Izland szép, a skandináv noir pedig mára markáns jegyekkel bíró alműfajjá nőtte ki magát a krimi/thriller fősodorban. Tulajdonképpen A Valhalla gyilkosságok is korrekt darabnak mondható az elébb említett koordinátarendszerben. A nyolcrészes minisorozat legfőbb erénye az ügyes forgatókönyv: már a közepén kiderül, ki a hajdani nevelőintézethez köthető sorozatgyilkosság elkövetője, de az igazán sötét és messzire vezető szálak csak ekkor kezdődnek el – a sztori itt válik igazán érdekessé. Ehhez mérten a fináléban, és az odáig vezető úton jónéhány illogikus csacskaságot láthatunk. Ezek, valamint az olykor már álmosítóan belassuló ritmus miatt az összkép azonban csak közepes élményt ad.
„Élt….évet” – temetőben járva óhatatlanul megakad a szemünk egyik-másik feliraton, közben esetleg átfut az agyunkon, hogy „98, na az szép kor…”, vagy „ó jaj, csak 36?…” – de azon már kevesen tűnődünk el, mi állhat a számok mögött. Vajon a leélt évek mennyisége arányos volt-e a minőséggel? Volt-e, ami tartalmassá, értelmessé, emlékezetessé tette a kiszabott időt – vagy csak úgy eltelt, észrevétlenül? AzÉlni (Ikiru) főhőse az utóbbira döbben rá, mondhatni, a huszonnegyedik órában. Kérdés, hogy helyrehozható-e még, amit elrontott. Nem túl nagy spoiler, ha elárulom: igen.
Régóta készülök lefújni a port egyik kedvenc Kuroszava filmemről, és most már tényleg ideje, hiszen tavaly már remake is készült belőle,Élj! (Living)címmel fent van az HBO Maxon. Jóllehet, térben-időben közelebb áll, így nyilván fogyaszthatóbb, ez az új, európai verzió sem kifejezetten popcornmozi. Mindkét filmet azoknak ajánlom inkább, akik szeretnek lassan, ráérősen eltöprengeni az élet dolgain – és nem félnek az érzelmektől. Oliver Hermanus remake-je amúgy színvonalas, tisztes mestermunka, jól megválasztott színészekkel (külön érdekesség, hogy a forgatókönyvet Kazuo Ishiguro, japán származású brit író jegyzi), érdemes vele próbát tenni. Számomra viszont nincs olyan kisugárzása, mint a méltatlanul feledett régi, lassú fekete-fehér, majd’két és fél órás japán eredetinek.
Habár az Ikirut Kuroszava legjobbjai közé sorolják, ma már csak elvetemültebb mozirajongók ismerik, sőt, szeretik. De mit lehet szeretni egy magányos, beteg emberről szóló, hosszú, lassú, hetvenéves filmen? Legfőképp, hogy betartja, amit ígér, egyszerűen, hétköznapian válaszolja meg a címben rejlő kérdést. Takashi Shimura döbbenetes színészi játéka pedig garantálja, hogy az üzenet telibe, egyenesen a szívbe találjon. Némelyünket talán zavarhat a sajátos távol-keleti érzelmesség, pátosz vagy az enyhe didaxis, de mindezt ellensúlyozza az elbeszélés iróniája, és nem utolsó sorban a rendezői arányérzék. Ami Hollywoodban szirupos giccsé válna, itt szívbemarkoló, csöndes dráma.
