asanisimasa

Engem hidegen hagy a baseball, felelve mintegy virtuálisan a filmben többször feltett kérdésre; egész egyszerűen fogalmam sincs szabályairól. Legalábbis annyira semmiképpen, hogy egy mérkőzést legalább értelmezni tudjak. Annyit jegyeztem meg, hogy van egy olyan ütés, amikor kivágják a labdát a stadionból, ez egy nagy trüváj, kb. mint a fociban a 16-os sarkából félfordulattal, kapásból a hosszú ficakba vágni a bőrt. A nagy baseball-ászok ezt egymás után többször is megcsinálják, ezért aztán baromi sok pénzt keresnek. Viszont van egy jó mondás, ami igen szimpatikussá teszi e sportot: “A baseball 90%-ban észsport, a másik fele azonban komoly fizikai erőt kíván…”

A Pénzcsináló című film főszereplője, a Brad Pitt alakította Billy Beane hajdan tehetséges játékos volt, akinek azonban a döntő pillanatban mindig megremegett a keze. Játékos-pályafutása után az Oakland Athletics játékos-menedzsere, kvázi csapatfőnöke lett, és az amerikai baseball történetének egyik legnagyobb győzelmi sorozatát érte el egy fiatal közgazdásszal kialakított forradalmi szisztémájának köszönhetően.

A film élvezetéhez tényleg nem szükséges baseball-rajongónak, vagy -szakértőnek lenni, elég csak annyit tudni, hogy a játék élvezete mellett igen komoly sport a játékosok, a csapatok és a meccsek különböző statisztikáinak böngészése is. Billy Beane a Yale-en végzett statisztikus-közgazdász geek-haverjával, Peter Branddel éppen erre a számmisztikára gyúrt rá, rájőve, hogy a hagyományos rendszerben a nagynevű és horribilis árú játékosok kevésbé érik meg a pénzüket nettó sportteljesítményben, mint a relatíve noname, így lényegesen kevesebbet érő, ám ettől még tehetséges játékosok. A csapat konzervatív tanácsadóinak legnagyobb megrökönyödésére eladta az A’s összes sztárjátékosát és helyükre névtelen senkiket szerződtetett. Persze, a film hollywoodi, a sport pedig ízig-vérig amerikai, így sejthetjük a végkifejletet… és minden ennek megfelelően alakul, csak éppen nem teljesen úgy, ahogy várnánk. De hogyan lehet egy ilyen bajolin- és izzadtságszagú öltözőfilmből izgalmas, feszültséggel teli filmet készíteni? Lehet-e egyáltalán? E film a példa rá, hogy igen.

Ha azt a sztorit mondjuk, olyan kvalitású forgatókönyvíró írja, mint Aaron Sorkin (Michael Lewis könyvéből, Steven Zaillian és Stan Chervin segítségével), aki már -egyebek mellett- olyan hasonlóan dögunalmas témából, mint a Fehér Ház hivatalnokainak hétköznapjai (Elnök emberei) is képes izgalmas, vicces és szórakoztató, sok évadot megélt tévésorozatot kreálni. Ez a baseball-menedzseres film sem lett tehát rossz, főleg nem abban a tekintetben, hogy szinte teljesen figyelmen kívül hagyja magát a baseballt, mint sportot, és az általa tálcán kínált dramaturgiai ziccereket. A Philip Seymour Hoffmant Oscar-hoz segítő Truman Capote-életrajzzal határozottan debütáló Bennett Miller (Hoffman itt is jelen van a végtelen szerénységgel elővezetett edző figurájában) végig sikeresen koncentrál Beane szellemi szabadságharcára, avagy jó értelemben vett unortodox szisztémájának sikerre vitelére. Brad Pitt komoly segítséget nyújt ehhez, hiszen egy pillanatig sem a Brangelina nevű celeb-intézmény egyik fele jut róla eszünkbe, hanem az a karakter, akit játszik. Ez, ebben a szituációban ó-r-i-á-s-i színészi teljesítmény. Nagy találmány mellé Jonah Hill (Peter Brand), akinél kevés geekebb geek jelent meg filmvásznon eddig – párosuk működik, a küzdelmük maga mellé állít, a film hat. Kétségünk sincs afelől, hogy az unortodoxoknak van igaza, persze, egy baseball menedzser lényegesen kevesebb kárt tud okozni, ha téved, mint pl. egy unortodox pénzügyminiszter… Ráadásul, Beane még szimpatikus is. Arról nem vagyok viszont meggyőzve, hogy Beane magánéletét feltétlenül ennyire bele kellett vinni a filmbe, valamint a mellékalakok kaphattak volna -mondjuk ehelyett- kicsit nagyobb teret. Asanisimasa: 7/10

