Térey-Kovács: Protokoll (Radnóti Színház, bemutató: 2012 január 22.)

Merész vállalkozás egy alapvetően egyszemélyes darab főszereplőjévé egy külügyminisztériumi protokollfőnököt megtenni, hiszen bár bizalmi állsáról, sőt felelősségteljes bizalmi állásról van szó, alapvetően ez egy túldimenzionált lakáj állása, aki az évszázadok alatt kikristályosodott diplomáciai kánonba próbálja belepréselni mindenkori főnökét. Simulékony modor, türelem, szerénység, előrelátó gondoskodásra való erős hajlam és “proaktív személyiség” (jelentsen ez utóbbi bármit is…) szükséges ehhez az álláshoz, tehát egy valamirevaló protokollfőnök minden bizonnyal egy rettenetesen unalmas pasas/hölgy, aki állásával játszik, ha pletykál – mást meg valószínűleg nem tud. Ez persze nyilván vétkes általánosítás, hiszen én magam is ismerek elképesztően szórakoztató protokollszakértőt, de ha történetesen a külügyminisztérium személyzetise lennék, akkor egy ilyen munkavállalót keresnék az adott pozícióra (különös tekintettel a már említett “proaktív” személyiség jegyeire…). Térey János azonban nem arról ismert, hogy megfutamodik a lehetetlen feladatok elől, így 2010-ben kiadott Protokoll című verses-regénye nemcsak formátumában rí ki a mainstream kortárs magyar irodalomból, hanem témaválasztásában, mellyel mintegy a “felesleges ember” irodalmi toposzát teremti újjá. A könyvből Térey, Bálint András felkérésére, Kovács Krisztina dramaturggal írta aztán ezt a Protokoll című darabot…

A Valló Péter által rendezett előadás tulajdonképpen monodráma, hiszen Fekete Ernő (mint vendég) hosszadalmas belső monológja képezi a darab gerincét, a többi szereplő csak mint ennek epizódszereplői jelennek meg a színpadon. Mátrai Ágoston, külügyminisztériumi protokollfőnök, 41 éves, szőke, intelligens fiatalember, akinek a karrierje miatt töredékes a magánélete. Tipikus öltönyös magyar yuppie. Édesanyja valamikor híres színésznő volt, szomszédja állandóan ivászati ürüggyel zaklatja, amikor véletlenül otthon találja, legjobb barátja önpusztítóan cinikus, meg nem értett zseni. Nagybátyja, a hajdani irodalomprofesszor egy kórházban próbál felépülni az évek alatt rárakódott súlyok okozta összeomlásból, reménytelenül. Nőket nem tud választani, ezért egy csokrot tart maga körül. Legközelebb magához talán saját unokanővérét tartja, a tarthatatlan, könnyen kikezdhető, erkölcstelen kapcsolat ellenére. Főnökével kényszerű “uram-bátyám” a viszony, helyettesével viszont éles a verseny. Ágoston életútjának feléhez érve, erejének, férfiúi szépségének teljességében döbben rá életének tökéletes hiábavalóságára, és idejekorán, teljesen kiüresedve adja át magát az enyészetnek, keserű ízű karikatúráját adva Térey kedvenc karakterének, a belvárosi értelmiséginek.

Az előadás legnagyobb hibája, hogy majd’ három óra, szünettel, ami egy alapvetően egy személyre, egy folyamatos belső monológra építő darabnak túl hosszú. Sem a szöveg nem bírja ilyen hosszú ideig poénokkal, fordulatokkal, lendülettel és tartalommal, sem a néző figyelme. Pedig Fekete Ernő heroikus munkát végez, annyira, hogy néhány önironikus kijelentésében még túl sok is tud lenni. Alapvetően azonban mindig éppen annyi, amennyi elég. Térey szövegében jónéhány szellemesség rejtőzik, azonban olykor, és sajnos főleg már a második felvonásban, hosszú időre banális semmitmondásba feledkezik. Amikor azonban alliterálni kezd, repíti a nézőt is magával. Különösen jól sikerült a cinikus, maróan gúnyos barátnak, Karányi karakterének rajza, Szervét Tibor lubickol is benne piros nadrágban, valami bohócruhába öltözött Lányi Andrásként. Csomós Mari kisujjból pergeti ki a hajdani dívából lett zsémbes anyát: “Na de újévkor mosott ruha?” – ekkor szakadtam (a röhögéstől). Schneider Zoltán alkoholista szomszédfigurája egzakt és szociografikusan hiteles. Lukáts Andor, mint egyre romló állapotú nagybácsi régi idők kedves figurája, aki úgy múlik el, mint a remény a boldogságra. Gazsó György minisztere rabiátus napközis tanítóba oltott vidéki agronómus, tehát hiteles figura – elég csak belepillantani egy parlamenti tévéközvetítésbe. Csányi Sándor Kovácsként, Ágoston kisszerűségében is veszélyes helyetteseként, főleg, amikor “helyzetbe” kerül, elementáris. Lányok, a lányok. A lányok angyalok.

Horgas Péter amúgy funkcionális, matt, tejfehér díszlete rettenetesen unalmas, mint egy akciós IKEA konyhabútor, viszont működik. Nem tetszettek a zenék, de csak azért mert jól ismerem, viszont teljesen máshoz is kötöm “őket”. Ha 40-50 percet lehetne húzni még az előadásból, akár a szünetet is elvéve, úgy, hogy ezzel sűrűbbé váljon… Akkor jó lenne. Most sem rossz, csak túl hosszú ez az előadás.

(A képeket Koncz Zsuzsa készítette és a színház honlapjáról valók)

Kategória: Színház | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.