asanisimasa

Van egy olyan érzésem, hogy Martin Scorsese igen túlvállalta magát e filmmel. Túl nagyra szabta a tablónak szánt vásznat, és nem igazán tudta valós tartalommal megtölteni azt. Vannak markáns motívumok, szép karakterek, még talán valami drámai íve is akad, azonban még mindig túl sok a fehér folt: ide aztán felpepecselt sok-sok színes izét, melyek úgy vannak ott, hogyha nem lennének, nem is hiányoznának. Egy történelmi tablónak márpedig az lenne az értelme, hogy rá egy adott kor, korszak szinte teljes palettája felfestődik, hogy a néző egyetlen pillantással átfogva, mintegy teljes képet kapjon róla. Ez a kép persze, a valóságban sohasem lehet teljes, de legalább az illúzió meg kell legyen.

A New York bandái New York, az éppen bimbózni kezdő későbbi metropolis XIX. század közepi állapotát hivatott ábrázolni, mikor Manhattant különböző bandák uralták, egymással állandó pénzügyi, becsületbeli, de főleg vallási és etnikai konfliktusok szülte háborúskodásban. Érdekes módon, olaszokról szó sincs, tán még ekkor nem érkeztek meg? Mindenesetre, a botránykövet itt az otthoni éhínség elöl menekülő katolikus írek jelentik, akiket nem igazán akarnak befogadni az őket csupán néhány évtizeddel megelőző “bennszülöttek”, a protestáns angolok. Vezetőjük, Hentes Bill nagy és kemény arc, kezében tartja a negyed ügyeit. Fizet neki lengyel, kínai, mindenféle angolszász, és még az írek is (de hol vannak az olaszok?? a zsidók????). Csak a Döglött Nyulak állnak ellen, élünkön vezetőjükkel, a rendíthetetlen hitű Vallon pappal. A nagy összecsapásban aztán Hentes Bill lekaszabolja Vallon papot, annak fia szeme láttára, amit a fiú nem felejt. Felnőve bosszút áll. Közben kitör a polgárháború, rekvirálások folynak, besoroznak mindenkit, eltörlik északon a rabszolgatartást, stb., stb. Az ifjabb vallon felnőve beáll Billhez csicskának, de egyre feljebb küzdi magát, mígnem elér Bill kőkemény szívéhez is. Ez lenne az ív. Ami viszont közben van, az a pacsmagolás.

Viszont Scorsese nagyon tud atmoszférát teremteni, annyi szent. Ezúttal némi humort is felfedezni vélek, ami nem nagyon jellemző a busa szemöldökű mesterre. Méghozzá valami fura groteszk-félét, kicsit Brecht Koldusoperája jut eszembe, kicsit anakronisztikusan Bosch és Brughel képei, illetve a reneszánsz commedia dell’arte világa, márcsak ezért sem jön le nekem a történelmi tabló, miközben nyilvánvalóan ennek festése Scorsese szándéka. Amúgy ez illeszkedik is szervesen életművébe, melyet a kezdetektől átsző New York lényegének keresése, vagy megfogalmazásának igénye. A nevek, a bandák elnevezései, bizonyos akciójelenetek szinte nevetségesen bumfordiak, igen éles kontrasztot képezve a vérben tocsogó, explicit erőszakkal, ami a film másik fő vonulatát képezi. Éktelenül, szinte már csiricsárén színes a film, ezt csak úgy mondom, ehhez a filmhez végül is, éppen így illik.

