Damiens ügyefogyott esetlensége igen kedves és emberi pillanatokat okoz. Ha ehhez hozzávesszük az olykor óvatlanul elcsattanó, friss és üde humorpatronokat is, akkor egy igen gondtalan másfél órában lehet részünk. Csak túl sokat ne várjunk e filmtől, mert a felfokozott, előzetes várakozás szinte mindig tönkreteszi az elvárható élményeket. Ez egy csendes, visszafogott, szolid film, nem akar sem megrázni, sem széttépni, csupán egy kedves, emberi történetet elmesélni arról, hogy „jól csak a szívével lát az ember”. Asanisimasa: 6/10

Arisztophanész mesélte el Lüszisztraté történetét, aki megelégelve, hogy minden munka a nők nyakába szakad, míg a férfiak csak politizálnak és háborúznak, maga mellé állítva a görög nőket, afféle „szexsztrájkot” hirdetve addig nem engedték magukhoz a férfiakat, míg azok be nem szüntették a háborúskodást. A román származású francia Radu Mihăileanu Asszonyok kútja című filmjének hősnői ugyanezt teszik egy eldugott marokkói faluban, napjainkban.

Abszurdisztán

Meglehetősen közismert tény, hogy az iszlám országokban finoman szólva is problémás a nők helyzete, még akkor is, ha sok tekintetben ez nekik is jó. Az évszázados hagyományok nehezen változnak… A valóságban igen nehéz elképzelni, hogy egy muszlimok lakta közösségben összefogjanak a nők a férfiak ellenében, és bármilyen piszlicsáré ügyben keresztülvigyék akaratukat. Szigorúbb helyeken még meg is köveznék őket ezért, de Allahnak hála, az agyatlan fundamentalisták viszonylag elszigetelt jelenséget képeznek Mohamed próféta végtelen szeretetének tengerében. A férfi azonban mégiscsak férfi. Ismeri mindenki a képet: poros tér, háttérben dzsámi, minarettel, előtérben kávézó, teraszán férfiak üldögélnek kis csészék előtt, a sisát szívva és komoly ábrázattal vitatják a világ dolgait, előttük pedig néha gyors léptekkel egy leplekbe bugyolált alak suhan el a ‘szukban’ vásárolt dolgokkal megrakottan. Nemrégiben, egy távoli török falucskában, amikor eldugult a falu kútja, a férfiak tétova totojázását látva az asszonyok Lüszisztraté „fegyverével” kényszerítették ki, hogy a kút „megjavuljon” – a német Veit Helmer Abszurdisztán című filmjében remekbe szabott bohózatot kreált e történetből. Nem mondom, hogy Mihăileanu ezt koppintotta le az Asszonyok kútjában, hiszen a 2500 éves történet örök, s egyben aktuális is, így bárki szabadon használhatja azt, ha a nők jogai mellett akar szólni egy hatásos példázattal.

Az Atlasz lábánál

A film helyszíne egy kis falu az Atlasz-hegység lábainál, egy nyomorúságos porfészek. Lakói a hajdan büszke berberek, akiknek mára csak a régvolt dicsőség feletti kesergés maradt, a környéken se munka, se egyéb kihívás. Egyetlen tevékenységük a teázgatás, illetve az olykor felbukkanó turistacsoportok előtti parádézás, némi baksis reményében. Az élet ennek ellenére nem állhat meg, ám ezt valahogyan csak az asszonyok veszik tudomásul. A falu egyetlen vízforrása messze fent, a sziklák között található, ahova csupán egyetlen veszélyes ösvény vezet fel. A vízhordás is a nők feladata, azonban sok a baleset. Egyszer egy ilyen szerencsétlenség következtében a szép, ifjú Leila el is vetél. Elkeseredésében a lány a férfiak tunyaságát okolja, amiért nem erőltetik a víznek faluba történő bevezetését (Naná, aztán majd még mosógép is kell nekik! – hangzik a film egyik jellemző jelenetében), amúgy teljes joggal. Hosszas győzködés után Leila mégis maga mögé állítja a falu asszonyait. Így veszi kezdetét Lüszisztraté történetének újabb variációja, melyben megjelenik egy újabb szereplő is, Leila szerelmének, a fiatal tanítónak személyében, aki már talán új időket, a nők iránt toleránsabb férfiak társadalmát, valamint a film happy endjét vetíti előre.

