asanisimasa

Nincs bajom a szentimentalizmussal, a giccsel pedig még annyira sem. Nem ezért ítélem el ezt a Rém hangosan és irtó közel című, idén két Oscarra (legjobb film és legjobb férfi mellékszereplő) is jelölt filmet, hanem azért, mert rossz. Pedig akadnak Stephen Daldry (aki nem akárki!) filmjében remek jelenetek szép számmal, köztük néhány kifejezetten bátor, szókimondó is, az összkép azonban igen gáz. Szép maga az alapötlet, amúgy, amiben egy (bármennyire nem ezt mondja a pszichológus) enyhe Asperger-szindrómás kissrác szemén keresztül éljük át Manhattanben 2001 szeptember 11. katasztrófáját, egyben édesapjának elvesztését. Szép az is, ahogyan a srác (Oskar – Thomas Horn) emlékekből és apjával folytatott felfedezősdi-játékát továbbvíve az utána maradt dolgokból, emlékekből összerakott mozaikkép alapján próbálja meg feldolgozni a feldolgozhatatlan eseményt. Szép a kulcs-motívum, szép, szép, szép sok minden, külön-külön.

Csak éppen ez így egyben RENGETEG. Émelyítő, ráadásul annyira terjengős és dagályos, hogy hamar beleunja magát a néző. Ráadásul ez a sok szép, megható és még önmagában ötletes motívum ebben a mennyiségben összehordva egymást oltja ki. Csak önmagában az apa elvesztése egy Aspergeres (OK, egy túl élénk képzelőerővel és rendmániával megáldott/megvert fiú) szemszögéből egy film. A kulcs gazdájának, illetve “kulcslyukának” megkeresése még egy film. Az anyával, nagymamával és az idős, néma emberrel (talán nagypapával) való fura kapcsolat még egy film. Daldry azonban ezt mind akarta egybefogni, s hiába minden íróasztalszagú, narratív erőlködés, ez az egész nem áll össze egy erős filmmé. Ráadásul, van egy erős érzésem, hogy erre a készítés közben az alkotók is rájöttek, és szerettek volna mihamarabb túl lenni az egészen, aminek eredménye viszont éppen az lett, hogy alig tudták befejezni a filmet. Még egy jelenet, még egy jelenet, a kulcslyuk-történet banális megoldása, a nagypapa, aki el, majd vissza, anya, anya, csak egy van… közben az üzenetrögzítő, még, nem akarom hallani, nem, nem akarom… Huhh.

Ez a Thomas Horn gyerek viszont tényleg remek Oskar szerepében. Tom Hanks és Sandra Bullock viszont úgy vannak jelen, hogy nem voltam benne biztos, hogy valóban őket látom. Érdekes módon Max von Sydow-t mégis egyből kiszúrtam: Nini, csak nem Max von Sydow ez itt? De, az. És nem véletlen, hogy egyből ki lehetett szúrni, pedig régen nem láthattuk őt filmen…

Tiszteletreméltó amúgy az az igyekezet, amivel az amerikai filmesek (és persze, más véleményalkotók is) rendre megpróbálják feldolgozni nagy nemzeti traumáikat, Pearl Harbourt, Vietnamot, Öböl-konfliktust, Afganisztánt és Irakot, illetve mint itt, szeptember 11-et. Lehet köpködni arrafelé, de az biztos, hogy nagy vonalakban még mindig egészségesebb ez, mint amit mi itthon művelünk… Ez a film mondjuk, nem sikerült. majd a következő, vagy az azt követő majd sikerülni fog. A lényeg, hogy kibeszélni, kibeszélni, nem magunkban tartani, dühöngeni és fortyogni – mert annak mindig robbanás a vége. Asanisimasa: 3/10

Egy jó hosszú filmről, jóval rövidebben: valahogy így kell kinéznie egy nemzeti, történelmi tablónak, ahogyan ezt a bosnyák származású Emir Kusturica ’95-ben Cannesban Arany Pálmával díjazott filmjében teszi. Van benne történelmi távlat, művészi hevület, éles kritikai él és nem kevesebb dagadó mellű nemzeti érzés. Mindezt majd három órás féktelen száguldásban tálalva.

Persze, támadták annak idején Kusturicát, hogy az Underground a Milošević-rezsim propagandafilmje, szerb nacionalista filmeposz, illetve hogy megcsúfolja benne a délszláv nemzeteket, és részeges, mulatozó pszichopatáknak mutatja őket, szerbeket, horvátokat, meg az összes többi kisebbet. Emlékszem, még annak idején a Tilos Rádióban is úgy beszéltek róla, hogy “óvatosan ezzel a Kusturicával, hiszen ha magyar lenne, akkor bizony Csurka mellett kéne keresni valahol…” Így 17 év távlatából azonban világosan látszik, hogy az a film, amely ilyen élesen kap innen is, onnan is, az csak zseniális mű lehet. Az is.

