asanisimasa

Miért van az, hogy ezekben a hűvös, depressziós, északi dánokban több temperamentum van, mint bennünk, búval cseszett, állítólag büszke és tüzes magyarokban? Tán mert tudnak és szeretnek is önmagukon nevetni? Mert nem veszik saját nemzeti nagyságaikat és hagyományaikat túl komolyan? E film dán hősei is olyan simán olvadnak be a „tudjuk jól” mennyire hűvös és mértékletes argentinok közé, hogy csak bírjuk ki sírva-röhögés nélkül!

Anti-Dogma

Badarság tehát, de legalábbis vétkes általánosítás, leegyszerűsítés lenne azt gondolni, hogy minden dán depressziós. Lars Von Trier, mint a legismertebb dán filmes például depressziós, de nála is egyre jobban látszik, hogyan fordítja ezt a veszélyes/lehangoló kedélybetegséget a saját javára tudja, hiszen mániás depressziója kimeríthetetlenül látja el témával saját Dogma-mozgalmának kifulladása után a dán filmes gurut. A Dogma-mozgalom hajdani sikerén felbuzdulva, a minőségi filmet szívügyének tartó dán kultúrpolitikának köszönhetően aztán a dán filmgyártás olyan jól erőre kapott, hogy ma már a dán filmekre minden jellemző, csak az nem, hogy bármilyen dogmának megfeleljenek. Szabad, innovatív és élő, eleven filmgyártás az övék. Ole Christian Madsen például egyik igen tehetséges reprezentánsa az immár anti-dogmatikus dán filmnek. Rendszerint maga írja is filmjeit, melyek a lehető legszélesebb műfaji spektrumot képviselik. Első játékfilmje, a Pizzakirály rögvest díjesőt hozott megejtően emberi kisrealizmusával. Következő filmjében, a Szerelem magyarázat nélkülben a párkapcsolatok mélypszichológiájába ásta be magát. Az Angyalok pörgésben kemény és hiteles drog-film. A Prágai történet kissé melankolikus, kicsit bergmanian pszichologizáló művészfilm. A Láng és Citrom igencsak egzakt történelmi, illetve életrajzi dráma két híres norvég ellenállóról. A Bor, tangó, kapufa pedig ízig-vérig klasszikus vígjáték, a térdet csapkodós-könnycseppet szemünk sarkából dörzsölgetős legjobb fajtájából, amiben aztán egy másodpercnyi depi sincs…

El Superclásico

Pedig ok lenne rá, hiszen Christian (Anders W. Berthelsen) koppenhágai borpatikáját a csőd fenyegeti, a fia (Oscar – Jamie Morton) a késő pubertáskori én-keresésben egyre sötétebb utakra téved, felesége (Anna – Paprika Steen) pedig a messzi Buenos Airesben válni akar, hogy hozzámehessen a Boca Juniors ünnepelt sztárjához, Juan Diazhoz (Sebastián Estevanez tényleg tud focizni!), akit menedzsel. Christian azonban ahelyett, hogy önnön kardjába dőlne, fogja fiát és elrepül az argentin fővárosba, hogy aláírja a válási papírokat, vagyis inkább visszahódítsa feleségét. Amikor megérkeznek, a város éppen a Superclásicóra, tehát a Boca és a River Plate közötti örökrangadóra készül, amihez fogható hacacáré nincs még egy a Földön. Egy hajdani Fradi-Dózsa csupán nevetséges sörmeccs, de egy mai Barca-Reál is csak egy kisebb vihar a biliben. Juan a Superclásicón két gólt szerez, önbizalma és népszerűsége az egeket veri, Christian esélyei pedig a nullán állnak. A kalandok azonban csak itt kezdődnek, lesz kitűnő argentin bor és hirtelen jött barátságok, tangó és szerelem, kapufa és sok gól, valamint könny és kacagás, ahogy nem győzöm hangsúlyozni…

