asanisimasa

Egy jó hosszú filmről, jóval rövidebben: valahogy így kell kinéznie egy nemzeti, történelmi tablónak, ahogyan ezt a bosnyák származású Emir Kusturica ’95-ben Cannesban Arany Pálmával díjazott filmjében teszi. Van benne történelmi távlat, művészi hevület, éles kritikai él és nem kevesebb dagadó mellű nemzeti érzés. Mindezt majd három órás féktelen száguldásban tálalva.

Persze, támadták annak idején Kusturicát, hogy az Underground a Milošević-rezsim propagandafilmje, szerb nacionalista filmeposz, illetve hogy megcsúfolja benne a délszláv nemzeteket, és részeges, mulatozó pszichopatáknak mutatja őket, szerbeket, horvátokat, meg az összes többi kisebbet. Emlékszem, még annak idején a Tilos Rádióban is úgy beszéltek róla, hogy “óvatosan ezzel a Kusturicával, hiszen ha magyar lenne, akkor bizony Csurka mellett kéne keresni valahol…” Így 17 év távlatából azonban világosan látszik, hogy az a film, amely ilyen élesen kap innen is, onnan is, az csak zseniális mű lehet. Az is.

Két szörnyű háború között húz ívet a film, a második világháború alatt kezdődik és a jugoszláv polgárháború alatt fejeződik be, egy köztes, igen zajos békeidőszak közbeiktatásával. Antifasiszta partizánok fegyverüzeme működik Belgrád bonyolult pincerendszereiben, melynek termékeinek eladásával Marko a felszínen lesz gazdag és hatalmas, míg barátja Czerny, a föld alatt válik mitikus figurává. Markónak nem érdeke, hogy a háború befejezésével ez megváltozzon, így ezt nem is köti a földalattiak orrára. A hatvanas években, Czerny vezetésével egy kicsiny csapat mégis kidugja fejét a föld alól, és meglepve tapasztalják, hogy éppen filmet forgatnak a hős jugoszláv ellenállóról, Czernyről, aki valóban éktelen haragra gerjed. A harmadik színben Czernyt ismét a fronton találjuk, ahol saját szabadcsapata élén küzd a fasiszták ellen, értsen ő bárkit ez alatt, míg Marko a hivatalos hatalom kádereként teszi tiszteletét. Közben duhaj lakodalmak váltakoznak őrült vérfürdőkkel és közben szól az umca-umca csatazaj. Nagy vonalakban ennyi a film cselekménye, a lényeg azonban nem ebben van, hanem abban az összetett szimbolikában, ami ezt a majd’ háromórányi őrületet nagyszabású nemzeti-történelmi látomássá dagasztja. Czerny (Lazar Ristovski) és Marko (Miki Manojlović) groteszk karakterei, a köztük pendliző Natalijával (Mirjana Joković), a dadogós Ivannal (Slavko Štimac) akár a hajdani Jugoszlávia Tito személyében megtestesült eszme jegyében egybeterelt különböző nemzeteit jelképezi akár, az egész filmen végighúzódó kutya-macska barátsággal, megcsalásokkal és elhagyásokkal és az összes veszekedéssel, melynek a vége a polgárháború borzalmában válik kataklizmává. A folyamatos (és egy időben minden kocsmában agyonjátszott Boban Markovic-féle) trombitazene és pálinka-itatta őrület, legyen az szilaj lakodalom vagy háború a délszláv nemzetiségek jellemének túlzó, de mégis találó karikatúrája, amit egyáltalán nem érzek sértőnek. Sőt, van valami büszke rátartiság abban, hogy igen, ilyenek vagyunk mi szerbek (horvátok, bosnyákok, crnagorácok, stb.), és tökös gyereknek kell lennie annak, aki kiáll velünk egy csetepatéra. Én legalábbis bírnám ezt, ha szerb lennék.

