asanisimasa

Több szempontból is pikáns a tavalyi Cannes-i Filmfesztivál zsűrije által különdíjjal kitüntetett Polissecímű film. A fő szempont természetesen a témája, az ifjúságvédelem. Ez persze így elég semmitmondóan hathat, így inkább azt mondom: pedofília. Gyermekmolesztálás. Gyermekekkel szemben elkövetett szexuális erőszak. Csellengők. Sőt, tovább megyek: gerontofília. Ödipusz-komplexus. Tabuk, amerre nézünk, s ebben ez a film nem ismer kegyelmet, dűt s borít. Ehhez képest az már csak mellékes, hogy a filmet rendező, költői, egyben egzotikus nevű Maïwenn (Le Besco) már 16 éves korában megszülte első gyermekét, bizonyos Luc Besson nevű bácsitól, így a filmbéli történések java része akár önéletrajzi ihletésű is lehet(ne). (Persze, nem az. Bessonnal szerelemgyerek “készült”, szó sem volt ott erőszakról. A rendező méltán sikeres Ötödik elem című filmjében például az ifjú anyuka alakította a híres kék operadívát, ám szerencsétlenségére annak a filmnek már Milla Jovovich volt a főszereplője – és Besson következő szerelme…) Nem volt fiaskó viszont a Bessonnal történt kaland, hiszen eredménye egy gyermek lett. A szakításnak köszönhetően ráadásul a francia film gazdagabb lett egy komoly tehetségű rendezőnővel, aki ezzel a markáns filmmel végleg kilépett nagyhatalmú hajdani szerelme és mentora árnyékából.

Zsarufilmekkel tele vannak a mozik, tékák, fájlmegosztók és a különböző tévécsatornák, tehát igen nehéz újat hozni ebben az alaposan körülrágott témában. Ennek a dúshajzatú, különös szépségű berber származású, francia hölgynek sikerült, mikor a Polisse főszereplőivé Párizs egyik zűrös kerületét felügyelő rendőrkapitányságnak az ifjúságvédelmi alosztályát választotta. A realisztikus, mindenféle pátosztól és heroizmustól lecsupaszított zsarufilmek (pl. Southland című sorozat) között is kitűnik e film a személyes napi konfliktusokat, munkával kapcsolatos kételyeket, de az apró sikerek esetén a dühödt örömkitöréseket is a lehető legnagyobb természetességével, s elképesztő hitelességével. Van a filmben tér és idő az egyes karakterek bővebb bemutatására is, beleértve azok családi körülményeit is – ezeket aztán a színészek döbbenetes energiával és hitellel dobnak fel a vászonra, sőt Maïwenn még magát is belerendezi a filmbe, nem is kis szerepbe (Melissa), ahogyan kívülről érkezve (belügyminisztériumi utasításra) fotósorozatban dokumentálja az egység munkáját. Ezzel a pici, de zseniális húzással azt a leheletnyi kérdőjelet is eloszlatja, amely a hosszas filmdarálásban “megcinikusodott” néző agyában felágaskodhat: hogy hogyan mászik bele a kamera a szereplők fenekébe minduntalan. Hát, úgy, hogy az író-rendező beleírja azt a történetbe.

A film életképek laza szövedéke, melyet az egység különféle esetei taglalnak. Szó esik kislányokról, akiket apukájuk rendszeresen simogatott a nunijuknál, román cigányokról, akik gyerekkereskedelemből élnek, hajléktalan afrikai anyáról, aki inkább saját maga adja intézetbe gyermekét, minthogy vele együtt haljon éhen az utcán, muszlim elöljáróról, akinek a világ legtermészetesebb dolga, hogy gyermekét megerőszakolja az általa kiszemelt férjjelölt; de szó esik a lányos képű, göndör szőke kisfiúról is, aki sajnálja, hogy a tornatanárt börtönbe csukják molesztálásáért, pedig az olyan “kedves” volt vele… Randa, csúnya, dühítő esetek egymás után, amiket az egység tagjainak bonyolult személyes viszonyainak hálója fog össze a filmben. Maïwenn nem kerülgeti a forró kását, nem vacakol feleslegesen a tesze-tosza, viszont politikailag korrekt megközelítésekkel, hanem nevén nevezi a gyereket. Beolvas mindenkinek, és igaza van. Kap itt a saját bürokráciájába gabalyodó rendőrség éppúgy, mint a befolyásos kapcsolatokkal rendelkező, gazdag pedofilok, a maradi vallási és etnikai hagyományokkal burkolózó bevándorlók, de a felelőtlen kamaszok is. Van humora is a csajnak, néha hangosan röhögünk a legképtelenebb szituációkon, máskor viszont legszívesebben felugranánk, hogy lerugdaljuk a vászonról azt a gazdag-köcsög pedofilt, a bicskanyitogató magabiztosságával együtt – még jó, hogy őt aztán Maïwenn sem kíméli, filmbéli pasija (a szintén nyilván berber származású Joey Starr alakította Fred) által. Hú, nagyon erős film ez. Asanisimasa: 10/10

