asanisimasa

Járatlan utakon jár sajátos elbeszélőmódjával az iráni Morteza Farshbaf: bemutatkozó filmjét kvázi vakon kezdi, de amikor „visszaadja” a nézőnek látását, abban sem lesz köszönet. Mindazonáltal, az utóbbi évek egyik legérdekesebb filmes kísérlete a Gyász.

Az iráni hullám

Miközben a sajtó Irán vélt háborús készülődésének propagandájával van tele, az iráni film – úgy tűnik – túlélt mindet, iszlám fundamentalistákat, polgár- és „normál-” háborút, és köszöni, jól van. A minap ért véget éppen az idei, 2012. évi Oscar-díj puccparádéja, ahol a Legjobb idegennyelvű filmnek járó szobrot szintén iráni film, az általam is már méltatott Nader és Simin – Egy elválás története nyerte, de szinte évtizedek óta nincs olyan nívós filmfesztivál, ahol egy-egy iráni film ne kapna valamilyen elismerést. Az irigykedő hangok szerint természetesen túlreprezentált és felülértékelt Irán filmművészete, a rajongói viszont az eszköztelenségében tiszta hangot, a varázsos költőiséget, vagy éppen a finoman, de lényeglátóan kritikus reáliát üdvözlik benne. Természetesen, itt sem lehet általánosítani, hiszen ahány iráni filmes, annyi látásmód és annyi világ, így ha „iráni hullámról” beszélünk, az semmiképpen nem jelent valami egységes, arcvonalba fejlődött stílust, hangot, képet, bármit. Talán csak annyit, hogy ha iráni filmről esik szó, az igazán igényes filmrajongónak fel kell kapnia a fejét. Moreza Farshbaf Gyász című filmje sem lesz akármi, majd meglátjuk. Farshbaf mögött amúgy nem kisebb személyiség, mint Abbas Kiarostami áll, aki a világhírű Guardian című újság szavazásán jelenleg a világ 6. legjobb filmrendezője, őt csak Lynch, Scorsese, Coenék, Soderbergh és Malick előzi meg. Imponáló lista, nemde? Mindenesetre, Kiarostami helyezése jól reprezentálja az iráni film erejét, hatalmát és elismertségét a világ értelmes, befogadó részén…

A tiszta hang

Már a film címéből is következtethetünk arra, hogy ez a film sem lesz egy szánkba repülő sült galamb, és valószínűleg látványzuhatag sem fog elkápráztatni. Gyász – sötét, komor, baljós hangulatú szó, hasonló jelentéstartalommal. Ennek mintegy megfelelve, szinte teljes sötétségben kezdődik a film. Csupán egy pár egyre hevesebb veszekedését halljuk, aztán ajtó csapódik és csend. Lassan oszlik a sötétség, ahogy a nap kel fel, és akkor látjuk, hogy egy fiú fekszik egy ágyon, óvón magára húzva takaróját. Éles váltással az iráni táj rideg kopárságában is csodás lankáin és meredekebb hegyoldalain kanyargó utat látjuk messziről, melyen egy autó halad porkígyót húzva maga után. Látjuk hosszan a kocsit, és olvassuk a párbeszédet, amely egy férfi (Kamran) és egy nő (Sharareh) között zajlik, ahogy az üres fecsegésből zsörtölődésbe, majd megint veszekedésbe fordul, látjuk, olvassuk, de nem halljuk. Csak a hegyi utakon poroló autót látjuk hosszan. Aztán megint éles vágással megtudjuk, mi miért van minden így, ahogy. Farshbaf is azon az eszköztelen, tiszta hangon mesél, ami nagyban jellemző a legtöbb iráni filmre. Van (még) türelme képet mutatni, hisz a kép erejében és hisz a nézőben is. Tiszteli annak intellektusát és hiszi, hogy érdeklődően ül be filmjére. Semmit nem rág bele a szájába. Jó hosszan mutatja a némán száguldó autót, hadd zötykölődjön bele a filmbe az összes néző, hadd tisztuljon ki a feje. Az utazás, az „úton levés” számos keleti filozófia szerint kegyelmi állapot, ilyenkor kiürül a szív és a szellem, mintegy teret engedve új gondolatoknak, érzelmeknek. A film végére aztán, némi viszontagság árán, de az autó és közben megismert utasai is megérkeznek valahová, anélkül, hogy bármilyen kényszerű történettel traktált volna a tehetséges filmes, valamint arra is választ kapunk, vajon miért éppen Gyász a film címe.