Igen tanulságos a film címében is megjelenő földalattiság allegóriája, miszerint az csak a hamis látszat, ami a felszínen zajlik (lásd: filmforgatás, vagy fenn békét játszanak, de lenn még a háború tudatában élnek), ha a föld alatt a háború gépezete dolgozik. Kusturica látomásában ez ráadásul messze túlnyúlik a hajdani Jugoszlávia határain – úgyhogy, nem lehetünk nyugodtak. Persze, az értelmezés határai is nyitottak…

Az Underground helye az egyetemes filmművészetben mind igényében, mind művészi erejében, mind minőségében azon a polcon van, ahol például Fellini Amarcordja, Pasolini Saloja, Bertolucci Huszadik százada vagy Coppola Apokalipszis, most-ja található. Asanisimasa: 10/10

Természetesen, ha egy filmet a Nemzetközi Nőnapon mutatnak be és az a címe, hogy A legszebb dolog, akkor az csak affélékről szólhat, amit mi férfiak sohasem ismerhetünk meg. Nem, nem a hüvelygombáról van szó e filmben, bár azért olyan nagyon messze nem járunk a témától.

Tuti recept

Az megvan ugye, hogy a sikerfilm tuti (hollywoodi) receptje úgy kezdődik, hogy: „Végy egy gyereket!” Archetipikus, zsigeri ösztönökre apelláló, cinikus útmutatás ez, hiszen minden egyes néző volt gyerek, sokaknak van gyereke, mások pedig éppen gyereket akarnak, mert szerelmesek és a neuronjaik azt súgják, hogy ezt kell tenniük. Egy picike, törékeny lény a maga esetlenségében, mókás dolgaiban amúgy is olyan cuki, hogy az emberek nagy többségében „vadállati vágyakat” ébresztenek. Olyan édes, hogy legszívesebben megzabálnám! – ki ne hallotta volna még ezt a rémesen hangzó, ám csupán az ostoba elragadtatottságnak köszönhető mondatot, amikor iciripiciri kisemberek környezetébe felnőttek férkőznek… Tehát egy számító filmesnek tulajdonképpen elegendő, ha egy édi-bédi kisgyermeket mutat be filmjében, a közönség túlnyomó része azt zabálni fogja. A fennmaradó kisebbséggel pedig nem kell foglalkozni, hiszen a léc már „át van ugorva”, méghozzá magasan. Sajnos, ezt a receptet az idők folyamán elég rendesen kihasználták már a pillanatnyi ötletszegénységgel küzdő filmesek, a Nicsak, ki beszél-től a Három férfi és egy bébi-ig a mainstreamben, és Mészáros Márta Kilenc hónapjától Szirtes András A kisbaba reggelijéig az artisztikusabb filmek mezőnyében. E film sajtóvetítésén a szőrös szívű kritikusnénik valamiért mégis sűrűn kacarásztak és/vagy szipogtak, amikor feltűnt a vásznon a kisgyermek – a recept működik tehát ezúttal is. Persze, a „dolognak” van előzménye és utóélete is. Rémi Bezançon filmjében az „inkriminált összetevő” fontos, sőt, kihagyhatatlan alapanyag, a film azért mégsem végig gügyögés és gőgicsélés, esik szó itt komolyabb dolgokról is.

Az elkövetkező életed legfontosabb napja

A film arról a pillanatról szól, amelyik minden gyermeknek életet adó nő életében egyszer legalább bekövetkezik, amikor anyává válik. Ettől a pillanattól kezdve már semmi sem olyan, mint azelőtt volt, a mindennapi prioritások gyökeresen átalakulnak, az élet addigi ritmusa megváltozik, minden átértékelődik és új struktúrába rendeződik. E pillanattól kezdve a legszebb dolog történik a nővel, mi történhet: ettől kezdve anyaként él tovább. Hogy ez a magasztos és fennkölt érzés a valóságban mennyire nem egyértelműen jelentkezik, hogy milyen félelmek, olykor kifejezett gyötrelmek kísérik, mennyi lemondással, mennyi frusztrációval, mennyi dühvel jár, nem feledve persze azt a rengeteg örömöt, meghittséget és puha, lágy melegséget sem, ami egy újszülött felcseperedését kíséri; ezekről a sokszor kényelmetlen ambivalenciákról mesél Bezançon éppen olyan bájos, ám szókimondó és tabukat sem kerülő filmjében, mint amilyen a Titanic Filmfesztiválon is zajos sikerrel bemutatott ezt megelőző filmje, a Hátralévő életed első napja is volt.