Ha egy film temetéssel kezdődik, azt azért sejthetjük, hogy valószínűleg nem fog ugyanezzel végződni. Főleg, ha a cím alá azt írja a forgalmazó, hogy ilyen-olyan-amolyan vígjáték. Nincs is ez másképp a veterán horvát filmes, Rajko Grlić Családban marad című filmjében sem, meglepetésre azonban nem egy közhelyes, harsány trombitaszóval körített délszláv őrületet kapunk, hanem egy majdnem intellektuális, néha meglepően pikáns, finom humorral átszőtt felnőtt-filmet.

Határokon átkelő

Grlić, mondhatni, „jugoszlávnak” született. Családfájában megtalálható a hajdani soknemzetiségű Jugoszlávia szinte teljes egésze. Apai ágon bánáti szerb felmenőket találhatunk, anyai ágon bosnyák zsidókat, ő maga pedig a mai horvát főváros szülötte, s nyilván horvátnak is vallja magát. Apja ismert filozófus. A prágai Művészeti Akadémia filmfakultásán egy évfolyamban végez a leghíresebb délszláv filmessel, Emir Kusturicával. 1970-től folyamatosan készít filmeket, drámákat, komédiákat, sőt kalandfilmeket is; melyek közül néhány (pl. a ’78-as Bravo, Maestro) szép fesztiválsikereket is elér. Jugoszlávia felbomlása utáni polgárháborús időszakot az USA-ban tölti, azonban ez a rövidre tervezett kiruccanás majd’ tíz évig tart. Az ezredfordulón tér vissza közben darabokra szakadt hazájába. 2002-ben jelentkezik újra filmmel, immár horvát „színekben”, azonban a Josephine című filmet soha nem mutatják be, mivel a gyártó cég még a film készülte közben csődöt jelent. A 2006-os Határátkelő viszont már igen nagy feltűnést kelt, bizarr témájával is (egy szifiliszes határátkelő-parancsnok abszurd tragédiája bontakozik ki a filmben), de elsősorban azzal, hogy Grlić e filmprodukció erejéig újra összefogja a hajdani Jugoszlávia egymásra amúgy zsigerből köpködő tagnemzeteit. A film a jugoszláv polgárháború szörnyűségei után szinte elképzelhetetlenül, de éppen ezért példamutató módon, szerb-horvát-szlovén-macedón koprodukcióban készül el… A Családban marad című filmjének forgatása ezután indul el 2009-ben, melyben továbbra is sikamlós témában utazunk tovább.

Obszcén felütés

A délszláv filmek egyik legismertebb arca, Miki Manojlović közeledik egy kórház folyosóján egy másik pofával, a szakállas Bojan Navojeccel. Benyitnak az egyik szobába, ahol az ágyon egy idős, ősz hajú férfi fekszik. Az éjjeli szekrényen egy jegyzetfüzet, benne szögletes rajzok kéjvágyó nővérekről, peckes erekcióval küzdő betegekkel és efféle pajzán, de remekbe szabott rajzocskákkal. Az ágyon a híres festő éppen a lelkét leheli ki kéjesen cinkos mosolyba merevedve, miközben a két pofa a rajzokon, apjuk rajzain röhög. Apa csak egy van… De az alma sem esik messze a fájától, hogy tovább sorjázzam a közmondásokat, hiszen Nikola (Manojlović) és Braco (Navojec), a két fiú sem veti meg a női nemet és a szexet – a film további cselekménye tehát éppen e témában fog továbbforogni.

