asanisimasa

Most komolyan, miért kellett az “A leleményes“? Hogy ne tévesszük össze, Hugóval, a vízilóval? Ne már. Sosem fogom ezt megérteni, hiába jön itt bárki marketingszempontokkal, meg eladási statisztikákkal… Szóval, maradjunk annyiban, hogy Hugo ügyes kis srác. Apja órásmester volt, és már kiskorától megtanította mindenre, így Hugo már korán mestere lett minden kütyünek, szerkezetnek és ketyerének, ami fogaskerekekből, rugókból és efféle bizgentyűkből állt. Egy tragikus eseménynek köszönhetően azonban Hugo egy nap árvává vált. Részeges bácsikája vette magához, aki az egyik pályaudvar mindenese volt – bezárta Hugót a pályaudvar óriási óraszekrényébe, hogy ő tartsa karban az órákat, hogy ő nyugodtan piálgasson. Egy nap a pályaudvar egyik játékbutikjának morózus, öreg tulaja fülön csípi, mivel azt hiszi, Hugo elcsent tőle valamit. Hugo hiába bizonygatta ennek ellenkezőjét, az öreg elveszi zsebeinek összes tartalmát, csipeszeket, műszerész-csavarhúzókat, nagyszámú rugót és fogaskereket, valamint azt a noteszt, amit apja hagyott rá, tele műszaki rajzaival és működési ábráival egy csodálatos szerkezetnek…

De ez a történet szinte nem is lényeges, hiszen szemmel láthatóan ez a Hugo című film nem kellett másra Martin Scorsese-nek, minthogy mesélhessen legfőbb mániájáról, a moziról (hogy hogyan jön össze a mozi és az kütyüs Hugo, az legyen a film titka…), a film hőskoráról. A történet természetesen nem az ő műve, Brian Selznik írta meg először könyv formában, azonban ha tudjuk, hogy Brian nagyapja unokatestvére volt David O. Selzniknek, az Elfújta a szél és megannyi más, klasszikus hollywoodi filmsiker legendás producerének, akkor talán már világosabban látszik a gombhoz varrott kabát tipikus esete. Brian Selznik amúgy komolyan rákattant a kütyükre, hiszen szinte minden eddigi könyve effélékkel foglalkozik, Houdini trükkjeinek megfejtésének szándékától a Robotkirályon át eme Hugo Cabret-féle dologig. Szóval, Martin (a valóságban nyilván az ügynöke) rátalált erre a könyvre, írójának neve kapásból beszédes volt, s amint belelapozott már látta is forogni a filmet, a filmről. Legszívesebben szegény Hugót ki is húzatta volna a forgatókönyvből, de akkor hogyan jutott volna el a Lumiére-fivérekig, vagy éppen Georges Méliesig?

Érezhette a filmben ezt a kettősséget a filmben a Filmakadémia is, hiszen a seregnyi jelölésből mindössze a technikai díjakat kapta meg idén, az Oscar-osztáskor, ami ezen a szinten (hiába van respektje a jelölésnek is) egyenlő az arculcsapással. (Én amúgy ezeket sem érzem teljesen indokoltnak, hiszen semmi olyan nem történik a filmben látványban, hangban és effektusban, amit ne láttunk volna máshol eddig, illetve ne lenne meg az idei jelölések nagy részében is – utalnék csak Malick mester Az élet fája című filmjének látványvilágára, példának okáért.) Scorsese igen mechanikusan húzza át magát a kötelező felvezetésen, sablonos, kétdimenziós karakterek bonyolítják a bájos, kedves, de valójában csak közepes érdekfeszítő cselekményt, egészen addig, míg elérkezik ahhoz a fordulóponthoz, ami ebben valójában érdekli. Itt aztán életre kel a film is, mint a prágai csodarabbi Gólemje, zúdul ránk Hollywood, ahogy a csövön kifér, könnycseppeket morzsolunk, ámulunk, hogy ez aztán tud, ez a ScorseseMélies, tapsolunk és üdvrivalgás hallatszik mindenhonnan. Még Cseh Tamás is boldogan mosolyog odafentről, amikor a vonat egyenletesen gyorsulva, nem áll meg a pályaudvar ütközői előtt, hanem átrobogva azokon áthajt a várókon, embereke sikoltva ugranak félre útjából, a vonat áttöri a a hatalmas üvegablakokat is… de ekkor elfogy a lendület, és bénán, kifulladva, egy utolsót pöffenve bukik le a betonra és nem megy tovább át, a Baross téren (Baross tér, nem megy tovább! – EZ megvan? 🙂 ), tovább a Rákóczi úton, a Blahán… (Persze, Scorsese nem ismerhette a Frontátvonulást… Abból mért nincs még film?!) Tehát ott tartunk -feledve Vízit és Ecsédit, akiknek semmi keresnivalójuk nincs itt most- hogy Hollywood valóban komoly válságban lehet, s ezt érzik ott is. A fontos Oscarokat bezsebelte egy francia némafilm, s erre Scorsese is Méliesszel, a hitetlen Lumiére-ekkel, David Wark Griffith-szel, Max Linderrel, Tom Mix-szel, Chaplinnel és Keatonnal jön… Mélies mondjuk, tudta volna mire használni ezt a csilivili 3D-t.