De mit tudhat erről egy férfi?

Az anyaság komplex érzelem- és gondolatzuhatagáról természetesen egy férfi csak felszínes és közhelyes gondolatokkal bírhat, még akkor is, ha kivételesen érzékeny lélekkel áldotta meg őt a sors. Avatott segítség nélkül hitelesen nem is mesélhetne erről, még a családi témákban igen jártas Bezançon sem. Hogy a film mégis igen pontosra (mondom én, a szintén pasi) sikerült, ahhoz a valóságban (is) filozófiaprofesszorként és íróként ténykedő Eliette Abecassis olykor igen sarkosan fogalmazó és metszően őszinte önéletrajzi ihletésű regénye nyújtja a masszív alapot, amiből aztán egy másik nő, Vanessa Portal segítségével kerekedik ki ez a remek kis film.

Amit tudni akarsz az anyaságról, csak még sosem merted megkérdezni…

Értelemszerűen, a filmbéli kapcsolatban a férfi (Nicolas – Pio Marmai) mellékszerepbe kényszerül, mint ahogyan az általában az életben is. Nico mellesleg elég kétdimenziós, mi tagadás, kissé „furugya” karakter. Filozófiaszakos csajhoz elég nehezen tudok elképzelni agyatlan lövöldözős játékra és képregényekre gerjedő pasit, de hát ez van, nem vagyunk egyformák. Ahogy összejönnek, a DVD-tokok filmcímeivel történő üzenetváltás viszont vicces (mégha nem is igazán eredeti ötlet). A film azonban tényleg az anyáról szól ezúttal, akit Louise Bourgoin alakít (önmagához is) kíméletlen szemérmetlenséggel. Prüdériáról itt szó sem lehet, hiszen mind az irodalmi alapanyag, mint a filmadaptáció megköveteli a lehető legmélyebb feltárulkozást – hiszen tényleg az anyaság legeslegbelső, legeslegkényesebb titkairól beszél a film, pro és kontra. Bezançon olvasatában, úgy hiszem, teljes körű elemzést kapunk erről a legszebb dologról, melyet ízléssel, őszintén, de ami a fő, szórakoztatóan tár a nézők elé. Cselekményt, dramaturgiát, ne adjisten, drámát persze, ne nagyon keressünk, hiszen a dolgok általában hasonlóan zajlanak mindenhol és mindenkinél. Asanisimasa: 7/10

Járatlan utakon jár sajátos elbeszélőmódjával az iráni Morteza Farshbaf: bemutatkozó filmjét kvázi vakon kezdi, de amikor „visszaadja” a nézőnek látását, abban sem lesz köszönet. Mindazonáltal, az utóbbi évek egyik legérdekesebb filmes kísérlete a Gyász.

