asanisimasa

Az ismeretlen kód? Nyilván az, amelyik Michael Haneke eme filmjének jeleneteit összetartja! – vágná rá a cinikus néző, ha “mája” mellett azért lennének gondok az agyával is, vagy csak szimplán lusta jobban belegondolni. Valójában ez a film az osztrák mester viszonylag könnyebben megfejthető művei közé tartozik: a címbéli ismeretlen kód, amellett, hogy Juliette Binoche kapujának kódja, tágabb értelemben, picit elvonatkoztatva attól, ami a szájunkba van rágva, a kapcsolatlan, impotens emberi kapcsolatokra, az egymás meg nem értésére vonatkozik. A film ezt mintegy illusztrálandó, különböző emberi, társas szituációkat megmutató jeleneteket tartalmaz, melyek a fejünkben összekapcsolódva adnak ki néhány párhuzamos, egymással csak pillanatokra súrlódó emberi történetet. Egy színésznő éppen külföldön, Koszóvóban dolgozó barátja öccsének kölcsönadja néhány napra lakását. A srác talán akaratán kívül, véletlenül megaláz egy koldust, amiért egy fekete fiatalember vonja őt, igen agresszíven kérdőre – ez a fekete fiatalember egy másik jelenetben kedvesen évődve egy lánnyal éppen egy párizsi étteremben vacsorázik. A koldusnőről kiderül, hogy Romániából érkezett, és munkát keres. Őt otthon, Romániában követjük tovább, amikor az otthon maradtak a kint megkeresett pénzt kérik rajta számon. Máskor fekete-afrikai bevándorlók nyomorúságos sorsát ecseteli egy asszony. A színésznő mindeközben egy thrillert forgat, valamint színpadon próbál.

A meglehetősen lazán összefűzött, igen banális kis történetek ráadásul még semmitmondóbb, látszólag teljesen funkciótlan vágóképekkel vannak tagolva, melyek a film végén, a süketnéma gyerekek “Most mutasd meg!” játékának keretébe foglalva adják ki a film teljes jelentését. A közbeszúrt, valóban kissé provokatív elidegenítő effektusokkal együtt (melyek Haneke kézjegyei is egyben) aztán, ezt a jelentést akár le lehet írni egyetlen jól megfogalmazott egyszerű mondatban is, mint ahogyan az ember néz egy képet, és azt mondja: Ez gyönyörű! Vagy: Ez megható! Szomorú! Lehangoló! Vicces! … satöbbi. Holott nyilvánvalóan a kép milliószor több információt tartalmaz, így jóval több is van benne, mint egy egyszavas felkiáltás vagy kijelentés. Az ismeretlen kód (és Haneke legtöbb filmje) szintén így működik: érzeteket, gondolatokat és indulatokat gerjeszt, de ezek mindenkiben másképpen, pillanatnyi hangulat, érzelmi állapot, valamint műveltség, toleranciaküszöb, szociális érzékenység és még egy csomó más dolog függvényében csapódnak le. Miközben akár egyetlen jelenete is felér egy eredeti kisdoktori disszertációval, mondjuk az idegengyűlölet témaköréről. A második jelenet, melyben a Binoche által alakított színésznő kölcsönadja a lakását a fiúnak, aki rövidesen papírgalacsint dob a román koldusnak, amit a srácon a fekete fiatalember rögtön számon is kér jogos felháborodásában, de jönnek a rendőrök, akik ezért a fekete srácot viszik el, a román koldust pedig kitoloncolják, stb. stb. – nos, elég csak ezt megnézni és mindent tudunk, ha valóban tudni akarunk mindent (főleg, hogy később jön ennek ellentettje is a metrós jelenetben). Ez a jelenet önmagában is csillagos ötös, de azért érdemes végigsilabizálni az egész filmet, mert telistele van hasonló, igen pontos kis szösszenetekkel. Asanisimasa: 9/10

Már az is kitűnően mutatja Thomas McCarthy Win Win című filmjének relatív különlegességét, hogy bár fontos szerepet kap a történetben a sport, az még véletlenül sem az ismert, és a filmekben közhelyszinten ábrázolt amerikai kedvencek (amerikai foci, baseball, kosárlabda, jégkorong) közé sorolható, hanem a birkózás. Mindemellett, nem is igazi sportfilmről beszélünk (de nem is vígjátékról!), hanem egy sportdrámát, családi drámát és tárgyalótermi drámát ötvöző kisrealista kis remekműről.