Elterelések, alagutak, hangok és zajok

Egyik központi motívuma a filmnek, hogy az autó és utasai útjuk során állandóan forgalom-elterelésekbe futnak, ha éppen nem az autó meghibásodása miatt kényszerülnek útvonaluk módosítására. Azonkívül, hogy az első ilyen „elterelés” milyen fontos dramaturgiai funkcióval bír a film egészére nézve, maga az út viszontagságossága is pompásan szimbolizálja szereplőinek sajátosságát, relatív „hendikepjét”. Az „alagút” szintén, ahogy a filmben egyedi jelentéstöbblettel ruházódik fel. „A zene, a zajok”, illetve hiányuk, a sorozatosan ismétlődő megállások, ahogyan fokozatosan megismerjük valójában miért szükségesek… Farshbaf első filmje a Gyász, azonban kockáról kockára, képről képre, jelenetről jelenetre alaposan átgondolt és összefogott, komplex munka. Mindemellett elbűvölően tiszta, légies, ám gránitsúlyú költészet is, amilyet manapság már tényleg szinte csak iráni filmben láthat az ember. Asanisimasa: 9/10

A jónép, velem együtt, azért valószínűleg nem sokat ért ebből a gazdasági káoszból, aminek okán egyre szűkebbre vagyunk kénytelen húzni a lassan tényleg képzeletbeli nadrágunk szíját. Azonban ha elsétálunk egy csupa üveg pénzügyi intézet előtt, azt azért látjuk, hogy ők ott odabent azért jól „elvannak”. Vagy ez csak a látszat? E film által talán egy picit a dolgok mögé is láthatunk…

Számháború

Fogalmam sincs tehát arról, mi fán teremnek az olyan dolgok, mint határidős kötések, shortolt részvénypakettek és hasonlók; a matematikához körülbelül annyi közöm van, hogy számomra a 2+2 összege nagyjából 1 és 5 közé tehető, attól függően, milyen társadalmi és kulturális kontextusban vizsgálom… Tudom, nem vagyok tökéletes. E Krízispont című film eredeti címéül szolgáló kifejezés (Margin Call) állítólag valami ilyesmi: “A határidős devizaügylet biztosítékaként elhelyezett letét (margin) fedezettség árfolyamveszteség miatti csökkenése okán kiegészítő változó letét befizetésre való felhívás.” Hát, jó. Nézzük, filmnek milyen ez a Krízispont?

Mi történhetett?

A filmet bizonyos J.C. Chandor jegyzi, mintegy első filmként, amely viszont jelentékeny visszhangokat keltett Robert Redford független filmfesztiválján, a Sundance-en. Mégpedig nem csak minőségéből kifolyólag, hanem azért is, mert cselekménye nagy vonalakban a Lehmann Brothers pénzügyi gigacég utolsó aktív napját modellezi, melynek következménye az lett, hogy a minapi (mostani) világgazdasági válságot szépen az ő nyakukba (is) lehet varrni. Biztosan nem ok nélkül… Soha nem gondoltam volna, hogy izgalommal fogok szemlélni egy olyan filmet, mely végig egy-két csupa üveg, hightech irodában játszódik, néhány, általam nem különösebben kedvelt fehér ing-nyakkendő ancúgot viselő ficsúr részvételével, akik valami számomra igen távoli, érthetetlen pénzügyi manőverekben tevékenykednek serényen. Annyit veszek le az egészből, hogy valami dráma van, aminek feszültsége egyre nő – tehát a film minden külsőségen alapuló averzióm ellenére működik. Pedig látszólag tényleg nem történik semmi különös. Egy tapasztalt, öreg kockázatelemzőt egyik napról a másikra elbocsájtanak, aki azonban, mintegy utolsó gesztusként, egy pendrive-ot nyom egyik tehetséges tanítványának kezébe. Az adathordozón olyan adatok és azok elemzései vannak, amelyek beláthatatlan következménnyel vannak akár az egész világ gazdaságára (mint azt amúgy már jól tudjuk). Izgatott futkorászás, még izgatottabb telefonok, komoly döntéshelyzetben stresszelő döntéshozók, egyre növekvő izzadságkarikák a márkás ingek hónaljtájékán… Krízispontban vagyunk, na.