Leonardo Di Capriót (ő Amszterdam, a Vallon-fiú) viszont nem láttam még ilyen semmilyennek. Szegény Daniel Day-Lewis (Hentes Bill) így jobbára méltó partner nélkül marad, pedig ő igen komoly, összetett figurát épít ehhez a filmhez. Sajnos, hiába. Még Cameron Diaz (ő egy enyves kezű kurvát játszik, aki majd Amszterdam szeretője lesz) is jobb Di Capriónál, bár nem áll jól neki a vörös haj. Van még rengeteg karakter, melyek kibontására, de legalább néhány erőteljes vonással markánssá tételére lenne hely is, meg idő is, ám ők elvesznek ebben a rengetegben. Néha Scorsese feledkezik meg róluk, néha a színészek nem tudják, mit csináljanak. A legrosszabb, hogy ilyenkor semmit nem csinálnak, márpedig itt leginkább ez van. Marad tehát a látvány (Michael Ballhaus dolgozik, mint a güzü), melyben látunk dolgokat, de koherens történet híján ez csak olyan, mint a július 4-i tűzijáték. Bár ott tudják a népek, miért van… Viszont ez a sima bosszúfilmhez elégséges cselekmény, ekkora körítéssel csupán csicsapicsa bűbáj, de nem történelmi tabló. Asanisimasa: 5/10

Amire már nincsenek szavak, azt dalban, táncban próbálja megfogalmazni a mai napig is működő, hírhedt észak-koreai koncentrációs-tábor, Yodok néhány menekültje. A próbálkozásról a lengyel Andrzej Fidyk, norvég segítséggel készített megrendítő erejű dokumentumfilmet. 

Amit tudni illik…

Korea, több mint háromezer éves történelmének majdnem teljes egészében (ekkora távlatokban elhanyagolható ideig tartó néhány külföldi, elsősorban japán megszállástól eltekintve) egyetlen, önálló ország volt, egészen 1945-ig. Ekkor a második világháborút követő nagy osztozkodásban a félszigetet az oroszok és az amerikaiak nemes egyszerűséggel, a 38. szélességi kör mentén kettévágták, az északi rész Szovjetunió (és Kína) befolyása alá került, míg a déli területet az amerikaiak felügyelték. Ez volt a koreaiak saját „trianonja”, amit viszont lényegesen jobban megszenvedtek, mint például mi a miénket. 1948-ban mindkét országrész kikiáltotta saját függetlenségét, s míg a déli a „bűnös kapitalizmus mocskában” mára odáig jutott, hogy a világ gazdaságában is komoly tényezőként szereplő, amolyan high tech „bezzegországgá” vált, addig az északi „Népi Demokratikus Köztársaság” a legsötétebb személyi kultuszt konzerválta a világ utolsó, még lábon maradt sztálinista diktatúrájában. Már az ország hivatalos elnevezésének elemei is hazugságok, külön-külön és egyben az egész is. Észak-Korea sem nem népi, hiszen az örökös elnöknek, „a kedves vezetőnek”, a mára már minden bizonnyal halott Kim Ir-szennek családja kezében van minden, az összes embertől a legutolsó fűszálig, sem nem demokratikus, és így köztársaság sem. Tipikus totalitárius és autokratikus diktatúra, elképesztő méretű személyi kultusszal. A 22 milliós ország 90%-a éhezik, és próbál élni a mesterségesen fenntartott legsötétebb szellemi és anyagi nyomorban. Az ország vezetői több mint egy milliós hadsereg és a szintén óriási létszámú titkosrendőrség felügyeletével szigorú és kegyetlen rendet tart: a rendszer vélt ellenségeit azonnal és kíméletlenül veti olyan, sok tekintetben a náci haláltáborokat is meghaladóan embertelen koncentrációs lágerekbe, ahonnan élve alig jut ki valaki. Ezekben a táborokban mindennaposak a nyilvános gyilkosságok, embertelenül durva bántalmazások, erőszakos magzatelhajtástól a többhetes mozdulatlan gúzsba kötött sötétzárkába záráson vagy különböző vegyi alapú agymosáson át az elviselhetetlen éhezés okozta kannibalizmusig. A mai nap is több mint kétszázezer embert fogva tartó Yodok a legnagyobb az ilyen táborok közül.

