Szerintem minden idők egyik legviccesebb, egyben legszomorúbb westernje a Halott ember. Teljesen egyedi, különleges, mégis a legutolsó kockáig kiérlelt, kiforrott és átgondolt produkció, Jim Jamusch egyik mesterműve. Bill Blake (vö: William Blake), a szegény kis clevelandi könyvelő Vadnyugat legtávolabbi zugában, a Machine (Gép) nevű porfészek Dickinson Művek nevű üzemében kap munkát, de amikor hosszas vonatozás után megérkezik, csalódottan veszi tudomásul, hogy az állást már betöltötték. Elkeseredésében italba fojtaná bánatát, azonban egy papírvirág-árus lánnyal történt affér megváltoztatja életét. A boldog éjszaka után azonban rájuk tör a lány hajdani vőlegénye, mellesleg Dickinson úr fia, akit a hálószobában kirobbanó tűzharcban Bill halálra sebez. Sajnos, közben a lány is meghal, saját testével fogta fel a Dickinson fiú Billnek szánt golyóját. Bill végtelen szomorúságában és a Dickinson által felbérelt gyilkosoktól üldözve, egy Senki nevű indián társaságában menekülésre adja fejét…

Jarmusch ismét a road-movie formáját választja, ezúttal Bill Blake történetéhez, ami nem más, mint út a halálba. Egyik legspirituálisabb filmje ez a rendezőnek, melyet át meg átszőnek főszereplője által is megidézett Blake verseire való utalások (virág, bárány/őzgida, stb.), az indián gondolkodás pszichedéliától sem mentes szellemvilága, a western műfaji elemei (fejvadászok, az arizonai sivatag, párbaj, kocsma, stb.), de mindez koherens egységben. Számomra egy korabeli (tehát XIX. század végi) dokumentumfilm képzetét kelti, ha lett volna már efféle műfaj, sőt egyáltalán film akkoriban, így a némafilmes westernekre tudok csak asszociálni. Archaikus, autentikus és hiteles a fekete-fehér, egy percig sem jutott eszembe, hogy a film 1995-ben, a színes, szélesvásznú film korában készült.

Bár a halál filmje a Halott ember, és az utolsó, folyón és tengeren, tehát a halál archetipikus jelképein játszódó jelenetek már igen súlyosan mélabúsak, a film első négyötödét mégis valami furcsa groteszk, olykor kifejezetten bizarr humor jellemzi. A kezdő jelenetben Bill ül a vonaton, mely száguld Nyugat felé, ahányszor álomba merül, minden ébredésnél más emberek ülnek körülötte. Egyszer éppen a mozdonyvezető ül vele szemben – miközben a vonat tovább száguld. Dickinson sosem beszél szemtől szemben Billel, de más emberekkel sem, csak ha rájuk fogja puskáját, azonkívül a fal mellett álló kitömött medvéhez intézi szavait. Szinte geil melodrámaként indul a film, melyet Jarmusch egy virtuóz módon szellemes lövöldözéssel zár gyorsan rövidre. Később a Senki által közvetített indián hitvilág és az egyre férfiasodó Bill közötti ütközések bizonyulnak humorforrásnak. Johnny Depp tökéletes választás Bill Blake szerepére, hiszen ekkor még szinte lányos arca törékenységet, álmodozó tekintete melankóliát sugall, de egyben, főleg már arcfestéssel valami határozott vadság is van benne. Méltó partnere a joviális Senki szerepében a kövérkés Gary Farmer. Az üldözők között Billy Bob Thornton, Iggy Pop, Lance Henriksen, valamint Gabriel Byrne, John Hurt és a veterán westernlegenda Robert Mitchum adnak jelenlétükkel további súlyt a filmhez.

Némafilmként is hatna Jarmusch melankóliája, de Neil Young egy szál torzított gitárjával, mint hangulatilag meghatározó erejű zenei kísérettel válik igazán unikális élménnyé a Halott ember. Asanisimasa: 10/10