Sztárparádé

Chandor tehát írt egy ügyes forgatókönyvet, amit meg is tudott rendezni. Nem rettent meg attól sem, hogy komoly nevek csődültek keze alá, legalábbis úgy tűnik, tudott velük bánni. Ez a film kulcsa ugyanis, hiszen a történet elsősorban a színészeken áll vagy bukik, mivel itt nincs, nem lehet semmilyen látványos akció, hanem halvérű, végletekig cinikus, önző, de alapvetően igen egyszerű személyiségeket kell életre kelteni. Persze, egy Kevin Spacey-nek, Stanley Tuccinak (aki amúgy itt döbbenetesen hasonlít arra a valódi bankárforma fazonra, akivel többször ültem egy asztalnál, amikor egy időben a pesti banknegyed egyik ebédlőhelyén voltam kénytelen ebédelni) vagy Jeremy Ironsnak nem okozhat gondot egy ilyen szigorú és merev keretbe szabott figura hiteles megjelenítése. Kifejezetten meglepetésként hat viszont a hősölő Sylarként, illetve hegyes fülű vulkániként már bizonyított Zachary Quinto érett szerepformálása, a mentalistaként megismert Simon Bakerről nem is szólva. Demi Moore tud jéghideg domina lenni, ezt tudtuk eddig is, s egy ideje már sejtjük, hogy talán színésznő is lesz belőle valamikor… Talán éppen most?

Új zsáner?

Zseniális a film vége, mikor a hosszan futó stáblista alatt csupán egy ritmusosan földbe csapódó ásó hangjait lehet hallani, amint valaki (nem mondom meg ki) egy bazi nagy gödröt ás… És… Kinek… Én bírtam a filmet, még úgy is, hogy tényleg nem igazán értettem konkrétan, milyen gazdasági machinációkról szólt a film, a remek színészi teljesítmények és az önmagában igen száraz történet ügyes elmesélése azonban átlendített ezeken. A Krízispont, mint pénzügyi thriller abszolút működik, és jobban is tetszett, mint például hasonló témában a Tőzsdecápák egy-kettő. Asanisimasa: 8/10

A férfiak hülyék! – mondja a filmben Emerenc, a gránitkemény jellemű, ám „pokrócmodorú” házvezetőnő, de ezt gondolhatja a filmet rendező veterán Szabó István is, hiszen Szabó Magda hasonló című, világsikerű regényének filmváltozatát erőteljesen nőiesre, lágyra, s ha lehet azt mondani, inkább televízió-barátra hangolta.

Nem rokonok

Természetesen, szó sincs arról, hogy Szabó Magda és Szabó István rokonok lennének, inkább arról, hogy a világhírű, veterán magyar filmes megelőző filmjéhez, a Rokonokhoz, és korábbi jó szokásához híven, ezúttal is irodalmi alapanyagból dolgozott. A Rokonokkal tért viszont klasszikus magyar „vizekre”. Móricz adaptációját megelőzően inkább külföldi klasszikusok alapján dolgozott az eddigi egyetlen magyar játékfilmes Oscar-tulajdonos: a Csodálatos Júlia Somerset Maugham, a Redl John Osborne, a Mephisto pedig Klaus Mann nyomán készült. Mostanában viszont, Vészits Andrea segítségével elérkezett Szabó Magdához, a magyar irodalom külföldön legtöbbet fordított, így valószínűleg legismertebb alakjához. A két Szabó külföldi ismertsége részben marketingszempontokból fontos, részben pedig financiális okokból. Megfelelő, méltó kiállítású filmhez sok pénz kell, ami ma még egy Oscar-díjasnak sincs, így azt csak sok, jobbára külföldi forrásból lehet előteremteni. Viszont aki pénzt ad, az kér is valamit cserébe. Minimum annyit, hogy a film Magyarország határain túl is eladható, tehát nézhető legyen. Ennek eredménye sok-sok kompromisszum lett, melyet viszont elsősorban a hazai nézőnek kell majd lenyelnie (hisz’ a külföldi úgysem érzi meg a fontos nüánszokat).

