asanisimasa

Ismét egy félrevezető, megtévesztő filmcím. Szó sincs e filmben magas színvonalú szexuális aktusokról. Sőt, éppen ellenkezőleg. Anne (Juliette Binoche) az ismert Elle nevű női magazin szerkesztője, aki éppen diákprostituáltakról ír cikket, azonban ahogy egyre mélyebben megismeri témáját és ahogy közeledik a leadási határidő, a középkorú újságírónő úgy szembesül saját szexuális életének „maradványaival”.

A női szexus

A filmek egyik megdönthetetlennek tűnő tabuja a női szexualitás kérdése. Még a direkt, közvetlen és szemérmetlen, explicit aktusok megjelenítésére szakosodott pornóműfaj sem képes igazán kezdeni valamit ezzel a témakörrel. Túlnyomó többségében a nő csupán eszköz e filmekben, a férfi kielégülésének kelléke. Még akkor is, ha lényegesen több női pornósztár neve forog a köztudatban, mint férfié, akiknek az arca jószerivel nem is látható e filmekben. Még a leszbikus pornó is elsősorban a férfiaknak szól, hiszen az ilyen jelenetekben részvevő hölgyek leggyakrabban olyan pozitúrákban, olyan beállításokban kényeztetik egymást, melyek elsősorban a heteroszexuális aktust idézik, méghozzá férfiszemszögből. Az idevágó „mainstream” filmek természetesen még szemérmesebbek, azonban ha valaki kendőzetlenül, őszintén és minden mellébeszélés nélkül nyúl a témához, szinte garantált a botrány. Az ismertebb példákat, mint pl. Nagisza Oshima Az érzékek birodalma című filmjét ronggyá vágta a cenzúra, és a pornográfia címkéjét sütötte rá, mint ahogy a francia Catherine Breillat művei is rendre megkapják ugyanezt a billogot. A Franciaországban élő és dolgozó, fiatal lengyel Malgorzata Szumowszka bombasztikus és provokatív Szex felsőfokon–ra magyarított című filmjében igen finom eszközökkel, kevésbé botránykeltő szándékkal nyúl a női szexus témájához, mikor egy középkorú újságírónőt szembesít saját és környezete romos szexualitásával, amint az egyetemi tandíjukat prostitúcióval megkereső diáklányokról ír riportot.

A mókuskerékben

Anne sikeres riporter a menő női magazinnál, az Ellénél. Éli a pályájuk derekán, ötven felé járó értelmiségi nők tipikus életét. Reggel reggelit készíteni, a férjet munkába, a gyerekeket iskolába indítani, aztán saját magát is „összerakni”, munkát szervezni, főnökkel egyezkedni, ebédre bevásárolni, mosni, főzni, dolgozni, majd este mosolyogva várni a családot, aztán egész éjszaka ismét dolgozni. Másnap ugyanez elölről. Gépiesen lát neki mostani témájához is: két fiatal, üde és bájos egyetemista lánnyal készít riportot, akik tandíjukat finoman szólva eszkort-szolgáltatással, valójában prostitúcióval keresik meg. Az életet könnyen vevő, temperamentumos lengyel Alicja (Joanna Kulig) és a francia Charlotte (Anais Demoustier) nyíltan, őszintén válaszol a kezdeti, rutinból feltett kérdésekre, és érdekes módon ez a nyíltság Anne-t szabadítja fel. Hirtelen látni kezdi, mi zajlik körülötte, hogy ezeknek a lányoknak nem holmi alvilági figurák az állandó partnereik, hanem tisztes meglett, középosztálybéli családapák, akik már unják a feleségük melletti rutin-szexet (illetve annak is a hiányát), valamint ezek serdültebb fiúgyermekei, akik itt szerzik meg első szerelmi tapasztalataikat. A szembesülés saját szexusának romjaival Anne-ra megvilágosító erővel hat.

