asanisimasa

Nem “Pszichoszingli” és nem vígjáték Jason Reitman Young Adult (tehát Fiatal felnőtt) című filmje. Kézenfekvő a hasonlat (el is lőtték már páran), hogy e filmbeli “fiatal felnőtt” maga Juno, húsz évvel későbben. Vagy éppen a Rém, szintén jó néhány év múlva, kikupálva, de nem javulva… Vagy ahogy a moziba:be-s fiúk mondják, a lófejű Sarah Jessica Parker karaktere a Szex és New Yorkból, amint hazalátogat vidéki szülővárosába. Tehát stimmel a szingli, stimmel a “pszicho” is, külön-külön, csak így egybeírva gáz. Ráadásul, komoly dolgokról van itt szó, amin röhögni sem lehet igazán. Legalábbis csak igen sajátos lelkivilággal találhatjuk nevetségesnek ennek a szétcsúszott életét ipari mennyiségű piálással, gátlástalan pasizással és hajdani, sikeresnek hitt gimnazista-időkbe való visszarévedéssel gyógyítani akaró nőnek a történetét, amit Reitman a tőle megszokott friss lendülettel és ötletekkel mesél el. Charlize Theron pedig könnyedén alakítja ezt az összetett és összetört női alakot is, mint annyi más hasonlót, korábban.

Sok tekintetből tipikus figurának tekinthető ez a Mavis nevű nő. A kisvárosi gimiben ő volt a bálkirálynő, a szőke “jó csaj”, aki végigment az összes focistán és viszont, majd felkerült a nagyvárosba, ahol sikeres tini-regényeket (erre utal a film eredeti címe) írt. Igaz, strómanként, “szellemíróként”, de a belső borítón mégiscsak ott szerepelt a neve. Volt iskolatársai számára, akik javarészt a kisvárosban maradtak, elérhetetlen távolságokba jutott. Mavis azonban mély depresszióban szenved, lelkileg, érzelmileg tökéletesen üres, kiégett. Jól kereső szingliként darálja életét, azonban az általa írt regény-sorozat is lassan az érdektelenségbe fullad. Mintegy kétségbeesett menekülési kísérletként utazik vissza a vidéki kisvárosba, ahol hajdani barátjától reméli életének megjavítását. A srác azonban az eltelt évtizedek alatt megnősült, boldog, békés házasságban él és épp most született kisgyermeke. Mavis az alkoholtól, a csalódottságtól és a megemésztetlen sikertelenségtől beszűkült tudatállapotban fenekestül borít fel mindent.

Szerintem mindenki ismeretségi körében vannak olyan sikeresnek, menőnek induló, de aztán bármi okból kényszerpályára kerülő és lassan szétcsúszó életű fiúk vagy lányok, akik 40-hez közeledve görcsösen kapaszkodnak hajdani “sikereikbe”. Az idő (és a sikerek) múlásával viszont nem tudnak megfelelni a megváltozott természetű kihívásoknak, családalapítási kísérleteik kudarcba fúlnak, a szakmai pályájukon is egyre többen előzik őket, a kiutat pedig szinte biztosan nem a megfelelő helyeken keresik. Ezt a figurát hozza ebben a tanulságos, messze nem agyatlan, remek kis filmben Charlize Theron megrázó erővel. Asanisimasa: 8/10

Na, nem véletlenül tiltatta le a nevét Robert Merle a Malevil című film stáblistájáról, hiszen az még illusztrációnak is silány a híres francia író hasonló című filozofikus utópiájához. Így csupán a cím alapján kapcsolhatunk a regényhez, illetve kivehetjük gyorsan a DVD-t a lejátszóból, amikor azt olvassuk, hogy: “inspiré librement du roman Malevil (éditions gallimard) (szabadon a Malevil című regény után (gallimard kiadás)).”

Látványában a film szegényes. Igaz, ’81-ben nem volt még CGI, a hagyományos látványeffektusok pedig, melyekkel ezt a post-war-dream történetet fel lehetett volna turbózni, nem igazán illettek volna ide. De ez még a kisebbik baj, ha Merle nagyívű társadalomfilozófiai példázatát sikerült volna valahogyan átvinni a filmbe. A regény sztorijának ismerete nélkül azonban kötve hiszem, hogy bárki gondolt volna effélére, hiszen a film cselekménye csupán hiányos csontváza a regény cselekményének. A karakterekről szinte semmit nem tudunk meg, Emmanuel Comte, a történet főalakja, sőt, a regény egyes szám első személyű narrátora például összesen ha 10 mondatot szólal meg, Michel Serrault (aki alakítja) pedig jóformán csak néz. Pedig milyen jó színész, amúgy… Még a fő negatív karakter, a könyvelőből diktátor-pappá váló Igazgató az, akiről megtudjuk, hogy ő egy gonosz pofa, de erről csak Jean-Louis Trintignant tehet, aki képtelen hibázni. A többiek nincsenek. Ja, Momo (Jacques Villeret), szegény, de ő meg inkább idegesítő, mint szeretetreméltó. Egyáltalán, alig beszélnek a filmben, és ha igen, azt is elképesztően felszínes, banális dialógokban teszik. Ilyen primitív párbeszédeket szerintem még nem hallottam filmben, beleértve még a Bud Spencer-összest is, s külön szégyenletes, hogy mindez egy irodalmi adaptációban történik.