A film egyik főalakja, Mike Flaherty (Paul Giamatti adekvát előadásában) egy New Jersey-beli kisvárosban tevékenykedő ügyvéd, aki megrendelések híján apró-cseprő örökösödési ügyekben, illetve kirendelt védőként tengeti életét. Másodállásban, kvázi hobbiként, birkózó edző. Egy nap az öreg, egyre jobban szenilisedő Poplar bácsi (Burt Young) gyámsági ügyében vét egy kis apró stiklit, ezzel rendezendő némileg szorult anyagi helyzetét: a bíróságnál eléri, hogy ő legyen az öreg gyámja, amiért felveszi az ezért járó havi apanázst, azonban az öreget beköltözteti egy közeli szociális otthonba. Az egész ügyletből nem lenne semmi gond, ha nem bukkanna fel egy nap Kyle, a 16 éves srác (Alex Shaffer), aki Poplar bácsi unokájának mondja magát. A szűkszavú srácról nem sok minden derül ki, csupán az, hogy remekül birkózik, valamint anyja éppen drogelvonón ül, valahol messze Ohióban. Védve kis gyámsági bevételét, Mike magához veszi a fiút, akiben egyben a birkózócsapat új ászát is megtalálni véli – és ez Kyle-nak sincs ellenére. Egy nap azonban beállít Kyle anyja…

A kicsit bonyolult motivációkat sorjázó, szociális tematikájú sztorit McCarthy (pl. Az állomásfőnök) árnyaltan megrajzolt, hiteles karakterekkel világosan és egyszerűen meséli el. Tökéletesen teremti meg a kisváros miliőjét, finom iróniával rajzolja lakóinak kapcsolati hálóit, s karakterei szinte mind kedves, szeretetre méltó figurák, a maguk tökéletlenségükben. Elnézve filmográfiáját, talán nem túlzás kijelenteni, szép csöndben egy kis Menzel született meg odaát, Ámerikában. Volt már Oscar-jelölése is, és nyilván elébb-utóbb egy le is fog neki akadni. Megérdemelné, mert kifejezetten kedves, emberi történeteket mesél, mentesen minden giccses szentimentalizmustól vagy szinte pornografikus naturalizmustól, melyek a szűk ösvény két oldalán leselkednek az errefelé bóklászó, óvatlan filmesre. Ez a film is szép, tiszta és emberi. Jólesik látni… Jólesik látni, hogy vannak még filmesek, akik az egyszerű, hétköznapi emberek banális történeteit is úgy tudják elmesélni, hogy az egy pillanatig se legyen unalmas, sőt, akár erőt is meríthetünk belőlük saját életünk darálásához is. Asanisimasa: 8/10

Brutális közhely, hogy a rákbetegség nem kegyelmez. De nem kegyelmez a nézőnek Andreas Dresen sem, amikor a filmművészetben szokásos hatásokat sorjázó, részvétteljes, érzelmes, könnyes dráma helyett a maga egzakt, borzalmas ridegségében mutatja meg egy agytumorban haldokló fiatal férfi utolsó hónapjait.

Kinek?

Én is megyek! – mondta a barátnőm, amikor szóltam neki, hogy moziba megyek, Mit nézünk? – Egy német filmet, ami egy agytumorban haldokló férfi utolsó hónapjairól szól… – feleltem. Egy pillanatig sem lepődtem meg, amikor párom inkább a házimunka, és a másnapra való főzés mellett döntött, hiszen ki az, aki csak úgy, szórakozásként, idő elütése végett beül egy olyan filmre, amely ilyen komor témával foglalkozik? Mégha valami könnyes hollywoodi vígjáték lenne, amiben egy utolsó stádiumú rákbeteg felrúgva egész addigi életét, mindent olyan felelőtlen marhaságot megcsinál, amit addig sohasem mert? Esetleg egy hatalmas ívű dráma, egy nagy színész mélyen átélt alakításában, ami a tragédia drámai eszközeinek segítségével tisztázhatná a kérlelhetetlen halál misztériumát, mintegy felkészítve a nézőt a soha nem tudni, mikor bekövetkező elkerülhetetlenre? De Dresen nem kínál semmi efféle „kalandokat” Járhatatlan út című új filmjében, hanem igazi aprólékos, németes precizitással szembesít mindazzal, amivel egy ember, illetve közvetlen lakókörnyezete szembesülhet egy olyan tragédia kapcsán, mint egy operálhatatlan, végstádiumú rák. De hogy kinek készíti Dresen e filmet, azt nem tudom. Csak úgy spontán, mindenféle érintettség nélkül, igen komoly lelkierő, és a valóság megismerése iránti mély elkötelezettség szükséges megtekintéséhez (vagy kvázi munkaköri kötelességtudat, mint esetemben), azonban mindenképpen megéri a befektetett energiát, hiszen nem mindennapi „élménnyel” lesz gazdagabb a néző e film után.

