asanisimasa

Cristi Puiu ezúttal nemcsak írta és rendezte, hanem a főszerepli is legújabb „külvárosi történetét”, melyben egy férfi egykedvű szenvtelenséggel válik legszürkébb és leghétköznapibb mérnökből sorozatgyilkossá. Vigyázat, rettenetesen lassú, kíméletlen remekmű!

A románok Tarr Bélája

Cristi Puiu majdnem olyan, sőt, néha teljesen olyan hosszú és majdnem olyan lassú és nyomasztó, sőt néha teljesen annyira lassú és nyomasztó filmeket készít, mint a mi Tarr Bélánk. Első átütő kritikai sikere, a Lazarescu úr halála 155 percet vett igénybe nézőitől, ez a 2010-es Aurora pedig már üti a három órát. Közben ugyan botlott egyet a jóval 120 perc alatti Agyő Bukarest szerelmi történetével (pontosabban annak forgatókönyvével, a filmet más rendezte), de kétség sem férhet hozzá, hogy Puiu igazi hangja ez az időt gyakorlatilag a maga valós terjedelmében ábrázoló, aprólékos, szöszmötölős, kíméletlen, szinte nézhetetlen naturalizmus. Persze, nem nézhetetlen ez, legfeljebb a „jajjsemmiresincsidőm” mentalitású lótifutik számára lehet az, akik szívesebben fecsérlik pénzüket, energiáikat és idejüket minden fényesre, csillogóra és csábítóra, csak éppen arra nem, hogy egyszer mélyen szembenézzenek önmagukkal, illetve az őket körülvevő valósággal. Puiu ugyanúgy használja ezt a lassan terjengő filmnyelvet, mint Tarr, azonban benne az égadta világon semmilyen metafizikus hajlam nincs. Sőt, ellenkezőleg, ő éppen ezzel kívánja a valóság legteljesebb és leghűbb illúzióját megteremteni. Emellett filmjei is mindig színesek (bár igazán nem csiricsárék, csak amolyan fakó, szürkés-pasztellek), nem pedig erősen stilizáló hatású, artisztikus (és arisztokratikus) fekete-fehérek.

A hajnal

A film címének jelentése a latinban ’hajnal’, ennek megfelelően, mindvégig egy téli pirkadat hideg, „fényhiányos” fényeiben követjük a kamera által (Viorel Sergovici) Viorelt, a rendező által megszemélyesített mérnököt, ahogy felkel az ágyból, tompán néz a reggeliző asztalnál és hallgatja feleségének csacsogását, ahogy fegyvert vásárol, ahogy a félig üres lakásában ül, ahogy tusol, ahogy öl. Úgy vélem, e filmben maga a sztori nem annyira lényeges, mint a valóság komplex megragadása. Puiu a néhány egyszerű mondatban leírható cselekményt hasonló tartalmú mondanivalójának rendeli alá, mint amit Lazarescu úr halálában kifejtett: Megpróbálja leírni az őt körülvevő elidegenedett, részvétlen, közönyös világot. Ott a román egészségügy elembertelenedett mókuskerekét leplezi le, itt azt vizsgálja, hogy egy politikailag immár szabad világban mit kezdhet egy ember a hirtelen rászakadt személyes szabadsággal. Nem rágja szánkba Viorel történetét, a háromórás vetítési idő azonban éppen elég arra, hogy mindenki „összelegózhassa” belőle a saját olvasatát, vajon mi miért történhetett. Néha kifejezetten úgy tűnik, hogy magát Puiut sem érdekli, mi történik „hősével” valójában, inkább az, hogyan válhat bárkiből sorozatgyilkos ma, Bukarestben. Erre igen sok, igen pontos jelenet utal (például a fegyver vásárlásának készségessége, a lakásbeázás kérdésének elkenése, a kiköltözés szenvtelensége, az iskolai ünnepség otromba, diszkózenés próbája vagy a filmvégi rendőrségi kihallgatás tökéletes érdektelensége), melyekben minden benne van, ami miatt igen nehéz boldognak lenni a mai világban.