Két szörnyű háború között húz ívet a film, a második világháború alatt kezdődik és a jugoszláv polgárháború alatt fejeződik be, egy köztes, igen zajos békeidőszak közbeiktatásával. Antifasiszta partizánok fegyverüzeme működik Belgrád bonyolult pincerendszereiben, melynek termékeinek eladásával Marko a felszínen lesz gazdag és hatalmas, míg barátja Czerny, a föld alatt válik mitikus figurává. Markónak nem érdeke, hogy a háború befejezésével ez megváltozzon, így ezt nem is köti a földalattiak orrára. A hatvanas években, Czerny vezetésével egy kicsiny csapat mégis kidugja fejét a föld alól, és meglepve tapasztalják, hogy éppen filmet forgatnak a hős jugoszláv ellenállóról, Czernyről, aki valóban éktelen haragra gerjed. A harmadik színben Czernyt ismét a fronton találjuk, ahol saját szabadcsapata élén küzd a fasiszták ellen, értsen ő bárkit ez alatt, míg Marko a hivatalos hatalom kádereként teszi tiszteletét. Közben duhaj lakodalmak váltakoznak őrült vérfürdőkkel és közben szól az umca-umca csatazaj. Nagy vonalakban ennyi a film cselekménye, a lényeg azonban nem ebben van, hanem abban az összetett szimbolikában, ami ezt a majd’ háromórányi őrületet nagyszabású nemzeti-történelmi látomássá dagasztja. Czerny (Lazar Ristovski) és Marko (Miki Manojlović) groteszk karakterei, a köztük pendliző Natalijával (Mirjana Joković), a dadogós Ivannal (Slavko Štimac) akár a hajdani Jugoszlávia Tito személyében megtestesült eszme jegyében egybeterelt különböző nemzeteit jelképezi akár, az egész filmen végighúzódó kutya-macska barátsággal, megcsalásokkal és elhagyásokkal és az összes veszekedéssel, melynek a vége a polgárháború borzalmában válik kataklizmává. A folyamatos (és egy időben minden kocsmában agyonjátszott Boban Markovic-féle) trombitazene és pálinka-itatta őrület, legyen az szilaj lakodalom vagy háború a délszláv nemzetiségek jellemének túlzó, de mégis találó karikatúrája, amit egyáltalán nem érzek sértőnek. Sőt, van valami büszke rátartiság abban, hogy igen, ilyenek vagyunk mi szerbek (horvátok, bosnyákok, crnagorácok, stb.), és tökös gyereknek kell lennie annak, aki kiáll velünk egy csetepatéra. Én legalábbis bírnám ezt, ha szerb lennék.

Igen tanulságos a film címében is megjelenő földalattiság allegóriája, miszerint az csak a hamis látszat, ami a felszínen zajlik (lásd: filmforgatás, vagy fenn békét játszanak, de lenn még a háború tudatában élnek), ha a föld alatt a háború gépezete dolgozik. Kusturica látomásában ez ráadásul messze túlnyúlik a hajdani Jugoszlávia határain – úgyhogy, nem lehetünk nyugodtak. Persze, az értelmezés határai is nyitottak…

Az Underground helye az egyetemes filmművészetben mind igényében, mind művészi erejében, mind minőségében azon a polcon van, ahol például Fellini Amarcordja, Pasolini Saloja, Bertolucci Huszadik százada vagy Coppola Apokalipszis, most-ja található. Asanisimasa: 10/10

Természetesen, ha egy filmet a Nemzetközi Nőnapon mutatnak be és az a címe, hogy A legszebb dolog, akkor az csak affélékről szólhat, amit mi férfiak sohasem ismerhetünk meg. Nem, nem a hüvelygombáról van szó e filmben, bár azért olyan nagyon messze nem járunk a témától.

