asanisimasa

Hát, elnézegettem volna Scarlett Johanssont is Marilyn Monroe-ként, de végül is be kell vallanom magamnak, jó döntés volt a döntéshozó részéről, amikor helyette inkább Michelle Williamsre bízta e szerepet. Bizonyíték lehet a jó döntésre az eddig megkapott 25 (vagy több) jelölés, illetve díj, amit kapott érte egy csomó fesztiválon és díjkiosztón. Ez kapásból több, mint amit a tragikus sorsú szexikon egész életében összepucsított magának…

Persze, ez a műsor se jöhetett volna létre Marilyn megfoghatatlan varázsa nélkül, aminek hiányában nem csavarhatott volna ujja köré annyi férfit szerte a világon, az okos művelttől és sármos, izmos ostobáig, intellektuelektől a melósokon át az amerikai elnökig, és van kint tán még mindig valamelyik posztere a világ összes férfiöltözőjében. Színésznőnek viszont pocsék volt, amit a vásznon nyújtott, az nem művészet, nem színészi teljesítmény, hanem egy szupererős szexuális mágnes. Michelle Williams ezt tudta közvetíteni az Egy hét Marilynnel című filmben, gyakorlatilag tökéletes illúziót keltő hitellel, megérdemelt az összes elismerés, amit kap érte.

A film amúgy részben életrajz/portré, részben pedig romantikus történet, mégha hozzávetőleg a valóságon alapszik is. Monroe 1957-ben Angliába utazott, hogy a kor egyik nagy színészfejedelmével, Lawrence Olivierrel (aki akkor még tán nem volt Sir) forgassa le A herceg és a színésznő című filmet. Monroe persze kacifántos egy eset volt, egyszerre hisztérika és elbűvölő teremtés, de leginkább egy súlyosan depressziós, érzékeny nő, komoly alkohol- és gyógyszerfüggőséggel súlyosbítva. Colin Clark, a főrangú család bohém, filmes karrierre áhítozó fiacskája Olivier harmadasszisztense volt a produkcióban, és valami furcsa véletlen folytán, a folyamatos munkát különböző bajaival, szeszélyeivel rendre megakasztó Monroe benne látta meg pillanatnyi szerelmét. A stáb megrökönyödésére, az ő “részvétele” nélkül végül nem is jöhetett volna létre a film, mely annak idején komoly sikert aratott. Ez a film ennek a furcsa románcnak egyes szám első személyű elmesélése, Colin Clarke saját memoárjai alapján, Simon Curtis elegáns, arányos és világos rendezésében.

Van egy vicces kettősség a történetben, hiszen a filmbéli film, A herceg és a színésznő tulajdonképpen G.B. Shaw Pygmalionjának sokadik variációja, ami ráadásul egy picit benne van a romantikus kerettörténetben is, ami viszont sokban emlékeztet a Sztárom a párom című minapi romkomra is. Ha azonban azt nézzük, hogy a Pygmalion az alapja a Pretty Womannek is, melyben szintén Julia Roberts játssza a főszerepet, csakúgy, mint a Sztárom a páromban – na ez nem vezet sehova, viszont azt legalább jól mutatja, hogy az elérhetetlen, csodálatos nőt elérő szürke kisember legalább olyan tipikus karaktere a romantikus komédiáknak, mint a szép, szőke és gazdag herceg, aki egy szerény, szende kisvirágban látja meg a legnagyobb szépséget. Továbbá, az a nő, amelyik el tudja hitetni egy férfival, hogy ő az, aki meg tudja őt menteni, el tudja neki magyarázni és képes őt megvédeni bármitől (leginkább saját magától, de ezt nem kell az orrára kötni), az teljhatalommal képes uralkodni a férfiakon.