Cristi Puiu ámokfutása

Igencsak megterheli a nézőt ez a háromórás rettenet, de istenuccse, igaza van a rendezőnek! Lehetne a közönyről és az elidegenedettségről beszélni rövidebben is, filozofikusan is, ahogyan ötven évvel ezelőtt az egzisztencialisták tették, lehetne abszurd, sőt morbid humorral nekiállni, ahogy mondjuk Coenék csinálnák Amerikában, de ilyen hatásosan, ahogy Puiu teszi, nemigen. Persze, hogy ezt megtudjuk, végig kell ülni a filmet, amely 75%-ban tényleg nem áll másból, minthogy az ajtófélfa mögül, vagy éppen a szoba sarkából leselkedve nézzük Viorel lehangolóan banális tevékenykedését. Puiu ráadásul igencsak eszköztelen színész, értsd ez alatt azt, hogy annyira színész, mint én. Viszont éppen így hiteles, hiszen ezt az üres, tétova téblábolást „igazi” színész nemigen tudná eljátszani hitelesebben, mert mindenképpen valamit akarna játszani, holott itt éppen semminek kell lenni. Tovább lehetetleníti a filmnézés „élvezetét” a meglehetősen szabadon értelmezhető cselekmény, a dramaturgia teljes hiánya, valamint az igen szűkszavú, jellegtelenségében jellegzetes dialógus. A rendező által sulykolt valóságérzet egzakt alkotóelemei ezek. A lehető legtávolabb áll Puiutól, hogy bármilyen dogmának, divatnak vagy értékrendnek megfeleljen, mégis az egyik legszebb és legtökéletesebb, minden bombasztikus sallangtól lecsupaszított Dogma-filmet alkotta meg ezzel az embert próbáló, brutális és mélységesen kiábrándult erőszak-drámával. Asanisimasa: 9/10

Három dolgot fontos leszögezni erről a filmről, előzetesen vagy utólag, tök mindegy: 1.: Nincs még 50 éve, hogy a világ deklaráltan (és gyakorlatilag valóságban is) legszabadabb államában meggyilkolták Martin Luther King tiszteletest, aki igazából semmi mást nem csinált, mint felemelte a szavát az afro-amerikaiak hátrányos megkülönböztetése ellen, ergo ötven éve még az USA társadalma (illetve, annak egy földrajzilag és kulturálisan pontosan körülhatárolható szegmense) nyíltan rasszista volt. 2: A film amerikai-indiai-Arab Emirátusok-béli koprodukcióban készült, és férfi szereplő legfeljebb a háttérben, nagyjából dísznövény funkcióban tűnik csak fel. 3: Oprah Winfrey, afro-amerikai tévés-személyiség az egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb amerikai nő, polgárjogi harcos, és bőkezűen adakozó, humanitárius aktivista. +1: Barack Obama, az USA első afro-amerikai származású elnöke. E 3+1 tényező együttes jelenléte volt szükséges ahhoz, hogy egyáltalán A segítség című film létrejöhessen mainstream, színes és szélesvásznú kivitelben, azt a kínos esetekben előszeretettel kettős mércéző Hollywood befogadja és végeredményképpen ma hajnalban egy legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar is leessen Octavia Spencernek, ha a filmnek nem is. Arra volt fontosabb…

