asanisimasa

Mészáros Márta csak ezzel a Kéthly Anna utolsó napjairól szóló fikciós filmjével többet tett az átkos “szociálizmus” vélt és valós vétkeinek tisztázása érdekében, mint a jelenlegi nagypofájú és nagyképű, kétharmados kormánypárt teljes fennállása alatt. (Lásd például egyik legutóbbi érthetetlen és értékelhetetlen döntésüket.) És akkor nem is beszéltünk korábbi filmjeiről… Az Utolsó jelentés Annáról szerves része az imponáló ívet leíró életműnek, hiszen ki más jöhetne Nagy Imre után, mint a harmincas évek magyar Országgyűlésének egyetlen női képviselője, akit nem véletlenül neveztek “az egyetlen férfinak a parlamentben”; a karakán szociáldemokrata pártvezető Kéthly Anna. A magyar viszonylatban szinte példátlan nemzetközi tiszteletnek örvendő politikusnő, miután Rákosiék kigolyózták a szocdemek közül, majd hajdani pártját beolvasztották a kommunista pártba, nyugati emigrációban élte életét, mint a kádári Magyarország legkíméletlenebb külföldi “belső ellenzéke”. A film cselekménye élete végének néhány napját képzeli el, amikor hajdani (fiktív) szerelmének unokaöccse, persze erős otthoni párttámogatással, azzal keresi fel, hogy térjen haza. A gyanakvó, de még mindig kemény Kéthlyben az ifjú unokaöcs látogatása régi emlékeket idéz fel – mely tulajdonképpen Magyarország huszadik századi történelme is egyben.

Mészáros a tőle megszokott természetességgel teremt korabeli híradófelvételekből és azok manipulációiból tökéletesen korhű (és olcsó) illúziót, valamint ugyanilyen természetességgel mesél arról, hogyan zajlott a hetvenes években egy értelmiségi nyugati utazása. Az engedély mindig kötődött valami feladathoz, itt például a fiatal irodalomtudósnak nagybátyja hajdani szerelmét, történetesen éppen a kádári rendszer egyik legnagyobb emigráns kritikusát kellett felkeresnie, és (az enyhülés jeleként) hazahívni, de legalábbis a közelébe férkőzni és kipuhatolni szándékait. A fiatal tudós a lehető legteljesebb naivitással, jó szándékkal és a kádári rendszer iránti feltétlen lojalitással tesz eleget a felkérésnek, így ő maga lepődik meg legjobban, amikor mélyen lenyűgözi őt a Kéthlyvel történő személyes találkozás. A filmnek valóságszaga van, mégha rögtön az elején felirat tudatja a nézővel, hogy elképzelt (bár akár a valóságban is megtörténhetett) történetet látunk.

A valóság illúziójához persze megfelelő színészek is kellenek. Elsősorban a Kéthlyt alakító Eszenyi Enikő nyújt igen erős alakítást, valódi nagyformátumú politikust teremt a vásznon. Méltó párja ehhez Fekete Ernő, aki érett és filmvászonra való visszafogott teljesítményével zárkózik fel mellé. Kiváló színészi jelenéseket láthatunk a mellékszerepekben is: Kováts Adél feslett kulturális attaséja, Gáspár Tibor alázatos, ám még tartással bíró pártaktivistája, Mészáros Márta állandó színésze, Czinkóczi Zsuzsa, mint Kéthly biztonságát, szuverenitását állhatatosan őrző, szintén kőkemény húga, Hámori Gabriella érzékeny feleségalakja, mind-mind kerek, húsvér figurák. Mégis a Fekete Ernő karakterének szüleit alakító Máté Gábor-Básti Juli házaspár megfélemlített és “bekockult” szervilizmusa az, amivel a film igazán pofán ver. Jaj, csak nehogy baj legyen belőle! Ne csinálj marhaságot! Pörköltszagú, óvatos sunyiságuk egy az egyben az ezerkilencszázhetvenes évek “salakanyaga”.