Dalol a láger

Jung Sun-san színházi rendező 1994-ben tudott megszökni Yodokból, ám ezért igen súlyos árat kellett fizetnie. Szökése után szüleit kivégezték. Hosszas és kanyargós kerülőutakon jutott Dél-Koreába, ahol végre a szabadság, a jólét és mosolygós emberek vették körül – Észak-Koreában még mosolyogni is tilos! Nem bírván azonban szabadulni gyerekkori emlékeitől, úgy határozott, hogy összegyűjti a színházi művészetekben jártas észak-koreai menekülteket, akik szinte mindannyian Yodokból, illetve más koncentrációs táborokból szöktek meg és megpróbálnak egy musicalt színpadra állítani, melyben kitáncolhatják, kiénekelhetik magukból az átélt, a külvilág számára elképzelhetetlen szenvedéseket. A darab elkészült, és hiteles észak-koreai himnuszok, csasztuskák és indulók mellett újonnan írt dalokkal, és a szörnyűségeket expresszív, sőt explicit módon megjelenítő koreográfiában be is mutatták. A Yodok története című musicalből jó néhány igen érdekes részletet is láthatunk a Yodok története című filmben, mely azonban elsősorban mégis inkább az alkotók, a túlélők elbeszéléseire hagyatkozva hívja fel a figyelmet az Észak-Koreában tapasztalható szörnyűséges emberi jogi anomáliákra.

Üzenet a palackban

Talán nem véletlen, hogy éppen egy lengyel dokumentumfilmes figyelt fel e témára, hiszen Andrzej Fidyk is élt át diktatúrát hazájában, még ha nem is olyan súlyosat, mint a Kim-dinasztiáé, valamint a német náci Yodok, vagyis Auschwitz is Lengyelország területén található, mintegy örök mementóként. Filmje azonban leginkább üzenet csupán egy végtelen óceánba dobott palackban, egy magányos segélykiáltás, hiszen bár hencegjen a sztálinista ország egyenesen egy atomcsapással, még ez is kevés egy ellene kiálló határozott nemzetközi fellépéshez. Az egyszerű halandó tiltakozása továbbra is veszélyes aknamunka, mint amit a filmben Lee Min-bok, a disszidens hajdani tudós végez: gázzal teli léggömböket ereget a demilitarizált övezet határáról észak felé, megrakva kosarukat propagandaanyagokkal, így juttatva információhoz az otthon maradottakat. Illetve ilyen filmet készít, mint ez is, hátha elindít valami olyan folyamatot, ami által végre változik valami Észak-Koreában is. Asanisimasa: 8/10

Nincs a világon talán még egy olyan óriási szimbolikus erővel bíró, emberkéz alkotta építmény, mint az isztambuli Boszporusz-híd. Nemcsak két kontinenst köt össze, hanem két eltérő, sokszor ellentétes kultúrát is. A török Asli Özge, a hídon megszokott állandó dugóban vánszorogva, három tipikus mai török életsorsot mutat be filmjében. 

Két világ határán

Törökország, már földrajzi helyzetéből adódóan is igen problematikus pontja a Földnek. Két világ határán fekvő igen nagy és igen népes ország, ebből fakadóan állandó ütközési és kapcsolódási pontja is rengeteg dolognak. Így van ez a történelem kezdete óta, de főleg azóta, hogy a múlt század elején, Kemál Atatürk reformjaival a hajdani kiterjedt birodalomból, a középkori iszlám szultánságból egyszerre a keresztény és kapitalista Európa felé tendáló, ám az európai mércéhez mérve igen fejletlen gazdaságú, társadalmú köztársaság vált. A helyzet azóta változott, de messze nem olyan mértékben, mint az optimális lenne. Törökország még mindig csak ácsingózik a „gazdag és boldog” Európai Unió felé, miközben katonailag már teljesen beépült a NATO-ba és a jobban élő európai országokban már sokadik generációs, „bennszülött” törökök képeznek valódi, statisztikai tényezővé vált nemzeti kisebbséget. Eközben az országon belül egyre erősebbek az iszlám restauráció, hovatovább, fundamentalizmus hangjai. Isztambul és a keskeny Földközi-tengeri partsáv viszonylagos gazdasági, társadalmi és kulturális fejlettsége éles kontrasztot képez a belső-középső és a keleti országrészek (szintén relatív) elmaradottságával. Égető gondokat jelent az évszázados nemzetiségi konfliktusok megoldatlansága a kurdokkal, illetve az örményekkel kapcsolatosan. A 12 milliós (!!!) Isztambul tipikus megapolisz, annak összes nyűgével, bajával, ami amellett, hogy Európa egyik legizgalmasabb városa, élénk kulturális, üzleti és társadalmi élettel, elképesztően színes forgataggal, ugyanazokkal a gondokkal küzd, mint bármelyik világváros: munkanélküliség, elszegényedő, szlömösödő kerületek, állandó közlekedési káosz, folyamatos küzdelem az életért. Az óriás-város egyik fele Európában van, a másik Ázsiában, ami elválasztja a két részt, az a „vizesárok”, a Boszporusz-csatorna, ami pedig összeköti, az a rajta átívelő, hatalmas híd.

