asanisimasa

Lehet beszélni a mozi haláláról, a mozigyilkos Netflixről, bármiről, de azt nem látni, hogy ez  a film nem mozifilm, hanem csupán egy míves, maratoni hosszúságú tévéfilm, az azért komoly látásprobléma. A képek meséje helyett szavak, szavak, szavak, sok közeli és félközeli legalábbis ezt támasztja alá. Lehetne ez Az ír akár minisorozat formátumú is, mondjuk, három részben, bár itt a kérdés az, hogy ebben a Jimmy Hoffa/Frank Sheeran-sztoriban van-e annyi drámai csúcspont, hogy azok alapján lehessen részekre bontani? Persze, lehet, lehetne.

Egyébként, engem nem zavart a három és fél órás hossza a filmnek. Az sem zavart, hogy a formátum “tévéfilmes”, mert azért azt látni kell, hogy Martin Scorsese milyen műgonddal teremtette meg a néhány évtizeddel ezelőtti, amerikai miliőt. Mesélni meg aztán nagyon tud az öreg… Én inkább azért fanyalgok, amiért talán lelkesednem kellene: olyan ez az egész projekt, mint ma egy Rolling Stones-koncert. Még mindig simán megtölti a stadionokat, azonban Mick Jagger, Keith Richards vagy Bill Wyman vállalja 70+-os korát, sőt, ráncait, miközben a film nagy részében Robert De Niro, Al Pacino vagy Joe Pesci arra vannak kényszerítve, hogy hagyják magukat, hogy számítógépes trükkökkel tüntessék el arcukról azt, amit a kor -rengeteg munkával, szenvedéssel- oda felrajzolt… Óriási színészek ezek, akik technikailag még el is játsszák 30-40 évvel ezelőtti önmagukat. Még a szemek is csillognak, bár kicsit fakóbban, de csillognak. Csak a tartás, a mozgás, a hirtelen mozdulatok dinamikája, a gesztusok és az évtizedek alatt rögzült, jellegzetes arckifejezések mutatják, hogy ezek már fáradt, ízületes, és mondjuk ki, kiégett öregembereké. Ahogy például, még a történet elején, a szerepe szerint még fiatal Frank megleckézteti a lányát molesztáló boltost – ott nagyon kilóg a lóláb. Szinte paródiaként hat a hetvenen bőven felüli Robert De Niro komótos, megfontolt, szinte láthatóan nagyokat nyögő keménykedése – és ez az artritiszes megfáradtság teszi idézőjelbe ezt az amúgy szépen ívelő, érdekes történetet.

Magyar szinkronnal pusztító élmény, elég nehéz túlhaladni az első részen, hiszen ekkor még alig különbözik ez a mexikói sorozat a klasszik délutáni, bizonyos körökben névadó jelentőségű dél-amerikai/török/stb. szappanoperáktól, eredeti mexikói spanyolra kapcsolva azonban lényegesen jobb lesz a közérzetünk. Ülnek a pendejok, a cabrónok, a hijo de la chingadák, meg a chupame en la vergák (ezeket sose mondd egy dél-amerikainak), a széles gesztikulációk és óriási nézések, grimaszok is helyükön vannak egyből, s rögvest tudunk figyelni a sztorira is – ami azért elég szépen megírt kis történet (Claudia Piñeiro regénye alapján).

Persze, újdonságot nem közöl velünk ez a Csütörtöki özvegyek című minisorozat, egy újabb “szegény gazdagok”-történetet látunk. A színhely egy, a lepusztult, szegény külvilágtól magas falakkal elzárt luxus-lakópark, főszereplőik gazdag mexikóiak, akikről szép sorban kiderül, hogy a nagyzolás, a nagyképű jólét csak a látszat. A politikus valójában bukott ember, minden támogatója cserben hagyta, az élelmiszerlánctulajdonos is csődben van és így tovább. A nagymenő, sikeres férfiak még a feleségüknek sem vallják be kudarcukat, hiszen egy macho férfi kutya kötelesssége biztosítani a család (tehát a feleség és a gyerekek) gondtalan életét, s erre azok magától értetődően igényt is tartanak. Egy-egy részből egy családot ismerünk meg, miközben a háttérben kibontakozik az a tragikus esemény, amit szegény elkeseredett macsókáink eszeltek ki családjuk jövőjének biztosítására. Szóval, nem mind arany ezúttal sem, ami fénylik. De az ügyes forgatókönyv és eredeti nyelven az egészen hitelesnek tűnő karakter- és környezetábrázolás egész szépen meséli el nekünk újra az ismert tanulságot.