Az iráni hullám

Miközben a sajtó Irán vélt háborús készülődésének propagandájával van tele, az iráni film – úgy tűnik – túlélt mindet, iszlám fundamentalistákat, polgár- és „normál-” háborút, és köszöni, jól van. A minap ért véget éppen az idei, 2012. évi Oscar-díj puccparádéja, ahol a Legjobb idegennyelvű filmnek járó szobrot szintén iráni film, az általam is már méltatott Nader és Simin – Egy elválás története nyerte, de szinte évtizedek óta nincs olyan nívós filmfesztivál, ahol egy-egy iráni film ne kapna valamilyen elismerést. Az irigykedő hangok szerint természetesen túlreprezentált és felülértékelt Irán filmművészete, a rajongói viszont az eszköztelenségében tiszta hangot, a varázsos költőiséget, vagy éppen a finoman, de lényeglátóan kritikus reáliát üdvözlik benne. Természetesen, itt sem lehet általánosítani, hiszen ahány iráni filmes, annyi látásmód és annyi világ, így ha „iráni hullámról” beszélünk, az semmiképpen nem jelent valami egységes, arcvonalba fejlődött stílust, hangot, képet, bármit. Talán csak annyit, hogy ha iráni filmről esik szó, az igazán igényes filmrajongónak fel kell kapnia a fejét. Moreza Farshbaf Gyász című filmje sem lesz akármi, majd meglátjuk. Farshbaf mögött amúgy nem kisebb személyiség, mint Abbas Kiarostami áll, aki a világhírű Guardian című újság szavazásán jelenleg a világ 6. legjobb filmrendezője, őt csak Lynch, Scorsese, Coenék, Soderbergh és Malick előzi meg. Imponáló lista, nemde? Mindenesetre, Kiarostami helyezése jól reprezentálja az iráni film erejét, hatalmát és elismertségét a világ értelmes, befogadó részén…

A tiszta hang

Már a film címéből is következtethetünk arra, hogy ez a film sem lesz egy szánkba repülő sült galamb, és valószínűleg látványzuhatag sem fog elkápráztatni. Gyász – sötét, komor, baljós hangulatú szó, hasonló jelentéstartalommal. Ennek mintegy megfelelve, szinte teljes sötétségben kezdődik a film. Csupán egy pár egyre hevesebb veszekedését halljuk, aztán ajtó csapódik és csend. Lassan oszlik a sötétség, ahogy a nap kel fel, és akkor látjuk, hogy egy fiú fekszik egy ágyon, óvón magára húzva takaróját. Éles váltással az iráni táj rideg kopárságában is csodás lankáin és meredekebb hegyoldalain kanyargó utat látjuk messziről, melyen egy autó halad porkígyót húzva maga után. Látjuk hosszan a kocsit, és olvassuk a párbeszédet, amely egy férfi (Kamran) és egy nő (Sharareh) között zajlik, ahogy az üres fecsegésből zsörtölődésbe, majd megint veszekedésbe fordul, látjuk, olvassuk, de nem halljuk. Csak a hegyi utakon poroló autót látjuk hosszan. Aztán megint éles vágással megtudjuk, mi miért van minden így, ahogy. Farshbaf is azon az eszköztelen, tiszta hangon mesél, ami nagyban jellemző a legtöbb iráni filmre. Van (még) türelme képet mutatni, hisz a kép erejében és hisz a nézőben is. Tiszteli annak intellektusát és hiszi, hogy érdeklődően ül be filmjére. Semmit nem rág bele a szájába. Jó hosszan mutatja a némán száguldó autót, hadd zötykölődjön bele a filmbe az összes néző, hadd tisztuljon ki a feje. Az utazás, az „úton levés” számos keleti filozófia szerint kegyelmi állapot, ilyenkor kiürül a szív és a szellem, mintegy teret engedve új gondolatoknak, érzelmeknek. A film végére aztán, némi viszontagság árán, de az autó és közben megismert utasai is megérkeznek valahová, anélkül, hogy bármilyen kényszerű történettel traktált volna a tehetséges filmes, valamint arra is választ kapunk, vajon miért éppen Gyász a film címe.