Én úgy gondolom, a film éppen olyan fontos mérföldkő a feketék öndefiniáló és egyenjogúsító polgárháborújában, mint annak idején volt a Tamás bátya kunyhója című regény, aztán több mint száz év múlva Spielberg Bíborszín című filmje. E film mögött is Spielberg áll, de most csak mint gyártó-forgalmazó, A segítség azonban tökéletesen passzol az elébb felvázolt ívbe. Éppen olyan pátoszos, szándékoltan érzelmekre ható, erősen sarkított, “egyirányúsított” jellemekkel operáló himnikus alkotás mint az előbbiek. Míg azonban a Tamás bátya… a XIX. századi “klasszikus” déli rabszolgaságot leplezi, írja le, a Bíborszín szintén, azonban elsősorban a női alakok sötét és reménytelen sorsára koncentrálva, addig A segítségben még előrébb ugrunk vagy 50 évet és a déli rabszolgaság még fellelhető nyomaiban kutakodunk. A múlt század hatvanas évek elején járunk, a Mississippi-állambeli Jacksonban. Törvény szerint már vagy száz éve vége az amerikai rabszolgaságnak, ettől függetlenül az előkelő fehér jacksoni családokban még masszívan él a faji szegregáció. A feketék csak a busz hátsó felében utazhatnak, ha egyáltalán kapnak munkát, akkor azt mindenféle szociális háló nélkül, szánalmas minimálbérért kapják meg. A nők számára szinte kizárólag a cselédsor az elérhető karrier, gazdag fehér családoknál, valahol az ölbe már nem engedett háziállat és az óriási játékmackó közötti státuszban, heti hat nap robotban. A fekete cseléd végzi az összes elképzelhető házimunkát a gyereknevelésig bezárólag, de csak a számára külön kialakított budit használhatja, míg az otthon unatkozó fehér asszonyság idejének túlnyomó részében ruháival, saját maga csinosításával foglalkozik, a maradék időben pedig traccspartikat, bridzsesteket rendez hasonszőrű barátnőinek. Az örök téma gyakorlatilag egyetlen: a “jó” férjhezmenetel. A filmben mégis akad közülük egy renitens (Skeeter, a wannabe írónő – Emma Stone), aki első témáját a fekete cselédek sanyarú sorsának feltárásában látja. A film ennek története, hogyan sikerül megküzdenie saját társadalmi rétegének merev ellenállásától a feketék sorsféltésből fakadó elutasításig.

Kathryn Stockett (író) és Tate Taylor (rendező) filmje messze nem hatástalan alkotás, ami fő erénye és egyben negatívuma is. Amerikai filmben én még ilyen rohadéknak soha nem láttam még a gazdag, ostoba és pökhendi déli fehéreket, pedig itt tényleg csak szinte kizárólag nőket láthatunk, de a film nézése közben többször körbe kellett néznem, hogy “hol a balta, hadd vágjam közébük!”; ezzel párhuzamosan viszont a fekete cselédnők-, -lányok és -asszonyok mind vaskos, szeretetreméltó, dolgos, de nagyhangú és szenvedélyes alakok, egyfajta rusztikus, sőt kubista ősanya-figurák. Alig van szó árnyalt jellemekről, cizellált társadalomképről, gondban is vagyunk a fehér társaságba “betolakodó”, “vidéki” Celia alakjával, aki barátsággal fogadja élete első fekete szolgálóját, így ő aztán gyorsan felmentést kap a “rohadékság” vádja alól (Teátrális, engesztelő “vizsgavacsorája” viszont már túlmegy minden határon – de pozitív előjellel.) De abszolút működik a film, vaskos aránytalanságaival, szándékolt érzelmességével (ebben érezni igazán az indiai “fűszereket”) együtt is, bár mutatja a szereplők nem-aránya is, hogy elsősorban a nők a film célközönsége. Asanisimasa: 8/10