A filmet Tolsztoj kisregénye, az Ivan Iljics halála ihlette. Több ponton követi azt, ám az életről való töprengéshez itt maróan gúnyos rendszerkritika is társul, tükröt tartva a háború utáni túlburjánzó japán bürokráciának. A történet főszereplője egy öregedő hivatalnok, Watanabe úr, aki megtudja, hogy rákos; alig fél éve van hátra, és most letaglózva szembesül a ténnyel, hogy nem is élt igazán. Nyom nélkül tűnik el, senkinek sem fog hiányozni. Mint azt a fontoskodó narrátor megjegyzi, „ez a férfi idestova több mint 20 éve halott”. Élőhalott létének legfőbb színtere a Közügyi Osztály, ahol csaknem harminc éve nyomkodja a pecsétet az elé tolt kérvényekre, mielőtt elmerülnének a süllyesztőben. Aktahegyekkel telezsúfolt, sötét kafkai hivatal, a szűk helyiségben szinte érezni a porszagot… Hősünk a sokkoló tudás birtokában szó szerint lebénul. Arca rémült grimaszba dermed, szélütöttként vánszorog, és olyat tesz, amit eddig még soha: szabadságot vesz ki. Hátat fordít munkájának, hogy megkísérelje a lehetetlent, bepótolni az elvesztegetett időt. Első próbálkozása, mondhatni, a legkézenfekvőbb, legközhelyesebb (lehetne): beleveti magát az éjszakába. Csakhogy Kuroszavánál ez a szekvencia részeg lealjasodás helyett a filmművészet egyik legmegindítóbb jelenetébe torkollik. Hideg futkos a hátunkon attól, ahogy az üveges tekintetű Shimura az élet rövidségéről énekel.
Következő kísérlete személyes kapcsolataira irányul, de miután ráébred, mekkora a távolság közte és imádott fia között, inkább fiatal kolléganője társaságát kezdi keresni, akivel véletlenül fut össze az utcán. Elvarázsolja a gyermeki, mindenért lelkesedő Odagiri (Miki Odagiri) elevensége, a vele töltött idő végül hozzásegíti a megoldáshoz. Rájön, hogyan adhatna értelmet az életének, ráadásul éppen a munkája révén. Mert sohasem késő. A jelenet hátterében a születésnapozó társaság hangos Happy Birthday-je egyértelműen utal rá, hogy itt és most belső újjászületés tanúi lehetünk.
Nem sokkal a film közepe után azonban, még mielőtt meglátnánk, hogyan váltja valóra az elképzelését, példátlan hirtelenséggel ugrunk öt hónapot, és a főszereplő halotti virrasztásán találjuk magunkat. Hogy hogyan fejezte be az eltervezett játszóteret, azt már csak visszaemlékezésekből tudjuk meg. Már nem erre fókuszálunk, hanem műve utóéletére. A hatás egyelőre friss és intenzív: a kollégák, családtagok hősként tekintenek az elhunytra, aki megküzdött a bürokratikus akadályokkal, és tett valami értelmeset. A rizspálinkától jócskán elázott hivatalnokok bőszen fogadkoznak, hogy követik példáját; hihetetlenül szürreális ez a részeg, szinte börleszkbe hajló esküdözés (különösen japánul), és persze egy percig sem vehető komolyan. Másnap – mint az ábra mutatja – minden marad a régiben.
Watanabe ül a hintán, a hóesésben – egyike a sok csodaszép beállításnak, közülük is a leghíresebb -, immár másodjára énekli, hogy „az élet rövid”, a félelem azonban szertefoszlott, számára a halál már nem létezik. Megtette, amit kellett. A többi legyen a mások gondja – kinek-kinek a magáé. Kuroszava Ikiruja a hét évtizedes porréteg alól is minden valamirevaló műalkotás örök parancsát sugározza, ami valahogy úgy szól (szabad fordításban), hogy „Változtatni kéne.”
Aki ehhez a mozihoz nem érez kellő türelmet, annak még mindig ott a remake. Gondolkodásra késztető, és a történet szomorúsága ellenére is felemelő filmek ezek. (Ikiru: 9/10 – Living: 7/10)
Nagy vonalaiban egészen korrekt lélektani és társadalmi dráma a nagymenő pénzügyi szektor szorgos hangyáinak hálószobatitkaiból levezetve, számomra teljesen ismeretlen nevekkel. Az, hogy a Wall Street világa kíméletlen, nárcisztikus pszichopaták folyamatos vérgőzös orgiája, azt már számtalan -jobb és rosszabb- filmből, regényből, egyebekből tudjuk jól. Vicces is látni a kisföldalattin, vagy az Arany János utcában ezek itthoni klónjait, szegény ember Gordon Geckóit, ahogy kurva fontosan sietnek kinőtt érettségi öltönynek kinéző, alsó kategóriás Boss-öltönyeikben… A Mindent szabad alkotóinak ötlete, hogy ezt a világot egy ebben dolgozó, fiatal pár kapcsolatának természet- és szükségszerű erodálódásán keresztül mutatják meg, erős kifejezésekkel és merészen erotikus jelenetekkel, az azért szolid unikum.