A nézők általában azt várják a híres emberek életét bemutatni szándékozó filmektől, hogy megtudjanak belőle valamit, hogy mi az a plusz, ami az átlag fölé emelte témáját; hogy mitől több az adott híres ember, mint az, aki csak ül a moziban vagy a tévé előtt, és nézi őt. Ritkább esetben magánéleti extremitások is kerülhetnek az érdeklődés célkörébe, bár ezek jórészt már korábban kitárgyaltattak a bulvármagazinok színes lapjain. Másrészt, az ilyen nagyformátumú emberekről szóló filmek kiváló alkalmat biztosítanak nagyformátumú színészegyéniségeknek, hogy mutassanak még valami virtuózat irdatlan színészi eszköztárukból, ahogyan belebújnak egy másik nagy figura bőrébe, bár az esetek nagy részében ezt a munkát el szokta fedni a smink-, maszk- és fodrászmesterek ügyessége (lásd pl. Meryl Streep Vasladyjét vagy Sir Anthony Hopkins Hitchcockját). Bradley Cooper, maradva a nagy sikerű és kitűnő Csillag születik után maradva a zenei pályán, Martin Scorsese és Steven Spielberg produceri segítségével a háta mögött, a maga korában rock- és filmsztárok népszerűségével vetekedő zongoraművész, karmester és zeneszerző Leonard Bernsteint bemutató Maestro című filmjével szerintem megugrotta ezeket az akadályokat.

Megismerjük például azt a féktelen élet- és zeneszeretet, ami ezt a hajdani kis jazz-zongoristát a világ legkomolyabb koncertpódiumainak ünnepelt sztárjává tette, miközben végig megmaradt lazának, könnyednek és közvetlennek – sőt, néha tán felelőtlennek is. Cooper ezúttal is maga játssza el a főszerepet saját rendezésében és ezúttal sem hibázik. Simán hozza ezt a lobogó, végtelenül elbűvölő (bár szerettei által már nem mindig követhető) figurát, tulajdonképpen csak frizurát kellett hozzá csináltatnia. Még a zongorajátékot is illúziókeltően imitálja a filmen, talán csak a film érzelmi csúcspontját felvezető templomi koncert alatt inti le néhányszor a zenekart élénk gesztikulációi közben (majd karvezetői ismeretekkel rendelkező olvasóim kijavítanak, ha én tévedek ebben) – szerencsére ezt a zenekar nem vette figyelembe. A bulvárjellegű témák (szexuális élet, droghasználat, stb.) is bőven a jó ízlés határain belül maradnak, témához mérten. Cooper Bernsteint feleségével, Felicia Montealegre-Cohennel (Carey Mulligan szintén kitűnő) való, szenvedélyes és tragikus végű kapcsolatán keresztül mutatja be. Rákbeteg feleségének haláltusája, ahogyan az megtöri az állandóan szárnyaló zseni röptét, ahogyan földre kényszeríti, az ritkán láthatóan őszinte, mély és valóban megrázó tetőpontja a filmnek. Cooper érdeme, hogy Bernstein felesége halála után következő, immár kizárólag csak a tanításnak és vezénylésnek szentelt éveinek felvillantásában tudja igazán plasztikusá, teljessé tenni az életrajzot. A Maestro szép, ízléses, elegáns emlékmű.