Az ötlet

Úgy képzelem, az Emberek a hídon ötlete akkor pattant ki a tévés berkekben ismert rendező fejéből, amikor autójával billiomodjára vánszorgott a Boszporusz-hídon (törökül: Boğaziçi Köprüsü) állandósult dugóban, az elegáns, nyugati parti villák felől a keleti parti belváros felé. Bámészkodik, elmélkedik e csodálatos híd óriási távlatokat nyitó szimbolikáján, közbe látja a hídon, a kocsik között, állandó életveszélyben rózsát áruló utcagyerekeket, látja a forgalmat felügyelő közlekedési rendőröket, és látja, sőt hallja a taxisofőrt, amint mobiltelefonján feleségével perlekedik. Valószínűleg Özge azt gondolta, hogy e híd, és ez a hozzá szorosan köthető három életmód, életsors kiválóan mintázza a jelenkori Törökország állapotát, távlatait és lehetőségeit. A film alapvetően dokumentumfilmnek indult, a három szereplő önmagát játssza, kivéve a rendőrt, akit annak testvérbátyja formál meg, aminek oka a török közszolgálatokat szabályozó 657-es számú törvény, melynek értelmében tilos közszolgálatot végző török állampolgár (pl. rendőr) filmen való megmutatása.

A forma

Az Emberek a hídon persze, nem vált ettől fikcióvá, műfaja továbbra is inkább dokumentumfilm, melynek bizonyos elemei, törvény adta kényszerűségből, meg lettek rendezve. Ennek ellenére, kétség sem férhet hozzá, hogy minden szempontból hiteles és valós életképeket láthatunk, melyeket dramaturgiailag és gondolatilag a híd kapcsol össze. A fikciós jelenetek elsősorban Murat, a rendőr „történetét” mutatják be, azonban azok hitelét sem érdemes kérdőre vonni, hiszen Muratot saját bátyja „alakítja”. Az azonban érvényes az egész filmre, hogy óriási tragédiákról nincs benne szó, csupán valódi, hús-vér emberek mindennapi élethelyzeteit villantja fel, s ezekből kaphatunk reális képet a mai Törökország törökjeiről. (Pontosabban, közülük csupán háromról.) Mindenki végzi a dolgát. Murat jogosítványokat, forgalmit kér, ha kell, büntet, ha kell, figyelmeztet. Ellenáll (vagy sem) az esetleges korrumpálásnak. Otthon interneten csetel csajokkal (modern), céljai azonban távlatiak (hagyományos). Umut, a taxis éjt nappallá téve robotol, hogy teljen új lakásra. Az ő élete is jellegzetes dolgokat villant fel a filmben, mint ahogy a rózsát áruló, de rapper-karrierről álmodozó Fikret sorsa is: az álmok, vágyak és remények jelentik a mai törököknek a boldogságot, megvalósulásuk azonban messze van, mint Európa. Amely ott van, a túlparton – ám mi mégis csak itt toporgunk a hídon, már nem Ázsiában, de még nem Európában, a dugóban. A film jó ötlet egy dokumentum-sorozatra, de így, csupán három életsorsra korlátozva azonban kissé szűk keresztmetszetet ad. Asanisimasa: 6/10