Hál’stennek, azért készülnek filmek még. Ez sem rossz amúgy, csak kicsit se füle, se farka, az igazán látványos részei pedig már kész vannak száz éve. Kedves is, szívbe markoló is, de azért a végén bájos történet is, gyerekekkel, kutyákkal, igazságtétellel – jó lesz vasárnap délutánra, jó lesz egynek. Persze, azt is hozzá kell tenni, hogy az igazi értékeiből az fog igazán csemegézni, akinek legalább minimális fogalmai vannak a filmtörténelemről, és az valamennyire érdekli is. Gyerekek viszont csak egy átlagos mesefilmet kapnak, valahol félúton Disney és a Dreamworks között. Asanisimasa: 7/10

“Túl sokáig vártam életem filmjével. Oliver Tate-nek hívnak. Ez a film fogja bemutatni különleges egyéniségemet, például azt, ahogyan elcsábítottam osztálytársamat. Jordana Bevant, pusztán az akaratommal. Valamint, mivel a szüleim házasságát fenyegette egy férfi, aki a spirituális erőről tart tréningeket, a filmben központi helyet kapnak az arra tett kísérleteim, hogy őt hatástalanítsam. Lesznek benne légi felvételek, lesznek benne lassítások, és olyan emelkedett részek is, mint például hogy hogyan próbálom az apukámat kigyógyítani a depresszióból. Felhívnám a sajtó figyelmét, hogy a mű jellemzésére a legalkalmasabb jelzők a következők: “lélegzetelállító”, “ellenállhatatlan”, “hatalmas teljesítmény”” – Na ja, nagyjából erről van szó ebben a 2010-es angol filmben, a Submarine-ben, a javasolt jelzőkkel azonban takarékoskodnék.

A fent idézett monológgal kezdi élete első nagy kalandjának elmesélését a filmbéli Oliver Tate, aki amúgy nagyjából ekvivalens az immár 16-17 évessé cseperedett Adrian Mole-lal, azonban egy generációval frissebb kiadású srác (Joe Dunthorne) frissebb paráival körítve, megtartva persze a divattól, kortól és helytől független, általános problémáit a felnőtté válásnak. De Oliver figurája egyértelműen Adrianból nőtt ki.

A filmbéli hercehurcát amúgy minden, kicsit furi fiú (és lány) átélte, kisebb variációkkal, amiben e film különbözik ettől, az mindössze annyi, hogy Dunthorne ezeket le is írta, valamint Richard Ayoade filmet csinált belőle. Viszont így adott a film közönségének veleje, sokan magukra ismerhetnek Oliver (és Jordana) figurájából, a maradékot pedig hozzáteszik azok, akik a valóságban is kiröhögték őket. Minket. A Submarine persze nem lélegzetelállító, ellenállhatatlan, hatalmas teljesítmény, csupán egy szórakoztató, vicces, és őszinte film arról, amit társaságban csak pirulva szoktunk elmesélni jó néhány évvel később, már ha egyáltalán. Asanisimasa: 8/10