Nem minden arany, ami fénylik, mint ahogy nem minden szar, ami első pillantásra talán annak tűnik. Ez a belga (flamand nyelvű) sorozat sem az az olcsó, tucat-komédia, mely gazdag és kevésbé gazdag tinédzserek nyári unalmukban elkövetett balhéit, szerelmeit és véget nem érő bulizásait kívánja továbbgörgetni. Nem is komédia. A helyszín a flamand tengerpart Siófokja, Knokke-Heist, a maga végtelen homokos strandjával, huszonvalahány művészeti galériájával, kaszinóval, diszkókkal, egy hetes zenei fesztivállal, képregény-show-val és rengeteg egyéb kulturális és kevésbé kulturális programmal és az efféle helyeken megtalálható közönséggel: gazdag belgákkal és a gazdag belgákból élő és pénzükre utazó szegényebb belgákból. (És mi, belgák, akkor hová üljünk? Ugyebár.) Már rögtön a történet elején megjelenik az első konfliktus, a rasszizmus.

A hétköznapi, banális és zsigeri rasszizmusról két nagyon jellemző sztorim van. Az egyik az, amiben ismerősöm, a rendszerváltást követően nem sokkal, életében először jutott ki Amerikába, rokonaihoz Washingtonba. A már régen kitántorgott rokonok persze áradoztak, Amerika így szabad, úgy toleráns, ott mindenki egyenlő, stb., stb. Ismerősöm mondja, hogy látott egy jó kis kocsmát itt lenn, a ház aljában a sarkon, nem mennek le inni valamit abba’ a nagy szabadságba’? A rokonok megrökönyödtek: Oda? Hiszen oda a feketék járnak! (Azt a bizonyos n-el kezdődő szót használták.) A másik sztori elhangzik ebben a belga soriban is: Honnan ismerszik meg a rasszista? Hogy úgy kezdi, Én nem vagyok rasszista, de… Más kérdés, hogy a rasszizmus csak az egyik apró eleme ennek az elég szépen cizellált társadalmi kaleidoszkópnak, amit nálunk Nem mind arany címmel tűzött kínálatába a Netflix.

Alapjában egy szerelmi történet ez, hogy mennyire vak és mennyire nem egyértelmű érzelemvihar a szerelem. A gazdag családból származó Louise (Pommelien Thijs) szerelmes a vele egy kasztba tartozó Alexanderbe (Willem de Schryver), miközben tomboló, érzéki vágyat érez a félvér Daan (Eliyha Altena) felé is, aki csupán kisegítő a parti standklubban, ahol a helyi menőék nap mint nap koktélozva hepajozgatnak. Mindeközben, a cselekmény másik -nyugtalanító- szálán Daan édesanyja saját, titokzatosan eltűnt húga után nyomoz, amikor beáll dadusnak az egyik gazdag családba, amelyik történetesen Alexanderé. Aztán van még itt minden, korrupciógyanús telekügyletek, drogok és drogtúladagolás, váratlan haláleset, a háttérben még váratlanabb szerelmi szálak, melyek alaposan összekuszálják a kívülről irigyelt, fényesnek és gondtalannak tűnő életet, és kiderül, hogy a látszat mögött gyakorlatilag minden csupa-csupa hazugság. Oké, ezt tudjuk, de nem árt lépten-nyomon tudatosítani, mert ez a való életben sincs másképpen. Itt mintha a nagyszerű Fehér lótusz adna randevút Thomas Vinterberg mára már megkerülhetetlen Születésnap című dán dogma-klasszikusával. Ugyan nem annyira sűrű, mint az utóbbi, de csíp úgy, mint az előbbi, miközben nagyon-nagyon fájón romantikus is. Magával ragadó, izgalmas és drámai fordulatokban bővelkedő történet, remekül megrajzolt, pontosan eljátszott karakterek, melyek közül kiemelkedik Louise, Pommelien Thijs egyszere érzéki, érzékeny és őszinte alakításában.

Ausztrália furi hely, természetesen az volt már az ezerkilencszáz-nyolcvanas években is. Fejjel lefelé ugyan nem járnak az emberek, de karácsonykor jobb híján minipálmát díszítenek, talán cipőt is húznak az általános flipflop papucs helyett, furcsa madarak kószálnak az utcán, az autókon a kengururács sem macsó dísz… A fiú, aki lenyelte a világegyetemet ebben a világban él. Apja alkoholista és pánikbeteg, miután és miközben majdnem megölte saját fiát, a címszereplőt és bátyját, aki azóta nem is hajlandó megszólalni. Anyja heroinfüggő, aki heroindíler élettársával él, békés, jókedvű, szerető családban, már általában. A fiúk imádják anyjukat és mostohaapjukat is. Józan életű, biztonságos környezetben élő olvasóink erre nyilván felhorkannak, hogy hátezmosthogy, és igazuk is van: viszont talán éppen ez a szemlélet e remek kis sorozat (és az alapjául szolgáló Trent Dalton-bestseller) nagy erénye, hogy a legszebb és legmagasztosabb emberi jóságot, a szó legjobb értelmében vett humánumot képes megmutatni, ami nem függ a szociális és kulturális életkörülményektől és a büntető törvénykönyvek különböző passzusaitól.

