asanisimasa

Abban mondjuk van valami vicces, hogy a Török végre eljutott Isztambulba… Aztán ennyi is, az Isztambul nem igazán vicces film, de kitűnően prezentálja a mai magyar film állapotát. Egy játékfilm ma, Magyarországon szinte csak hosszas huzavona után készülhet el az ezer részletben csepegtetett, szinte semmire sem, csak ad hoc foltozgatásra elegendő támogatások, valamint a kényszerűségből bevont külföldi partnerekkel való munka nehézségei, és még sok más buktató miatt. Tudok olyan élőszereplős magyar játékfilmről, amely több mint tíz (!) év alatt készült el, ezalatt nemcsak a szereplők öregednek, ne adjisten meghalnak, hanem a külső helyszínek is változnak – csoda, hogy egyáltalán be lehetett fejezni. Az Isztambul című film azért nem ilyen, hiszen elkészülhetett néhány év alatt… Így is vannak benne azonban olyan jelenetek, melyek esetleg furcsán hatnak már a mai nézőnek: a “Lipót” például már régen bezárt, és mondjuk dohányozni sem ér ma már a kocsmákban, és még sorolhatnám. Nem hiszem, hogy Török Feri ennyire ne lenne járatos az aktuális közéletben, biztosan jár kocsmába, amúgy is, és amikor kivonul forgatni (az amúgy fantasztikus hangulatot árasztó) Lipótra, csak feltűnik neki, hogy néhány szekuson kívül már csak a dudva nő a csodás parkban…

Amúgy tudni vélem, hogy Török Feri járt már Törökországban, s az ismeretes Moszkva tér-béli amszterdami kirándulás is Feri életében valójában Törökország volt, így ez a mostani, vagy 15 évvel későbbi kirándulás éppen annyi személyességet visz a történetbe, mint amennyi eddigi filmjeit is jellemzi, mintegy fő erényként. Feri amolyan tipikus korosztály-filmes, mindig annak a korosztálynak egy jellemző problémájával foglalkozik, amelyikbe maga is beletartozik. Ez most éppen a negyveneseké, tekintve, hogy ő maga is sikerrel töltötte be tavaly ezt a szép kort. A legnagyobb siker, a méltán kultstátuszba került Moszkva tér még tulajdonképpen vizsgafilmnek tekintendő, s még egy visszapillantás a rendszerváltás idejére – ebben a mai napig az egyik legjobb. Az elkövetkezendő játékfilmek (Szezon, Overnight) viszont már igazán up to date-ek. A következő kevert műfajú Apacsokat, a Koccanást és a többi tévéjátékot, kisfilmet én útkeresésnek, kísérletezésnek, illetve, jó értelemben vett “munkavégzésnek” fogom fel, ezzel az Isztambul című filmmel viszont visszatért saját nemzedékéhez.

A téma az elhidegülő kapcsolatok, felbomló házasságok, melyek éppen a negyvenesek fő problémagócai. Egy átlagos házasság megköttetett a férj és feleség húszas éveiben, majd jönnek a gyerekek, aztán karrier, és hipp-hopp, már túl is lendültünk a negyedik ikszen. A gyerekek felnőttek ezalatt, ők már nem tartják össze apát s anyát, aztán ott van a karrier, nemsokára kapuzárási pánik, satöbbi. Katalin (Johanna ter Steege), amikor megtudja, hogy építész-professzor férje (Lukáts Andor) megcsalja egyik tanítványával, röpke idegösszeomlás után, hirtelen döntéssel Isztambulba utazik, ahol talán megtalálja belső békéjét…

Miért pont Isztambul? A válasz: csak. Persze, lehet hogy elhangzott a filmben egy erre utaló félmondat, amin átsiklottam, de nekem nem hiányzik az indoklás. Csak. Pillanatnyilag Katalin számára ez tűnt a legjobb ötletnek, ami viszont abszolút hiteles is, hiszen megnézném magamnak azt az idegösszeomlásos pácienst, aki egzakt módon el tud számolni minden egyes döntésével. Amúgy sem elsősorban sztorizgatós mozi ez, hiszen a cselekménye nem sokkal több a fenti egy mondatnál. Inkább egyfajta külső-belső road-movie, amely során Katalin feldolgozza a széthulló házasságának traumáját, s a végén talán még a kiutat is megtalálja.