Filozofikus távlatokba mélyedő, működő utópiát pedig készítettek már Franciaországban is, elég csak Godard Alphaville-jére, vagy Truffaut 451 Fahrenheitjére gondolnunk. Egy esetleges pusztító, globális atomkatasztrófa lehetősége manapság nem annyira fenyegető, mint volt az a hetvenes évek végén, amikor a Malevil íródott, de azért nem nehéz elfogadnunk egy olyan állapotot, szituációt, amikor egy teljesen mindegy milyen természetű katasztrófa után, a túlélők egy piciny csoportjának újra kell teremtenie az emberi civilizációt. Vagy éppen, hogy nem kéne, és esetleg másfelé terelni a dolgokat… E dolgok fejtegetése szinte teljesen kimaradt Christian de Chalonge filmjéből, és nem maradt benne semmi más, mint néhány össze-vissza rohangáló távoli figura, egy dimbes-dombos, lepusztult tájon. Asanisimasa: 1/10

Nem túlzás talán azt állítani, hogy J. Edgar Hoover “megbecsült” tagja annak legkülönfélébb politikai rendszereket és ideológiákat kiszolgáló, illusztris rendvédelmi brigádnak, melynek többek között Fouché, Bach Sándor, Himmler, Berija vagy Münnich Ferenc voltak oszloptartói, így élete mindenképpen megér egy “misét”. Még ha az nem is volt valami iszonyúan érdekes, hiszen Hoover tipikusan az a konzervatív, szürke, unalmas hivatalnokfazon volt, akivel soha semmi nem történik. Mondjuk, neki “köszönhető” az FBI. Emberként sem volt szimpatikus, komoly üldözési mániája, rabiátus természete, önmaga jelentőségének, illetve tetteinek erős “fényezése”, pitiáner magánéleti simlisségei egyáltalán nem takartak valami példamutató személyiséget, azonban mégis megszervezte a világ egyik legjobban, legeredményesebben működő belbiztonsági nyomozóhivatalát.

Portréját a liberalizmussal legkevésbé sem vádolható agg Clint Eastwood készítette el, a tőle elvárható alapos, komótos stílusban, ám tiszteletreméltóan kendőzetlen hangnemben. A mintegy 137 percnyi J. Edgar címszerepére Leonardo DiCaprio szedett fel Robert De Niro-i mennyiségű hájt, tanulta be Hoover jellegzetes lassúdad, furcsa helyeken hangsúlyozó beszédmodorát, és adott munkát egy kisebb csapat sminkmesternek (akik őt zseniálisan öregítették, sajnos másokat, mint pl. Hoover bizalmasát, Clyde Tolsont már kevésbé). Tehát, rendesen odatette magát Leo a szerephez, díjesőre méltót alakít, az “eső” azonban ezúttal elmaradt. Talán azért, mert bár az általa alakított figura szinte minden pillanatában fotóhűségűen hiteles, maga Hoover fazonja olyan visszataszító, annyira unalmas, hogy semmi igazán látványosat nem lehet benne játszani.

Eastwood amúgy elegánsan ballag végig a hozzávetőleg jól ismert sztorin, oda-vissza ugrál az időben, Hoover karrierjének kezdetétől a végéig, kvázi visszaemlékezésképpen. Nem kerüli el a cinkesebb témákat, többek között Hoover pletykált homoszexualitását ki is mondja, de nem rejti véka alá a kezdeti idők maffiaügyi bénázásait sem, mint ahogy a dühödt, szinte paranoid kommunistaellenességet, Martin Luther Kinggel való kisszerű utálkozását, a Kennedyk mély lenézését, a törvénytelen lehallgatásokat és a többi, többé-kevésbé necces ügyet sem. Az Eastwood által ábrázolt portréból a “nagy formátum” nem igazán, de a konok, kíméletlen céltudatosság mindenképpen lejön. Olvasatában Hoover tipikusan az az ember, akivel soha semmilyen körülmények között nem találkoznánk szívesen, azonban mégis elképzelhető olyan szituáció, amire megoldással csak ő, az ő fajtája szolgálhat, még egy olyan demokráciában is, mint az USA.