Lapzárta előtt

Anélkül, hogy közhelyes vulgárpszichológiai fejtegetésekbe bocsátkoznék, az legyen egyértelmű, hogy a női szexust – a férfiakkal ellentétben – a lélek vezérli. Éppen ezért megfoghatatlan valami, főleg egy férfi számára. Ennek megfelelően, Szumowskát sem a középkorú nők testisége érdekli elsősorban, de még csak a riportbéli fiatal lányoknál sem az a leglényegesebb. A szexuális aktus fizika, technika, míg a lényeg valahol máshol van. A lányoknál még máshol, Anne-nál már máshol. Szumowska feladata pedig az, hogy ezt a kettőt összehozza valahogyan, illetve, hogy a lényeget megtalálja. Méghozzá illedelmesen. Juliette Binoche – egyik kedvenc színésznőm – a legtermészetesebb színésznők közé tartozik. Minden felesleges sallang, allűr és gesztus nélkül képes létezni a filmvásznon, és ez a szertelen magától értetődőség minden filmjét megkérdőjelezhetetlen hitellel ruházza fel. Anne karakterében itt is önmagát adja, s mivel semmit nem játszik meg, ezért játékát minden fenntartás nélkül elhiszem. Szumowska pedig érzékeny figyelemmel képes olyan szituációkat teremteni, melyekben lelkének legapróbb rezdülései is plasztikusan mutatkoznak meg. Természetesen, ehhez kellenek a hasonlóan igen spontán jelenségek a két diáklány személyében, akik kitűnően „működő” médiumok Anne akaratlan önfeltáró pszichotripjéhez. Férfiszemnek nem mellesleg igen kedvesen mutatnak a pikánsabb jelenetekben, melyek remélem, nem botránkoztatnak meg senkit ma már. Szexről csak nem illik pironkodva és szemérmesen beszélni… Azt a filmet viszont kőkeményen meg fogom büntetni az elkövetkezendőkben, amelynek alkotói a drámai csúcspont zenei aláfestését Beethoven 7. szimfóniájának amúgy fenséges Allegretto-tételével látják megoldani. Ordító közhely. Asanisimasa: 8/10

Sehol a világon nincs még egy ország, ahol magasabb lenne az egy mozgássérültre jutó luxusautók száma, mint nálunk, Magyarországon. Végre, valahára, a hazai luxusautótulajdonos kerekesszékesek e film nyitójelenete alatt maximálisan igazolva érezhetik magukat. Hiába bántja őket az irigy külvilág, valamint a parkolás esélyegyenlőségéért küzdő “büdösszájú prolik”, mikor itt, ebben a francia filmben is! Tessék megnézni! Ez a békazabáló kripli is egy Maserati Quattroportét nyüstöl, ami alapáron, extrák nélkül is vagy 33 milla?! Ráadásul, néger sofőrrel? Ami jár, az jár?!

Persze, a tények talaján maradva, az Életrevalók című film dúsgazdag és kerekesszékbe kényszerült egyik főszereplője valós személy, nem úgy, mint a magyar méregdrága autókat hajtó “rokkantak” túlnyomó része. Tulajdonképpen “igazi” a másik főszereplő is, bár őt a valóságban nem Drissnek hívják, és nem Szenegálból származott el, hanem Abdel Selloutnak, Algériából, de ez olyan sokat a dolgok menetén nem változtat. Az élet egy tökéletes vígjátéki alapszituációt hozott össze, amikor a hatalmas vagyonnal rendelkező, óriási palotában lakó, művelt és kifinomult Philippe új ápolót keresve, maga mellé vette az álláshirdetésre csak a jelenlétet igazoló pecsétért bekukkantó, ébenfekete bőrű, átlagos külvárosi mértékben simlis-stiklis Drisst (vagyis a valóságban Abdelt). Stan és Pan, Zoro és Huru, Don Quijote és Sancho Panza, 3po és r2d2, Kapa és Pepe. Jack Lemmon és Walter Matthau, vagy legutóbb Jack Nicholson és Morgan Freeman a Bakancslistában. A lehető legtávolabbi ellenétek, melyek úgy tartoznak össze, mint egy mágnes két ellentétes pólusa, vagy egy Fabergé-tojás két fele, ám a különbözőség megannyi vicces szituáció és humorforrás termékeny melegágya is egyben.