A színész

Előzetes tájékozódás híján akár dokumentumfilmnek is gondolhatnánk a Járatlan utat, annyira hitelesen rajzolódik ki benne ennek a betegség okozta leépülésnek borzalmas folyamata, de erről szó sincs. „Csupán” egy minden szempontból a legapróbb momentumig hiteles játékfilmről beszélünk, melyet nagyrészt színészek játszanak el. Akadnak persze önazonos szerepeket játszó civilek is, mint például az orvos, aki a nyitójelenetben közli a letaglózó hírt, de a fontosabb figurákat színészek alakítják, nem is akárhogyan. A főszerepben például a fiatal Rajhona Ádámra emlékeztető küllemű Milan Peschel (Frank) mozgásban, tekintetben, minden apró rezdülésben végig maximális kontroll alatt tartott, átgondolt alakításával úgy nyűgözi le a nézőt, hogy közben megidézi benne a betegség látványa okozta természetes viszolygást is. Szerintem komolyabb teljesítményt nyújt, mint hasonló szerepben Matthieu Amalric és Javier Bardem együttesen, pedig ők is döbbenetesek. Természetesen ehhez méltó a többi színészi jelenlét is, különösen a két, saját nevén, kvázi önmagát játszó gyermek, a természetes kezdeti önző részvétlenségükkel, bátortalanságukkal és értetlenségükkel, és ahogyan lassan megértik apjuk állapotát és felnőnek az elkerülhetetlen elvesztéséhez.

A környezet

Komoly gondot fordít Dresen filmje környezetének aprólékos megmutatására is. Ismét egy városszéli kertvárosban vagyunk, valahol Németország keleti részén. „Micsoda szörnyű környék!” – mondják róla Frank jólszituált szülei, ahogyan Mercedesükön beteglátogatóba érkeznek. Nálunk ez a „szörnyű környék” persze, a felső középosztály puccos „kis-Rózsadombja” lenne, de ezt írjuk a két világ közti életszínvonal-különbség számlájára. Frank amúgy raktáros, felesége villamosvezető. A filmbéli pontos környezetábrázolás jelentősége a hitelességen kívül elsősorban annak hangsúlyozása lenne, hogy az itt ábrázolt esemény, ez a folyamat nem osztályspecifikus, hanem bárkivel, bármikor megtörténhet. Frank és családja mindenben átlagos, szürke, középszerű német polgár. Egy kocsi, két gyerek és legalább négy szoba.

A rideg tényállás

Dresen ezúttal sem kívánta megúszni témáját. Ahogyan egyik előző filmjében az időskori szexet, ezúttal a szörnyű halált ábrázolja kendőzetlenül. Nem fél azonban az érzelmek ábrázolásától sem, hiszen akad a filmben könny, jajveszékelés, sőt, fájdalomtól vonyítás is, ezek azonban a maga természetességükben jelennek meg, nem afféle drámai eszközként, hatáskeltő effektusként. Megmutat mindent, mégsem pornográf. A szinte naturalista valósághűséget olyan banális jelenetek húzzák alá, mint a Frank iPhone-ra rögzített, tétován filozofálgató videónaplója, aztán a kisfiú megejtően pofátlan vágya apja szupertelefonjára, valamint a fizikai és szellemi leépülés olyan banális momentumai, mint a gyerekbútor-szerelés kudarca, a lakásban való eltévedés, bevizelés, és a többi. Maga a film lelket terhelő, igen nyomasztó élmény, amitől csak a főszereplő halála szabadít meg – így téve az egészet igazán méllyé és igazzá. Asanisimasa: 9/10