Roland Emmerich ezúttal is odakent mindent a vászonra, nem spórolt se pénzen, se paripán, se fegyvereken – azonban most nem rombolt, hanem épített. I.Erzsébet angol királynő korát teremtette meg a filmvásznon, a tőle eddig is megszokott, aprólékos minőségben, az apropó azonban nem a szűz (itt ráadásul nem is annyira szűz) királynő története, hanem egy sokat emlegetett teória volt, miszerint lehet, hogy William Shakespeare műveit nem is az amúgy korában ismert színész-rendező Shakespeare, hanem egy ismeretlen és igen jótollú, azonban valódi kilétét magas származására és pozíciójára való tekintettel minden eszközzel titkoló író vetette papírra. Az Anonymous az ő története.

Szerintem mindez hitkérdés, a lényegen, mármint Hamlet, III. Richárd vagy éppen Puck történetén vajmi keveset változtat, hogy írója William volt, Stratford-upon Avonból, valamelyik kortárs kolléga, Marlowe, vagy Jonson, vagy éppen Oxford grófja, bizonyos Edward De Vere volt. Az általánosan mégis Shakespeare-nek, (vagy ennek a Shakespeare néven tisztelt intézménynek) tulajdonított drámák, tragédiák és vígjátékok mélységeit és magasságait még csak közelről sem érinti ez a méltatlan tyúkper, így Anonymous (itt John Orloff által amúgy alapos oknyomozó újságírói munkával összeszedett) története sem több egy afféle vitatott alapokon nyugvó bulvársztorinál. Főleg, hogy Emmerich szemlátomást hisz az “összeesküvés-elméletnek”, hiszen Shakespeare figurája nála egy üresfejű csepűrágóé, viszont Jonson és Marlowe már legalább tudnak írni, Edward gróftól viszont teljesen elalél. Mondom még egyszer, nincs bizonyíték arra, hogy Shakespeare-nek tulajdonított műveket ne Shakespeare írta volna, mint ahogy ennek ellenkezőjére sem. A film viszont hangsúlyosan azt sugallja, hogy Shakespeare egy senki – ami legalábbis így, ebben a kontextusban nem bizonyított. Ha ezt egy akármilyen bulvár hírműsorban adják le, az azonnal bukta lenne…

Kicsit így, látványos moziformátumban is az. A történet meséje kissé kusza,  amellett, hogy egyoldalú is, a karakterek sematikusak, korabeli festményekről lekopírozottak, viszont ahogy a kort Emmerich megteremti, az tényleg lenyűgöző. A kérdés, hogy csak ezért megéri-e a filmet megnézni? Szerintem nem. Asanisimasa: 4/10

A munkanélküli, özvegy Joseph végzetesen elcseszte életét. Az emberi kapcsolatok elől elzárkózik, a konfliktushelyzeteket kizárólag erőszakosan képes kezelni. Iszik. Legjobb barátja rákban haldoklik, egy este pedig a vak dühében másik társát, a kutyáját rúgja halálra. Egyik szokásos napi balhéból menekülve a mélyen hívő Hannah jótékonysági butikjában talál menedéket…

Előzmények

A 2011-es Sundance Fesztiválon (a világ legjelentősebb független filmszemléjén) nagy feltűnést keltve bemutatkozó Tirannoszaurusz című film nem csak úgy, minden előzmény nélkül pattant ki az eddig főleg színészként ismert brit Paddy Considine agyából. 2007 januárjában mindössze egyetlen nap alatt vették fel a Dog Altogether című kisfilm jeleneteit a skóciai Glasgowban, a „hamar munka” aztán olyan jól sikerült, hogy még ugyanabban az évben vagy féltucat komoly fesztiválon nyert különböző díjakat. A kisjátékfilm sztorija nagyjából ugyanez, mint e filmé, szereplői, sőt, az őket alakító színészek is jobbára ugyanazok, csupán némelyik hátrébb szorult, más pedig az előtérbe került. Még a helyszín is ugyanaz, csak éppen nem Glasgow, hanem Leeds. Ködös, nyirkos, szürke angliai külváros. Jellegzetes sorházak, jobb, rosszabb és igen rossz életkörülmények között élő polgárok, de egyöntetűen primitív, erőszakos életvitel. Annyi biztos még, hogy Considine-nek már régóta valami igen komoly baja lehet a kutyákkal…