A budapesti jelenetekkel semmi különösebb bajom nincs, Török lényegre törő céltudatossággal mutatja be Katalin családját, az elhidegült érzelmi szálakat, a közönyt, vagy éppen ideges, kötelességtudatból fakadó aggodalmat. Egyedül a fia, Zoli (Varga Norbert) ápol még valódi kötést anyjához, de benne is legalább annyi a düh, mint a féltés.Nem véletlen, hogy mindazt, amiben hiányt szenvedett odahaza, az odafigyelést, kíváncsiságot Isztambul joviális és barátságos törökjei között találja meg. A film nagyobb részét kitevő isztambuli jelenetek hitelesen idézik meg a város kulturálisan és etnikailag különböző hangulatait, egésze  minimális a turisztikai film-feeling (főleg a kappadókiai jelenetben), de azt is megoldja Garas Dániel ügyes fényképezésével. A film ott botlik picit, hogy az odautazás része eléggé elnagyolt. Nemcsak az utazás-élmény elengedhetetlensége miatt lett volna érdemes picit cizellálni a Balkánon stoppal való átkelés vélhető izgalmait, hanem Katalin lelki útjából is “hiányzik” ez a szakasz. Nem kell félni a kétórás filmtől, a művészfilmek kedvelői megszokták, sőt talán el is várják az ilyen hosszt, multiplexekben pedig szerintem amúgy sincs helye e filmnek.

Ettől függetlenül, az Isztambul így másfél órában is igazi felnőttes film Töröktől, mely finom eszközökkel mesél komoly személyes traumákról, ráadásul meri a romantikus/radikális megoldást is választani. A szép, tiszta, igazán emberi isztambuli hangulatok miatt kifejezetten ajánlatos megnézni, persze, csak annak, akit nem taszít ez a közeli, mégis nagyon más kultúra, illetve a magyar film, mint olyan. Asanisimasa: 7/10

A francia Emmanuel Mouret teljes eddigi életművét, így ezt a filmet is a szerelem pontos meghatározásának szentelte. Mi lehet az az egzakt, körülhatárolható, beazonosítható, leírható pont, pillanat, hangulat, érzet vagy érzület, amit átélve, amitől kezdve, vagy aminek okán azt mondjuk: szerelmes vagyok! Hogyan működik, mi hozza ezt létre?

A szerelem vajon mi?

Hogy a szerelem vajon micsoda, már a gondolatkinyilvánítás kezdeteitől egyik fő témája az emberiségnek. Talán nem véletlen, hiszen alapvető szerepe van a fajfenntartásban. Már a kőkori barlangrajzokon is láthatunk szerelmi vággyal látványosan telt férfit, különböző női alakokat, melyek körvonalaiban a szerelem iránti vágy mutatkozik meg. Amióta az írásbeliség létezik, abban is a szerelem az egyik legfőbb téma. A legkorábbi történetekben, ha nem a szerelem beteljesítése a cél, akkor éppen az valami nagyon nagy szörnyűség kirobbantója. Az alfa és az ómega. A zsidó vallás és a kereszténység szent könyvében, (sőt, innen eredve a Koránban is) mindig fontos helyet foglal el a szerelem témája, lásd Sába királynője, Énekek éneke és a többi. Már idejekorán megjelentek a különféle technikai szakkönyvek az arab háremek mindennapjainak elviseléséhez segítséget nyújtó Illatos kerttől a hindi Káma Szútráig, de arra, hogy mennyire nehéz megfogni, mi is a szerelem tulajdonképpen, azt jól mutatja, hogy még ma, a Gutenberg-galaxis végnapjaiban is jól megélnek azok a –jobbára színes, mélynyomott formátumban– kiadott magazinok, melyek különféle szerelmi praktikákban, történetekben, tapasztalatokban, illetve idevágó tanácsadás témájában utaznak. Halvány fuvallat, amitől a lélek szárnyra kél? Egy dallam? Egy szivárványszínekben pompázó fényorgia? Netán bolygók születését idéző, megsemmisítő, egyben teremtő erejű kataklizma? Esetleg heveny altesti vértolulás, vagy szebben mondva, őrült, állati vágy a szexre? Szimpla kémia? Pontos válasza erre Mouret-nek sincs, pedig A szerelem művészete már hatodik filmje a szerelem témájában, csupán egy találatot tud felmutatni, hogy s hogy nem…