Engem hidegen hagy a baseball, felelve mintegy virtuálisan a filmben többször feltett kérdésre; egész egyszerűen fogalmam sincs szabályairól. Legalábbis annyira semmiképpen, hogy egy mérkőzést legalább értelmezni tudjak. Annyit jegyeztem meg, hogy van egy olyan ütés, amikor kivágják a labdát a stadionból, ez egy nagy trüváj, kb. mint a fociban a 16-os sarkából félfordulattal, kapásból a hosszú ficakba vágni a bőrt. A nagy baseball-ászok ezt egymás után többször is megcsinálják, ezért aztán baromi sok pénzt keresnek. Viszont van egy jó mondás, ami igen szimpatikussá teszi e sportot: “A baseball 90%-ban észsport, a másik fele azonban komoly fizikai erőt kíván…”

A Pénzcsináló című film főszereplője, a Brad Pitt alakította Billy Beane hajdan tehetséges játékos volt, akinek azonban a döntő pillanatban mindig megremegett a keze. Játékos-pályafutása után az Oakland Athletics játékos-menedzsere, kvázi csapatfőnöke lett, és az amerikai baseball történetének egyik legnagyobb győzelmi sorozatát érte el egy fiatal közgazdásszal kialakított forradalmi szisztémájának köszönhetően.

A film élvezetéhez tényleg nem szükséges baseball-rajongónak, vagy -szakértőnek lenni, elég csak annyit tudni, hogy a játék élvezete mellett igen komoly sport a játékosok, a csapatok és a meccsek különböző statisztikáinak böngészése is. Billy Beane a Yale-en végzett statisztikus-közgazdász geek-haverjával, Peter Branddel éppen erre a számmisztikára gyúrt rá, rájőve, hogy a hagyományos rendszerben a nagynevű és horribilis árú játékosok kevésbé érik meg a pénzüket nettó sportteljesítményben, mint a relatíve noname, így lényegesen kevesebbet érő, ám ettől még tehetséges játékosok. A csapat konzervatív tanácsadóinak legnagyobb megrökönyödésére eladta az A’s összes sztárjátékosát és helyükre névtelen senkiket szerződtetett. Persze, a film hollywoodi, a sport pedig ízig-vérig amerikai, így sejthetjük a végkifejletet… és minden ennek megfelelően alakul, csak éppen nem teljesen úgy, ahogy várnánk. De hogyan lehet egy ilyen bajolin- és izzadtságszagú öltözőfilmből izgalmas, feszültséggel teli filmet készíteni? Lehet-e egyáltalán? E film a példa rá, hogy igen.

Ha azt a sztorit mondjuk, olyan kvalitású forgatókönyvíró írja, mint Aaron Sorkin (Michael Lewis könyvéből, Steven Zaillian és Stan Chervin segítségével), aki már -egyebek mellett- olyan hasonlóan dögunalmas témából, mint a Fehér Ház hivatalnokainak hétköznapjai (Elnök emberei) is képes izgalmas, vicces és szórakoztató, sok évadot megélt tévésorozatot kreálni. Ez a baseball-menedzseres film sem lett tehát rossz, főleg nem abban a tekintetben, hogy szinte teljesen figyelmen kívül hagyja magát a baseballt, mint sportot, és az általa tálcán kínált dramaturgiai ziccereket. A Philip Seymour Hoffmant Oscar-hoz segítő Truman Capote-életrajzzal határozottan debütáló Bennett Miller (Hoffman itt is jelen van a végtelen szerénységgel elővezetett edző figurájában) végig sikeresen koncentrál Beane szellemi szabadságharcára, avagy jó értelemben vett unortodox szisztémájának sikerre vitelére. Brad Pitt komoly segítséget nyújt ehhez, hiszen egy pillanatig sem a Brangelina nevű celeb-intézmény egyik fele jut róla eszünkbe, hanem az a karakter, akit játszik. Ez, ebben a szituációban ó-r-i-á-s-i színészi teljesítmény. Nagy találmány mellé Jonah Hill (Peter Brand), akinél kevés geekebb geek jelent meg filmvásznon eddig – párosuk működik, a küzdelmük maga mellé állít, a film hat. Kétségünk sincs afelől, hogy az unortodoxoknak van igaza, persze, egy baseball menedzser lényegesen kevesebb kárt tud okozni, ha téved, mint pl. egy unortodox pénzügyminiszter… Ráadásul, Beane még szimpatikus is. Arról nem vagyok viszont meggyőzve, hogy Beane magánéletét feltétlenül ennyire bele kellett vinni a filmbe, valamint a mellékalakok kaphattak volna -mondjuk ehelyett- kicsit nagyobb teret. Asanisimasa: 7/10