Tuti recept

Az megvan ugye, hogy a sikerfilm tuti (hollywoodi) receptje úgy kezdődik, hogy: „Végy egy gyereket!” Archetipikus, zsigeri ösztönökre apelláló, cinikus útmutatás ez, hiszen minden egyes néző volt gyerek, sokaknak van gyereke, mások pedig éppen gyereket akarnak, mert szerelmesek és a neuronjaik azt súgják, hogy ezt kell tenniük. Egy picike, törékeny lény a maga esetlenségében, mókás dolgaiban amúgy is olyan cuki, hogy az emberek nagy többségében „vadállati vágyakat” ébresztenek. Olyan édes, hogy legszívesebben megzabálnám! – ki ne hallotta volna még ezt a rémesen hangzó, ám csupán az ostoba elragadtatottságnak köszönhető mondatot, amikor iciripiciri kisemberek környezetébe felnőttek férkőznek… Tehát egy számító filmesnek tulajdonképpen elegendő, ha egy édi-bédi kisgyermeket mutat be filmjében, a közönség túlnyomó része azt zabálni fogja. A fennmaradó kisebbséggel pedig nem kell foglalkozni, hiszen a léc már „át van ugorva”, méghozzá magasan. Sajnos, ezt a receptet az idők folyamán elég rendesen kihasználták már a pillanatnyi ötletszegénységgel küzdő filmesek, a Nicsak, ki beszél-től a Három férfi és egy bébi-ig a mainstreamben, és Mészáros Márta Kilenc hónapjától Szirtes András A kisbaba reggelijéig az artisztikusabb filmek mezőnyében. E film sajtóvetítésén a szőrös szívű kritikusnénik valamiért mégis sűrűn kacarásztak és/vagy szipogtak, amikor feltűnt a vásznon a kisgyermek – a recept működik tehát ezúttal is. Persze, a „dolognak” van előzménye és utóélete is. Rémi Bezançon filmjében az „inkriminált összetevő” fontos, sőt, kihagyhatatlan alapanyag, a film azért mégsem végig gügyögés és gőgicsélés, esik szó itt komolyabb dolgokról is.

Az elkövetkező életed legfontosabb napja

A film arról a pillanatról szól, amelyik minden gyermeknek életet adó nő életében egyszer legalább bekövetkezik, amikor anyává válik. Ettől a pillanattól kezdve már semmi sem olyan, mint azelőtt volt, a mindennapi prioritások gyökeresen átalakulnak, az élet addigi ritmusa megváltozik, minden átértékelődik és új struktúrába rendeződik. E pillanattól kezdve a legszebb dolog történik a nővel, mi történhet: ettől kezdve anyaként él tovább. Hogy ez a magasztos és fennkölt érzés a valóságban mennyire nem egyértelműen jelentkezik, hogy milyen félelmek, olykor kifejezett gyötrelmek kísérik, mennyi lemondással, mennyi frusztrációval, mennyi dühvel jár, nem feledve persze azt a rengeteg örömöt, meghittséget és puha, lágy melegséget sem, ami egy újszülött felcseperedését kíséri; ezekről a sokszor kényelmetlen ambivalenciákról mesél Bezançon éppen olyan bájos, ám szókimondó és tabukat sem kerülő filmjében, mint amilyen a Titanic Filmfesztiválon is zajos sikerrel bemutatott ezt megelőző filmje, a Hátralévő életed első napja is volt.

De mit tudhat erről egy férfi?

Az anyaság komplex érzelem- és gondolatzuhatagáról természetesen egy férfi csak felszínes és közhelyes gondolatokkal bírhat, még akkor is, ha kivételesen érzékeny lélekkel áldotta meg őt a sors. Avatott segítség nélkül hitelesen nem is mesélhetne erről, még a családi témákban igen jártas Bezançon sem. Hogy a film mégis igen pontosra (mondom én, a szintén pasi) sikerült, ahhoz a valóságban (is) filozófiaprofesszorként és íróként ténykedő Eliette Abecassis olykor igen sarkosan fogalmazó és metszően őszinte önéletrajzi ihletésű regénye nyújtja a masszív alapot, amiből aztán egy másik nő, Vanessa Portal segítségével kerekedik ki ez a remek kis film.

Amit tudni akarsz az anyaságról, csak még sosem merted megkérdezni…

Értelemszerűen, a filmbéli kapcsolatban a férfi (Nicolas – Pio Marmai) mellékszerepbe kényszerül, mint ahogyan az általában az életben is. Nico mellesleg elég kétdimenziós, mi tagadás, kissé „furugya” karakter. Filozófiaszakos csajhoz elég nehezen tudok elképzelni agyatlan lövöldözős játékra és képregényekre gerjedő pasit, de hát ez van, nem vagyunk egyformák. Ahogy összejönnek, a DVD-tokok filmcímeivel történő üzenetváltás viszont vicces (mégha nem is igazán eredeti ötlet). A film azonban tényleg az anyáról szól ezúttal, akit Louise Bourgoin alakít (önmagához is) kíméletlen szemérmetlenséggel. Prüdériáról itt szó sem lehet, hiszen mind az irodalmi alapanyag, mint a filmadaptáció megköveteli a lehető legmélyebb feltárulkozást – hiszen tényleg az anyaság legeslegbelső, legeslegkényesebb titkairól beszél a film, pro és kontra. Bezançon olvasatában, úgy hiszem, teljes körű elemzést kapunk erről a legszebb dologról, melyet ízléssel, őszintén, de ami a fő, szórakoztatóan tár a nézők elé. Cselekményt, dramaturgiát, ne adjisten, drámát persze, ne nagyon keressünk, hiszen a dolgok általában hasonlóan zajlanak mindenhol és mindenkinél. Asanisimasa: 7/10