Párok

Mouret érdeklődésének okaira derengő fényt vet, hogy filmjeiben mindig több, sőt, ez alkalommal igen sok párt láthatunk, szinte kivétel nélkül eléggé bibis szerelmi élettel. Vagy éppen szakítottak, vagy szakítás előtt állnak, vagy csak szimplán kihűlt a kapcsolatuk, de megszokták egymást és élnek egymás mellett, de már alig egymással. Szinte senki nem éli a szerelem magasztos pillanatait, ettől függetlenül mindenki azt keresi, kutatja, azon elmélkedik, összeesküszik, cselt vet és vihart arat. Vagy éppen vihart vetne, de dugába dől. Az egyiknek még párja sincs, s arról álmodozik, hogy barátnője felajánlja számára a pasiját. Amikor ez a képtelenség a valóságban is megtörténik, persze, elillan a szerelem. Aztán van olyan, hogy a nő az ágyban várja férjét epekedve, ám az inkább sörözni megy. Idősebbeknél meg van, aki még bírná, de van akinek, már a semmi is sok. Aztán, van, aki annyira vágyik a tökéletes szerelemre, hogy végül minden randiban talál valami hibát. Olykor viszont a legképtelenebb helyzetek sikerülnek legjobban – például, amikor egy randevúra a legjobb barátnőnket küldjük el. Mindenesetre türelem kell, nagyon sok türelem, ahogyan ez a filmben is elhangzik…

Szabad szerelem

Mouret filmjein átívelő jellegzetes motívum az ún. „szabad szerelem” mítosza. Többször előfordul, s ebben a filmben végül ez is lesz a fő konfliktusforrás, majd ebből teljesedik ki a szerelem meséje, hogy valakik annyira jó barátok, hogy a barátságot előbbre helyezik a párkapcsolatnál, és szexben hiányt szenvedő barátjuknak saját párjukat ajánlják fel szexpartnerként. Plusz kérdés: létezhet-e szex szerelem nélkül? A nyílt házasság, és egyébként is a szabados szexuális élet a problémafelvetésen túli filmbéli megjelenése automatikusan jelzi, hogy Mouret értékrendszere nem túlzottan konzervatív.

Papa mozija

A szerelem művészete mégis tipikus papa mozija, megengedve persze, hogy papa sem feltétlenül kőkonzervatív. Régi francia komédiákat idéző bagórágta hangú férfihang kommentálja végig ezt a habkönnyű, szórakoztató kis „igazikönnyedfranciás” filmecskét, hideg pezsgőtől száraz humorral, de egyébként is rengeteget dohányoznak a filmben, ami manapság jobban szemet szúr, mint annak idején, a „szabadságban”. De ettől még nem lesz senki sem forradalmi, sem régimódi. A film azonban annyira illedelmesen, olyan bájos szemérmességgel beszél akár még a legszabadosabb szerelmi együttlétekről is, hogy rendezhette volna e filmet mondjuk Roger Vadim is, még az „új hullám” előtt. Azonban ő inkább a szerelem tárgyát, a nőt kutatta a férfi szemszögéből, míg kései pályatársa, Mouret a szerelmet magát. A végén találat ott is, itt is, addig viszont türelem. Asanisimasa: 7/10

Sokkoló, brutális, megrázó. Ilyen és ezekhez hasonló erejű jelzőket dobálnak e film kapcsán, mely rám valahogy nem gyakorolt igazán mély benyomást. A Beszélnünk kell Kevinről ügyesen összerakott, esztétikus kaleidoszkóp egy furcsa, tragikusan alakuló anya-fiú kapcsolatról. Igen, beszélnünk kellene Kevinről és anyukájáról, azonban csak csevegünk, cseverészünk róluk…

Felelősség

Sok szó esik manapság a gyermekvállalás felelősségéről. Nálunk kormányzati szinten szinte ideológiai alapon erőltetik, sőt sulykolják az emberekbe, hogy fogy a magyar, kevés a gyerek. Adókedvezményekkel, egyéb támogatásokkal, és más gesztusokkal próbálják előnybe hozni azokat a családokat, akik gyermeket hoznak a világra, hogy milyen eredménnyel, mennyire sikeresen, arra most nem térnék ki. Az valószínűleg biztos viszont, hogy a Beszélnünk kell Kevinről című filmben és alapjául szolgáló könyvben (Lionel Shriver hasonló című levélregénye) hozzávetőleg egy ideális családmodellt, egy jó anyagi körülmények között élő, intelligens párt ismerünk meg. Az anya, bár komoly karrier előtt áll, mégis hajlandó beáldozni azt a gyermekszülés érdekében. Ez persze okoz benne kétségeket, bizonytalanságokat, de hát kiben nem? Értelmes, döntéseit kellően átgondolni képes, minden tekintetben felnőtt nőről van szó. Az apa szintén akarja a gyereket. Szó sincs kicsapongásokról, egyéb devianciáról, egészséges, érett pár. Ki vállalja hát egy gyerek felnevelésének felelősségét, hanem éppen ők? Hamarosan érkezik is Kevin.