Mészáros Márta csak ezzel a Kéthly Anna utolsó napjairól szóló fikciós filmjével többet tett az átkos “szociálizmus” vélt és valós vétkeinek tisztázása érdekében, mint a jelenlegi nagypofájú és nagyképű, kétharmados kormánypárt teljes fennállása alatt. (Lásd például egyik legutóbbi érthetetlen és értékelhetetlen döntésüket.) És akkor nem is beszéltünk korábbi filmjeiről… Az Utolsó jelentés Annáról szerves része az imponáló ívet leíró életműnek, hiszen ki más jöhetne Nagy Imre után, mint a harmincas évek magyar Országgyűlésének egyetlen női képviselője, akit nem véletlenül neveztek “az egyetlen férfinak a parlamentben”; a karakán szociáldemokrata pártvezető Kéthly Anna. A magyar viszonylatban szinte példátlan nemzetközi tiszteletnek örvendő politikusnő, miután Rákosiék kigolyózták a szocdemek közül, majd hajdani pártját beolvasztották a kommunista pártba, nyugati emigrációban élte életét, mint a kádári Magyarország legkíméletlenebb külföldi “belső ellenzéke”. A film cselekménye élete végének néhány napját képzeli el, amikor hajdani (fiktív) szerelmének unokaöccse, persze erős otthoni párttámogatással, azzal keresi fel, hogy térjen haza. A gyanakvó, de még mindig kemény Kéthlyben az ifjú unokaöcs látogatása régi emlékeket idéz fel – mely tulajdonképpen Magyarország huszadik századi történelme is egyben.

Mészáros a tőle megszokott természetességgel teremt korabeli híradófelvételekből és azok manipulációiból tökéletesen korhű (és olcsó) illúziót, valamint ugyanilyen természetességgel mesél arról, hogyan zajlott a hetvenes években egy értelmiségi nyugati utazása. Az engedély mindig kötődött valami feladathoz, itt például a fiatal irodalomtudósnak nagybátyja hajdani szerelmét, történetesen éppen a kádári rendszer egyik legnagyobb emigráns kritikusát kellett felkeresnie, és (az enyhülés jeleként) hazahívni, de legalábbis a közelébe férkőzni és kipuhatolni szándékait. A fiatal tudós a lehető legteljesebb naivitással, jó szándékkal és a kádári rendszer iránti feltétlen lojalitással tesz eleget a felkérésnek, így ő maga lepődik meg legjobban, amikor mélyen lenyűgözi őt a Kéthlyvel történő személyes találkozás. A filmnek valóságszaga van, mégha rögtön az elején felirat tudatja a nézővel, hogy elképzelt (bár akár a valóságban is megtörténhetett) történetet látunk.

A valóság illúziójához persze megfelelő színészek is kellenek. Elsősorban a Kéthlyt alakító Eszenyi Enikő nyújt igen erős alakítást, valódi nagyformátumú politikust teremt a vásznon. Méltó párja ehhez Fekete Ernő, aki érett és filmvászonra való visszafogott teljesítményével zárkózik fel mellé. Kiváló színészi jelenéseket láthatunk a mellékszerepekben is: Kováts Adél feslett kulturális attaséja, Gáspár Tibor alázatos, ám még tartással bíró pártaktivistája, Mészáros Márta állandó színésze, Czinkóczi Zsuzsa, mint Kéthly biztonságát, szuverenitását állhatatosan őrző, szintén kőkemény húga, Hámori Gabriella érzékeny feleségalakja, mind-mind kerek, húsvér figurák. Mégis a Fekete Ernő karakterének szüleit alakító Máté Gábor-Básti Juli házaspár megfélemlített és “bekockult” szervilizmusa az, amivel a film igazán pofán ver. Jaj, csak nehogy baj legyen belőle! Ne csinálj marhaságot! Pörköltszagú, óvatos sunyiságuk egy az egyben az ezerkilencszázhetvenes évek “salakanyaga”.

Természetesen, nem tökéletes a film, adódnak vicces, vagy inkább kicsit béna jelenetek is, például, amikor többször Internacionáléra, illetve Marseilles-re fakadnak szereplők mély felindultságukban, és napjainkban játszódó jelenetek is elég suták; bár az például egészen kiválóra sikerült, amikor Kéthly Anna és Golda Meir, Izrael akkori (legendás) miniszterelnöke berúgva nevetgélnek Kéthly nappalijában, az elképedt Faragó, valamint Meir testőre jelenlétében. De mindennek ellenére, a filmben világos, tisztán érthető és árnyalt kor-, valamint személyiségrajzok ábrázoltatnak, ami által talán azok is közelebb kerülhetnek ennek a mai napig tisztázatlan kornak megértéséhez, akik esetleg nem éltek akkoriban. Asanisimasa: 7/10