A mese

Sami, a tanár kezdi mesélni (éjszaka, rejtőzködve, fejlámpák fényében) a lánynak az arab nyelvű irodalom csodás mesegyűjteményét, Az ezeregyéjszaka meséit is, aminek csodás történetei megragadják a lány fantáziáját. Lázadó figura ő is, hiszen komoly megütközést keltett az a terve is, hogy együtt akarja tanítani a lányokat a fiúkkal, a jegyespár azonban meglehetősen egyedül van a hagyományok –igen kényelmes- béklyóiban terpeszkedő többséggel szemben, csak a tapasztalt, öreg, sok gyermeket felnevelt, de el is vesztett Musil áll mögöttük. De mint minden mesében, a dolgok itt is jóra fordulnak. Az író-rendező Mihăileanu is mesél, alapvetően derűsen. Az összes szörnyűség a film első öt percében megtörténik, attól kezdve viszont magával ragadja a nézőt a film színes, zenés, egzotikus forgataga. Bár alkotója férfi, mégis igen markáns módon nőpárti, a hagyományosan maszkulin muszlim világot következetesen maró gúnnyal, csúfondáros malíciával ábrázolja. Sami, az egyetlen pozitív alak kivételével az összes többi férfi meglehetősen korlátolt, ostoba fajankó, viszont a nők gyönyörűek és metszően okosak is. Szó sincs itt semmiféle árnyalt cizellálásról, tiszta, élesen megkülönböztethető erővonalakat látunk, elvégre egy mesében így dukál. Vicces csavarja a filmnek, hogy még a hírhedten ostoba latin szappanoperák is, amiket a lányok, asszonyok oly’ kedvtelve bámulnak, progresszív tevékenységnek tűnik a férfiak tunya hereségéhez képest. A film igen pontosan mutat rá az ultrakonzervatív értékeken, hagyományokon nyugvó (iszlám) férfitársadalom életképtelenségére azzal, hogy okosan, szellemesen dörgöli az orruk alá az örök tanulságot: asszonyok nélkül mindez nem létezhet. Ezzel együtt az arab nyelven, igen hitelesen játszó színészek, az autentikus környezet, a komoly dramaturgiai funkcióval bíró remek zene igen szórakoztató, ám tartalommal is bíró bő két órát eredményez az erre vállalkozó nézőknek. Asanisimasa: 8/10

Nem kell focirajongónak lenni ehhez a filmhez, sőt, kifejezetten ellenjavallt az angol foci behatóbb ismerete, különös tekintettel a Derby County, a Leeds United és legfőképpen a Nottingham Forrest csapatok pályafutására. Ellendrukkernek sem kell lennünk azonban, nem lehetünk focigyűlölők sem és kell bizonyos affinitás a sporttárgyú életrajzi filmek iránt. Az elátkozott Leeds United című mozi ugyanis Brian Clough edző életének egy meghatározó szeletével foglalkozik, és ha azokkal már előzetesen tisztában vagyunk, akkor a film java része érdektelenné válik számunkra.