Könnyed, de mégsem buta

Ole Christian Madsen, a Prágai történethez hasonlóan, ezúttal is kiszakítja szereplőit a dán környezetből és egy kulturálisan, etnikailag, sőt, éghajlatilag is teljesen más közegbe, a világ hozzájuk képest átellenes végében fekvő Argentínába viszi őket. Az ok ezúttal sem túl vidám, ott egy temetés, itt egy válás elintézése miatt keverednek dánjaink a számukra minden szempontból furcsa helyre. A hangvétel, sőt a műfaj viszont teljesen más: vígjáték, méghozzá telibe. A történet dramaturgiája a „partra vetett hal” sémáját követi, melyben a főhős mindig valamilyen számára idegen környezetbe kerül, és a két „világ” közti dinamika okozza a humor forrását. Minél nagyobb a különbözőség, annál nagyobb a nevetés. Madsen alaposan ki is használja ezt a dinamikát, azonban van annyira intelligens, hogy tud mértéket is tartani. A Prágai történetben még kissé „ufóknak” ábrázolta a derék cseh polgárokat, itt azonban az életet mindent elsöprő energiával megélő, csupa tűz, csupa energia argentinok szimplán csak másmilyenek, mint az ő dánjai. Arra is ügyel, hogy ne váljon a film valamiféle egzotikus road-movievá. Nem feledkezik bele az argentin temperamentumba, hanem a „nagyon déli” környezetet mindvégig megtartja a történet háttereként, környezeteként. A három szálra szakadó cselekmény kohéziója is fennmarad, s bár a finálé tűzijáték-kliséje ezúttal nem kápráztatja el, a nézőben mégsem marad hiányérzet. Paprika Steen ismét elementáris, de a prímet ezúttal Christian, tehát Anders W. Berthelsen viszi. Külön kiemelendő a focisztár hajdani tangóbajnokából degradált, ám még mindig büszke, meghökkentő külsejű szobalányát alakító Adriana Mascialino finom rezdülésektől a szinte ordenáré közönségességig terjedő, érzékeny és intenzív játéka. A film tökéletes mixe a legjobb élvezeteknek, hiszen megvan benne minden, amiért élni érdemes. Asanisimasa: 10/10

Ha nem is őseredeti, de mindenképpen két alapvető műve a horror műfajának William Friedkin Ördögűzője és a Sánchez-Myrick páros Ideglelés című no-budget rettenete. Nos, Az ördög benned lakozik című film alkotói szerint összenő, mi összetartozik, hiszen a film nem más, mint az Ördögűző no-budget verziója.

Láttuk már

Az a horror, melynek végén meghal a szörny (gonosz), az nem is igazán horror. A végének mindig nyitottnak kell maradnia, a földből mindig ki kell nyúlnia egy kéznek, a víz alól mindig fel kell bukkannia egy fejnek, a halott, természetesen nem halott, hiszen az utolsó pillanatban felpattan a szeme, satöbbi, satöbbi. A gonosz sosem halhat meg végérvényesen, hiszen akkor a jó is érvényét vesztené. Egyszerű alaptétel, olyan, mint az egyszeregy, de éppen olyan stabil is. Ráadásul, így marad meg a nézőben az a nyugtalanító tudat, hogy a gonosz akár a barátjában, feleségében, gyermekében, apjában, anyjában, de akár sajátmagában is lakozhat. Így készülhet végtelen számú folytatás, és a gonosz rémtetteinek végtelen számú variációja – viszont így válik egy idő után minden horrorfilm rémesen unalmassá, a merev szabályok uralta szigorú rendben minden természetessé, a váratlan megszokott manírrá, az izgalom unalommá. Apró, stílusbeli újítások hatnak csupán hirtelenjében vérfrissítésként, de ezek is gyorsan válnak modorossággá, elcsépelt poénná. Nem spoilereztem, ugye?