Természetesen, nem tökéletes a film, adódnak vicces, vagy inkább kicsit béna jelenetek is, például, amikor többször Internacionáléra, illetve Marseilles-re fakadnak szereplők mély felindultságukban, és napjainkban játszódó jelenetek is elég suták; bár az például egészen kiválóra sikerült, amikor Kéthly Anna és Golda Meir, Izrael akkori (legendás) miniszterelnöke berúgva nevetgélnek Kéthly nappalijában, az elképedt Faragó, valamint Meir testőre jelenlétében. De mindennek ellenére, a filmben világos, tisztán érthető és árnyalt kor-, valamint személyiségrajzok ábrázoltatnak, ami által talán azok is közelebb kerülhetnek ennek a mai napig tisztázatlan kornak megértéséhez, akik esetleg nem éltek akkoriban. Asanisimasa: 7/10

Dusán Hanák 1969-es, értelemszerűen akkor még csehszlovák filmjében azért egészen más értelmet kap még egy olyan banális nép bölcsesség is, hogy: Májusi eső aranyat ér. Alig vonultunk be akkori elvtársainkkal leverni a “prágai tavasz“-t, az emberekben még élénken él minden, erre itt “tavaszoznak”. Még ha angolul is… Mégis igen faramuci cenzori indoklás kellett a betiltáshoz (már, ha volt ilyen egyáltalán), hiszen Hanák első játékfilmjében az említett közmondás az egyetlen, igen homályos utalás a (mi)napi politikai életre. Mindezek ellenére a 322 című filmet mégis betiltották, így ez is bekerült abba a raktárba, ahol az ekkoriban elkészült, később szinte egytől-egyig kultikus státuszba kerülő cseh és szlovák filmek porosodtak a jobb időkig. Persze, könnyen kigolyózta magát az ember akkoriban, hiszen Hanák egy későbbi filmje (Egy régi világ képei, 1974) például azért maradt dobozban, mert “túl csúnya emberek szerepeltek benne”… Na ja, az egy vidéki idős emberekről szóló dokumentumfilm volt, akik az életükről meséltek.

A címbéli szám a rákbetegség kódjára utal, ennek gyanújával kerül orvosi kezekbe a film “főhőse”, Lauko úr (Václav Lohinský), egy közönséges éttermi séf. Miközben az orvosok Lauko állapotát vizsgálják, addig felesége (Lucyna Winnicka) egy egyetemistával kezd kavarni (Josef Abrhám, később ő lesz Blazej doktor egy bizonyos város széli kórházban). Lauko azonban rezignált nyugalommal sétál át betegségén, hűtlenségén, élet- és halálközeli élményeken. Nincs igazi cselekménye a filmnek, egy kisember egzisztencialista megközelítésű élveboncolása e film inkább, nagyjából olyan módon, mint nálunk Karinthy utazott a koponyája körül. Filozofikus elmélkedések, abszurd, groteszk helyzetek váltogatják egymást, de minden megmarad a maga kisszerű, banális koordináta rendszerében. Mit jelent az élet, s mit a halál egy kisember átlagos életében, mit a szerelem, mit a barátság? Még válasz sem nagyon van, inkább csak tűnődések, és pillanatnyi megállapodások.

Az álomszerű snittekkel szaggatott film sokban emlékeztet például Huszárik Elégiájának képi világára, azonban kevésbé költői, annál sokkal inkább realisztikusabb, mondhatni, földhözragadtabb – azonban én ma már az égadta világon semmi olyat nem látok bele, ami bármi csekély veszélyt is jelentett volna egy stabil szocialista államrendre. Talán, hogy egy beteg társadalomban törvényszerűen beteggé teszi a polgárt is? Hát igen. Lehet. Soha nem lennék cenzor… Én inkább egy tipikus elsőfilmet láttam, melyben alkotója szabadjára engedte fantáziáját, de hogy nem akart vele rendszert dönteni, az is biztos. Persze, néhány képzettársításához mára már talán elavultak a dekódoló egységek. Asanisimasa: 6/10