Paddy Considine

Hogy az elsőfilmes rendező és sokszorosan díjnyertes színész mennyire nem lehet egy egyszerű eset, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy boldog (?) feleséggel és három gyerekkel a háta mögött, 36 évesen diagnosztizálták nála az autizmus egyik enyhébb, kommunikációs és egyéb szociális zavarokban megmutatkozó formáját, az Asperger-szindrómát. A diagnózist Considine úgy kommentálta, hogy akkor ezek szerint nem lehetett véletlen, hogy annyi időt töltött a körülötte észlelt hangok, fények, a tárgyak formái és textúrái által hordozott üzenetek megfejtésével… Ehhez képest Considine zenészként, színészként és Shane Meadows ismert brit filmes állandó alkotótársaként egész jól elkommunikálgat környezetével, hiszen kommunikáció nélkül lehetetlen bármilyen társas alkotómunka. Első (nagyjátékfilmes) rendezése sem egy félresiklott, zavarodott elme világát mutatja.

Világos, letisztult forma

A Tirannoszaurusz nincs másfél óra, tehát túlbeszéltnek semmiképpen nem mondható alkotás. Leeds amolyan ipari nagyváros, telistele az ipari válság közvetlen elszenvedőivel, a munkanélkülivé lett hajdani gyári munkásokkal, akik jobb híján a pubokban ütik el segélyeiket és egymást. A külvárosok levegős, hajdan élhetőnek gondolt, ma már szinte elgettósodott telepek, melyeket a közmondásos angol időjárás még taszítóbbá tesz. Considine (és Erik Wilson operatőr) levegős, világos, minden „csúnyasága” ellenére mégis esztétikus képekben ábrázolja ezt a környéket. Ismeri a zugokat, sarkokat, tereket és házakat, de azt nem akarja, hogy mi is odavágyjunk. Ugyanez a levegős, világos, célratörő attitűd jellemző a cselekmény szövésére is. Sűrű, balladisztikus sodra egy percnyi lazítást sem enged, örvényként szippantja bele a nézőt a brutális végkifejletbe.

Joseph

Joseph, a magának való, sanyarú sorsa által antiszociálissá vált középkorú özvegyember a főszereplője ennek a filmnek, ahogy a fent említett előzményének is. Mindkétszer Peter Mullan egzakt alakításában jelenik meg ez a sprőd, morc és mogorva figura. Joseph szűkszavú, s ha beszél, akkor is csupán kutyaugatásszerű tőmondatokban szólal meg. Ebben érezni egyedül a rendező Asperger-szindrómáját, ha egyáltalán. Joseph szókincséről, de személyiségének brutalitásáról is eleget mond el az, hogy a film első negyedórájában több ’fuck’ hangzik el, mint Tarantino teljes eddigi életművében.

Fordított megváltás

Joseph megváltásához a mélyen vallásos Hannah-val (Olivia Colman megrázóan hiteles alakítása) való találkozása vezet el, de nem úgy, ahogy talán sejthetnők. Hogy hogyan, az legyen a film titka, ne fosszuk meg magunkat a katarzistól. Considine hőseit a magasba emeli, de közben a nézőt a földre rántja le, hogy csak úgy koppan(unk). Mindenki. Minimalista stílusú, ultra-brutális balladájában minden bűnös elnyeri méltó büntetését, ám valahol mindenkinek meg is bocsáttatik. Csak úgy, ahogyan ez már az igazán nagy történetekben lenni szokott… Asanisimasa: 9/10

Ismét egy félrevezető, megtévesztő filmcím. Szó sincs e filmben magas színvonalú szexuális aktusokról. Sőt, éppen ellenkezőleg. Anne (Juliette Binoche) az ismert Elle nevű női magazin szerkesztője, aki éppen diákprostituáltakról ír cikket, azonban ahogy egyre mélyebben megismeri témáját és ahogy közeledik a leadási határidő, a középkorú újságírónő úgy szembesül saját szexuális életének „maradványaival”.