Katolikus, keresztény szemszögből nézve

Az ördögűzős-filmek akár egy külön alműfajként is értelmezhetők a horroron belül, annyi van belőlük. Az ördög benned lakozik is egyértelműen e fakkba sorolandó. Egyik érdekessége a filmnek, hogy igazából csak az emberek egyetlen csoportjára céloz, hiszen az egész koncepció masszívan a római katolikus egyház amúgy valóságos szertartására épít, mely által bizonyos kiképzésen átesett, különösen erős hitű papok imádsággal, szenteltvízzel és feszülettel űzik ki a megszállott hívőből a gonoszt. Értelemszerűen, aki nem gyakorolja a katolikus hitet, nem hisz abban a templomok freskóin látható, felhőkben csücsülő szakállas bácsiban, annak ez az egész szimpla bohóckodás, bűbáj, így kvázi végig is fogja röhögni az efféle filmeket. Ha nincs Isten, akkor Sátán sincs, tehát miről beszélünk?! Akiben azonban legalább morzsái megvannak a Biblia ismeretének, illetve, a generációkon által beléjük plántált keresztény hitnek, abban azért furcsa gondolatok indulhatnak el…

Más vallások szemszögéből nézve

Természetesen, a gonosz (démonok) által megszállt ember a világ összes vallásos, illetve spirituális hitében ismert jelenség, az emberi tudat megnyílásának ősi pillanatától fogva. Ezeket azonban vagy betegségként kezelik, vagy egy teljesen más jellegű szertartás keretében űzik ki a démont. E körben azonban a katolikus szertartás tökéletesen semmitmondó. Hívni kell a sámánt! – gondolhatják. Az iszlámhitűek szemében a római katolikus egyház önmagában is szinte a Sátán egyháza, így számukra talán a vígjáték kategóriájába esik az ilyen film, míg más keleti vallások (hinduizmus pl.) a démonok és más túlvilági lények, illetve azok emberi inkarnációi tekintetében sokkalta szofisztikáltabbak, mint azt bármely egyistenhitű egyház valaha is elképzelheti. Ez utóbbiak követői szerintem unatkoznának e filmen.

Ateista szemszögből nézve

Igazán viszont az ateisták fognak unatkozni, hiszen már a keresztény bekezdésben említettem, ha nincs Isten, nincs Ördög, így a filmnek értelme sem. Ők egyszerű pszichiátriai esetként kezelhetik az epileptikus görcsökben fetrengő, artikulálatlan hörgéseket és üvöltéseket hallató (ezeket hallhatják a hívők idegen nyelveken való beszédnek), habzó szájú és eltorzult arcú, ön- és közveszélyes betegeket. Ez a film (maradjunk csak itt) viszont semmi mással nem szolgál, mint mindenféle egzakt (elő)tanulmány, személyiségfejlődés-analízis nélkül, a beteghez mérten is betegen rángatózó kamera idegesítő (mert a lényeget sohasem mutatja) képeivel néhány esetet dokumentál. Abban viszont értelmes ember nem sok szórakoztatót talál, hogy beteg embereket (hitelesen játszó színészeket) nézeget, mindenféle ok és cél nélkül…

Rókabőr

Tehát William Brent Bell előző filmjével, a Báthory Erzsébet videojátékos parájának eléggé kreatív ötletével eljátszó Stay Alive-val valószínűleg ellőtte minden puskaporát, hiszen ezzel az ördögűzős filmmel egy kifutóban lévő, puszta modorossággá váló vonulathoz akar kapcsolódni. OK, rendben van, ördögűzős, kézikamerás, fillérekből forgatott, áldokumentum-szerű horror nem készült még. Most már van ilyen is. Éljen, éljen. Nagyjából ennyi az összes eredetiség a filmben, minden más klisék, klisék és klisék. De az a bizonyos szegény róka már tényleg csak a Dr. Csontba jó, kelléknek. Bőr, az már nincs szegényen. Asanisimasa: 3/10

Maga, Marjane Satrapi mondja el a titok nyitját: attól még senki nem művész, mert tökéletesen tudja a technikát. Az óriási feltűnést keltő Persepolis sikere után második filmjéhez, a szintén saját képregényét feldolgozó Szilvás csirkéhez lett pénz, paripa, fegyver, gyakorlatilag azt és úgy csinálhatott, amit akart. A film mégsem lett egy átlagos csilivili képregény-feldolgozás, mert van benne valami egyedi: a megélt élet.