Apa csak egy van

Grlić újkeletű állandó szerzőtársával, a nála éppen egy generációval fiatalabb, ám a kortárs horvát irodalomban már komoly sikereket arató Ante Tomićcsal szép, szimmetrikus szerelmi sokszöget alkottak meg. A két átellenes csúcson Nikola és Braco csücsül, a köztes kiszögelléseken pedig nők, szerelmek, kisebb-nagyobb kalandok, melyek aztán valahogyan mind szoros kötelékbe kerülnek egymással; ha máshogyan nem, hát összeköti őket a légyott helyszíne, az apa immáron üres műterme. A film bonyodalmát e légyottok egyszer kívánt, máskor pedig nem várt eredményei, a gyermekek okozzák, valamint az, hogy az anya mindig ismert, az apa kiléte viszont –a történet furcsa csavarjainak hála– már korántsem biztos. Nem a délszláv filmektől megszokott harsány, bővérű komédiázást kapjuk e mozitól. Az alkotók kifejezetten hűvös, szinte skandináv hangulatú drámában gondolkodtak, melyben azért természetesen adódnak humoros pillanatok is. A cselekmény szolid fordulatokon keresztül halad a derűs végkifejletig, közben szépen bomlanak ki a már nem teljesen fiatal korosztályra jellemző problémák a különböző testi jellegűektől az anyagi természetűeken át a lelki eredetűekig, beleértve a híres, rettegett és sokat emlegetett „kapuzárási pánikot” is. Jellemző, igazi, mondhatni ismerős karakterek épülnek fel a történetben, részben az ügyes forgatókönyv, részben a szellemes dialógok, részben a hiteles színészi alakítások útján. A merész, de mindig esztétikus szexjelenetek mindig a jó ízlés határain belül maradnak, ebben a legmeredekebbet még mindig az apa a kezdő képsorokban látott skiccei mutatják. Mindent összevetve, okos, intelligens film Grlić vígjáték és a dráma között biztosan egyensúlyozó Családban marad című mozija, mely kasszát biztosan nem fog robbantani, de érettebb pároknak talán kellemes szórakozást nyújthat. Asanisimasa: 6/10

Olyan, mintha valami új Woody Allen-film lenne a címe alapján a Martha Marcy May Marlene, de nem az. Nagyon nem az, de nem is thriller, mint ahogy a port.hu és az imdb adatlapja is befakkolja, hanem maradjunk ezúttal csak a jól bevált “független” drámánál. A film tulajdonképpen egyszerre állít kérdőjelet és húz egyenlőségjelet, nyilván nem matematikai, hanem társadalomkritikai értelemben. A kiindulópont, hogy szar a világ, és el kell belőle húzni – ezzel mintegy be is határoltuk a film célközönségét, hiszen ez tipikusan a 18-28 éves korosztályra manapság jellemző kortünet. A négynevű lány például egy, a hippik hatvanas évekbeli eljövetelétől fogva népszerű, az indiai ashramok, az izraeli kibucok és hasonló kommunisztikus életközösségek tapasztalatain alapuló mai kommunát választ erre a “kimenetelre”. Sokat nem tudunk meg erről a közösségről, csak annyit, hogy minden közös, a ruha, a nő, a munka és a szerelem. Alapvetően egy Patrick nevű csávó a főkolompos (John Hawkes), övé az első éjszaka joga, ő az alfahím. Ezenkívül csak annyit tudunk, hogy jobbára józan életet élnek, semmi drog, semmi pia, még a cigi is ciki. Kertészkednek, szőnyeget szőnek és esténként gitároznak. Valamint mélyen megvetik a gyarló külvilágot. Nincs szó semmilyen Istenről, vagy más szellemi hatalmasságról, akit vallásosan imádnának, persze, ettől még lehet, hogy van ilyen, csak éppen a film alkotói ezt nem tartották szükségesnek az orrunkra kötni. Mindent összevetve, annyit tudunk, hogy egy alapvetően reform-életmódot gyakorló közösségbe menekül a csajszi, ahol a polgári Marthából a gondolom organikusabb hangzású Marcy May lesz.