A sztori gyakorlatilag egy felnőtté válás-történet, nagy részben a szerző -Trent Dalton- saját életéből vett tragikus és sokszor abszurd fordulatoktól inspirálva, a kisebbik fiú szemszögéből, egyes szám, első személyben elmesélve. Az olykor kifejezetten véres (testcsonkításos, “normál” gyilkosságos), tragikus, néha tragikomikus jelenetekben bővelkedő, de mégis mindvégig derűs, optimista, elementárisan életigenlő cselekmény fordulatai annyira kerülnek minden műfaji sablont, miközben mindig hajaznak ezekre, hogy azokat csakis az élet írhatta ilyenre. Régen láthattunk ennyire kedves, emberi történetet, mely mégis két lábbal áll a valóság talaján, sőt, olykor szinte nyakig is merül benne – ám végül mégis felülemelkedik mindenen az egyáltalában nem nyálas, csak egyszerűen vidám és megnyugtató happy endig. Kiváló casting, a főszereplő testvérpár (Felix Cameron/Zac Burgess és Lee Tiger Halley) a heroinnal birkózó anya (Phoebe Tonkin), az alkoholista apa (Simon “Mentalista” Baker), az atyai jóbarát (Bryan Brown) vagy a kétarcú művégtaggyáros milliárdos (Anthony LaPaglia) laza biztonsággal hozzák a fontosabb karaktereket, melyek köré simán betagozódnak a furi, kissé karikaturisztikus, vaskos kontúrokkal rajzolt mellékfigurák. A zene is nagyon ausztrál, tipikus nyolcvanas évekbeli lakossági rock, INXS, Men At Work, Midnight Oil, semmi gyökértapló Ac/Dc, semmi elborult, érfelvágós Nick Cave. És maxilazaság, fülig érő, gondokra, tragédiákra csak vállat rándító, felhőtlen optimizmus.

Profitorinetált gyógyszerkísérletek, gonosz gyógyszergyárak, oké. Közhely, de van rajtuk mit csépelni. Na, de ezzel szembeállítva a kiürült citromleves műanyagpalackba töltött krumplihéjból, penészes gyümölcsből, cefrébe fulladt egérből és ki tudja még miből sparhelten kotyvasztott kerítésszaggató házipálesz legyen a szuperdrog?! Ez anyira szánalmas, hogy arra nincsenek szavak. Persze, a szarra mindig van vevő, ezt pompásan mutatja, hogy a port.hu-n 8.3-on, de még a nemzetközi imdb-n is 7.2-n áll ez a Zanox stb. című izé, bizonyos Baranyi Benő bemutatkozó rendezése. (Saccolom azért, hogy a indokolatlanul magas tetszési index elsősorban annak szól, hogy “ez annyira szar, hogy már szinte jó”. Sajnos, én azonban még ezt sem tudom mondani.)