A női szexus

A filmek egyik megdönthetetlennek tűnő tabuja a női szexualitás kérdése. Még a direkt, közvetlen és szemérmetlen, explicit aktusok megjelenítésére szakosodott pornóműfaj sem képes igazán kezdeni valamit ezzel a témakörrel. Túlnyomó többségében a nő csupán eszköz e filmekben, a férfi kielégülésének kelléke. Még akkor is, ha lényegesen több női pornósztár neve forog a köztudatban, mint férfié, akiknek az arca jószerivel nem is látható e filmekben. Még a leszbikus pornó is elsősorban a férfiaknak szól, hiszen az ilyen jelenetekben részvevő hölgyek leggyakrabban olyan pozitúrákban, olyan beállításokban kényeztetik egymást, melyek elsősorban a heteroszexuális aktust idézik, méghozzá férfiszemszögből. Az idevágó „mainstream” filmek természetesen még szemérmesebbek, azonban ha valaki kendőzetlenül, őszintén és minden mellébeszélés nélkül nyúl a témához, szinte garantált a botrány. Az ismertebb példákat, mint pl. Nagisza Oshima Az érzékek birodalma című filmjét ronggyá vágta a cenzúra, és a pornográfia címkéjét sütötte rá, mint ahogy a francia Catherine Breillat művei is rendre megkapják ugyanezt a billogot. A Franciaországban élő és dolgozó, fiatal lengyel Malgorzata Szumowszka bombasztikus és provokatív Szex felsőfokon–ra magyarított című filmjében igen finom eszközökkel, kevésbé botránykeltő szándékkal nyúl a női szexus témájához, mikor egy középkorú újságírónőt szembesít saját és környezete romos szexualitásával, amint az egyetemi tandíjukat prostitúcióval megkereső diáklányokról ír riportot.

A mókuskerékben

Anne sikeres riporter a menő női magazinnál, az Ellénél. Éli a pályájuk derekán, ötven felé járó értelmiségi nők tipikus életét. Reggel reggelit készíteni, a férjet munkába, a gyerekeket iskolába indítani, aztán saját magát is „összerakni”, munkát szervezni, főnökkel egyezkedni, ebédre bevásárolni, mosni, főzni, dolgozni, majd este mosolyogva várni a családot, aztán egész éjszaka ismét dolgozni. Másnap ugyanez elölről. Gépiesen lát neki mostani témájához is: két fiatal, üde és bájos egyetemista lánnyal készít riportot, akik tandíjukat finoman szólva eszkort-szolgáltatással, valójában prostitúcióval keresik meg. Az életet könnyen vevő, temperamentumos lengyel Alicja (Joanna Kulig) és a francia Charlotte (Anais Demoustier) nyíltan, őszintén válaszol a kezdeti, rutinból feltett kérdésekre, és érdekes módon ez a nyíltság Anne-t szabadítja fel. Hirtelen látni kezdi, mi zajlik körülötte, hogy ezeknek a lányoknak nem holmi alvilági figurák az állandó partnereik, hanem tisztes meglett, középosztálybéli családapák, akik már unják a feleségük melletti rutin-szexet (illetve annak is a hiányát), valamint ezek serdültebb fiúgyermekei, akik itt szerzik meg első szerelmi tapasztalataikat. A szembesülés saját szexusának romjaival Anne-ra megvilágosító erővel hat.