A film sztorija nagyjából annyi, hogy a fád, életunt és a végsőkig rezignált Philippe előtt új távlatok nyílnak meg Driss féktelen életöröme, természetessége és elsőre talán tiszteletlenségnek ható, valójában mély, ösztönös bölcsessége által. A kapcsolat azonban visszafelé is működik, hiszen Driss is levetkezi veszélyes felelőtlenségét, és higgadtabbá, felnőttebbé válik, ráadásul még egy új szakmát, új hivatást is kap a kezébe. Ez a történet azonban nem működne sablonos, a valóságszerűséget nélkülöző színészekkel. Francois Cluzet (Philippe) és Omar Sy (Driss) azonban úgy játszanak együtt, mintha gyerekkoruk óta ezt tennék, holott szemlátomást ez nem lehet így. A film minden kockáján érezni azt az örömöt is, mellyel a színészek élvezik egymás játékát, minden mosoly, nevetés őszintének és hitelesnek hat. Eric Toledano és Olivier Nakache író-rendező páros ehhez méltóan ügyesen kerülgeti a giccses, modoros fogalmazás fenyegető veszélyét, bírja végig szusszal, azzal majd csak a nyilván bekövetkező hollywoodi remake-ben fogunk találkozni. Nem lacafacáznak a politikailag korrektségnek még csak a látszatával sem, nevén nevezik a dolgokat, ahogyan kell. Megmutatják a valóságos rasszizmust a rendőrök intézkedéseiben, de az afrikaiak megnyilatkozásaiban is. Mer nevetni a nyaktól lefelé teljesen béna Philippe esetlenségén, és korlátozottságának és vágyainak összeegyeztethetetlenségének képtelenségén, és Driss suttyó tahóságán, műveletlen furkóságán is. A film így a maga lehető legnagyobb természetességében vágja az arcunkba a tényt, hogy nem szavakon kell lovagolni, hanem emberként viselkedni, valamint tenni, amit szívünk diktál. Annál úgysem lesz jobb. Megható, felemelő és erőt adó, igazságos, remek kis film ez. Asanisimasa: 10/10

Medák Péter ’56-ban disszidált Angliába, de már Peter Medakként ott vált, elsősorban tévés körökben, ismert rendezővé. Pedig ennek az 1993-ban készített Rómeó vérzik című kriminek alapján akár a legnagyobbak mellett is kitüntetett helye lehetne, ugyanis, ha műfajilag nem is hibátlan, de igen erős atmoszférával bíró, stílusos, markáns alkotás ez, néhány igazán komoly jelenettel. A történet egy kétkulacsos zsaruról szól, aki egyszerre dolgozik a “cég”-nek és a maffiának, természetesen, mintegy fizetését kiegészítendő. Ezt az életmódot aztán nem igazán lehet sokáig balesetmentesen folytatni, erre utal a film címe is, főleg, hogy Grimaldi koma nadrágja is többlövetű fegyvert rejt, amit felesége, valamint szeretője is kedvtelve élvez. Ekkor jön a képbe a Falcone nevű keresztapa orosz ex-kurvája, aki lelépne, ám Falcone Grimaldit bízza meg ennek megakadályozásával. Azonban az orosz csaj is igényt tart Grimaldira, vagy legalábbis úgy tűnik…

Ez eddig, ugye, nem nagy trüváj, de nem is a sztoriban rejlik a film ereje. Ahogyan meséli ezt el Medak, az a jó. Mondjuk, az egyes szám első személyű narráció sem új találmány, de ahogyan az egész filmet húzza így végig, azzal az utánozhatatlanul fád, rezignált, kicsit, és jó értelemben vett magyaros mélabúval, abban van valami határozottan lírai, amely a történet igen brutális elemeivel, a címbéli és egyéb más vérrel kontrasztban igen erős művészi hatást kelt. Gregory Corso sebes áramlású bún-verseire, egyben a klasszikus film noirok feelingjére emlékeztet így ez az egész. A film maga azonban nem noir, sőt, igen színes. Dariusz Wolski remekel, és néhány méltatlanul nem filmtörténeti kompozícióval ajándékozza meg a nyitott szemű nézőt. Igen hangsúlyos, és a film sajátos hatásához nagyban hozzájárul a sejtelmes, szplínes-trombitás, jazzes zenei környezet is (Mark Isham).