Elterelések, alagutak, hangok és zajok

Egyik központi motívuma a filmnek, hogy az autó és utasai útjuk során állandóan forgalom-elterelésekbe futnak, ha éppen nem az autó meghibásodása miatt kényszerülnek útvonaluk módosítására. Azonkívül, hogy az első ilyen „elterelés” milyen fontos dramaturgiai funkcióval bír a film egészére nézve, maga az út viszontagságossága is pompásan szimbolizálja szereplőinek sajátosságát, relatív „hendikepjét”. Az „alagút” szintén, ahogy a filmben egyedi jelentéstöbblettel ruházódik fel. „A zene, a zajok”, illetve hiányuk, a sorozatosan ismétlődő megállások, ahogyan fokozatosan megismerjük valójában miért szükségesek… Farshbaf első filmje a Gyász, azonban kockáról kockára, képről képre, jelenetről jelenetre alaposan átgondolt és összefogott, komplex munka. Mindemellett elbűvölően tiszta, légies, ám gránitsúlyú költészet is, amilyet manapság már tényleg szinte csak iráni filmben láthat az ember. Asanisimasa: 9/10

A jónép, velem együtt, azért valószínűleg nem sokat ért ebből a gazdasági káoszból, aminek okán egyre szűkebbre vagyunk kénytelen húzni a lassan tényleg képzeletbeli nadrágunk szíját. Azonban ha elsétálunk egy csupa üveg pénzügyi intézet előtt, azt azért látjuk, hogy ők ott odabent azért jól „elvannak”. Vagy ez csak a látszat? E film által talán egy picit a dolgok mögé is láthatunk…

Számháború

Fogalmam sincs tehát arról, mi fán teremnek az olyan dolgok, mint határidős kötések, shortolt részvénypakettek és hasonlók; a matematikához körülbelül annyi közöm van, hogy számomra a 2+2 összege nagyjából 1 és 5 közé tehető, attól függően, milyen társadalmi és kulturális kontextusban vizsgálom… Tudom, nem vagyok tökéletes. E Krízispont című film eredeti címéül szolgáló kifejezés (Margin Call) állítólag valami ilyesmi: “A határidős devizaügylet biztosítékaként elhelyezett letét (margin) fedezettség árfolyamveszteség miatti csökkenése okán kiegészítő változó letét befizetésre való felhívás.” Hát, jó. Nézzük, filmnek milyen ez a Krízispont?

Mi történhetett?

A filmet bizonyos J.C. Chandor jegyzi, mintegy első filmként, amely viszont jelentékeny visszhangokat keltett Robert Redford független filmfesztiválján, a Sundance-en. Mégpedig nem csak minőségéből kifolyólag, hanem azért is, mert cselekménye nagy vonalakban a Lehmann Brothers pénzügyi gigacég utolsó aktív napját modellezi, melynek következménye az lett, hogy a minapi (mostani) világgazdasági válságot szépen az ő nyakukba (is) lehet varrni. Biztosan nem ok nélkül… Soha nem gondoltam volna, hogy izgalommal fogok szemlélni egy olyan filmet, mely végig egy-két csupa üveg, hightech irodában játszódik, néhány, általam nem különösebben kedvelt fehér ing-nyakkendő ancúgot viselő ficsúr részvételével, akik valami számomra igen távoli, érthetetlen pénzügyi manőverekben tevékenykednek serényen. Annyit veszek le az egészből, hogy valami dráma van, aminek feszültsége egyre nő – tehát a film minden külsőségen alapuló averzióm ellenére működik. Pedig látszólag tényleg nem történik semmi különös. Egy tapasztalt, öreg kockázatelemzőt egyik napról a másikra elbocsájtanak, aki azonban, mintegy utolsó gesztusként, egy pendrive-ot nyom egyik tehetséges tanítványának kezébe. Az adathordozón olyan adatok és azok elemzései vannak, amelyek beláthatatlan következménnyel vannak akár az egész világ gazdaságára (mint azt amúgy már jól tudjuk). Izgatott futkorászás, még izgatottabb telefonok, komoly döntéshelyzetben stresszelő döntéshozók, egyre növekvő izzadságkarikák a márkás ingek hónaljtájékán… Krízispontban vagyunk, na.