Lapzárta előtt

Anélkül, hogy közhelyes vulgárpszichológiai fejtegetésekbe bocsátkoznék, az legyen egyértelmű, hogy a női szexust – a férfiakkal ellentétben – a lélek vezérli. Éppen ezért megfoghatatlan valami, főleg egy férfi számára. Ennek megfelelően, Szumowskát sem a középkorú nők testisége érdekli elsősorban, de még csak a riportbéli fiatal lányoknál sem az a leglényegesebb. A szexuális aktus fizika, technika, míg a lényeg valahol máshol van. A lányoknál még máshol, Anne-nál már máshol. Szumowska feladata pedig az, hogy ezt a kettőt összehozza valahogyan, illetve, hogy a lényeget megtalálja. Méghozzá illedelmesen. Juliette Binoche – egyik kedvenc színésznőm – a legtermészetesebb színésznők közé tartozik. Minden felesleges sallang, allűr és gesztus nélkül képes létezni a filmvásznon, és ez a szertelen magától értetődőség minden filmjét megkérdőjelezhetetlen hitellel ruházza fel. Anne karakterében itt is önmagát adja, s mivel semmit nem játszik meg, ezért játékát minden fenntartás nélkül elhiszem. Szumowska pedig érzékeny figyelemmel képes olyan szituációkat teremteni, melyekben lelkének legapróbb rezdülései is plasztikusan mutatkoznak meg. Természetesen, ehhez kellenek a hasonlóan igen spontán jelenségek a két diáklány személyében, akik kitűnően „működő” médiumok Anne akaratlan önfeltáró pszichotripjéhez. Férfiszemnek nem mellesleg igen kedvesen mutatnak a pikánsabb jelenetekben, melyek remélem, nem botránkoztatnak meg senkit ma már. Szexről csak nem illik pironkodva és szemérmesen beszélni… Azt a filmet viszont kőkeményen meg fogom büntetni az elkövetkezendőkben, amelynek alkotói a drámai csúcspont zenei aláfestését Beethoven 7. szimfóniájának amúgy fenséges Allegretto-tételével látják megoldani. Ordító közhely. Asanisimasa: 8/10

Sehol a világon nincs még egy ország, ahol magasabb lenne az egy mozgássérültre jutó luxusautók száma, mint nálunk, Magyarországon. Végre, valahára, a hazai luxusautótulajdonos kerekesszékesek e film nyitójelenete alatt maximálisan igazolva érezhetik magukat. Hiába bántja őket az irigy külvilág, valamint a parkolás esélyegyenlőségéért küzdő “büdösszájú prolik”, mikor itt, ebben a francia filmben is! Tessék megnézni! Ez a békazabáló kripli is egy Maserati Quattroportét nyüstöl, ami alapáron, extrák nélkül is vagy 33 milla?! Ráadásul, néger sofőrrel? Ami jár, az jár?!

Persze, a tények talaján maradva, az Életrevalók című film dúsgazdag és kerekesszékbe kényszerült egyik főszereplője valós személy, nem úgy, mint a magyar méregdrága autókat hajtó “rokkantak” túlnyomó része. Tulajdonképpen “igazi” a másik főszereplő is, bár őt a valóságban nem Drissnek hívják, és nem Szenegálból származott el, hanem Abdel Selloutnak, Algériából, de ez olyan sokat a dolgok menetén nem változtat. Az élet egy tökéletes vígjátéki alapszituációt hozott össze, amikor a hatalmas vagyonnal rendelkező, óriási palotában lakó, művelt és kifinomult Philippe új ápolót keresve, maga mellé vette az álláshirdetésre csak a jelenlétet igazoló pecsétért bekukkantó, ébenfekete bőrű, átlagos külvárosi mértékben simlis-stiklis Drisst (vagyis a valóságban Abdelt). Stan és Pan, Zoro és Huru, Don Quijote és Sancho Panza, 3po és r2d2, Kapa és Pepe. Jack Lemmon és Walter Matthau, vagy legutóbb Jack Nicholson és Morgan Freeman a Bakancslistában. A lehető legtávolabbi ellenétek, melyek úgy tartoznak össze, mint egy mágnes két ellentétes pólusa, vagy egy Fabergé-tojás két fele, ám a különbözőség megannyi vicces szituáció és humorforrás termékeny melegágya is egyben.

