Most komolyan, miért kellett az “A leleményes“? Hogy ne tévesszük össze, Hugóval, a vízilóval? Ne már. Sosem fogom ezt megérteni, hiába jön itt bárki marketingszempontokkal, meg eladási statisztikákkal… Szóval, maradjunk annyiban, hogy Hugo ügyes kis srác. Apja órásmester volt, és már kiskorától megtanította mindenre, így Hugo már korán mestere lett minden kütyünek, szerkezetnek és ketyerének, ami fogaskerekekből, rugókból és efféle bizgentyűkből állt. Egy tragikus eseménynek köszönhetően azonban Hugo egy nap árvává vált. Részeges bácsikája vette magához, aki az egyik pályaudvar mindenese volt – bezárta Hugót a pályaudvar óriási óraszekrényébe, hogy ő tartsa karban az órákat, hogy ő nyugodtan piálgasson. Egy nap a pályaudvar egyik játékbutikjának morózus, öreg tulaja fülön csípi, mivel azt hiszi, Hugo elcsent tőle valamit. Hugo hiába bizonygatta ennek ellenkezőjét, az öreg elveszi zsebeinek összes tartalmát, csipeszeket, műszerész-csavarhúzókat, nagyszámú rugót és fogaskereket, valamint azt a noteszt, amit apja hagyott rá, tele műszaki rajzaival és működési ábráival egy csodálatos szerkezetnek…

De ez a történet szinte nem is lényeges, hiszen szemmel láthatóan ez a Hugo című film nem kellett másra Martin Scorsese-nek, minthogy mesélhessen legfőbb mániájáról, a moziról (hogy hogyan jön össze a mozi és az kütyüs Hugo, az legyen a film titka…), a film hőskoráról. A történet természetesen nem az ő műve, Brian Selznik írta meg először könyv formában, azonban ha tudjuk, hogy Brian nagyapja unokatestvére volt David O. Selzniknek, az Elfújta a szél és megannyi más, klasszikus hollywoodi filmsiker legendás producerének, akkor talán már világosabban látszik a gombhoz varrott kabát tipikus esete. Brian Selznik amúgy komolyan rákattant a kütyükre, hiszen szinte minden eddigi könyve effélékkel foglalkozik, Houdini trükkjeinek megfejtésének szándékától a Robotkirályon át eme Hugo Cabret-féle dologig. Szóval, Martin (a valóságban nyilván az ügynöke) rátalált erre a könyvre, írójának neve kapásból beszédes volt, s amint belelapozott már látta is forogni a filmet, a filmről. Legszívesebben szegény Hugót ki is húzatta volna a forgatókönyvből, de akkor hogyan jutott volna el a Lumiére-fivérekig, vagy éppen Georges Méliesig?

Érezhette a filmben ezt a kettősséget a filmben a Filmakadémia is, hiszen a seregnyi jelölésből mindössze a technikai díjakat kapta meg idén, az Oscar-osztáskor, ami ezen a szinten (hiába van respektje a jelölésnek is) egyenlő az arculcsapással. (Én amúgy ezeket sem érzem teljesen indokoltnak, hiszen semmi olyan nem történik a filmben látványban, hangban és effektusban, amit ne láttunk volna máshol eddig, illetve ne lenne meg az idei jelölések nagy részében is – utalnék csak Malick mester Az élet fája című filmjének látványvilágára, példának okáért.) Scorsese igen mechanikusan húzza át magát a kötelező felvezetésen, sablonos, kétdimenziós karakterek bonyolítják a bájos, kedves, de valójában csak közepes érdekfeszítő cselekményt, egészen addig, míg elérkezik ahhoz a fordulóponthoz, ami ebben valójában érdekli. Itt aztán életre kel a film is, mint a prágai csodarabbi Gólemje, zúdul ránk Hollywood, ahogy a csövön kifér, könnycseppeket morzsolunk, ámulunk, hogy ez aztán tud, ez a ScorseseMélies, tapsolunk és üdvrivalgás hallatszik mindenhonnan. Még Cseh Tamás is boldogan mosolyog odafentről, amikor a vonat egyenletesen gyorsulva, nem áll meg a pályaudvar ütközői előtt, hanem átrobogva azokon áthajt a várókon, embereke sikoltva ugranak félre útjából, a vonat áttöri a a hatalmas üvegablakokat is… de ekkor elfogy a lendület, és bénán, kifulladva, egy utolsót pöffenve bukik le a betonra és nem megy tovább át, a Baross téren (Baross tér, nem megy tovább! – EZ megvan? 🙂 ), tovább a Rákóczi úton, a Blahán… (Persze, Scorsese nem ismerhette a Frontátvonulást… Abból mért nincs még film?!) Tehát ott tartunk -feledve Vízit és Ecsédit, akiknek semmi keresnivalójuk nincs itt most- hogy Hollywood valóban komoly válságban lehet, s ezt érzik ott is. A fontos Oscarokat bezsebelte egy francia némafilm, s erre Scorsese is Méliesszel, a hitetlen Lumiére-ekkel, David Wark Griffith-szel, Max Linderrel, Tom Mix-szel, Chaplinnel és Keatonnal jön… Mélies mondjuk, tudta volna mire használni ezt a csilivili 3D-t.

Hál’stennek, azért készülnek filmek még. Ez sem rossz amúgy, csak kicsit se füle, se farka, az igazán látványos részei pedig már kész vannak száz éve. Kedves is, szívbe markoló is, de azért a végén bájos történet is, gyerekekkel, kutyákkal, igazságtétellel – jó lesz vasárnap délutánra, jó lesz egynek. Persze, azt is hozzá kell tenni, hogy az igazi értékeiből az fog igazán csemegézni, akinek legalább minimális fogalmai vannak a filmtörténelemről, és az valamennyire érdekli is. Gyerekek viszont csak egy átlagos mesefilmet kapnak, valahol félúton Disney és a Dreamworks között. Asanisimasa: 7/10