Engem azonban ennél jobban érdekelt a film azon vetülete, amelyik a filmcsinálással, a kulisszák mögötti dolgokkal foglalkozott. A nagyközönség ezen nyilván lazán át is siklik, nem is hiszem, hogy bárkinek közülük valamit is mondana Sztanyiszlavszkij vagy Strasberg neve, Olivierről, Vivien Leighről, Arthur Millerről nem is szólva. Monroe, amellett, hogy szexuálisan megőrjítette az összes férfit, akivel kapcsolatba került, azért folytatott ám színészi tanulmányokat, méghozzá annak a Lee Strasbergnek színiiskolájában, amelyik később olyan arcokat adott a filmnek, mint Marlon Brando, Robert De Niro vagy Al Pacino. Az iskola lényege a sztanyiszlavszkiji színészi munkának egyfajta továbbfejlesztése volt, miszerint a színésznek nem eljátszania kell a szerepét, hanem a lehető legteljesebb mértékben azonosulnia kell vele, szinte el kell merülni benne. Ennek eredményei voltak később az olyan extremitások, mint amikor De Niro negyven kilót hízott, vagy egy hónapra beállt taxizni New Yorkban, csakis az adott figura minél hitelesebb megalkotása érdekében. Monroe is ezt a módszert alkalmazta volna, ehhez meg kellett volna értenie a szerep egészének lényegét. Olivier azonban az ortodox színjátszást képviselte, ami szerint a színésznek mindent technikából kell eljátszania, de soha nem szabad azonosulnia a szereppel – ezzel együtt ráadásul mélyen lenézte Sztanyiszlavszkij színészi módszerét. A férfi-nő, angol-amerikai, tudatos művész-érzéki nő ellentétpár így egy szakmai jellegű konfliktussal is bővült, ami tovább színezte az amúgy is izgalmas filmet. Aztán persze, ott van még Monroe és a nála hét évvel fiatalabb Clarke afférja…

Williams elbűvölő alakítása mellett persze, szólni kell Kenneth Branagh Lawrence Olivierjéről is, akibe látható élvezettel bújt bele a jól ismert színész-rendező. A stábban rajta kívül is ismert arcok, ráadásul igen jó színészek bukkannak fel, mint Julia Ormond (Vivian Leigh), Judi Dench (Sybil Thorndike) vagy Emma Watson (ruhás lány). A Katedrális című minisorozatból ismerős Eddie Redmayne (Clark) korrekt ‘tipikus angol srácot’ hoz, semmi különös, csak hiteles. Asanisimasa: 8/10

Szerintem minden idők egyik legviccesebb, egyben legszomorúbb westernje a Halott ember. Teljesen egyedi, különleges, mégis a legutolsó kockáig kiérlelt, kiforrott és átgondolt produkció, Jim Jamusch egyik mesterműve. Bill Blake (vö: William Blake), a szegény kis clevelandi könyvelő Vadnyugat legtávolabbi zugában, a Machine (Gép) nevű porfészek Dickinson Művek nevű üzemében kap munkát, de amikor hosszas vonatozás után megérkezik, csalódottan veszi tudomásul, hogy az állást már betöltötték. Elkeseredésében italba fojtaná bánatát, azonban egy papírvirág-árus lánnyal történt affér megváltoztatja életét. A boldog éjszaka után azonban rájuk tör a lány hajdani vőlegénye, mellesleg Dickinson úr fia, akit a hálószobában kirobbanó tűzharcban Bill halálra sebez. Sajnos, közben a lány is meghal, saját testével fogta fel a Dickinson fiú Billnek szánt golyóját. Bill végtelen szomorúságában és a Dickinson által felbérelt gyilkosoktól üldözve, egy Senki nevű indián társaságában menekülésre adja fejét…

Jarmusch ismét a road-movie formáját választja, ezúttal Bill Blake történetéhez, ami nem más, mint út a halálba. Egyik legspirituálisabb filmje ez a rendezőnek, melyet át meg átszőnek főszereplője által is megidézett Blake verseire való utalások (virág, bárány/őzgida, stb.), az indián gondolkodás pszichedéliától sem mentes szellemvilága, a western műfaji elemei (fejvadászok, az arizonai sivatag, párbaj, kocsma, stb.), de mindez koherens egységben. Számomra egy korabeli (tehát XIX. század végi) dokumentumfilm képzetét kelti, ha lett volna már efféle műfaj, sőt egyáltalán film akkoriban, így a némafilmes westernekre tudok csak asszociálni. Archaikus, autentikus és hiteles a fekete-fehér, egy percig sem jutott eszembe, hogy a film 1995-ben, a színes, szélesvásznú film korában készült.