Dusán Hanák 1969-es, értelemszerűen akkor még csehszlovák filmjében azért egészen más értelmet kap még egy olyan banális nép bölcsesség is, hogy: Májusi eső aranyat ér. Alig vonultunk be akkori elvtársainkkal leverni a “prágai tavasz“-t, az emberekben még élénken él minden, erre itt “tavaszoznak”. Még ha angolul is… Mégis igen faramuci cenzori indoklás kellett a betiltáshoz (már, ha volt ilyen egyáltalán), hiszen Hanák első játékfilmjében az említett közmondás az egyetlen, igen homályos utalás a (mi)napi politikai életre. Mindezek ellenére a 322 című filmet mégis betiltották, így ez is bekerült abba a raktárba, ahol az ekkoriban elkészült, később szinte egytől-egyig kultikus státuszba kerülő cseh és szlovák filmek porosodtak a jobb időkig. Persze, könnyen kigolyózta magát az ember akkoriban, hiszen Hanák egy későbbi filmje (Egy régi világ képei, 1974) például azért maradt dobozban, mert “túl csúnya emberek szerepeltek benne”… Na ja, az egy vidéki idős emberekről szóló dokumentumfilm volt, akik az életükről meséltek.

A címbéli szám a rákbetegség kódjára utal, ennek gyanújával kerül orvosi kezekbe a film “főhőse”, Lauko úr (Václav Lohinský), egy közönséges éttermi séf. Miközben az orvosok Lauko állapotát vizsgálják, addig felesége (Lucyna Winnicka) egy egyetemistával kezd kavarni (Josef Abrhám, később ő lesz Blazej doktor egy bizonyos város széli kórházban). Lauko azonban rezignált nyugalommal sétál át betegségén, hűtlenségén, élet- és halálközeli élményeken. Nincs igazi cselekménye a filmnek, egy kisember egzisztencialista megközelítésű élveboncolása e film inkább, nagyjából olyan módon, mint nálunk Karinthy utazott a koponyája körül. Filozofikus elmélkedések, abszurd, groteszk helyzetek váltogatják egymást, de minden megmarad a maga kisszerű, banális koordináta rendszerében. Mit jelent az élet, s mit a halál egy kisember átlagos életében, mit a szerelem, mit a barátság? Még válasz sem nagyon van, inkább csak tűnődések, és pillanatnyi megállapodások.

Az álomszerű snittekkel szaggatott film sokban emlékeztet például Huszárik Elégiájának képi világára, azonban kevésbé költői, annál sokkal inkább realisztikusabb, mondhatni, földhözragadtabb – azonban én ma már az égadta világon semmi olyat nem látok bele, ami bármi csekély veszélyt is jelentett volna egy stabil szocialista államrendre. Talán, hogy egy beteg társadalomban törvényszerűen beteggé teszi a polgárt is? Hát igen. Lehet. Soha nem lennék cenzor… Én inkább egy tipikus elsőfilmet láttam, melyben alkotója szabadjára engedte fantáziáját, de hogy nem akart vele rendszert dönteni, az is biztos. Persze, néhány képzettársításához mára már talán elavultak a dekódoló egységek. Asanisimasa: 6/10

Soha nem gondoltam volna, hogy egy klisét klisére halmozó, tulajdonképpen egyetlen torna dramaturgiájára alapozó bunyósfilm, melynek érzelmi csúcspontján ráadásul egyszerre szól Beethoven kilencedikjének Örömódaként ismert tétele az amerikai tengerészgyalogság hősies indulójával, arra fog sarkallni, hogy könnyeimet törölgetve bokszoljak a levegőbe, hogy Igen! Sőt, Jessz! Pedig így történt, a Warrior átszaladt rajtam is, mint egy villámgyors jobb horog. Voltam tán a padlón is, és most is csak törölgetem a szemem, hogy mi volt ez?