A történetébe ott kapcsolódunk bele, hogy a lány éppen ebből a közösségből is menekül… Egyenesen nővéréhez, aki afféle gazdag yuppie, gazdag yuppie-pasival, tóra néző puccospalota, turbógiga-motorcsónak, pénz, paripa – nihil, üresség, hullaszag, felszínes, kizárólag anyagi síkon realizálódó vágyak, felszínes érzelmek. Szóval, nyilván ebből menekült oda, majd onnan vissza. A jó kis jojó-effektus, avagy áll az egyenlőségjel. Illetve, kvázi egyenlődségjelként, áll a párhuzam.

Sean Durkin, aki ezért a filmért legjobb rendezés díját kapta a tavalyi Sundance-en nem oldja meg a kérdést, és jól is teszi. Okosan végiggörgetett dramaturgiával inkább a nagyobbik rosszat, a szektát árnyékolja picit sötétebbre, amire a pazarul sikerült, ám igen baljós hangulatú finálé adja a csattanós és nyugtalanító adut. Remek húzás, hogy ez az egész társadalomkritikai cucc a háttérben kulminál, az előtérben a négynevű csajszi kiszámíthatatlan pszicho-tripje zajlik, az édi-bédi Olsen-ikrek kissé trampli, de ettől még igen tehetséges Elisabeth nevű nővérének adekvát alakításában. A film igazi érdekessége azonban a szektásodás, illetve a felsőközéposztály érzelmileg üres jólétét megmutató párhuzam pszichológiájának árnyalt felfestése, a Martha (stb) példáján keresztül. Érdemes lenne kizárólag ebből a szempontból elemezni a filmet… Kár viszont, hogy a négy névből a Marlene-re nem kapunk magyarázatot. Asanisimasa: 8/10

Cristi Puiu ezúttal nemcsak írta és rendezte, hanem a főszerepli is legújabb „külvárosi történetét”, melyben egy férfi egykedvű szenvtelenséggel válik legszürkébb és leghétköznapibb mérnökből sorozatgyilkossá. Vigyázat, rettenetesen lassú, kíméletlen remekmű!

A románok Tarr Bélája

Cristi Puiu majdnem olyan, sőt, néha teljesen olyan hosszú és majdnem olyan lassú és nyomasztó, sőt néha teljesen annyira lassú és nyomasztó filmeket készít, mint a mi Tarr Bélánk. Első átütő kritikai sikere, a Lazarescu úr halála 155 percet vett igénybe nézőitől, ez a 2010-es Aurora pedig már üti a három órát. Közben ugyan botlott egyet a jóval 120 perc alatti Agyő Bukarest szerelmi történetével (pontosabban annak forgatókönyvével, a filmet más rendezte), de kétség sem férhet hozzá, hogy Puiu igazi hangja ez az időt gyakorlatilag a maga valós terjedelmében ábrázoló, aprólékos, szöszmötölős, kíméletlen, szinte nézhetetlen naturalizmus. Persze, nem nézhetetlen ez, legfeljebb a „jajjsemmiresincsidőm” mentalitású lótifutik számára lehet az, akik szívesebben fecsérlik pénzüket, energiáikat és idejüket minden fényesre, csillogóra és csábítóra, csak éppen arra nem, hogy egyszer mélyen szembenézzenek önmagukkal, illetve az őket körülvevő valósággal. Puiu ugyanúgy használja ezt a lassan terjengő filmnyelvet, mint Tarr, azonban benne az égadta világon semmilyen metafizikus hajlam nincs. Sőt, ellenkezőleg, ő éppen ezzel kívánja a valóság legteljesebb és leghűbb illúzióját megteremteni. Emellett filmjei is mindig színesek (bár igazán nem csiricsárék, csak amolyan fakó, szürkés-pasztellek), nem pedig erősen stilizáló hatású, artisztikus (és arisztokratikus) fekete-fehérek.