Emigráció

Amióta Reza Pahlavit, az utolsó iráni sahot elűzte a fundamentalista iszlám ajatollah-k uralmára vágyó nép, azóta iráni nőnek lenni sem éppen egyszerű. Marjane Satrapi is francia emigrációban kénytelen élni és alkotni, hiszen az iszlám vasszigorral betartott előírásai szerint odahaza esélye se lenne akár csador nélkül kimenni az utcára, nemhogy saját kultúrájára, országára és vallására vonatkozó kritikai megállapításokat tegyen, illetve ilyen tartalmú filmet rendezzen. Az elsősorban éppen a nők jogaiért markáns hangon, okos humorral, olykor maró iróniával felszólaló Persepolis című rajzfilmet például odahaza, Khomeini legelvakultabb diktatúrájában egészen biztosan elégették (megkövezték) volna, alkotójával együtt. Azóta persze ott is változott a helyzet, de a nyíltan baloldali elkötelezettségű Pahlavi ma már egyértelműen iráni származású francia filmesnek tekintendő. Az emigráció az állandósult lételeme. E második filmjének főszereplője is párizsi emigrációban él (Költői kérdés: miért van az, hogy az utóbbi 200 évben annyi jelentős figura éppen Párizsban élt emigrációban?), őt még kommunista meggyőződése miatt üldözte el a fent említett sah. Ali Nasszer (Matthieu Amalric) kiváló hegedűművész, akinek egy nap összetörik féltett Stradiváriusza. A művész magába zuhan és hét nap múlva meghal. Itt kezdődik a Szilvás csirke című film, mely egy nagyívű visszatekintés keretében, igazi keleties kacskaringókban meséli el Ali Nasszer életének és művészetének szomorú történetét.

Csak tiszta forrásból, csak saját forrásból

A Persepolishoz hasonlóan a teljeskörű alkotótárs ismét Vincent Paronnaud, azonban az alapanyag tisztán Satrapié. A film alapjául szolgáló történet még Iránban jelent meg képregényként, szintén Satrapi tollából és rajzaival. Filmes adaptációja viszont már a Persepolis által megnyílt csatornáknak köszönhetően, lényegesen nagyobb költségvetésből (kb. 13 millió €), meglehetősen neves élőszereplőkkel (Amalric mellett láthatjuk Isabella Rossellinit, Maria de Medeirost és az őket is elhomályosító szépségű Golshifteh Farahanit) és szemet, agyat gyönyörködtető kiállításban készülhetett el. Persze, azért az animáció is helyet kap, néhány „régi időket” idéző rajzfilmbetét és néhány fantasztikus háttér formájában. A Szilvás csirke azonban ezzel együtt elvesztette a Persepolis merészségét, karcosságát, mondhatni, savát és borsát is, helyette viszont megjelent valami furcsa, varázsos, keleties melankólia és a klasszikus romantika, méghozzá vastagon.

A titok nyitja

Még otthon, Teheránban a fiatal Ali Nasszer már mindent megtanult hangszeréről, a hegedűről, bármit eljátszott hangjegy hűen, ám ősz mestere elégedetlen volt vele. Hogy mégis mi az, ami Ali Nasszert később mégis nagy hegedűművésszé tette, az az egész életét végigkísérő, tragikusan meghiúsított, reménytelen szerelem fájdalma, így az élete történetét elmesélő film amolyan igazi, romantikus mesefilmként működik. Satrapi vitathatatlan tehetségének bizonyítéka, ahogyan az amúgy meglehetősen sablonos sztorit meséli bűbájjal és sajátos ízekkel, ahogy vegyíti a tőle már ismert néha kifejezetten szarkasztikus humort új elemmel, a mély melankóliával – a végeredmény igen érdekes, egyedi mozi lett, mégha néha idézi is Jean-Pierre Jeunet varázslatos világát.

No Smoking!