Ennek érdekében egészen izgalmasan bontakozik ki a cselekmény, jó a pár közötti kémia, amely szép lassan maróvá savasodik, jó a gyilkosan cinikus munkahelyi közeg bemutatása is (bár ezt már ismerjük), csupán a végkifejlet lett kicsit erőltetett(en drámai), mint amikor az a bizonyos csehovi puska elsül, de csak halkat pukkan a vaktöltény. A lány családját eközben teljesen feleslegesnek tetszik beleszőni a cselekményben, főleg olyan reakciókkal, amikkel. Jó a két fő színész (Phoebe Dynevor és Alden Ehrenreich), jó a geci főnök szerepében a legismertebbnek tűnő arc (Eddie Marsan), simán el is visz a film a végéig, szóval nagy baj azért nincs. A Netflixen megy, egy szabad hétköznap estére tök elég.
Érdekes csaj ez a Gillian Anderson. Szinte már önmaga paródiájaként hat, amilyen mozdulatlan arccal játssza végig színészi karrierjét, szinte hallani, hogyan dolgoznak a botoxmolekulák a pergődobbőr-feszességű arcbőre alatt. Én anno az X Akták egyik részét sem tudtam röhögés nélkül végignézni, részben éppen ezért. Fapofával közlekedik végig minden filmen, amiben játszik. Az arca és a feje túl nagy apró termetéhez (160 cm) képest, miközben rendszerint mégis 180 magas, hosszú lábú bombanőnek látjuk. És! Eközben komoly, drámai szerepkörben is jól tud teljesíteni: mint pl. ebben a három évadnyi, igen komoly krimisorozatban, a Hajszában is láthattuk. Egészen piciket, alig észlelhető rebbenéseket játszik, melyek azonban mégis rendkívül hatásosan mutatják meg az általa alakított figurát: jéghideg tekintete néha égető, egy kíméletlen és legyetlen vampot jelez, néha lágy és törékeny, gyámolítandó gyenge nőt.
Maga a sorozat is izgalmas, kemény darab, a pszichológiai krimik mezőnyének legfelső szintjéről. A kezdetektől tudjuk, mi nézők legalábbis, hogy ki a gyilkos (Jamie Dornan, aki szintén elég erős színészi teljesítményt nyújt), egy szimpatikus, kétgyermekes családapa, ám a rendőrség (Gillian Anderson) sokáig nem sejti, ki az, aki sorba gyilkolja Belfastban a fiatal, magas társadalmi státuszú, sötét hajú, csinos fiatal nőket. A sorozat cselekmény részben ezt a nyomozást tárja fel, igen izgalmasan, viszont ennél még izgalmasabb, ahogyan felsejlik előttünk a perverz sorozatgyilkos motivációja, alaposan körítve a hagyományosan maszkulin társadalmi közegben (pl a rendőrségben) céltudatosan előretörő nők egyenjogúsága körüli példákkal és gondolatokkal. Tartalmas, gondolatokat ébresztő, de emellett igen izgalmas krimi ez, amire simán érdemes rámenni, ha eddig kimaradt (mint ahogy nekem is). Háromszor hat darab egyórás rész, a Netflixen elérhető.