Nagyon erős a szereposztás. Grimaldi szerepében Gary Oldman pályájának eddigi egyik legjobb formáját futja. Egyszerre utálni való rohadék, szánalmat keltő lúzer és olykor tökös, máskor pedig cinikus, egzisztencialista hős. Lena Olin Mona Demarkov nevű orosz kurvája nagyon dögös és nagyon veszélyes. Ipari mágnes-kaliberű csábító, vulkánszerűen tüzes, egyben hideg, mint a jég. Mellékszerepekben kiváló karakterek, Ron Perlmantól Roy Scheiderig és Juliette Lewis ezúttal kevésbé ordenáré, inkább sérülékeny gogo-táncos figurájáig. Asanisimasa: 8/10

Most komolyan, miért kellett az “A leleményes“? Hogy ne tévesszük össze, Hugóval, a vízilóval? Ne már. Sosem fogom ezt megérteni, hiába jön itt bárki marketingszempontokkal, meg eladási statisztikákkal… Szóval, maradjunk annyiban, hogy Hugo ügyes kis srác. Apja órásmester volt, és már kiskorától megtanította mindenre, így Hugo már korán mestere lett minden kütyünek, szerkezetnek és ketyerének, ami fogaskerekekből, rugókból és efféle bizgentyűkből állt. Egy tragikus eseménynek köszönhetően azonban Hugo egy nap árvává vált. Részeges bácsikája vette magához, aki az egyik pályaudvar mindenese volt – bezárta Hugót a pályaudvar óriási óraszekrényébe, hogy ő tartsa karban az órákat, hogy ő nyugodtan piálgasson. Egy nap a pályaudvar egyik játékbutikjának morózus, öreg tulaja fülön csípi, mivel azt hiszi, Hugo elcsent tőle valamit. Hugo hiába bizonygatta ennek ellenkezőjét, az öreg elveszi zsebeinek összes tartalmát, csipeszeket, műszerész-csavarhúzókat, nagyszámú rugót és fogaskereket, valamint azt a noteszt, amit apja hagyott rá, tele műszaki rajzaival és működési ábráival egy csodálatos szerkezetnek…

De ez a történet szinte nem is lényeges, hiszen szemmel láthatóan ez a Hugo című film nem kellett másra Martin Scorsese-nek, minthogy mesélhessen legfőbb mániájáról, a moziról (hogy hogyan jön össze a mozi és az kütyüs Hugo, az legyen a film titka…), a film hőskoráról. A történet természetesen nem az ő műve, Brian Selznik írta meg először könyv formában, azonban ha tudjuk, hogy Brian nagyapja unokatestvére volt David O. Selzniknek, az Elfújta a szél és megannyi más, klasszikus hollywoodi filmsiker legendás producerének, akkor talán már világosabban látszik a gombhoz varrott kabát tipikus esete. Brian Selznik amúgy komolyan rákattant a kütyükre, hiszen szinte minden eddigi könyve effélékkel foglalkozik, Houdini trükkjeinek megfejtésének szándékától a Robotkirályon át eme Hugo Cabret-féle dologig. Szóval, Martin (a valóságban nyilván az ügynöke) rátalált erre a könyvre, írójának neve kapásból beszédes volt, s amint belelapozott már látta is forogni a filmet, a filmről. Legszívesebben szegény Hugót ki is húzatta volna a forgatókönyvből, de akkor hogyan jutott volna el a Lumiére-fivérekig, vagy éppen Georges Méliesig?