A magyar még mindig nem világnyelv

Az ajtó című film angol nyelven forgott, elsősorban persze a sprőd modorú, titokzatos Emerenciát alakító Helen Mirren miatt. Ez neki nyilván könnyebbség volt, viszont az összes magyar színésznek nehezítés, hiszen ők magyar filmben kényszerültek idegen nyelven játszani. Ez bátor alkotói döntés, hiszen bevállalja az idegen nyelvű közönség előtt a nevetségessé válás veszélyét, mivel a kitűnő magyar színészek biztosan nem akcentusmentesen mondják a számukra idegen szöveget. Azonban így a magyar nézők sínylik meg a csak pillanatokra illúziót keltő, amúgy igen gyenge hangminőségű, olykor csúnyán megcsúszó utószinkront. Furcsa nézni például a jól ismert hangú, igen remek Szirtes Ágit vagy Nagy Marit, akik szemmel láthatóan idegen nyelven beszélnek, viszont magyarul szólalnak meg, egészen közelről, egy majdnem süket szobából, miközben kint állnak a kertben. A lombok susognak, szellő lengedez, még a levelek között átbucskázó napfénynek is van hangja…

Marketingszempontok

Egészen biztos vagyok abban, hogy az elébb említett Szirtes Ági vagy Nagy Mari, akik ezúttal mellékszerepbe kényszerültek, vérfagyasztóan jó Emerenciát tudtak volna játszani. Simán megcsinálták volna azt, amit az amúgy szintén tisztességes teljesítményt nyújtó Oscar-díjas Helen Mirrentől láttunk, azonban nekik nincs Oscar-díjuk, az ő nevüket azonban nem ismeri a német és más külföldi néző, sajnos, ám így nem is megy be rá. Nem veszi meg a DVD-t és nem biztos, hogy megnézi a tévében a filmet. Az igény márpedig, nyilvánvalóan ez lenne… Mirren gázsiját amúgy a német koprodukciós partner állta, cserébe egyet kért: német színésznő is játsszon a filmben. Így került a képbe az újabb német filmsikerek, például A mások élete című film női sztárja, Martina Gedeck is, mint Szabó Magda.

Kemény dió

az is, amit a film elején és végén törnek a kerti asztalnál a film emblematikus szereplői, de kemény dió Szabó Magda szövegének filmre adaptálása is. Az közfelkiáltással egyértelmű, hogy Zsurzs Éva rendezte Abigél című tévésorozat megkerülhetetlen, de hozzáértők szerint szinte nincs is több olyan Szabó Magda-szöveg, mely ahhoz hasonlóan szinte kívánkozik megfilmesítésre. Az ajtó sem igazán ilyen, hiszen tele van belső monológgal, elmélkedéssel, ami filmen nem mutat igazán jól. A film alkotói így egyet tehettek: mintegy kivágták a regény karaktereit és elképzelték azt a történetet, amiről Szabó Magda ír – de ez nem Szabó Magda szövegének filmes adaptációja immár, hanem egyfajta illusztráció, legfeljebb. Főleg, hogy a regény szakadatlan áramlásának parttalan ritmusát csak pillanatokra tudják megidézni, legtöbbször a jelenetek elkapkodottak, túl rövidek. Ragályi Elemér képei túl szépek, túl romantikus hangulatot keltenek, Szabó Magda „dinamikus mélabúja” helyett. A jellemtöredékek hosszú, aprólékos összerakosgatásából felépülő, ellentmondásaiban is csodálatos személyiség képe sem jelenik így meg a maga teljességében. Az ajtó című film így végeredményben egy picit elkapkodott, picit felületes, de azért vállalható és nézhető film lett, mely azonban nem mérhető a Mephisto Szabó Istvánjához. Nézőit szerintem majd a tévécsatornákon találja meg, elsősorban a nők körében, miközben a „hülye férfiak” a sarki kocsmában nézik a meccset. Asanisimasa: 6/10

Hát, elnézegettem volna Scarlett Johanssont is Marilyn Monroe-ként, de végül is be kell vallanom magamnak, jó döntés volt a döntéshozó részéről, amikor helyette inkább Michelle Williamsre bízta e szerepet. Bizonyíték lehet a jó döntésre az eddig megkapott 25 (vagy több) jelölés, illetve díj, amit kapott érte egy csomó fesztiválon és díjkiosztón. Ez kapásból több, mint amit a tragikus sorsú szexikon egész életében összepucsított magának…

Persze, ez a műsor se jöhetett volna létre Marilyn megfoghatatlan varázsa nélkül, aminek hiányában nem csavarhatott volna ujja köré annyi férfit szerte a világon, az okos művelttől és sármos, izmos ostobáig, intellektuelektől a melósokon át az amerikai elnökig, és van kint tán még mindig valamelyik posztere a világ összes férfiöltözőjében. Színésznőnek viszont pocsék volt, amit a vásznon nyújtott, az nem művészet, nem színészi teljesítmény, hanem egy szupererős szexuális mágnes. Michelle Williams ezt tudta közvetíteni az Egy hét Marilynnel című filmben, gyakorlatilag tökéletes illúziót keltő hitellel, megérdemelt az összes elismerés, amit kap érte.