Általában azt mondjátok, hogy túltolt, ripacs LMBTQstb. propaganda, én azt mondom, amit a címe is: Szexoktatás. Méghozzá rendkívül szórakoztató, de még ennél is jobban lényegretörő, pontosan fogalmazó, tulajdonképpen hiánypótló sorozat, mely egyben egyfajta szexuál-pszichológiai enciklopédia, esettanulmány-sorozat, telistele szinte az összes létező és leírt testi-lelki bonyadalommal, ami egy nemi hormonoktól űzött-hajtott-tüzelt tinédzserben bekövetkezhet. ÉS szappanopera is. Ötvensok évesen természetesen már elég nehéz követni egy tinédzser szerelmi életét és amit ez okoz lelkében és környezetében, főleg nem egy egész iskoláét, de remélem, amit ez a Laurie Nunn által kreált széria szállít első sszámű célközönségének, azt azért az érintettek közül sokan megszívlelik és akkor ezzel már csilliárdszor többet tett egy szebb, boldogabb és egészségesebb világért, mint előtte a tizenévesek szexuális felvilágosításába bicskáját beletörő pedagógusok hosszú sora. Én úgy gondolom, hogy az a hangnem, amit megüt, az el is talált a célközönségnek és remélem, amit a valahol a negyedik évad fináléjában el is hangzik, miszerint az a legjobb, ha ezt a történetet a gyerekek együtt nézik a szülőkkel, ez legalább néhány problémásabb esetben így is történt.
Az én olvasatomban ez a szexuális felvilágosító szappanopera nagyjából megfeleltethető az én tinédzserkorom “szexpápájának”, Dr. Veres Pálnak Ifjúsági Magazinbeli, sok botrányt kiváltó ködszurkálásának, de még annál is hatásosabb, ugyanis nem egy ősz doktorbácsi mondja meg a pattanásos tininek, hogy nem baj, ha néha önkielégítést végez magán, hanem egy random (bár nyilván sok tekintetben idealizált) angol gimnázium végzőseit követi végéig néhány éven keresztül és általuk veszi sorra, mi minden van, vagy éppen nincs úgy a testükben és lelkükben, mint azt a külvilág sulykolja. Való igaz, ebben a Moordale-ben (fiktív település) található, tipikus kisvárosi gimiben mindenféle tekintetben irreálisan sokszínű diákság jött össze, de ha valami már címében is szándékoltan didaktikus, akkor ez megengedhető túlzás az enciklopédizmus jegyében. Mivel a cselekmény fősodra is az, hogy egy diák (akinek édesanyja ismert szexterapeuta) afféle alulról jövő kezdeményezésképpen a saját korosztályának megfelelő hangnemben kezd szexuális felvilágosító terápiába, ügyesen sikerült a nevelő-oktató tartalmat egybeszőni a hagyományos, ismert gimis-történetek szokásos kliséivel: az eredmény frenetikus lett. Egyszerre elbűvölő, romantikus tinisztori, aminek motívumaiban bárki megtalálja saját tizenéves korának fontos pillanatait, és nevelő célzatú oktatóanyag. Ha nem a Netflixen menne, már többréteg fóliába lenne varrva nálunk, pedig valójában nincs benne semmi “olyan”. Sőt.
Amit például az olykor már tényleg igen “rengeteg” Eric vallásfelfogása kapcsán művelnek, arra még talán Ferenc pápa is elégedetten bólintana, ha baptista lenne. De szép kritikáját kapjuk például a különféle iskolarendszereknek is, kap az egyenszürke konzervatív és a “mindentszabad” vadliberális módi is – nem durván, de finoman karikírozva a hülyeségeket és tarthatatlan túlzásokat. Szeretnivaló karakterek viszik a több szálon futó cselekményt, amire epizódonként más és más extrém szexuállélektani bibi fűződik fel, s a végére még a kezdetben negatív színben megjelenő figurák motivációit is megértjük, miáltal őket is képesek leszünk elfogadni. A Moorhouse gimi, majd a negyedik évadban a Cavendish fősuli világa természetesen idealizált, sarkított világ, időtlen és földrajzilag sem nagyon jellegzetes, viszont így elég könnyen lehet értelmezni saját világunkra is, vagy éppen ütköztetni az abban tapasztaltakkal. Hátha egyszer megindul ott is valami változás. A tinik nézik, nézték ezt?