Sztárparádé

Chandor tehát írt egy ügyes forgatókönyvet, amit meg is tudott rendezni. Nem rettent meg attól sem, hogy komoly nevek csődültek keze alá, legalábbis úgy tűnik, tudott velük bánni. Ez a film kulcsa ugyanis, hiszen a történet elsősorban a színészeken áll vagy bukik, mivel itt nincs, nem lehet semmilyen látványos akció, hanem halvérű, végletekig cinikus, önző, de alapvetően igen egyszerű személyiségeket kell életre kelteni. Persze, egy Kevin Spacey-nek, Stanley Tuccinak (aki amúgy itt döbbenetesen hasonlít arra a valódi bankárforma fazonra, akivel többször ültem egy asztalnál, amikor egy időben a pesti banknegyed egyik ebédlőhelyén voltam kénytelen ebédelni) vagy Jeremy Ironsnak nem okozhat gondot egy ilyen szigorú és merev keretbe szabott figura hiteles megjelenítése. Kifejezetten meglepetésként hat viszont a hősölő Sylarként, illetve hegyes fülű vulkániként már bizonyított Zachary Quinto érett szerepformálása, a mentalistaként megismert Simon Bakerről nem is szólva. Demi Moore tud jéghideg domina lenni, ezt tudtuk eddig is, s egy ideje már sejtjük, hogy talán színésznő is lesz belőle valamikor… Talán éppen most?

Új zsáner?

Zseniális a film vége, mikor a hosszan futó stáblista alatt csupán egy ritmusosan földbe csapódó ásó hangjait lehet hallani, amint valaki (nem mondom meg ki) egy bazi nagy gödröt ás… És… Kinek… Én bírtam a filmet, még úgy is, hogy tényleg nem igazán értettem konkrétan, milyen gazdasági machinációkról szólt a film, a remek színészi teljesítmények és az önmagában igen száraz történet ügyes elmesélése azonban átlendített ezeken. A Krízispont, mint pénzügyi thriller abszolút működik, és jobban is tetszett, mint például hasonló témában a Tőzsdecápák egy-kettő. Asanisimasa: 8/10

A férfiak hülyék! – mondja a filmben Emerenc, a gránitkemény jellemű, ám „pokrócmodorú” házvezetőnő, de ezt gondolhatja a filmet rendező veterán Szabó István is, hiszen Szabó Magda hasonló című, világsikerű regényének filmváltozatát erőteljesen nőiesre, lágyra, s ha lehet azt mondani, inkább televízió-barátra hangolta.

Nem rokonok

Természetesen, szó sincs arról, hogy Szabó Magda és Szabó István rokonok lennének, inkább arról, hogy a világhírű, veterán magyar filmes megelőző filmjéhez, a Rokonokhoz, és korábbi jó szokásához híven, ezúttal is irodalmi alapanyagból dolgozott. A Rokonokkal tért viszont klasszikus magyar „vizekre”. Móricz adaptációját megelőzően inkább külföldi klasszikusok alapján dolgozott az eddigi egyetlen magyar játékfilmes Oscar-tulajdonos: a Csodálatos Júlia Somerset Maugham, a Redl John Osborne, a Mephisto pedig Klaus Mann nyomán készült. Mostanában viszont, Vészits Andrea segítségével elérkezett Szabó Magdához, a magyar irodalom külföldön legtöbbet fordított, így valószínűleg legismertebb alakjához. A két Szabó külföldi ismertsége részben marketingszempontokból fontos, részben pedig financiális okokból. Megfelelő, méltó kiállítású filmhez sok pénz kell, ami ma még egy Oscar-díjasnak sincs, így azt csak sok, jobbára külföldi forrásból lehet előteremteni. Viszont aki pénzt ad, az kér is valamit cserébe. Minimum annyit, hogy a film Magyarország határain túl is eladható, tehát nézhető legyen. Ennek eredménye sok-sok kompromisszum lett, melyet viszont elsősorban a hazai nézőnek kell majd lenyelnie (hisz’ a külföldi úgysem érzi meg a fontos nüánszokat).