Bár a halál filmje a Halott ember, és az utolsó, folyón és tengeren, tehát a halál archetipikus jelképein játszódó jelenetek már igen súlyosan mélabúsak, a film első négyötödét mégis valami furcsa groteszk, olykor kifejezetten bizarr humor jellemzi. A kezdő jelenetben Bill ül a vonaton, mely száguld Nyugat felé, ahányszor álomba merül, minden ébredésnél más emberek ülnek körülötte. Egyszer éppen a mozdonyvezető ül vele szemben – miközben a vonat tovább száguld. Dickinson sosem beszél szemtől szemben Billel, de más emberekkel sem, csak ha rájuk fogja puskáját, azonkívül a fal mellett álló kitömött medvéhez intézi szavait. Szinte geil melodrámaként indul a film, melyet Jarmusch egy virtuóz módon szellemes lövöldözéssel zár gyorsan rövidre. Később a Senki által közvetített indián hitvilág és az egyre férfiasodó Bill közötti ütközések bizonyulnak humorforrásnak. Johnny Depp tökéletes választás Bill Blake szerepére, hiszen ekkor még szinte lányos arca törékenységet, álmodozó tekintete melankóliát sugall, de egyben, főleg már arcfestéssel valami határozott vadság is van benne. Méltó partnere a joviális Senki szerepében a kövérkés Gary Farmer. Az üldözők között Billy Bob Thornton, Iggy Pop, Lance Henriksen, valamint Gabriel Byrne, John Hurt és a veterán westernlegenda Robert Mitchum adnak jelenlétükkel további súlyt a filmhez.

Némafilmként is hatna Jarmusch melankóliája, de Neil Young egy szál torzított gitárjával, mint hangulatilag meghatározó erejű zenei kísérettel válik igazán unikális élménnyé a Halott ember. Asanisimasa: 10/10

Van egy olyan érzésem, hogy Martin Scorsese igen túlvállalta magát e filmmel. Túl nagyra szabta a tablónak szánt vásznat, és nem igazán tudta valós tartalommal megtölteni azt. Vannak markáns motívumok, szép karakterek, még talán valami drámai íve is akad, azonban még mindig túl sok a fehér folt: ide aztán felpepecselt sok-sok színes izét, melyek úgy vannak ott, hogyha nem lennének, nem is hiányoznának. Egy történelmi tablónak márpedig az lenne az értelme, hogy rá egy adott kor, korszak szinte teljes palettája felfestődik, hogy a néző egyetlen pillantással átfogva, mintegy teljes képet kapjon róla. Ez a kép persze, a valóságban sohasem lehet teljes, de legalább az illúzió meg kell legyen.

A New York bandái New York, az éppen bimbózni kezdő későbbi metropolis XIX. század közepi állapotát hivatott ábrázolni, mikor Manhattant különböző bandák uralták, egymással állandó pénzügyi, becsületbeli, de főleg vallási és etnikai konfliktusok szülte háborúskodásban. Érdekes módon, olaszokról szó sincs, tán még ekkor nem érkeztek meg? Mindenesetre, a botránykövet itt az otthoni éhínség elöl menekülő katolikus írek jelentik, akiket nem igazán akarnak befogadni az őket csupán néhány évtizeddel megelőző “bennszülöttek”, a protestáns angolok. Vezetőjük, Hentes Bill nagy és kemény arc, kezében tartja a negyed ügyeit. Fizet neki lengyel, kínai, mindenféle angolszász, és még az írek is (de hol vannak az olaszok?? a zsidók????). Csak a Döglött Nyulak állnak ellen, élünkön vezetőjükkel, a rendíthetetlen hitű Vallon pappal. A nagy összecsapásban aztán Hentes Bill lekaszabolja Vallon papot, annak fia szeme láttára, amit a fiú nem felejt. Felnőve bosszút áll. Közben kitör a polgárháború, rekvirálások folynak, besoroznak mindenkit, eltörlik északon a rabszolgatartást, stb., stb. Az ifjabb vallon felnőve beáll Billhez csicskának, de egyre feljebb küzdi magát, mígnem elér Bill kőkemény szívéhez is. Ez lenne az ív. Ami viszont közben van, az a pacsmagolás.

Viszont Scorsese nagyon tud atmoszférát teremteni, annyi szent. Ezúttal némi humort is felfedezni vélek, ami nem nagyon jellemző a busa szemöldökű mesterre. Méghozzá valami fura groteszk-félét, kicsit Brecht Koldusoperája jut eszembe, kicsit anakronisztikusan Bosch és Brughel képei, illetve a reneszánsz commedia dell’arte világa, márcsak ezért sem jön le nekem a történelmi tabló, miközben nyilvánvalóan ennek festése Scorsese szándéka. Amúgy ez illeszkedik is szervesen életművébe, melyet a kezdetektől átsző New York lényegének keresése, vagy megfogalmazásának igénye. A nevek, a bandák elnevezései, bizonyos akciójelenetek szinte nevetségesen bumfordiak, igen éles kontrasztot képezve a vérben tocsogó, explicit erőszakkal, ami a film másik fő vonulatát képezi. Éktelenül, szinte már csiricsárén színes a film, ezt csak úgy mondom, ehhez a filmhez végül is, éppen így illik.