A sztori szimpla nyúlása az Időtlen időkig című Bill Murray-film időhurkos ötletének, áttéve ezt Dunaújváros álromantikus posztszocreál lakótelepi környezetébe, Török Ferenc Moszkva terének érettségi-balhés tinirománcába. Benő barátunk ezt a mixet ügyesen megoldotta technikailag és talán logikailag is, ezzel azonban új minőség nem jött létre. Illetve létrejött, csak éppen az nem jó, hiszen minduntalan kilóg a lóláb – az eredeti ötlet, invenció és tehetség nyilvánvaló hiánya. Ha ehhez hozzávesszük a sekélyes, életszerűtlen, bántóan banális dialógokat, az erőltetetve behúzott, nyaktörő fordulatokat, a viccesnek szánt de csak legjobb esetben is vicceskedő, humortalan poénokat, valamint a többségükben kameraképtelen (kivéve a piros orrú bácsit és talán az angoltanárnő pillanatnyi szerepében sem hibázó Vasvári Emesét) szereplőket, lesújtó az összkép. De nem lenne semmi bajom a filmmel, ha ez egy gimnáziumi videoszakkörben készült volna, hobbiból, fillérekből. Biztosan jó móka volt csinálni, és tanulni is sokat lehetetett a készítése alatt – de hogy erre magyar adófizetők pénzét áldozta a Magyar Mecenatúra Program, Nemzeti Filmintézet és még ki tudja még milyen Nemzeti Sóhivatal, az közbotrány.

Lassan nyugodt szívvel a nagy népszerűségnek örvendő skandináv thrillerek közé sorolhatjuk a lengyel filmsorozatgyártás szépen gyarapodó krimi-tárgyú történeteit, tekintve, hogy stiláris jegyeiben ezek leginkább a fentebb jelzett északi példákra hajaznak. Ez a Forst nyomozó például kifejezetten szépen hozza a borongós, komor, rejtélyekkel teli, múltban gyökerező cselekménnyel bíró stílust. Az inkább joviálisnak, barátságosnak tekintett (bár az a valóságban éppen eléggé veszélyes) Magas-Tátrából, fővárosából, Zakopánéból valódi, hamisítatlan thriller-környezetet varázsolt a vizuális stáb Piotr Uznanski operatőr vezényletével. A néha kissé túlzásba vitt homályoskodástól eltekintve elsőrendűen néz ki ez a friss, lengyel széria.

Aztán nagyjából ennyi is a pozitívum, amit el lehet mondani. Ez a sorozatgyilkosos történet is irodalmi alapú (Remigiusz Mróz általam olvasatlan papírfedelű remekéből), mint a skandi példák esetében legtöbbször, lehet, hogy jó és izgalmas is – ez azonban Daniel Jaroszek kaotikus, kapkodó és összecsapott rendezéséből nemigen derül ki. Az hagyján, hogy akkora cliffhanger van a végén, hogy a fal adja a másikat, ez tulajdonképpen műfaji kellék is lehet, ha lesz második évad, azonban az addig is elég nyakatekert fordulatok, nyaktörő motívációk, indokolatlanul túlzó szexjelenetek és káromkodások, elnagyolt, vagy éppen teljesen kidolgozatlan karakterek csetlésén-botlásán keresztül vezet az út. Ezekkel aztán a színészek is megküzdenek, így nem tudhatjuk meg azt sem, hogy egy rendesen végigvezetett, logikusan felépített sztoriban hogyan teljesítenének. Egyszóval, szépen fényképezett kérdőjelhegyeket állító, eléggé elcseszettnek tűnő krimi lesz ez – annak, aki veszi hozzá a fáradtságot.

A cím igaz, nem fog átverni senkit a Netflix új Harlan Coben-sorozata. A Nem versz át pontosan olyan, mint Coben eddigi összes krimisorozata, talán csak a befejezése sikerült talán kevésbé talányosra – bár nem kevésbé drámaira, mint korábban. De ugyanúgy ott sorjáznak benne a brit szerző kedvenc motívumai, aminek alapján simán le is lehet sablonosozni a szériát, de simán végig lehet prögetni ezt is, akár egyben is. A cselekmény magával ragad, egészen a kissé talán mégis meglepő, de a kellő fordulatok után bekövetkező végkifejletig, a jövő héten már nem hiszem, hogy emlékszünk bármire is, de itt most nem ez a lényeg. Amíg nézzük, tökéletesen kikapcsol. Ennyit tud, és -mint például nekem, az esti műszakok előtt- épp erre van szükségem. Ezúttal egy háborús poszttraumás stresszel küzdő nő kezd nyomozásba férje (majd húga, stb.) gyilkosai után, két furi zsaru, gonosz gazdagok, pénzéhes szegények, és rejtélyes családi kapcsolatok hálójában. Most jut eszembe, hogy a bunkó fociedző motívuma mintha nem lett volna elvarrva… Sebaj.