Több szempontból is pikáns a tavalyi Cannes-i Filmfesztivál zsűrije által különdíjjal kitüntetett Polissecímű film. A fő szempont természetesen a témája, az ifjúságvédelem. Ez persze így elég semmitmondóan hathat, így inkább azt mondom: pedofília. Gyermekmolesztálás. Gyermekekkel szemben elkövetett szexuális erőszak. Csellengők. Sőt, tovább megyek: gerontofília. Ödipusz-komplexus. Tabuk, amerre nézünk, s ebben ez a film nem ismer kegyelmet, dűt s borít. Ehhez képest az már csak mellékes, hogy a filmet rendező, költői, egyben egzotikus nevű Maïwenn (Le Besco) már 16 éves korában megszülte első gyermekét, bizonyos Luc Besson nevű bácsitól, így a filmbéli történések java része akár önéletrajzi ihletésű is lehet(ne). (Persze, nem az. Bessonnal szerelemgyerek “készült”, szó sem volt ott erőszakról. A rendező méltán sikeres Ötödik elem című filmjében például az ifjú anyuka alakította a híres kék operadívát, ám szerencsétlenségére annak a filmnek már Milla Jovovich volt a főszereplője – és Besson következő szerelme…) Nem volt fiaskó viszont a Bessonnal történt kaland, hiszen eredménye egy gyermek lett. A szakításnak köszönhetően ráadásul a francia film gazdagabb lett egy komoly tehetségű rendezőnővel, aki ezzel a markáns filmmel végleg kilépett nagyhatalmú hajdani szerelme és mentora árnyékából.

Zsarufilmekkel tele vannak a mozik, tékák, fájlmegosztók és a különböző tévécsatornák, tehát igen nehéz újat hozni ebben az alaposan körülrágott témában. Ennek a dúshajzatú, különös szépségű berber származású, francia hölgynek sikerült, mikor a Polisse főszereplőivé Párizs egyik zűrös kerületét felügyelő rendőrkapitányságnak az ifjúságvédelmi alosztályát választotta. A realisztikus, mindenféle pátosztól és heroizmustól lecsupaszított zsarufilmek (pl. Southland című sorozat) között is kitűnik e film a személyes napi konfliktusokat, munkával kapcsolatos kételyeket, de az apró sikerek esetén a dühödt örömkitöréseket is a lehető legnagyobb természetességével, s elképesztő hitelességével. Van a filmben tér és idő az egyes karakterek bővebb bemutatására is, beleértve azok családi körülményeit is – ezeket aztán a színészek döbbenetes energiával és hitellel dobnak fel a vászonra, sőt Maïwenn még magát is belerendezi a filmbe, nem is kis szerepbe (Melissa), ahogyan kívülről érkezve (belügyminisztériumi utasításra) fotósorozatban dokumentálja az egység munkáját. Ezzel a pici, de zseniális húzással azt a leheletnyi kérdőjelet is eloszlatja, amely a hosszas filmdarálásban “megcinikusodott” néző agyában felágaskodhat: hogy hogyan mászik bele a kamera a szereplők fenekébe minduntalan. Hát, úgy, hogy az író-rendező beleírja azt a történetbe.

A film életképek laza szövedéke, melyet az egység különféle esetei taglalnak. Szó esik kislányokról, akiket apukájuk rendszeresen simogatott a nunijuknál, román cigányokról, akik gyerekkereskedelemből élnek, hajléktalan afrikai anyáról, aki inkább saját maga adja intézetbe gyermekét, minthogy vele együtt haljon éhen az utcán, muszlim elöljáróról, akinek a világ legtermészetesebb dolga, hogy gyermekét megerőszakolja az általa kiszemelt férjjelölt; de szó esik a lányos képű, göndör szőke kisfiúról is, aki sajnálja, hogy a tornatanárt börtönbe csukják molesztálásáért, pedig az olyan “kedves” volt vele… Randa, csúnya, dühítő esetek egymás után, amiket az egység tagjainak bonyolult személyes viszonyainak hálója fog össze a filmben. Maïwenn nem kerülgeti a forró kását, nem vacakol feleslegesen a tesze-tosza, viszont politikailag korrekt megközelítésekkel, hanem nevén nevezi a gyereket. Beolvas mindenkinek, és igaza van. Kap itt a saját bürokráciájába gabalyodó rendőrség éppúgy, mint a befolyásos kapcsolatokkal rendelkező, gazdag pedofilok, a maradi vallási és etnikai hagyományokkal burkolózó bevándorlók, de a felelőtlen kamaszok is. Van humora is a csajnak, néha hangosan röhögünk a legképtelenebb szituációkon, máskor viszont legszívesebben felugranánk, hogy lerugdaljuk a vászonról azt a gazdag-köcsög pedofilt, a bicskanyitogató magabiztosságával együtt – még jó, hogy őt aztán Maïwenn sem kíméli, filmbéli pasija (a szintén nyilván berber származású Joey Starr alakította Fred) által. Hú, nagyon erős film ez. Asanisimasa: 10/10

Ha egy film temetéssel kezdődik, azt azért sejthetjük, hogy valószínűleg nem fog ugyanezzel végződni. Főleg, ha a cím alá azt írja a forgalmazó, hogy ilyen-olyan-amolyan vígjáték. Nincs is ez másképp a veterán horvát filmes, Rajko Grlić Családban marad című filmjében sem, meglepetésre azonban nem egy közhelyes, harsány trombitaszóval körített délszláv őrületet kapunk, hanem egy majdnem intellektuális, néha meglepően pikáns, finom humorral átszőtt felnőtt-filmet.