Roland Emmerich ezúttal is odakent mindent a vászonra, nem spórolt se pénzen, se paripán, se fegyvereken – azonban most nem rombolt, hanem épített. I.Erzsébet angol királynő korát teremtette meg a filmvásznon, a tőle eddig is megszokott, aprólékos minőségben, az apropó azonban nem a szűz (itt ráadásul nem is annyira szűz) királynő története, hanem egy sokat emlegetett teória volt, miszerint lehet, hogy William Shakespeare műveit nem is az amúgy korában ismert színész-rendező Shakespeare, hanem egy ismeretlen és igen jótollú, azonban valódi kilétét magas származására és pozíciójára való tekintettel minden eszközzel titkoló író vetette papírra. Az Anonymous az ő története.

Szerintem mindez hitkérdés, a lényegen, mármint Hamlet, III. Richárd vagy éppen Puck történetén vajmi keveset változtat, hogy írója William volt, Stratford-upon Avonból, valamelyik kortárs kolléga, Marlowe, vagy Jonson, vagy éppen Oxford grófja, bizonyos Edward De Vere volt. Az általánosan mégis Shakespeare-nek, (vagy ennek a Shakespeare néven tisztelt intézménynek) tulajdonított drámák, tragédiák és vígjátékok mélységeit és magasságait még csak közelről sem érinti ez a méltatlan tyúkper, így Anonymous (itt John Orloff által amúgy alapos oknyomozó újságírói munkával összeszedett) története sem több egy afféle vitatott alapokon nyugvó bulvársztorinál. Főleg, hogy Emmerich szemlátomást hisz az “összeesküvés-elméletnek”, hiszen Shakespeare figurája nála egy üresfejű csepűrágóé, viszont Jonson és Marlowe már legalább tudnak írni, Edward gróftól viszont teljesen elalél. Mondom még egyszer, nincs bizonyíték arra, hogy Shakespeare-nek tulajdonított műveket ne Shakespeare írta volna, mint ahogy ennek ellenkezőjére sem. A film viszont hangsúlyosan azt sugallja, hogy Shakespeare egy senki – ami legalábbis így, ebben a kontextusban nem bizonyított. Ha ezt egy akármilyen bulvár hírműsorban adják le, az azonnal bukta lenne…

Kicsit így, látványos moziformátumban is az. A történet meséje kissé kusza,  amellett, hogy egyoldalú is, a karakterek sematikusak, korabeli festményekről lekopírozottak, viszont ahogy a kort Emmerich megteremti, az tényleg lenyűgöző. A kérdés, hogy csak ezért megéri-e a filmet megnézni? Szerintem nem. Asanisimasa: 4/10

A munkanélküli, özvegy Joseph végzetesen elcseszte életét. Az emberi kapcsolatok elől elzárkózik, a konfliktushelyzeteket kizárólag erőszakosan képes kezelni. Iszik. Legjobb barátja rákban haldoklik, egy este pedig a vak dühében másik társát, a kutyáját rúgja halálra. Egyik szokásos napi balhéból menekülve a mélyen hívő Hannah jótékonysági butikjában talál menedéket…