Kezdetben a biciklizés teljességgel közömbös volt számomra. Nem mondom, ha idejekorán, csak úgy hozzám vágtak volna egy igazi verseny Favoritot, a csehszlovák sportipar egyik csúcsteljesítményét, elképzelhető, hogy korábban felébredt volna bennem a vágy az országúti kerékpározás iránt, ez azonban nem történt meg, így a bringa csupán egyszerű közlekedési eszközként funkcionált esetemben. Az igazat megvallva, el sem tudtam képzelni, mi lehet érdekes abban, hogy valaki esőben, szélben, vagy éppen tűző napsütésben tekeri a pedált, és még ez tetszik is neki. Ráadásul még vannak olyanok is, akik ugyanilyen zord időjárási körülmények közepette nagy tömegben kinn állnak az út szélén, és szurkolnak. Rajonganak. Imádják azokat az inas, nyurga fickókat, a bicikliversenyzőket. Anquetil, Merckx vagy Indurain nagyobb sztár volt az ő szemükben akárkinél, sőt, még bárkinél is. A Tour, vagy a Giro a franciáknál, illetve olaszoknál nagyobb esemény szinte a focivébénél is, ez aztán végképp nem fért a fejembe. Aztán néhány évvel ezelőtt, a tévé előtt, élő közvetítésben és hűs szobában, rákattantam a Tour de France varázsára. Órákig bámulva a monoton tekerést, valami furcsa, meditatív állapotba kerültem, úgy éreztem, mintha én is ott taposnám a pedált a többiekkel, közben soha nem látott, gyönyörű tájak suhannak el mellettem, idilli falvak kanyargós utcácskáin surranunk végig, itt-ott emberek hagyják a kocsmaasztalon italaikat, hogy az úthoz futva (nekem is) tapsoljanak, kiabáljanak, … Azóta rendszeres nézője vagyok a kerékpárversenyeknek, a tájékozatlanabbaknak jelentem: jelenleg a rákot is leküzdő Lance Armstrong a Király, és egy Bodrogi nevű magyar is ott tapos valahol a tömegben…
Ghislain Lambert is ott taposott valahol a tömegben, talán már húsz éve is annak, mikor még Eddie Merckx volt a mindent győző, legnagyobb bajnok. Persze, Ghislain nevére nem emlékszik senki sem, ez így természetes is, hiszen nem nyert soha semmit, egyszerű csapattag, “vízhordó” volt csupán – már ha valós személy volt egyáltalán. Mindenesetre, már gyerekkora óta egy cél hajtotta: Ő, mármint Ghislain Lambert legyen a legnagyobb bajnok, nagyobb még Merckx-nél is! Az elszántsággal nem, csak a természetes adottságokkal volt némi hiba, Ghislain egyszerűen nem született bajnoknak. Szívós munkával mégis beküzdi magát egy kiscsapatba, ahol aztán becsületesen dolgozik, amíg lehet. Rájön ugyanis, hogy aki eredményt akar elérni, annak doppingolnia kell. Természetes, hogy ő lesz az, aki az ellenőrzésen elbukik. Aztán később egyszer sikerül a média középpontjába kerülnie azzal, hogy sorozatosan utolsó lesz. Élete legnagyobb “sikerét” éri el ekkor. Jól fizető reklámszerződések, interjúk, úgy tűnik, Ghislain élete, ha kissé furcsán is, de révbe ér. Hősünk lelkiismerete azonban fellázad, és kiszáll abból, ami eddig a mindent jelentette neki.
Ennek a névtelen hősnek az életét, kálváriáját ismerhetjük meg Philippe Harel elbűvölően kedves, megható és mulatságos filmjében, nem megkerülve olyan rázós témákat, mint a doppingolás, a média és a reklám hatása a kerékpáros sportra (is). A fő hangsúly azonban a kisember eleve kudarcra ítélt küzdelmén van, mi az, ami mégis motiválja az embereket a kilátástalan küzdelemre, tehetség híján, de nagy szorgalommal, kiskapuk és kis csalások útján, de mégis becsületesen, hogyan élhetünk úgy, hogy az jó legyen. Hogyan éljük túl, hogy nem lehetünk nagy bajnokok? Benoit Poelvoorde (Ghislain Lambertként) zseniális játéka, a hiteles és ismerős hetvenes évekbeli miliő, az ellenállhatatlanul mulatságos szituációk kiválóan és dinamikusan ellenpontozzák a kellően hosszadalmas verseny-jeleneteket, jóleső és tanulságos szórakozást nyújtva nemcsak a sportfilmek kedvelőinek. A Pedálkirály, mondhatnám, kötelező penzum.