Határokon átkelő

Grlić, mondhatni, „jugoszlávnak” született. Családfájában megtalálható a hajdani soknemzetiségű Jugoszlávia szinte teljes egésze. Apai ágon bánáti szerb felmenőket találhatunk, anyai ágon bosnyák zsidókat, ő maga pedig a mai horvát főváros szülötte, s nyilván horvátnak is vallja magát. Apja ismert filozófus. A prágai Művészeti Akadémia filmfakultásán egy évfolyamban végez a leghíresebb délszláv filmessel, Emir Kusturicával. 1970-től folyamatosan készít filmeket, drámákat, komédiákat, sőt kalandfilmeket is; melyek közül néhány (pl. a ’78-as Bravo, Maestro) szép fesztiválsikereket is elér. Jugoszlávia felbomlása utáni polgárháborús időszakot az USA-ban tölti, azonban ez a rövidre tervezett kiruccanás majd’ tíz évig tart. Az ezredfordulón tér vissza közben darabokra szakadt hazájába. 2002-ben jelentkezik újra filmmel, immár horvát „színekben”, azonban a Josephine című filmet soha nem mutatják be, mivel a gyártó cég még a film készülte közben csődöt jelent. A 2006-os Határátkelő viszont már igen nagy feltűnést kelt, bizarr témájával is (egy szifiliszes határátkelő-parancsnok abszurd tragédiája bontakozik ki a filmben), de elsősorban azzal, hogy Grlić e filmprodukció erejéig újra összefogja a hajdani Jugoszlávia egymásra amúgy zsigerből köpködő tagnemzeteit. A film a jugoszláv polgárháború szörnyűségei után szinte elképzelhetetlenül, de éppen ezért példamutató módon, szerb-horvát-szlovén-macedón koprodukcióban készül el… A Családban marad című filmjének forgatása ezután indul el 2009-ben, melyben továbbra is sikamlós témában utazunk tovább.

Obszcén felütés

A délszláv filmek egyik legismertebb arca, Miki Manojlović közeledik egy kórház folyosóján egy másik pofával, a szakállas Bojan Navojeccel. Benyitnak az egyik szobába, ahol az ágyon egy idős, ősz hajú férfi fekszik. Az éjjeli szekrényen egy jegyzetfüzet, benne szögletes rajzok kéjvágyó nővérekről, peckes erekcióval küzdő betegekkel és efféle pajzán, de remekbe szabott rajzocskákkal. Az ágyon a híres festő éppen a lelkét leheli ki kéjesen cinkos mosolyba merevedve, miközben a két pofa a rajzokon, apjuk rajzain röhög. Apa csak egy van… De az alma sem esik messze a fájától, hogy tovább sorjázzam a közmondásokat, hiszen Nikola (Manojlović) és Braco (Navojec), a két fiú sem veti meg a női nemet és a szexet – a film további cselekménye tehát éppen e témában fog továbbforogni.

Apa csak egy van

Grlić újkeletű állandó szerzőtársával, a nála éppen egy generációval fiatalabb, ám a kortárs horvát irodalomban már komoly sikereket arató Ante Tomićcsal szép, szimmetrikus szerelmi sokszöget alkottak meg. A két átellenes csúcson Nikola és Braco csücsül, a köztes kiszögelléseken pedig nők, szerelmek, kisebb-nagyobb kalandok, melyek aztán valahogyan mind szoros kötelékbe kerülnek egymással; ha máshogyan nem, hát összeköti őket a légyott helyszíne, az apa immáron üres műterme. A film bonyodalmát e légyottok egyszer kívánt, máskor pedig nem várt eredményei, a gyermekek okozzák, valamint az, hogy az anya mindig ismert, az apa kiléte viszont –a történet furcsa csavarjainak hála– már korántsem biztos. Nem a délszláv filmektől megszokott harsány, bővérű komédiázást kapjuk e mozitól. Az alkotók kifejezetten hűvös, szinte skandináv hangulatú drámában gondolkodtak, melyben azért természetesen adódnak humoros pillanatok is. A cselekmény szolid fordulatokon keresztül halad a derűs végkifejletig, közben szépen bomlanak ki a már nem teljesen fiatal korosztályra jellemző problémák a különböző testi jellegűektől az anyagi természetűeken át a lelki eredetűekig, beleértve a híres, rettegett és sokat emlegetett „kapuzárási pánikot” is. Jellemző, igazi, mondhatni ismerős karakterek épülnek fel a történetben, részben az ügyes forgatókönyv, részben a szellemes dialógok, részben a hiteles színészi alakítások útján. A merész, de mindig esztétikus szexjelenetek mindig a jó ízlés határain belül maradnak, ebben a legmeredekebbet még mindig az apa a kezdő képsorokban látott skiccei mutatják. Mindent összevetve, okos, intelligens film Grlić vígjáték és a dráma között biztosan egyensúlyozó Családban marad című mozija, mely kasszát biztosan nem fog robbantani, de érettebb pároknak talán kellemes szórakozást nyújthat. Asanisimasa: 6/10