Fogalmam sincs, hogyan ment át a film a cenzúrán, de igen régen, talán Humphrey Bogartot láttam olyan élvezettel dohányozni filmen embereket, mint itt. Ez ma már, ugye, ördögi tevékenység, ráadásul egészségtelen is. Az eléggé el nem ítélhető ópiumszívásról nem is szólva, melynek jelenete tulajdonképpen beindítja a filmet, persze, az is lehet, hogy rövidesen, mint a dekadens Keletről kell beszélnünk, ha így haladunk… A gomolygó, mélyen leszívott és élvezettel kifújt füst mégis elengedhetetlen „kelléke” a filmnek, nemcsak hangulatilag, de dramaturgiailag is. Persze, nélküle is élvezhető, teljes értékű ez az alkotás, de vele együtt még élvezhetőbb és még „teljesértékűbb”. Ezenkívül elbűvölő, mély, de könnyed, varázsos, de bölcs, humoros, de megrendítő. Az pedig, hogy mi is ez a „szilvás csirke”, kiderül a filmből. Asanisimasa: 8/10

Nincs bajom a szentimentalizmussal, a giccsel pedig még annyira sem. Nem ezért ítélem el ezt a Rém hangosan és irtó közel című, idén két Oscarra (legjobb film és legjobb férfi mellékszereplő) is jelölt filmet, hanem azért, mert rossz. Pedig akadnak Stephen Daldry (aki nem akárki!) filmjében remek jelenetek szép számmal, köztük néhány kifejezetten bátor, szókimondó is, az összkép azonban igen gáz. Szép maga az alapötlet, amúgy, amiben egy (bármennyire nem ezt mondja a pszichológus) enyhe Asperger-szindrómás kissrác szemén keresztül éljük át Manhattanben 2001 szeptember 11. katasztrófáját, egyben édesapjának elvesztését. Szép az is, ahogyan a srác (Oskar – Thomas Horn) emlékekből és apjával folytatott felfedezősdi-játékát továbbvíve az utána maradt dolgokból, emlékekből összerakott mozaikkép alapján próbálja meg feldolgozni a feldolgozhatatlan eseményt. Szép a kulcs-motívum, szép, szép, szép sok minden, külön-külön.

Csak éppen ez így egyben RENGETEG. Émelyítő, ráadásul annyira terjengős és dagályos, hogy hamar beleunja magát a néző. Ráadásul ez a sok szép, megható és még önmagában ötletes motívum ebben a mennyiségben összehordva egymást oltja ki. Csak önmagában az apa elvesztése egy Aspergeres (OK, egy túl élénk képzelőerővel és rendmániával megáldott/megvert fiú) szemszögéből egy film. A kulcs gazdájának, illetve “kulcslyukának” megkeresése még egy film. Az anyával, nagymamával és az idős, néma emberrel (talán nagypapával) való fura kapcsolat még egy film. Daldry azonban ezt mind akarta egybefogni, s hiába minden íróasztalszagú, narratív erőlködés, ez az egész nem áll össze egy erős filmmé. Ráadásul, van egy erős érzésem, hogy erre a készítés közben az alkotók is rájöttek, és szerettek volna mihamarabb túl lenni az egészen, aminek eredménye viszont éppen az lett, hogy alig tudták befejezni a filmet. Még egy jelenet, még egy jelenet, a kulcslyuk-történet banális megoldása, a nagypapa, aki el, majd vissza, anya, anya, csak egy van… közben az üzenetrögzítő, még, nem akarom hallani, nem, nem akarom… Huhh.

Ez a Thomas Horn gyerek viszont tényleg remek Oskar szerepében. Tom Hanks és Sandra Bullock viszont úgy vannak jelen, hogy nem voltam benne biztos, hogy valóban őket látom. Érdekes módon Max von Sydow-t mégis egyből kiszúrtam: Nini, csak nem Max von Sydow ez itt? De, az. És nem véletlen, hogy egyből ki lehetett szúrni, pedig régen nem láthattuk őt filmen…

Tiszteletreméltó amúgy az az igyekezet, amivel az amerikai filmesek (és persze, más véleményalkotók is) rendre megpróbálják feldolgozni nagy nemzeti traumáikat, Pearl Harbourt, Vietnamot, Öböl-konfliktust, Afganisztánt és Irakot, illetve mint itt, szeptember 11-et. Lehet köpködni arrafelé, de az biztos, hogy nagy vonalakban még mindig egészségesebb ez, mint amit mi itthon művelünk… Ez a film mondjuk, nem sikerült. majd a következő, vagy az azt követő majd sikerülni fog. A lényeg, hogy kibeszélni, kibeszélni, nem magunkban tartani, dühöngeni és fortyogni – mert annak mindig robbanás a vége. Asanisimasa: 3/10