***
A fentieket 2002. júliusában írtam, de a bringamánia nálam azóta is tart, immár legalább negyed évszázada. Armstrong már régen nem király, sőt, kifejezetten Ghislain Lambert-i karakter lett belőle, hiszen komoly doppingvétségek miatt megfosztották teljes “királyságától”. Ma már csak saját podcastjében osztja az észt a kerékpározásról, mert hát azért ahhoz ért. Jöttek utána királyok sokan, ki rövidebb, ki hosszabb ideig uralkodott; most épp egy dán halfeldolgozó srác a király, akinek csapatában ott teker ráadásul egy magyar fiatalember is. A film, melyet most a Netflix bugyraiban találtam meg, ma is megállja helyét: joviális, kicsit “csehes” hangvétele ma is szórakoztat, amit pedig az országúti kerékpározásról elmond, az nagyjából ma is éppúgy megállja helyét, mint a maga idejében.
Szikár, témájától függetlenül ízléssel szerkesztett, szociálpszichológiai értelemben is pontos dráma arról, milyen felnőni egy súlyosan alkoholista, bántalmazó családban. Egy jól működő, férjével és két lányával gondtalan családi életet élő harmincas családanya (Noomi Rapace) hírt kap arról, hogy édesanyja egy vidéki kórházban haldolklik. Susanna Alakoski regényéből Pernilla August által rendezett Peremvidéken cselekménye párhuzamosan mesél el két történetet – mely tulajdonképpen egy, az anya története. Az egyik szál a felnőtt Leena belső és külső utazása, melyben családjával némi vívódást követően elutazik haldokló édesanyjához, eközben újraéli zaklatott gyermekkorát, amiben idült alkoholista apja és anyja mellett lett kiváló úszó, tulajdonképpeni családfenntartó, felnőve pedig normális, egészséges ember. Kemény harc volt élete, mint azt a filmből látjuk.
Fura ezt mondani, de tulajdonképpen nincs a filmben semmi extrém. Sajnos, amit megmutat, az nálunk is mindennapos, mindenki által ismert probléma. Az alkoholfüggőség, a diszfunkcionális családok, a családon belüli erőszak, a különféle bódító szerek miatti lecsúszás mind-mind nálunk is túlontól ismert. Semmit nem tesz hozzá a film ebbéli -sajnálatos- ismereteinkhez, viszont amit megmutat, az minden pillanatában tűpontos és hiteles. Semmit nem rág az esetlegesen jóllakott, békés családi környezetből érkező néző szájába, de nem is hallgat el semmit. Példát mutat, minden értelemben. Viszont azt is el kell mondani, hogy ami dráma van egy ilyen fent jellemzett “családmodellben”, azt is érzékletesen tárja a néző elé, tehát nemcsak mint szociálpszichológiai példázat, hanem mint dráma is látványos darab ez a svéd film. Én korábban sohasem voltam meggyőződve a főszerepet alakító Noomi Rapace színészi nagyságától, itt azonban tagadhatatlanul van két erős drámai jelenete, azonban amit a fiatalkori önmagát alakító Tehilla Blad mutat a filmben, az tényleg “le a kalappal”. Szóval, jó film ez, fontos is, de nem igazán kellemes nézni.