Leonardo Di Capriót (ő Amszterdam, a Vallon-fiú) viszont nem láttam még ilyen semmilyennek. Szegény Daniel Day-Lewis (Hentes Bill) így jobbára méltó partner nélkül marad, pedig ő igen komoly, összetett figurát épít ehhez a filmhez. Sajnos, hiába. Még Cameron Diaz (ő egy enyves kezű kurvát játszik, aki majd Amszterdam szeretője lesz) is jobb Di Capriónál, bár nem áll jól neki a vörös haj. Van még rengeteg karakter, melyek kibontására, de legalább néhány erőteljes vonással markánssá tételére lenne hely is, meg idő is, ám ők elvesznek ebben a rengetegben. Néha Scorsese feledkezik meg róluk, néha a színészek nem tudják, mit csináljanak. A legrosszabb, hogy ilyenkor semmit nem csinálnak, márpedig itt leginkább ez van. Marad tehát a látvány (Michael Ballhaus dolgozik, mint a güzü), melyben látunk dolgokat, de koherens történet híján ez csak olyan, mint a július 4-i tűzijáték. Bár ott tudják a népek, miért van… Viszont ez a sima bosszúfilmhez elégséges cselekmény, ekkora körítéssel csupán csicsapicsa bűbáj, de nem történelmi tabló. Asanisimasa: 5/10

Amire már nincsenek szavak, azt dalban, táncban próbálja megfogalmazni a mai napig is működő, hírhedt észak-koreai koncentrációs-tábor, Yodok néhány menekültje. A próbálkozásról a lengyel Andrzej Fidyk, norvég segítséggel készített megrendítő erejű dokumentumfilmet. 

Amit tudni illik…

Korea, több mint háromezer éves történelmének majdnem teljes egészében (ekkora távlatokban elhanyagolható ideig tartó néhány külföldi, elsősorban japán megszállástól eltekintve) egyetlen, önálló ország volt, egészen 1945-ig. Ekkor a második világháborút követő nagy osztozkodásban a félszigetet az oroszok és az amerikaiak nemes egyszerűséggel, a 38. szélességi kör mentén kettévágták, az északi rész Szovjetunió (és Kína) befolyása alá került, míg a déli területet az amerikaiak felügyelték. Ez volt a koreaiak saját „trianonja”, amit viszont lényegesen jobban megszenvedtek, mint például mi a miénket. 1948-ban mindkét országrész kikiáltotta saját függetlenségét, s míg a déli a „bűnös kapitalizmus mocskában” mára odáig jutott, hogy a világ gazdaságában is komoly tényezőként szereplő, amolyan high tech „bezzegországgá” vált, addig az északi „Népi Demokratikus Köztársaság” a legsötétebb személyi kultuszt konzerválta a világ utolsó, még lábon maradt sztálinista diktatúrájában. Már az ország hivatalos elnevezésének elemei is hazugságok, külön-külön és egyben az egész is. Észak-Korea sem nem népi, hiszen az örökös elnöknek, „a kedves vezetőnek”, a mára már minden bizonnyal halott Kim Ir-szennek családja kezében van minden, az összes embertől a legutolsó fűszálig, sem nem demokratikus, és így köztársaság sem. Tipikus totalitárius és autokratikus diktatúra, elképesztő méretű személyi kultusszal. A 22 milliós ország 90%-a éhezik, és próbál élni a mesterségesen fenntartott legsötétebb szellemi és anyagi nyomorban. Az ország vezetői több mint egy milliós hadsereg és a szintén óriási létszámú titkosrendőrség felügyeletével szigorú és kegyetlen rendet tart: a rendszer vélt ellenségeit azonnal és kíméletlenül veti olyan, sok tekintetben a náci haláltáborokat is meghaladóan embertelen koncentrációs lágerekbe, ahonnan élve alig jut ki valaki. Ezekben a táborokban mindennaposak a nyilvános gyilkosságok, embertelenül durva bántalmazások, erőszakos magzatelhajtástól a többhetes mozdulatlan gúzsba kötött sötétzárkába záráson vagy különböző vegyi alapú agymosáson át az elviselhetetlen éhezés okozta kannibalizmusig. A mai nap is több mint kétszázezer embert fogva tartó Yodok a legnagyobb az ilyen táborok közül.