A film amúgy részben életrajz/portré, részben pedig romantikus történet, mégha hozzávetőleg a valóságon alapszik is. Monroe 1957-ben Angliába utazott, hogy a kor egyik nagy színészfejedelmével, Lawrence Olivierrel (aki akkor még tán nem volt Sir) forgassa le A herceg és a színésznő című filmet. Monroe persze kacifántos egy eset volt, egyszerre hisztérika és elbűvölő teremtés, de leginkább egy súlyosan depressziós, érzékeny nő, komoly alkohol- és gyógyszerfüggőséggel súlyosbítva. Colin Clark, a főrangú család bohém, filmes karrierre áhítozó fiacskája Olivier harmadasszisztense volt a produkcióban, és valami furcsa véletlen folytán, a folyamatos munkát különböző bajaival, szeszélyeivel rendre megakasztó Monroe benne látta meg pillanatnyi szerelmét. A stáb megrökönyödésére, az ő “részvétele” nélkül végül nem is jöhetett volna létre a film, mely annak idején komoly sikert aratott. Ez a film ennek a furcsa románcnak egyes szám első személyű elmesélése, Colin Clarke saját memoárjai alapján, Simon Curtis elegáns, arányos és világos rendezésében.

Van egy vicces kettősség a történetben, hiszen a filmbéli film, A herceg és a színésznő tulajdonképpen G.B. Shaw Pygmalionjának sokadik variációja, ami ráadásul egy picit benne van a romantikus kerettörténetben is, ami viszont sokban emlékeztet a Sztárom a párom című minapi romkomra is. Ha azonban azt nézzük, hogy a Pygmalion az alapja a Pretty Womannek is, melyben szintén Julia Roberts játssza a főszerepet, csakúgy, mint a Sztárom a páromban – na ez nem vezet sehova, viszont azt legalább jól mutatja, hogy az elérhetetlen, csodálatos nőt elérő szürke kisember legalább olyan tipikus karaktere a romantikus komédiáknak, mint a szép, szőke és gazdag herceg, aki egy szerény, szende kisvirágban látja meg a legnagyobb szépséget. Továbbá, az a nő, amelyik el tudja hitetni egy férfival, hogy ő az, aki meg tudja őt menteni, el tudja neki magyarázni és képes őt megvédeni bármitől (leginkább saját magától, de ezt nem kell az orrára kötni), az teljhatalommal képes uralkodni a férfiakon.

Engem azonban ennél jobban érdekelt a film azon vetülete, amelyik a filmcsinálással, a kulisszák mögötti dolgokkal foglalkozott. A nagyközönség ezen nyilván lazán át is siklik, nem is hiszem, hogy bárkinek közülük valamit is mondana Sztanyiszlavszkij vagy Strasberg neve, Olivierről, Vivien Leighről, Arthur Millerről nem is szólva. Monroe, amellett, hogy szexuálisan megőrjítette az összes férfit, akivel kapcsolatba került, azért folytatott ám színészi tanulmányokat, méghozzá annak a Lee Strasbergnek színiiskolájában, amelyik később olyan arcokat adott a filmnek, mint Marlon Brando, Robert De Niro vagy Al Pacino. Az iskola lényege a sztanyiszlavszkiji színészi munkának egyfajta továbbfejlesztése volt, miszerint a színésznek nem eljátszania kell a szerepét, hanem a lehető legteljesebb mértékben azonosulnia kell vele, szinte el kell merülni benne. Ennek eredményei voltak később az olyan extremitások, mint amikor De Niro negyven kilót hízott, vagy egy hónapra beállt taxizni New Yorkban, csakis az adott figura minél hitelesebb megalkotása érdekében. Monroe is ezt a módszert alkalmazta volna, ehhez meg kellett volna értenie a szerep egészének lényegét. Olivier azonban az ortodox színjátszást képviselte, ami szerint a színésznek mindent technikából kell eljátszania, de soha nem szabad azonosulnia a szereppel – ezzel együtt ráadásul mélyen lenézte Sztanyiszlavszkij színészi módszerét. A férfi-nő, angol-amerikai, tudatos művész-érzéki nő ellentétpár így egy szakmai jellegű konfliktussal is bővült, ami tovább színezte az amúgy is izgalmas filmet. Aztán persze, ott van még Monroe és a nála hét évvel fiatalabb Clarke afférja…