A hajnal

A film címének jelentése a latinban ’hajnal’, ennek megfelelően, mindvégig egy téli pirkadat hideg, „fényhiányos” fényeiben követjük a kamera által (Viorel Sergovici) Viorelt, a rendező által megszemélyesített mérnököt, ahogy felkel az ágyból, tompán néz a reggeliző asztalnál és hallgatja feleségének csacsogását, ahogy fegyvert vásárol, ahogy a félig üres lakásában ül, ahogy tusol, ahogy öl. Úgy vélem, e filmben maga a sztori nem annyira lényeges, mint a valóság komplex megragadása. Puiu a néhány egyszerű mondatban leírható cselekményt hasonló tartalmú mondanivalójának rendeli alá, mint amit Lazarescu úr halálában kifejtett: Megpróbálja leírni az őt körülvevő elidegenedett, részvétlen, közönyös világot. Ott a román egészségügy elembertelenedett mókuskerekét leplezi le, itt azt vizsgálja, hogy egy politikailag immár szabad világban mit kezdhet egy ember a hirtelen rászakadt személyes szabadsággal. Nem rágja szánkba Viorel történetét, a háromórás vetítési idő azonban éppen elég arra, hogy mindenki „összelegózhassa” belőle a saját olvasatát, vajon mi miért történhetett. Néha kifejezetten úgy tűnik, hogy magát Puiut sem érdekli, mi történik „hősével” valójában, inkább az, hogyan válhat bárkiből sorozatgyilkos ma, Bukarestben. Erre igen sok, igen pontos jelenet utal (például a fegyver vásárlásának készségessége, a lakásbeázás kérdésének elkenése, a kiköltözés szenvtelensége, az iskolai ünnepség otromba, diszkózenés próbája vagy a filmvégi rendőrségi kihallgatás tökéletes érdektelensége), melyekben minden benne van, ami miatt igen nehéz boldognak lenni a mai világban.

Cristi Puiu ámokfutása

Igencsak megterheli a nézőt ez a háromórás rettenet, de istenuccse, igaza van a rendezőnek! Lehetne a közönyről és az elidegenedettségről beszélni rövidebben is, filozofikusan is, ahogyan ötven évvel ezelőtt az egzisztencialisták tették, lehetne abszurd, sőt morbid humorral nekiállni, ahogy mondjuk Coenék csinálnák Amerikában, de ilyen hatásosan, ahogy Puiu teszi, nemigen. Persze, hogy ezt megtudjuk, végig kell ülni a filmet, amely 75%-ban tényleg nem áll másból, minthogy az ajtófélfa mögül, vagy éppen a szoba sarkából leselkedve nézzük Viorel lehangolóan banális tevékenykedését. Puiu ráadásul igencsak eszköztelen színész, értsd ez alatt azt, hogy annyira színész, mint én. Viszont éppen így hiteles, hiszen ezt az üres, tétova téblábolást „igazi” színész nemigen tudná eljátszani hitelesebben, mert mindenképpen valamit akarna játszani, holott itt éppen semminek kell lenni. Tovább lehetetleníti a filmnézés „élvezetét” a meglehetősen szabadon értelmezhető cselekmény, a dramaturgia teljes hiánya, valamint az igen szűkszavú, jellegtelenségében jellegzetes dialógus. A rendező által sulykolt valóságérzet egzakt alkotóelemei ezek. A lehető legtávolabb áll Puiutól, hogy bármilyen dogmának, divatnak vagy értékrendnek megfeleljen, mégis az egyik legszebb és legtökéletesebb, minden bombasztikus sallangtól lecsupaszított Dogma-filmet alkotta meg ezzel az embert próbáló, brutális és mélységesen kiábrándult erőszak-drámával. Asanisimasa: 9/10

Három dolgot fontos leszögezni erről a filmről, előzetesen vagy utólag, tök mindegy: 1.: Nincs még 50 éve, hogy a világ deklaráltan (és gyakorlatilag valóságban is) legszabadabb államában meggyilkolták Martin Luther King tiszteletest, aki igazából semmi mást nem csinált, mint felemelte a szavát az afro-amerikaiak hátrányos megkülönböztetése ellen, ergo ötven éve még az USA társadalma (illetve, annak egy földrajzilag és kulturálisan pontosan körülhatárolható szegmense) nyíltan rasszista volt. 2: A film amerikai-indiai-Arab Emirátusok-béli koprodukcióban készült, és férfi szereplő legfeljebb a háttérben, nagyjából dísznövény funkcióban tűnik csak fel. 3: Oprah Winfrey, afro-amerikai tévés-személyiség az egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb amerikai nő, polgárjogi harcos, és bőkezűen adakozó, humanitárius aktivista. +1: Barack Obama, az USA első afro-amerikai származású elnöke. E 3+1 tényező együttes jelenléte volt szükséges ahhoz, hogy egyáltalán A segítség című film létrejöhessen mainstream, színes és szélesvásznú kivitelben, azt a kínos esetekben előszeretettel kettős mércéző Hollywood befogadja és végeredményképpen ma hajnalban egy legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar is leessen Octavia Spencernek, ha a filmnek nem is. Arra volt fontosabb…