Persze, nem lehet elhanyagolni a fennmaradó faktort sem, hiszen a filmet közvetlenül ezután, A király beszédével rendezői Oscar-díjat nyert Tom Hooper rendezte, és két korábbi “miniszterelnök”, A királynőben Tony Blairt alakító Michael Sheen (mint Brian Clough) és a már említett dadogós királyban Churchillt játszó Timothy Spall (Taylor segédedző) remekel, emellett feltűnően jól sikerült a film történelmi és dokumentarisztikus hitelének megalkotása is, beleértve a korabeli (1968-74) meccsek reprodukálását is. Clough furcsa ívet író karrierje valódi drámaként jelenik meg a filmben, katartikus csattanóval a végén, mely pontosan érzékelhető és élvezhető falábakkal és kockajellegű gömbérzékkel is, valamint az se elhanyagolható szempont, hogy jól esik úgy focival foglalkozni, hogy azt sehogyan sem lehet a magyar focihoz, s még annyira nem a napi politikához kapcsolni. Talán csak Minarik Edéhez, de egészen távolról. Remek film, remek színészekkel. Asanisimasa: 8/10

Amit az amerikai filmipar különféle, többé-kevésbé ugyan a realitás talajáról elrugaszkodott, ám végeredményben mégis a mítosz romantikus magasságaiba emelkedő olasz-, zsidó, ír-, afro-, orosz- és egyéb más nációjú maffia-történetekben összehordott, azt a franciák ezzel a filmmel tromfolják csattanósan (mondjuk, nem először). A Lyon-i banda a Lyoniak nevű francia bűnbandának a hiteles története, tekintve, hogy nem akárki, hanem Edmond ‘Momon’ Vidal, a banda fő szervezője és vezetője által megírt regény alapján készült Olivier Marchal veretes rendezésében. A film és a regény hitelességét csak kevéssé árnyalja, hogy a valóságban Momon nem a vezetője, csupán utolsó, egyedül életben maradt tagja volt, így viszont már azt mond el róla, amit és ahogy akar…

Remek ívű karriertörténetet tár elénk a valóság (és a film), a hetvenes évek elejétől a közelmúltig, nagy, annak idején egész Franciaországot rettegésben tartó balhékkal, majd a viszonylagos konszolidációval, véres leszámolásokkal, árulásokkal és a francia kemény krimiket annyira jellemző furcsa, mély melankóliával. A két fő karakter, Gérard Lanvin (Momon) és Tchéky Karyo (Serge, Momon barátja, a banda másik vezetője a filmben) mindazt tudják, amit ilyen karakterek megjelenítéséhez tudott Jean-Paul Belmondo és Alain Delon (vagy akár Robert De Niro és Al Pacino), baromi jó arcuk van, még így komolyan deresedve is erős, férfias figurák, tudnak keményen nézni, mégis érezni mögöttük valami kisfiús törékenységet is. Nem csinálnak semmi különös színészi trüvájt, nincs nagy szpícs Al Pacino-módra, nincs dermesztően pszichopata vigyor, úgy De Nirósan se, mégis komplett, egész, összetett figurák, felkeltik a néző érdeklődését és magukon is tudják tartani. Sőt, mivel alapvetően bűnözőkről van szó, kétségünk sincs efelől, hiszen látjuk őket bőven “munka közben”, még maguk mellé is tudnak állítani minket. Kevésbé cizelláltak a mellékkarakterek, de ez nem jelenti azt, hogy jelentéktelenek: a banda többi tagjai, illetve a kemény zsaru figurája is kellő súllyal van jelen. Talán a családi hátteret lehetett volna határozottabb kontúrokkal megrajzolni. Mivel a történet kb. 35 évet ölel át, hozzávetőleg két idősíkban zajlanak a történések, oda-vissza ugrálva, a későbbi történéseket a korábbiakkal magyarázva, illusztrálva. A banda fiatalabb kiadásának karakterei, színészi értelemben, viszonylag halványabbak, azonban ez igazán nem ront a film összképén. Marchal profi módon vezényli le a filmet, kezdve az erős felütéssel, mely alatt a Deep Purple Black Nightja szól, egyből megteremtve a kellő atmoszférát, amit a klasszikus westerneket idéző, de nem utánzó, nagystílű végkifejletig mindvégig meg is őriz. A hetvenes évek szcénái illúziót keltőek, semmi anakronisztikus nüansz nem zavar be. Kerek, egész, igen remek film ez, mely még a maffiafilmek hagyományosan erős mezőnyében is állja az összevetést. Asanisimasa: 8/10