Williams elbűvölő alakítása mellett persze, szólni kell Kenneth Branagh Lawrence Olivierjéről is, akibe látható élvezettel bújt bele a jól ismert színész-rendező. A stábban rajta kívül is ismert arcok, ráadásul igen jó színészek bukkannak fel, mint Julia Ormond (Vivian Leigh), Judi Dench (Sybil Thorndike) vagy Emma Watson (ruhás lány). A Katedrális című minisorozatból ismerős Eddie Redmayne (Clark) korrekt ‘tipikus angol srácot’ hoz, semmi különös, csak hiteles. Asanisimasa: 8/10

Szerintem minden idők egyik legviccesebb, egyben legszomorúbb westernje a Halott ember. Teljesen egyedi, különleges, mégis a legutolsó kockáig kiérlelt, kiforrott és átgondolt produkció, Jim Jamusch egyik mesterműve. Bill Blake (vö: William Blake), a szegény kis clevelandi könyvelő Vadnyugat legtávolabbi zugában, a Machine (Gép) nevű porfészek Dickinson Művek nevű üzemében kap munkát, de amikor hosszas vonatozás után megérkezik, csalódottan veszi tudomásul, hogy az állást már betöltötték. Elkeseredésében italba fojtaná bánatát, azonban egy papírvirág-árus lánnyal történt affér megváltoztatja életét. A boldog éjszaka után azonban rájuk tör a lány hajdani vőlegénye, mellesleg Dickinson úr fia, akit a hálószobában kirobbanó tűzharcban Bill halálra sebez. Sajnos, közben a lány is meghal, saját testével fogta fel a Dickinson fiú Billnek szánt golyóját. Bill végtelen szomorúságában és a Dickinson által felbérelt gyilkosoktól üldözve, egy Senki nevű indián társaságában menekülésre adja fejét…

Jarmusch ismét a road-movie formáját választja, ezúttal Bill Blake történetéhez, ami nem más, mint út a halálba. Egyik legspirituálisabb filmje ez a rendezőnek, melyet át meg átszőnek főszereplője által is megidézett Blake verseire való utalások (virág, bárány/őzgida, stb.), az indián gondolkodás pszichedéliától sem mentes szellemvilága, a western műfaji elemei (fejvadászok, az arizonai sivatag, párbaj, kocsma, stb.), de mindez koherens egységben. Számomra egy korabeli (tehát XIX. század végi) dokumentumfilm képzetét kelti, ha lett volna már efféle műfaj, sőt egyáltalán film akkoriban, így a némafilmes westernekre tudok csak asszociálni. Archaikus, autentikus és hiteles a fekete-fehér, egy percig sem jutott eszembe, hogy a film 1995-ben, a színes, szélesvásznú film korában készült.

Bár a halál filmje a Halott ember, és az utolsó, folyón és tengeren, tehát a halál archetipikus jelképein játszódó jelenetek már igen súlyosan mélabúsak, a film első négyötödét mégis valami furcsa groteszk, olykor kifejezetten bizarr humor jellemzi. A kezdő jelenetben Bill ül a vonaton, mely száguld Nyugat felé, ahányszor álomba merül, minden ébredésnél más emberek ülnek körülötte. Egyszer éppen a mozdonyvezető ül vele szemben – miközben a vonat tovább száguld. Dickinson sosem beszél szemtől szemben Billel, de más emberekkel sem, csak ha rájuk fogja puskáját, azonkívül a fal mellett álló kitömött medvéhez intézi szavait. Szinte geil melodrámaként indul a film, melyet Jarmusch egy virtuóz módon szellemes lövöldözéssel zár gyorsan rövidre. Később a Senki által közvetített indián hitvilág és az egyre férfiasodó Bill közötti ütközések bizonyulnak humorforrásnak. Johnny Depp tökéletes választás Bill Blake szerepére, hiszen ekkor még szinte lányos arca törékenységet, álmodozó tekintete melankóliát sugall, de egyben, főleg már arcfestéssel valami határozott vadság is van benne. Méltó partnere a joviális Senki szerepében a kövérkés Gary Farmer. Az üldözők között Billy Bob Thornton, Iggy Pop, Lance Henriksen, valamint Gabriel Byrne, John Hurt és a veterán westernlegenda Robert Mitchum adnak jelenlétükkel további súlyt a filmhez.

Némafilmként is hatna Jarmusch melankóliája, de Neil Young egy szál torzított gitárjával, mint hangulatilag meghatározó erejű zenei kísérettel válik igazán unikális élménnyé a Halott ember. Asanisimasa: 10/10