Türelmetlenség

Annyi derül ki mindössze a filmből, hogy valami nem működik. Kevin nem úgy cseperedik, ahogyan egy normális gyereknek fejlődnie kellene. Az anya ezt túlelemzi, túlreagálja, Kevinnel szemben ez elsősorban türelmetlen cselekedetekben mutatkozik meg. Kevin csak nagyon későn szólal meg, sokáig hord pelenkát, s vannak egyéb jelek is, de aki már látott testközelben cseperedő kisgyermeket, az tudja, hogy ezek, amiket a filmben látunk, nem feltétlenül olyan komoly dolgok. Az igazán aggodalomra okot adó fejlődési rendellenességek ezeknél lényegesen súlyosabb megjelenési formákat mutatnak sajnos. A történet alapszituációjáról mindössze annyit lehet megállapítani, hogy az anya idegesen, türelmetlenül bánik a kis Kevinnel, aki ezt egyre kevésbé tolerálja. A film nagy hibája (és hagyjuk el a könyvet), hogy ennél messzebbre, mélyebbre nem ás a finálé tragikus eseményeihez vezető láncolat okait boncolgatva, hanem megmarad a felszínen. Kevinnel nyilvánvalóan túl nagy bajok vannak ahhoz, hogy ezeket el lehessen intézni egy eldobott karrierjén és a gyermeknevelés nehézségein begörcsölő anya amúgy igen vázlatos személyiségrajzával. Lionel Shriver nyomán Lynne Ramsay rendező-forgatókönyvíró azonban megelégszik ennyi ok-okozati háttér- és forrásábrázolással, s így, bár a képek nyilván nem ezt mutatják, e filmben mégis megmaradunk egy átlagos családi pszicho-thriller térdközépig érő zsánerében. Erre hajaz a Kevinben megszülető, vagy már az anyában is meglévő eredendő Gonosz kérdésének hosszas (sőt, tulajdonképpen az egész filmet kitevő) boncolgatása is, ami inkább a thriller misztikumának sajátossága, mint egy szociálpszichológiai igényű és alaposságú személyiségrajz megalkotásának szándéka.

Tilda Swinton

Tilda Swinton nagyszerű színésznő, itt is nagyot alakít az anya szerepében. Érzékeny, komoly belső vívódások megjelenítésére képes. Szuggesztív tekintete, áttetsző, törékeny alakja szinte nem is evilági. Olyan kisugárzása van, hogy képes elvinni az egész filmet – nem véletlenül jelölik díjak sokaságára. Hogy aztán ezért a filmért végül mégsem kap sok díjat, az valószínűleg azért van, mert bár jelenléte intenzív, de igazából vele nem történik semmi. Erről azonban sokban tehet a rendező Ramsay is.

Ómen Light

A Beszélnünk kéne Kevinről akár mint az ismert és méltán hírhedt Ómen-sorozat egyfajta könnyed lányregény-parafrázisaként is beszélhetünk. Kevin veszélyes srác, persze azért nem mérhető Damienhez. A vallásos-misztikus maszlag is elmarad, van helyette nagy adag „pszicho-izé”. Viszont mindketten megteszik a magukét. A film szép, de akadnak kissé kényszeredett motívumok (pl. vér-paradicsom). A töredezett, időben és térben ugráló szerkesztési mód is hatásos, bár messze nem originális útja a kellő drámai feszültség elérésére. Azonban ahogy feszül az a bizonyos húr Kevin karácsonyi ajándék íján, úgy veszti el artisztikus érdekességét és süllyed bele a film egyre mélyebbre a thriller zsánerébe. Engem legjobban mégis a legidősebb Kevint játszó Ezra Miller sanda tekintete riaszt el a filmtől, amivel legfeljebb az Alkonyatos Taylor Lautnerrel kelhetne versenyre a bakfis-szívek megtiprásáért folytatott kontesztben. Asanisimasa: 6/10