Soha nem gondoltam volna, hogy egy klisét klisére halmozó, tulajdonképpen egyetlen torna dramaturgiájára alapozó bunyósfilm, melynek érzelmi csúcspontján ráadásul egyszerre szól Beethoven kilencedikjének Örömódaként ismert tétele az amerikai tengerészgyalogság hősies indulójával, arra fog sarkallni, hogy könnyeimet törölgetve bokszoljak a levegőbe, hogy Igen! Sőt, Jessz! Pedig így történt, a Warrior átszaladt rajtam is, mint egy villámgyors jobb horog. Voltam tán a padlón is, és most is csak törölgetem a szemem, hogy mi volt ez?

Mi a titka 2012 eddigi legjobb mainstream filmjének? Talán az, hogy Gavin O’Connor hisz az edzőjének. Maradéktalanul végrehajtja annak utasításait, van ereje és kitartása, van szeme és szíve a győzelemhez, és van benne valami váratlan tényező, amit hívjunk tehetségnek, egyéniségnek, bárminek, ha az azt jelenti, hogy kilóg a tömegből. Az edző természetesen jelen esetben Hollywood, melynek utasításai az örök mozivászonra vannak felvésve. O’Connornak tehát nem kell semmi mást csinálni, mint végrehajtani azt a rém egyszerű feladatot, hogy bemenjen a ketrecbe, a vele szemben vicsorgó, vérben forgó szemű kigyúrt vadállatot pofán kell vágnia, és utána már csak a levegőbe kell bokszolni. Ennyi az egész, tök egyszerű. És O’Connor fogja magát, bemászik, pofán vágja, és levegőbe bokszol. Így megy ez.

Jó persze. Őszinteség és hitelesség. Valójában nem tudom a titkot, egész egyszerűen elhiszem a történetet, pedig tudom, hogy mese. Előre látom az összes csavart. Már előre kiröhögöm Kobát, a nagy benga ruszkit, aki persze, hogy sarlókalapácsos vörös lobogóba burkolózva jön, és tudom, hogy itt ő csak legfeljebb Ivanuska lehet. Nick Nolte ex-alkoholista apafigurája is ismerős, még akkor is, ha Tom Waits hangját használja hozzá. Őszintének érzem azt is, hogy ugyanabban a filmben találjuk a csillagsávos lobogót és a dülledő mellkasú hazafias érzéseket, egyben keményen beszólunk a hatályos amerikai külpolitikának. A harcok pedig elképesztően hitelesek. Aki látott már igazi MMA meccset, az tudja, hogy nem kamu. (Persze, nyilván kamu, de ez most egyáltalán nem látszik, tökéletes illúziót nyújt a film.)

A két srác szintén elképesztő. Tom Hardyról ez tudható volt már, de Joel Edgerton szomorú szemeivel felnőtt hozzá. Ahogy hozzák a két ellenlábas testvér figuráját, ahogy verekszenek, ahogy játszanak, az igen komoly színészi teljesítmény. Megosztott Oscar lenne a minimum. (Valamiért azonban csak Nolte kapott jelölést, nem mondom, hogy nem megérdemelten… csak.) De akik mögöttük játszanak, az edzőterem statisztáitól a kisebb-nagyobb mellékszerepekig, szintén mindenki nagyon “ott” van, ők ugyanúgy a hitelességet szolgálják.

Szög-egyszerű a film, mint egy masszív alapállásból, egész törzsből meghúzott jobb horog. Egyszerű mozdulat, de ha talál, akkor csengettek. O’Connor még azt is merészeli közben, hogy a kihagyhatatlan edzésjeleneteket a minimumra húzza, alig van kötelezés, csuklyában futás, öklözés és zsákozás, nincs favágás, hűtőházban fél marhák csépelése, téglatörés és facölöpökön ugrálás féllábon, helyette viszont van családi dráma. Nem is egy, hanem párhuzamosan három. Még azt is mondom, hogy ebből kettő meglehetősen erőltetetten kapcsolódik, mégis ott vannak és nagyban hozzájárulnak a különleges élményhez. Ezenkívül O’Connor mer 140 perces hosszúságban mesélni, és ez fel sem tűnik. Igen fura rajzolatúak maguk a karakterek is: komolyzenével trenírozó MMA-edző? Gimnáziumi fizikatanár versenyző? Egyszerre nemzeti hős és áruló katonaszökevény szuperharcos? De kit érdekel ez, ha ezekkel a furcsaságokkal együtt lesz egyedi a film, ráadásul egy jókora, Stallonétól Van Damme-on át Christian Bale-ig és Mickey Rourke-ig terjedő mezőnyben. Asanisimasa: 9/10