Nem volt sok esélye a 2002-es Oscar-gálán a mindössze néhány hónappal korábban befejeződött délszláv háború, plusz a szeptember 11-i események tükrében az olyan szende, ártatlan életigenlést hirdető, amúgy igen remek filmeknek, mint az Amélie csodálatos élete, vagy például ez a kis norvég film, az Elling: a bosnyák Danis Tanović a nem angol nyelvű filmek mezőnyében pontosan a háború hiábavalóságát fogalmazta meg a nyertes Senkiföldje című, valóban rendkívül erős filmdrámában. Az, hogy miközben úgymond, normális emberek gyilkolják egymást senki nem tudja igazán, miért, s miközben mindezt úgymond, normális emberek nézik végig élő egyenesen adásban, a legteljesebb közönnyel (lásd még Szíria, tegnap, Ukrajna, ma), addig nem rúghatnak labdába olyan, köztünk élő, “nem normális” embertársaink, mint a furi Amélie Poulain, vagy éppen ez a 39 éves, súlyosan neurotikus Elling (valamint kenyszerű, később elmaradhatatlan “élettársa”, Kjell).
Az Ingvar Ambjørnsen történeteiből Petter Næss által szublimált kis (alig másfél órányi) filmben megismerjük az érzékeny, labilis lelkiállapotú, talán enyhén autisztikus Ellinget (Per Christian Ellefsen), akit 39 éves koráig édesanyja gyermekként nevelt szerető, megértő közegben, elzárva tőle a külvilág kihívásait. Mikor azonban Elling édesanyja hirtelen meghal, a férfi összezuhan és elmegyógyintézetbbe kerül. Ott ismerkedik meg a szűz létére szexmániás és állandóan korgó gyomrú óriással, Kjellel (Sven Nordin), akikkel elválaszthatatlan barátokká válnak. Nem sokkal később, az oslói önkormányzat jóvoltából, terápiás céllal közös lakásba költözhetnek, ahol egyetlen feladat vár rájuk: új életet kezdeni és visszailleszkedni a társadalomba. Természetesen, a két, “normális” élettől idegen ember előtt számtalan akadély tornyosul, azonban ebben a filmben nincs vége a történetnek, mely a jóllakott, gazdag és békés Norvégiában jó irányba fut tovább: hőseink új barátokra, sőt szerelemre lelnek. Næss pergő ritmusban mesél, s bár látszik a film külcsínjén, hogy elég szűkös anyagi keretekből gazdálkodhatott, csak néhány elügyetlenkedett kameramozgás és az amatőr (hatású) főcím jelzi a nem tökéletes körülményeket. A néhány szereplős kis stáb szemmel látható lelkesedése könnyen magával ragadja a nézőt. A film különösen jól jön olyan pillanatokban, amikor nehéz, gondterhes munkanapokat kell valami életigenlő, abszolút pozitív élménnyel elütni.
A minnesotai illetőségű Coen-testvérek immár a Netflixen is pazar minőségben nézhető filmjükben visszatértek az antológia-formához. Ezúttal azonban nem tévésorozatban, hanem ún. szkeccsfilmben gondolkodtak. A Buster Scruggs balladája az alkotók ismert és tőlük valamilyen szinten el is várt éjfeketén gyilkos humorú, olykor bizarr, máskor simán csak meghökkentő mesegyűjtemény Amerika “hőskorából”, amikor a Vadnyugat még valóban vad volt. Hat egymással csak helyszínében és korszakában összefüggő történet, melynek főszereplői a western-filmek közhelyes karakterei: cowboyok, harcias (és arc nélküli) indiánok, marcona aranyásók, még marconább útonállók, az új, gazdag élet reményében Nyugat felé migráló szerencsétlenek, csavargók, vándorkomédiások és effélék.
A koppanós végű, cinikus, ám a való élet gonosz fordulatait tökéletesen mintázó és igazoló kis történetek motívumaiban, figuráiban egyszerre idézik Sergio Leone Volt egyszer egy Vadnyugatának szélfútta, barázdált földközeli hangulatát és Hollywood aranykorának “klasszikus” westernfilmjeinek idealizált álomvilágát. Coenék eközben, különösen virgonc módon, énekes-dalos musicalbetétekkel is lazítják a hangulatot, hogy aztán egy merész, de határozott vágással belenyomják a nézőt a (korabeli) valóságba, de legalábbis annak groteszk módon vaskos vonalakkal körülrajzolt, ám rettenetesen igaz karikaturájába. Alapvető életigazságok, mint például még a leggyorsabb pisztolyhős is összetalálkozik egyszer valakivel, aki gyorsabb nála, mondatnak ki igen erős szereposztásban, melyből kiemelkedik Zoe Kazan ártatlannál is ártatlanabb “menyasszonya”, Tim Blake Nelson revolverhős dalospacsirtája, Tom Waits aranyszívű aranyásója, Harry Melling vándorszínésze, de -mint Coenéknél általában- minden karakter emlékezetes, kimunkált jelenség a vásznon képernyőn. Látványos, pazar humorú, ám eközben mindvégig bölcs, gondolatgazdag alkotás ez a rendhagyó, szabálykerülő filmek kedvelőinek.