A film sztorija nagyjából annyi, hogy a fád, életunt és a végsőkig rezignált Philippe előtt új távlatok nyílnak meg Driss féktelen életöröme, természetessége és elsőre talán tiszteletlenségnek ható, valójában mély, ösztönös bölcsessége által. A kapcsolat azonban visszafelé is működik, hiszen Driss is levetkezi veszélyes felelőtlenségét, és higgadtabbá, felnőttebbé válik, ráadásul még egy új szakmát, új hivatást is kap a kezébe. Ez a történet azonban nem működne sablonos, a valóságszerűséget nélkülöző színészekkel. Francois Cluzet (Philippe) és Omar Sy (Driss) azonban úgy játszanak együtt, mintha gyerekkoruk óta ezt tennék, holott szemlátomást ez nem lehet így. A film minden kockáján érezni azt az örömöt is, mellyel a színészek élvezik egymás játékát, minden mosoly, nevetés őszintének és hitelesnek hat. Eric Toledano és Olivier Nakache író-rendező páros ehhez méltóan ügyesen kerülgeti a giccses, modoros fogalmazás fenyegető veszélyét, bírja végig szusszal, azzal majd csak a nyilván bekövetkező hollywoodi remake-ben fogunk találkozni. Nem lacafacáznak a politikailag korrektségnek még csak a látszatával sem, nevén nevezik a dolgokat, ahogyan kell. Megmutatják a valóságos rasszizmust a rendőrök intézkedéseiben, de az afrikaiak megnyilatkozásaiban is. Mer nevetni a nyaktól lefelé teljesen béna Philippe esetlenségén, és korlátozottságának és vágyainak összeegyeztethetetlenségének képtelenségén, és Driss suttyó tahóságán, műveletlen furkóságán is. A film így a maga lehető legnagyobb természetességében vágja az arcunkba a tényt, hogy nem szavakon kell lovagolni, hanem emberként viselkedni, valamint tenni, amit szívünk diktál. Annál úgysem lesz jobb. Megható, felemelő és erőt adó, igazságos, remek kis film ez. Asanisimasa: 10/10

Medák Péter ’56-ban disszidált Angliába, de már Peter Medakként ott vált, elsősorban tévés körökben, ismert rendezővé. Pedig ennek az 1993-ban készített Rómeó vérzik című kriminek alapján akár a legnagyobbak mellett is kitüntetett helye lehetne, ugyanis, ha műfajilag nem is hibátlan, de igen erős atmoszférával bíró, stílusos, markáns alkotás ez, néhány igazán komoly jelenettel. A történet egy kétkulacsos zsaruról szól, aki egyszerre dolgozik a “cég”-nek és a maffiának, természetesen, mintegy fizetését kiegészítendő. Ezt az életmódot aztán nem igazán lehet sokáig balesetmentesen folytatni, erre utal a film címe is, főleg, hogy Grimaldi koma nadrágja is többlövetű fegyvert rejt, amit felesége, valamint szeretője is kedvtelve élvez. Ekkor jön a képbe a Falcone nevű keresztapa orosz ex-kurvája, aki lelépne, ám Falcone Grimaldit bízza meg ennek megakadályozásával. Azonban az orosz csaj is igényt tart Grimaldira, vagy legalábbis úgy tűnik…

Ez eddig, ugye, nem nagy trüváj, de nem is a sztoriban rejlik a film ereje. Ahogyan meséli ezt el Medak, az a jó. Mondjuk, az egyes szám első személyű narráció sem új találmány, de ahogyan az egész filmet húzza így végig, azzal az utánozhatatlanul fád, rezignált, kicsit, és jó értelemben vett magyaros mélabúval, abban van valami határozottan lírai, amely a történet igen brutális elemeivel, a címbéli és egyéb más vérrel kontrasztban igen erős művészi hatást kelt. Gregory Corso sebes áramlású bún-verseire, egyben a klasszikus film noirok feelingjére emlékeztet így ez az egész. A film maga azonban nem noir, sőt, igen színes. Dariusz Wolski remekel, és néhány méltatlanul nem filmtörténeti kompozícióval ajándékozza meg a nyitott szemű nézőt. Igen hangsúlyos, és a film sajátos hatásához nagyban hozzájárul a sejtelmes, szplínes-trombitás, jazzes zenei környezet is (Mark Isham).

Nagyon erős a szereposztás. Grimaldi szerepében Gary Oldman pályájának eddigi egyik legjobb formáját futja. Egyszerre utálni való rohadék, szánalmat keltő lúzer és olykor tökös, máskor pedig cinikus, egzisztencialista hős. Lena Olin Mona Demarkov nevű orosz kurvája nagyon dögös és nagyon veszélyes. Ipari mágnes-kaliberű csábító, vulkánszerűen tüzes, egyben hideg, mint a jég. Mellékszerepekben kiváló karakterek, Ron Perlmantól Roy Scheiderig és Juliette Lewis ezúttal kevésbé ordenáré, inkább sérülékeny gogo-táncos figurájáig. Asanisimasa: 8/10