Olyan, mintha valami új Woody Allen-film lenne a címe alapján a Martha Marcy May Marlene, de nem az. Nagyon nem az, de nem is thriller, mint ahogy a port.hu és az imdb adatlapja is befakkolja, hanem maradjunk ezúttal csak a jól bevált “független” drámánál. A film tulajdonképpen egyszerre állít kérdőjelet és húz egyenlőségjelet, nyilván nem matematikai, hanem társadalomkritikai értelemben. A kiindulópont, hogy szar a világ, és el kell belőle húzni – ezzel mintegy be is határoltuk a film célközönségét, hiszen ez tipikusan a 18-28 éves korosztályra manapság jellemző kortünet. A négynevű lány például egy, a hippik hatvanas évekbeli eljövetelétől fogva népszerű, az indiai ashramok, az izraeli kibucok és hasonló kommunisztikus életközösségek tapasztalatain alapuló mai kommunát választ erre a “kimenetelre”. Sokat nem tudunk meg erről a közösségről, csak annyit, hogy minden közös, a ruha, a nő, a munka és a szerelem. Alapvetően egy Patrick nevű csávó a főkolompos (John Hawkes), övé az első éjszaka joga, ő az alfahím. Ezenkívül csak annyit tudunk, hogy jobbára józan életet élnek, semmi drog, semmi pia, még a cigi is ciki. Kertészkednek, szőnyeget szőnek és esténként gitároznak. Valamint mélyen megvetik a gyarló külvilágot. Nincs szó semmilyen Istenről, vagy más szellemi hatalmasságról, akit vallásosan imádnának, persze, ettől még lehet, hogy van ilyen, csak éppen a film alkotói ezt nem tartották szükségesnek az orrunkra kötni. Mindent összevetve, annyit tudunk, hogy egy alapvetően reform-életmódot gyakorló közösségbe menekül a csajszi, ahol a polgári Marthából a gondolom organikusabb hangzású Marcy May lesz.

A történetébe ott kapcsolódunk bele, hogy a lány éppen ebből a közösségből is menekül… Egyenesen nővéréhez, aki afféle gazdag yuppie, gazdag yuppie-pasival, tóra néző puccospalota, turbógiga-motorcsónak, pénz, paripa – nihil, üresség, hullaszag, felszínes, kizárólag anyagi síkon realizálódó vágyak, felszínes érzelmek. Szóval, nyilván ebből menekült oda, majd onnan vissza. A jó kis jojó-effektus, avagy áll az egyenlőségjel. Illetve, kvázi egyenlődségjelként, áll a párhuzam.

Sean Durkin, aki ezért a filmért legjobb rendezés díját kapta a tavalyi Sundance-en nem oldja meg a kérdést, és jól is teszi. Okosan végiggörgetett dramaturgiával inkább a nagyobbik rosszat, a szektát árnyékolja picit sötétebbre, amire a pazarul sikerült, ám igen baljós hangulatú finálé adja a csattanós és nyugtalanító adut. Remek húzás, hogy ez az egész társadalomkritikai cucc a háttérben kulminál, az előtérben a négynevű csajszi kiszámíthatatlan pszicho-tripje zajlik, az édi-bédi Olsen-ikrek kissé trampli, de ettől még igen tehetséges Elisabeth nevű nővérének adekvát alakításában. A film igazi érdekessége azonban a szektásodás, illetve a felsőközéposztály érzelmileg üres jólétét megmutató párhuzam pszichológiájának árnyalt felfestése, a Martha (stb) példáján keresztül. Érdemes lenne kizárólag ebből a szempontból elemezni a filmet… Kár viszont, hogy a négy névből a Marlene-re nem kapunk magyarázatot. Asanisimasa: 8/10