Mi a titka 2012 eddigi legjobb mainstream filmjének? Talán az, hogy Gavin O’Connor hisz az edzőjének. Maradéktalanul végrehajtja annak utasításait, van ereje és kitartása, van szeme és szíve a győzelemhez, és van benne valami váratlan tényező, amit hívjunk tehetségnek, egyéniségnek, bárminek, ha az azt jelenti, hogy kilóg a tömegből. Az edző természetesen jelen esetben Hollywood, melynek utasításai az örök mozivászonra vannak felvésve. O’Connornak tehát nem kell semmi mást csinálni, mint végrehajtani azt a rém egyszerű feladatot, hogy bemenjen a ketrecbe, a vele szemben vicsorgó, vérben forgó szemű kigyúrt vadállatot pofán kell vágnia, és utána már csak a levegőbe kell bokszolni. Ennyi az egész, tök egyszerű. És O’Connor fogja magát, bemászik, pofán vágja, és levegőbe bokszol. Így megy ez.

Jó persze. Őszinteség és hitelesség. Valójában nem tudom a titkot, egész egyszerűen elhiszem a történetet, pedig tudom, hogy mese. Előre látom az összes csavart. Már előre kiröhögöm Kobát, a nagy benga ruszkit, aki persze, hogy sarlókalapácsos vörös lobogóba burkolózva jön, és tudom, hogy itt ő csak legfeljebb Ivanuska lehet. Nick Nolte ex-alkoholista apafigurája is ismerős, még akkor is, ha Tom Waits hangját használja hozzá. Őszintének érzem azt is, hogy ugyanabban a filmben találjuk a csillagsávos lobogót és a dülledő mellkasú hazafias érzéseket, egyben keményen beszólunk a hatályos amerikai külpolitikának. A harcok pedig elképesztően hitelesek. Aki látott már igazi MMA meccset, az tudja, hogy nem kamu. (Persze, nyilván kamu, de ez most egyáltalán nem látszik, tökéletes illúziót nyújt a film.)

A két srác szintén elképesztő. Tom Hardyról ez tudható volt már, de Joel Edgerton szomorú szemeivel felnőtt hozzá. Ahogy hozzák a két ellenlábas testvér figuráját, ahogy verekszenek, ahogy játszanak, az igen komoly színészi teljesítmény. Megosztott Oscar lenne a minimum. (Valamiért azonban csak Nolte kapott jelölést, nem mondom, hogy nem megérdemelten… csak.) De akik mögöttük játszanak, az edzőterem statisztáitól a kisebb-nagyobb mellékszerepekig, szintén mindenki nagyon “ott” van, ők ugyanúgy a hitelességet szolgálják.

Szög-egyszerű a film, mint egy masszív alapállásból, egész törzsből meghúzott jobb horog. Egyszerű mozdulat, de ha talál, akkor csengettek. O’Connor még azt is merészeli közben, hogy a kihagyhatatlan edzésjeleneteket a minimumra húzza, alig van kötelezés, csuklyában futás, öklözés és zsákozás, nincs favágás, hűtőházban fél marhák csépelése, téglatörés és facölöpökön ugrálás féllábon, helyette viszont van családi dráma. Nem is egy, hanem párhuzamosan három. Még azt is mondom, hogy ebből kettő meglehetősen erőltetetten kapcsolódik, mégis ott vannak és nagyban hozzájárulnak a különleges élményhez. Ezenkívül O’Connor mer 140 perces hosszúságban mesélni, és ez fel sem tűnik. Igen fura rajzolatúak maguk a karakterek is: komolyzenével trenírozó MMA-edző? Gimnáziumi fizikatanár versenyző? Egyszerre nemzeti hős és áruló katonaszökevény szuperharcos? De kit érdekel ez, ha ezekkel a furcsaságokkal együtt lesz egyedi a film, ráadásul egy jókora, Stallonétól Van Damme-on át Christian Bale-ig és Mickey Rourke-ig terjedő mezőnyben. Asanisimasa: 9/10