Ha előzetesen fogalmam sincs arról, ki volt Hoover, és amúgy sem érdekel a politika világa, akkor két perc alatt elunom a filmet, azonban ellenkező esetben igen érdekes élmény, mégha néha kicsit túl komótos is. Asanisimasa: 6/10

Általában az ilyen nácivadászos, MOSZAD-ügynökös filmek még az egy kaptafára készülő zsánerfilmek között is kitűnnek erős sablonjaikkal: a fiatal Izrael tiszta tekintetű, zsidó nacionalizmustól és a második világháború rémtetteivel kapcsolatos igazságosztói hevülettől fűtött szuperügynökei (akik mindig jóképű srácok és csinos csajok) halált megvető bátorsággal, óriási leleménnyel és némi szerencsével felkutatják az általában dél-amerikai dzsungelben, esetleg valami eldugott portugál falucskában rejtőzködő, ekkorra már agg, és jobbára megbecsült tevékenységet űző náci gazembert, és azt Izraelbe szállítva jól bíróság elé állítják, vagy éppen helyben kivégzik. Ez nagyjából így történt a valóságban is, legfeljebb a nácivadász MOSZAD-ügynökök nem voltak olyan jóképűek, mint a filmeken – a nézők persze, többségében szeretik, sőt el is várják az igazságosztást, így ezek a filmek futnak szépen. Természetesen, akiknek a zsidó emberek sikerei genetikusan szúrnak szemet, azok hőbörögnek, akik pedig hajlamosak mindent befogadott műalkotást alaposabb elemzés alá vetni, illetve mélyebben foglalkoznak politikával, politikatörténettel, azok a vérbosszúval kapcsolatos erkölcsi, etikai aggályaikat fogalmazgatják. Itt is igaza van, persze, mindenkinek, mint mindig, mindenben. Tessék csak beleképzelni magunkat annak a huszonéves nőnek a helyébe, akinek anyja, apja, egész családja vált füstté, mondjuk Birkenauban, és aki tudomást szerez arról, hogy a hírhedt birkenaui sebész, aki egy személyben zsidók ezreinek meggyilkolásáért tehető felelőssé, Kelet-Berlinben egyszerű nőgyógyászként dolgozik…

Az adósság című filmben nagyjából ez az alapszituáció, azonban a továbbiakban akad néhány gikszer a sablonban: a vadászat például nem úgy sül el, ahogy a nagykönyvben meg van írva, és a többi, és a többi. Megfogalmazódik például a kétség, a igazságszolgáltatás módjával kapcsolatosan. A megszokottnál árnyaltabb a ‘hős’ figurája, súlyos hibákat vét, gyengeséget, határozatlanságot mutat, kétségei vannak, hazugságba bonyolódik… A végén persze, megtörténik az igazságszolgáltatás, azonban míg odáig eljutunk, egy igencsak életszagú, reális történetet látunk (hogy a filmbéli sztori a valóságban is megtörtént, arról nincs tudomásom, de fenntartva, hogy ez lehetséges, ez a film egy hasonló című, 2007-es izraeli film remake-je). John Madden ebből a témából azonban, a néhány valóban izgalmasan bonyolított, feszült jelenetet nem számítva, kissé széteső, döcögős ritmusú thrillert rendezett, melynek jelenetei viszont nagy részben Budapesten forogtak, rengeteg hazai színész statisztálásával. Viszonylag kevés akciójelenetet látunk, de ezek nem is hiányoznak a filmből, hiszen a hangsúly ezúttal a karakterek bemutatásán van: Helen Mirrent láttuk már vicces filmben kémként, ezúttal komolyban adja, alapvetően jól áll neki (jól áll neki minden), bár a végső leszámolást kissé túljátssza. Ciarán Hinds és Tom Wilkinson kiváló partnerei abban a kevés jelenetben, mikor erre alkalmuk nyílik, sajnos a trió fiatalkori kiadása (Jessica Chastain, Sam Worthington és Csókás Márton) van túlsúlyban. Itt elsősorban a férfi szegmens teljesít jobban, Chastain szép, de gyenge láncszem, minden tekintetben. Látványban sem erős a film, sok a szürke, félárnyékos, félhomályos szűk tér, de hát ez mégiscsak egy thriller lenne, nem pedig borongós művészfilm, pontosabban, valahol a félúton, de egyik sem igazán.  Az összkép így csupán erős közepes, de az árnyalt, gondolatébresztő tartalmával mégis kifejezetten megtekintésre ajánlott. Asanisimasa: 6/10