Úgy tűnik, David Cronenberg is lassan nyugdíjazza magát. Legalábbis amit ebben a filmben művel, az olyan, mint amit 70 feletti filmrendezők szoktak elkövetni, mikor már unják a vitrinben nézegetni hajdani ifjúkoruk aranyszobrocskákba foglalt dicsőségét. Felhívatnak néhány első vonalbéli sztárt, és szöszölnek egyet, mondva, a nevek úgyis elviszik a balhét. És úgy hiszik, megint csináltak valami jelentőset. Bár, jövőre ő is hetvenéves lesz… Tudjuk jól, ugye, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek egyik legmarkánsabb hangú filmeséről beszélünk, egy virtigli médiagururól, aki azonban már legutóbbi filmjeiben jelezte, hogy elege van a kult-státuszból, és nyugis, kényelmes pályára vágyik… Nos, ez a Veszélyes vágy című film már annyira nyugis, hogy gyakorlatilag unalmas.

A közönség nagy részének legalábbis unalmas lesz, főleg, ha bedőlnek a gyártó műfaji meghatározásának. Nem thriller ez, még csak közelítőleg sem az (Milyen vágy amúgy? Eredetiben Veszélyes módszerről van szó…), hanem inkább biopic. Életrajz. Esetleg romantikus dráma, ha eljutunk odáig. A történet középpontjában Carl Gustav Jung, az ismert pszichoanalitikus, valamint híres mentorával, Sigmund Freuddal való szellemi és majdnem olyan híres páciensével, a később első női pszichoanalitikusként ismert Sabina Spielreinnel folytatott szerelmi (és intellektuális) viszonya áll. Freud és Jung közötti asszót alig halljuk sűrű szivar- és pipafüsttől, valamint az elmúlt századforduló aggályosan távolságtartó úri modorától, míg Jung és Spielrein közti románcot nemrégiben Roberto Faenza már elég szépen feldolgozta (Lélekszakadva). A filmbéli figurák közti alaposan kitárgyalt viszony pedig amúgy is elég alaposan dokumentált, akit érdekel, jobban jár, ha utánaolvas. E filmből ugyanis csak tudomást szerezhetünk róluk, de hogy valójában mi zajlott le, azt nem tudjuk meg. A History Channelen vannak ilyen szép, felszínes dolgozatok.

Mert a film amúgy szép. Szépek a tájak, házak, kastélyok, ruhák, a környezet. Híres színészek játszanak benne, például Michael Fassbender Jungot. Keira Knightley Spielreint, Viggo Mortensen Freudot. Fassbender hibátlan, e filmben ennél többet nem tehetett. Knightley azonban rögtön a nyitó jelenetben, éktelen szemforgatásával és alsó állkapcsának vicces pucsítgatásával rögtön nevetségessé tette magát, így később sem tudom őt elfogadni. Mortensen túl fiatal Freudnak, hiába akar öregesen mormogni. Vincent Cassel pedig, az ő eléggé jelentéktelen mellékszerepében egyszerűen elfelejtette felvenni filmbéli kosztümjét, és utcai ruhájában állt be a szettbe. Én ki is vágtam volna. Pszichológushallgatóknak e film kevés, thrillerrajongóknak átverés, romantikus drámának száraz és túl sokat beszélnek benne érthetetlen dolgokról, szóval, nem tudom, kihez szól? Nekem nem jött be. Asanisimasa: 4/10