Érezhette a filmben ezt a kettősséget a filmben a Filmakadémia is, hiszen a seregnyi jelölésből mindössze a technikai díjakat kapta meg idén, az Oscar-osztáskor, ami ezen a szinten (hiába van respektje a jelölésnek is) egyenlő az arculcsapással. (Én amúgy ezeket sem érzem teljesen indokoltnak, hiszen semmi olyan nem történik a filmben látványban, hangban és effektusban, amit ne láttunk volna máshol eddig, illetve ne lenne meg az idei jelölések nagy részében is – utalnék csak Malick mester Az élet fája című filmjének látványvilágára, példának okáért.) Scorsese igen mechanikusan húzza át magát a kötelező felvezetésen, sablonos, kétdimenziós karakterek bonyolítják a bájos, kedves, de valójában csak közepes érdekfeszítő cselekményt, egészen addig, míg elérkezik ahhoz a fordulóponthoz, ami ebben valójában érdekli. Itt aztán életre kel a film is, mint a prágai csodarabbi Gólemje, zúdul ránk Hollywood, ahogy a csövön kifér, könnycseppeket morzsolunk, ámulunk, hogy ez aztán tud, ez a ScorseseMélies, tapsolunk és üdvrivalgás hallatszik mindenhonnan. Még Cseh Tamás is boldogan mosolyog odafentről, amikor a vonat egyenletesen gyorsulva, nem áll meg a pályaudvar ütközői előtt, hanem átrobogva azokon áthajt a várókon, embereke sikoltva ugranak félre útjából, a vonat áttöri a a hatalmas üvegablakokat is… de ekkor elfogy a lendület, és bénán, kifulladva, egy utolsót pöffenve bukik le a betonra és nem megy tovább át, a Baross téren (Baross tér, nem megy tovább! – EZ megvan? 🙂 ), tovább a Rákóczi úton, a Blahán… (Persze, Scorsese nem ismerhette a Frontátvonulást… Abból mért nincs még film?!) Tehát ott tartunk -feledve Vízit és Ecsédit, akiknek semmi keresnivalójuk nincs itt most- hogy Hollywood valóban komoly válságban lehet, s ezt érzik ott is. A fontos Oscarokat bezsebelte egy francia némafilm, s erre Scorsese is Méliesszel, a hitetlen Lumiére-ekkel, David Wark Griffith-szel, Max Linderrel, Tom Mix-szel, Chaplinnel és Keatonnal jön… Mélies mondjuk, tudta volna mire használni ezt a csilivili 3D-t.

Hál’stennek, azért készülnek filmek még. Ez sem rossz amúgy, csak kicsit se füle, se farka, az igazán látványos részei pedig már kész vannak száz éve. Kedves is, szívbe markoló is, de azért a végén bájos történet is, gyerekekkel, kutyákkal, igazságtétellel – jó lesz vasárnap délutánra, jó lesz egynek. Persze, azt is hozzá kell tenni, hogy az igazi értékeiből az fog igazán csemegézni, akinek legalább minimális fogalmai vannak a filmtörténelemről, és az valamennyire érdekli is. Gyerekek viszont csak egy átlagos mesefilmet kapnak, valahol félúton Disney és a Dreamworks között. Asanisimasa: 7/10

“Túl sokáig vártam életem filmjével. Oliver Tate-nek hívnak. Ez a film fogja bemutatni különleges egyéniségemet, például azt, ahogyan elcsábítottam osztálytársamat. Jordana Bevant, pusztán az akaratommal. Valamint, mivel a szüleim házasságát fenyegette egy férfi, aki a spirituális erőről tart tréningeket, a filmben központi helyet kapnak az arra tett kísérleteim, hogy őt hatástalanítsam. Lesznek benne légi felvételek, lesznek benne lassítások, és olyan emelkedett részek is, mint például hogy hogyan próbálom az apukámat kigyógyítani a depresszióból. Felhívnám a sajtó figyelmét, hogy a mű jellemzésére a legalkalmasabb jelzők a következők: “lélegzetelállító”, “ellenállhatatlan”, “hatalmas teljesítmény”” – Na ja, nagyjából erről van szó ebben a 2010-es angol filmben, a Submarine-ben, a javasolt jelzőkkel azonban takarékoskodnék.

A fent idézett monológgal kezdi élete első nagy kalandjának elmesélését a filmbéli Oliver Tate, aki amúgy nagyjából ekvivalens az immár 16-17 évessé cseperedett Adrian Mole-lal, azonban egy generációval frissebb kiadású srác (Joe Dunthorne) frissebb paráival körítve, megtartva persze a divattól, kortól és helytől független, általános problémáit a felnőtté válásnak. De Oliver figurája egyértelműen Adrianból nőtt ki.

A filmbéli hercehurcát amúgy minden, kicsit furi fiú (és lány) átélte, kisebb variációkkal, amiben e film különbözik ettől, az mindössze annyi, hogy Dunthorne ezeket le is írta, valamint Richard Ayoade filmet csinált belőle. Viszont így adott a film közönségének veleje, sokan magukra ismerhetnek Oliver (és Jordana) figurájából, a maradékot pedig hozzáteszik azok, akik a valóságban is kiröhögték őket. Minket. A Submarine persze nem lélegzetelállító, ellenállhatatlan, hatalmas teljesítmény, csupán egy szórakoztató, vicces, és őszinte film arról, amit társaságban csak pirulva szoktunk elmesélni jó néhány évvel később, már ha egyáltalán. Asanisimasa: 8/10