A magyar még mindig nem világnyelv

Az ajtó című film angol nyelven forgott, elsősorban persze a sprőd modorú, titokzatos Emerenciát alakító Helen Mirren miatt. Ez neki nyilván könnyebbség volt, viszont az összes magyar színésznek nehezítés, hiszen ők magyar filmben kényszerültek idegen nyelven játszani. Ez bátor alkotói döntés, hiszen bevállalja az idegen nyelvű közönség előtt a nevetségessé válás veszélyét, mivel a kitűnő magyar színészek biztosan nem akcentusmentesen mondják a számukra idegen szöveget. Azonban így a magyar nézők sínylik meg a csak pillanatokra illúziót keltő, amúgy igen gyenge hangminőségű, olykor csúnyán megcsúszó utószinkront. Furcsa nézni például a jól ismert hangú, igen remek Szirtes Ágit vagy Nagy Marit, akik szemmel láthatóan idegen nyelven beszélnek, viszont magyarul szólalnak meg, egészen közelről, egy majdnem süket szobából, miközben kint állnak a kertben. A lombok susognak, szellő lengedez, még a levelek között átbucskázó napfénynek is van hangja…

Marketingszempontok

Egészen biztos vagyok abban, hogy az elébb említett Szirtes Ági vagy Nagy Mari, akik ezúttal mellékszerepbe kényszerültek, vérfagyasztóan jó Emerenciát tudtak volna játszani. Simán megcsinálták volna azt, amit az amúgy szintén tisztességes teljesítményt nyújtó Oscar-díjas Helen Mirrentől láttunk, azonban nekik nincs Oscar-díjuk, az ő nevüket azonban nem ismeri a német és más külföldi néző, sajnos, ám így nem is megy be rá. Nem veszi meg a DVD-t és nem biztos, hogy megnézi a tévében a filmet. Az igény márpedig, nyilvánvalóan ez lenne… Mirren gázsiját amúgy a német koprodukciós partner állta, cserébe egyet kért: német színésznő is játsszon a filmben. Így került a képbe az újabb német filmsikerek, például A mások élete című film női sztárja, Martina Gedeck is, mint Szabó Magda.

Kemény dió

az is, amit a film elején és végén törnek a kerti asztalnál a film emblematikus szereplői, de kemény dió Szabó Magda szövegének filmre adaptálása is. Az közfelkiáltással egyértelmű, hogy Zsurzs Éva rendezte Abigél című tévésorozat megkerülhetetlen, de hozzáértők szerint szinte nincs is több olyan Szabó Magda-szöveg, mely ahhoz hasonlóan szinte kívánkozik megfilmesítésre. Az ajtó sem igazán ilyen, hiszen tele van belső monológgal, elmélkedéssel, ami filmen nem mutat igazán jól. A film alkotói így egyet tehettek: mintegy kivágták a regény karaktereit és elképzelték azt a történetet, amiről Szabó Magda ír – de ez nem Szabó Magda szövegének filmes adaptációja immár, hanem egyfajta illusztráció, legfeljebb. Főleg, hogy a regény szakadatlan áramlásának parttalan ritmusát csak pillanatokra tudják megidézni, legtöbbször a jelenetek elkapkodottak, túl rövidek. Ragályi Elemér képei túl szépek, túl romantikus hangulatot keltenek, Szabó Magda „dinamikus mélabúja” helyett. A jellemtöredékek hosszú, aprólékos összerakosgatásából felépülő, ellentmondásaiban is csodálatos személyiség képe sem jelenik így meg a maga teljességében. Az ajtó című film így végeredményben egy picit elkapkodott, picit felületes, de azért vállalható és nézhető film lett, mely azonban nem mérhető a Mephisto Szabó Istvánjához. Nézőit szerintem majd a tévécsatornákon találja meg, elsősorban a nők körében, miközben a „hülye férfiak” a sarki kocsmában nézik a meccset. Asanisimasa: 6/10