Dalol a láger

Jung Sun-san színházi rendező 1994-ben tudott megszökni Yodokból, ám ezért igen súlyos árat kellett fizetnie. Szökése után szüleit kivégezték. Hosszas és kanyargós kerülőutakon jutott Dél-Koreába, ahol végre a szabadság, a jólét és mosolygós emberek vették körül – Észak-Koreában még mosolyogni is tilos! Nem bírván azonban szabadulni gyerekkori emlékeitől, úgy határozott, hogy összegyűjti a színházi művészetekben jártas észak-koreai menekülteket, akik szinte mindannyian Yodokból, illetve más koncentrációs táborokból szöktek meg és megpróbálnak egy musicalt színpadra állítani, melyben kitáncolhatják, kiénekelhetik magukból az átélt, a külvilág számára elképzelhetetlen szenvedéseket. A darab elkészült, és hiteles észak-koreai himnuszok, csasztuskák és indulók mellett újonnan írt dalokkal, és a szörnyűségeket expresszív, sőt explicit módon megjelenítő koreográfiában be is mutatták. A Yodok története című musicalből jó néhány igen érdekes részletet is láthatunk a Yodok története című filmben, mely azonban elsősorban mégis inkább az alkotók, a túlélők elbeszéléseire hagyatkozva hívja fel a figyelmet az Észak-Koreában tapasztalható szörnyűséges emberi jogi anomáliákra.

Üzenet a palackban

Talán nem véletlen, hogy éppen egy lengyel dokumentumfilmes figyelt fel e témára, hiszen Andrzej Fidyk is élt át diktatúrát hazájában, még ha nem is olyan súlyosat, mint a Kim-dinasztiáé, valamint a német náci Yodok, vagyis Auschwitz is Lengyelország területén található, mintegy örök mementóként. Filmje azonban leginkább üzenet csupán egy végtelen óceánba dobott palackban, egy magányos segélykiáltás, hiszen bár hencegjen a sztálinista ország egyenesen egy atomcsapással, még ez is kevés egy ellene kiálló határozott nemzetközi fellépéshez. Az egyszerű halandó tiltakozása továbbra is veszélyes aknamunka, mint amit a filmben Lee Min-bok, a disszidens hajdani tudós végez: gázzal teli léggömböket ereget a demilitarizált övezet határáról észak felé, megrakva kosarukat propagandaanyagokkal, így juttatva információhoz az otthon maradottakat. Illetve ilyen filmet készít, mint ez is, hátha elindít valami olyan folyamatot, ami által végre változik valami Észak-Koreában is. Asanisimasa: 8/10

Nincs a világon talán még egy olyan óriási szimbolikus erővel bíró, emberkéz alkotta építmény, mint az isztambuli Boszporusz-híd. Nemcsak két kontinenst köt össze, hanem két eltérő, sokszor ellentétes kultúrát is. A török Asli Özge, a hídon megszokott állandó dugóban vánszorogva, három tipikus mai török életsorsot mutat be filmjében. 