Én úgy gondolom, a film éppen olyan fontos mérföldkő a feketék öndefiniáló és egyenjogúsító polgárháborújában, mint annak idején volt a Tamás bátya kunyhója című regény, aztán több mint száz év múlva Spielberg Bíborszín című filmje. E film mögött is Spielberg áll, de most csak mint gyártó-forgalmazó, A segítség azonban tökéletesen passzol az elébb felvázolt ívbe. Éppen olyan pátoszos, szándékoltan érzelmekre ható, erősen sarkított, “egyirányúsított” jellemekkel operáló himnikus alkotás mint az előbbiek. Míg azonban a Tamás bátya… a XIX. századi “klasszikus” déli rabszolgaságot leplezi, írja le, a Bíborszín szintén, azonban elsősorban a női alakok sötét és reménytelen sorsára koncentrálva, addig A segítségben még előrébb ugrunk vagy 50 évet és a déli rabszolgaság még fellelhető nyomaiban kutakodunk. A múlt század hatvanas évek elején járunk, a Mississippi-állambeli Jacksonban. Törvény szerint már vagy száz éve vége az amerikai rabszolgaságnak, ettől függetlenül az előkelő fehér jacksoni családokban még masszívan él a faji szegregáció. A feketék csak a busz hátsó felében utazhatnak, ha egyáltalán kapnak munkát, akkor azt mindenféle szociális háló nélkül, szánalmas minimálbérért kapják meg. A nők számára szinte kizárólag a cselédsor az elérhető karrier, gazdag fehér családoknál, valahol az ölbe már nem engedett háziállat és az óriási játékmackó közötti státuszban, heti hat nap robotban. A fekete cseléd végzi az összes elképzelhető házimunkát a gyereknevelésig bezárólag, de csak a számára külön kialakított budit használhatja, míg az otthon unatkozó fehér asszonyság idejének túlnyomó részében ruháival, saját maga csinosításával foglalkozik, a maradék időben pedig traccspartikat, bridzsesteket rendez hasonszőrű barátnőinek. Az örök téma gyakorlatilag egyetlen: a “jó” férjhezmenetel. A filmben mégis akad közülük egy renitens (Skeeter, a wannabe írónő – Emma Stone), aki első témáját a fekete cselédek sanyarú sorsának feltárásában látja. A film ennek története, hogyan sikerül megküzdenie saját társadalmi rétegének merev ellenállásától a feketék sorsféltésből fakadó elutasításig.

Kathryn Stockett (író) és Tate Taylor (rendező) filmje messze nem hatástalan alkotás, ami fő erénye és egyben negatívuma is. Amerikai filmben én még ilyen rohadéknak soha nem láttam még a gazdag, ostoba és pökhendi déli fehéreket, pedig itt tényleg csak szinte kizárólag nőket láthatunk, de a film nézése közben többször körbe kellett néznem, hogy “hol a balta, hadd vágjam közébük!”; ezzel párhuzamosan viszont a fekete cselédnők-, -lányok és -asszonyok mind vaskos, szeretetreméltó, dolgos, de nagyhangú és szenvedélyes alakok, egyfajta rusztikus, sőt kubista ősanya-figurák. Alig van szó árnyalt jellemekről, cizellált társadalomképről, gondban is vagyunk a fehér társaságba “betolakodó”, “vidéki” Celia alakjával, aki barátsággal fogadja élete első fekete szolgálóját, így ő aztán gyorsan felmentést kap a “rohadékság” vádja alól (Teátrális, engesztelő “vizsgavacsorája” viszont már túlmegy minden határon – de pozitív előjellel.) De abszolút működik a film, vaskos aránytalanságaival, szándékolt érzelmességével (ebben érezni igazán az indiai “fűszereket”) együtt is, bár mutatja a szereplők nem-aránya is, hogy elsősorban a nők a film célközönsége. Asanisimasa: 8/10