Előzmények

A 2011-es Sundance Fesztiválon (a világ legjelentősebb független filmszemléjén) nagy feltűnést keltve bemutatkozó Tirannoszaurusz című film nem csak úgy, minden előzmény nélkül pattant ki az eddig főleg színészként ismert brit Paddy Considine agyából. 2007 januárjában mindössze egyetlen nap alatt vették fel a Dog Altogether című kisfilm jeleneteit a skóciai Glasgowban, a „hamar munka” aztán olyan jól sikerült, hogy még ugyanabban az évben vagy féltucat komoly fesztiválon nyert különböző díjakat. A kisjátékfilm sztorija nagyjából ugyanez, mint e filmé, szereplői, sőt, az őket alakító színészek is jobbára ugyanazok, csupán némelyik hátrébb szorult, más pedig az előtérbe került. Még a helyszín is ugyanaz, csak éppen nem Glasgow, hanem Leeds. Ködös, nyirkos, szürke angliai külváros. Jellegzetes sorházak, jobb, rosszabb és igen rossz életkörülmények között élő polgárok, de egyöntetűen primitív, erőszakos életvitel. Annyi biztos még, hogy Considine-nek már régóta valami igen komoly baja lehet a kutyákkal…

Paddy Considine

Hogy az elsőfilmes rendező és sokszorosan díjnyertes színész mennyire nem lehet egy egyszerű eset, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy boldog (?) feleséggel és három gyerekkel a háta mögött, 36 évesen diagnosztizálták nála az autizmus egyik enyhébb, kommunikációs és egyéb szociális zavarokban megmutatkozó formáját, az Asperger-szindrómát. A diagnózist Considine úgy kommentálta, hogy akkor ezek szerint nem lehetett véletlen, hogy annyi időt töltött a körülötte észlelt hangok, fények, a tárgyak formái és textúrái által hordozott üzenetek megfejtésével… Ehhez képest Considine zenészként, színészként és Shane Meadows ismert brit filmes állandó alkotótársaként egész jól elkommunikálgat környezetével, hiszen kommunikáció nélkül lehetetlen bármilyen társas alkotómunka. Első (nagyjátékfilmes) rendezése sem egy félresiklott, zavarodott elme világát mutatja.

Világos, letisztult forma

A Tirannoszaurusz nincs másfél óra, tehát túlbeszéltnek semmiképpen nem mondható alkotás. Leeds amolyan ipari nagyváros, telistele az ipari válság közvetlen elszenvedőivel, a munkanélkülivé lett hajdani gyári munkásokkal, akik jobb híján a pubokban ütik el segélyeiket és egymást. A külvárosok levegős, hajdan élhetőnek gondolt, ma már szinte elgettósodott telepek, melyeket a közmondásos angol időjárás még taszítóbbá tesz. Considine (és Erik Wilson operatőr) levegős, világos, minden „csúnyasága” ellenére mégis esztétikus képekben ábrázolja ezt a környéket. Ismeri a zugokat, sarkokat, tereket és házakat, de azt nem akarja, hogy mi is odavágyjunk. Ugyanez a levegős, világos, célratörő attitűd jellemző a cselekmény szövésére is. Sűrű, balladisztikus sodra egy percnyi lazítást sem enged, örvényként szippantja bele a nézőt a brutális végkifejletbe.

Joseph

Joseph, a magának való, sanyarú sorsa által antiszociálissá vált középkorú özvegyember a főszereplője ennek a filmnek, ahogy a fent említett előzményének is. Mindkétszer Peter Mullan egzakt alakításában jelenik meg ez a sprőd, morc és mogorva figura. Joseph szűkszavú, s ha beszél, akkor is csupán kutyaugatásszerű tőmondatokban szólal meg. Ebben érezni egyedül a rendező Asperger-szindrómáját, ha egyáltalán. Joseph szókincséről, de személyiségének brutalitásáról is eleget mond el az, hogy a film első negyedórájában több ’fuck’ hangzik el, mint Tarantino teljes eddigi életművében.

Fordított megváltás

Joseph megváltásához a mélyen vallásos Hannah-val (Olivia Colman megrázóan hiteles alakítása) való találkozása vezet el, de nem úgy, ahogy talán sejthetnők. Hogy hogyan, az legyen a film titka, ne fosszuk meg magunkat a katarzistól. Considine hőseit a magasba emeli, de közben a nézőt a földre rántja le, hogy csak úgy koppan(unk). Mindenki. Minimalista stílusú, ultra-brutális balladájában minden bűnös elnyeri méltó büntetését, ám valahol mindenkinek meg is bocsáttatik. Csak úgy, ahogyan ez már az igazán nagy történetekben lenni szokott… Asanisimasa: 9/10