Két világ határán

Törökország, már földrajzi helyzetéből adódóan is igen problematikus pontja a Földnek. Két világ határán fekvő igen nagy és igen népes ország, ebből fakadóan állandó ütközési és kapcsolódási pontja is rengeteg dolognak. Így van ez a történelem kezdete óta, de főleg azóta, hogy a múlt század elején, Kemál Atatürk reformjaival a hajdani kiterjedt birodalomból, a középkori iszlám szultánságból egyszerre a keresztény és kapitalista Európa felé tendáló, ám az európai mércéhez mérve igen fejletlen gazdaságú, társadalmú köztársaság vált. A helyzet azóta változott, de messze nem olyan mértékben, mint az optimális lenne. Törökország még mindig csak ácsingózik a „gazdag és boldog” Európai Unió felé, miközben katonailag már teljesen beépült a NATO-ba és a jobban élő európai országokban már sokadik generációs, „bennszülött” törökök képeznek valódi, statisztikai tényezővé vált nemzeti kisebbséget. Eközben az országon belül egyre erősebbek az iszlám restauráció, hovatovább, fundamentalizmus hangjai. Isztambul és a keskeny Földközi-tengeri partsáv viszonylagos gazdasági, társadalmi és kulturális fejlettsége éles kontrasztot képez a belső-középső és a keleti országrészek (szintén relatív) elmaradottságával. Égető gondokat jelent az évszázados nemzetiségi konfliktusok megoldatlansága a kurdokkal, illetve az örményekkel kapcsolatosan. A 12 milliós (!!!) Isztambul tipikus megapolisz, annak összes nyűgével, bajával, ami amellett, hogy Európa egyik legizgalmasabb városa, élénk kulturális, üzleti és társadalmi élettel, elképesztően színes forgataggal, ugyanazokkal a gondokkal küzd, mint bármelyik világváros: munkanélküliség, elszegényedő, szlömösödő kerületek, állandó közlekedési káosz, folyamatos küzdelem az életért. Az óriás-város egyik fele Európában van, a másik Ázsiában, ami elválasztja a két részt, az a „vizesárok”, a Boszporusz-csatorna, ami pedig összeköti, az a rajta átívelő, hatalmas híd.

Az ötlet

Úgy képzelem, az Emberek a hídon ötlete akkor pattant ki a tévés berkekben ismert rendező fejéből, amikor autójával billiomodjára vánszorgott a Boszporusz-hídon (törökül: Boğaziçi Köprüsü) állandósult dugóban, az elegáns, nyugati parti villák felől a keleti parti belváros felé. Bámészkodik, elmélkedik e csodálatos híd óriási távlatokat nyitó szimbolikáján, közbe látja a hídon, a kocsik között, állandó életveszélyben rózsát áruló utcagyerekeket, látja a forgalmat felügyelő közlekedési rendőröket, és látja, sőt hallja a taxisofőrt, amint mobiltelefonján feleségével perlekedik. Valószínűleg Özge azt gondolta, hogy e híd, és ez a hozzá szorosan köthető három életmód, életsors kiválóan mintázza a jelenkori Törökország állapotát, távlatait és lehetőségeit. A film alapvetően dokumentumfilmnek indult, a három szereplő önmagát játssza, kivéve a rendőrt, akit annak testvérbátyja formál meg, aminek oka a török közszolgálatokat szabályozó 657-es számú törvény, melynek értelmében tilos közszolgálatot végző török állampolgár (pl. rendőr) filmen való megmutatása.

A forma

Az Emberek a hídon persze, nem vált ettől fikcióvá, műfaja továbbra is inkább dokumentumfilm, melynek bizonyos elemei, törvény adta kényszerűségből, meg lettek rendezve. Ennek ellenére, kétség sem férhet hozzá, hogy minden szempontból hiteles és valós életképeket láthatunk, melyeket dramaturgiailag és gondolatilag a híd kapcsol össze. A fikciós jelenetek elsősorban Murat, a rendőr „történetét” mutatják be, azonban azok hitelét sem érdemes kérdőre vonni, hiszen Muratot saját bátyja „alakítja”. Az azonban érvényes az egész filmre, hogy óriási tragédiákról nincs benne szó, csupán valódi, hús-vér emberek mindennapi élethelyzeteit villantja fel, s ezekből kaphatunk reális képet a mai Törökország törökjeiről. (Pontosabban, közülük csupán háromról.) Mindenki végzi a dolgát. Murat jogosítványokat, forgalmit kér, ha kell, büntet, ha kell, figyelmeztet. Ellenáll (vagy sem) az esetleges korrumpálásnak. Otthon interneten csetel csajokkal (modern), céljai azonban távlatiak (hagyományos). Umut, a taxis éjt nappallá téve robotol, hogy teljen új lakásra. Az ő élete is jellegzetes dolgokat villant fel a filmben, mint ahogy a rózsát áruló, de rapper-karrierről álmodozó Fikret sorsa is: az álmok, vágyak és remények jelentik a mai törököknek a boldogságot, megvalósulásuk azonban messze van, mint Európa. Amely ott van, a túlparton – ám mi mégis csak itt toporgunk a hídon, már nem Ázsiában, de még nem Európában, a dugóban. A film jó ötlet egy dokumentum-sorozatra, de így, csupán három életsorsra korlátozva azonban kissé szűk keresztmetszetet ad. Asanisimasa: 6/10