A hőség nagyján ugyan már túl vagyunk (legalábbis az időjósok szerint), de attól még egy darabig nem esnek rosszul a fagyos látnivalók. Ericson Core kutyás filmjét persze nemcsak a töméntelen hó és jég teszi üdítővé, anélkül is igazi pihentető, pozitívan sugárzó családi mozi – mi más is lehetne, ha a címszereplő egy imádnivaló bundás? A Togo az állatos téma ellenére szirupmentes, érzelmes, de nem érzelgős, és bár a végkifejlet nem titok – elvégre true story -, jókat lehet rajta izgulni. Kapkodhatjuk a levegőt a szemünk előtt nyíló mélységek és magasságok láttán, a látvány elsőrangú, és a CGI sem tolakodó. Hogy az okos tekintetű husky viharvert gazdája Willem Dafoe, az már csak hab a tortán.
A történet az 1925-ös „szérumfutást” meséli el. A kalandos, számtalan veszélyt rejtő vállalkozás során kutyaszánok hozták el a vakcinát egy alaszkai település diftériás gyermekeinek a több mint ezer kilométerre fekvő nagyvárosból, mivel a zord időjárás semmilyen más szállítási módot nem tett lehetővé. Az 1085 kilométeres távból a leghosszabb utat, 420 kilométert a híres norvég hajtó és kutyatenyésztő, Leonhard Seppala (Willem Dafoe) szánja tette meg, az ő vezérebe volt Togo. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a filmen szereplő kutyus a hős szánhúzó sokadik leszármazottja.)
Core egyből a lényegre tér, nem húzza az időt. A kisvárosba hazatérő Seppalát komor hírek fogadják: kitört a diftériajárvány, egyre több gyerek fekszik betegen, gyógyszer viszont nincs. A szérumot a távoli Fairbanks-ből kellene ideszállítani, a lehető leggyorsabban. Repülőgép a rossz idő miatt szóba sem jöhet, marad a jó öreg kutyaszán – és ki más tudná véghezvinni az életveszélyes, embert és állatot próbáló feladatot, mint Seppala?
A küldetés adott, a hős némi vonakodás után útra kész, a határidő szorít, miközben soha nem látott vihar közeleg. Minden együtt van egy klasszikus kaland-meséhez, és a Togo nem is okoz csalódást. Feszes a tempó, nincsenek üresjáratok. Míg az elbeszélés jelen idejében magas fordulatszámon pörög az akció, idilli flashbackek idézik fel Togo kölyökkorát: hogyan hódítja meg a gazdi szívét a kezdetben életképtelennek, később semmirekellőnek, sőt kifejezetten kártékonynak tűnő kiskutya (lásd Hacsi), melyről aztán szép lassan kiderül, hogy különleges képességekkel rendelkezik.
Jégzajlás, vihar, fagy, szakadékok, sokszor úgy tűnik, nincs menekvés, de minden jó, ha a vége jó… Bosszantó tény, hogy rendkívüli teljesítménye ellenére nem Togóra irányult annak idején a médiafigyelem (mivel nem ő volt a „befutó”), hanem az utolsó váltásként célba érő fogatra, és annak vezérkutyájára, Baltóra. Ismerős? Róla szólnak a mesefilmek, és az ő szobra áll a Central Parkban, nem pedig a futam igazi bajnokáé. Ericson Core filmje most kiigazítja a hibás emlékezetet, és méltó emléket állít neki – tekintve, hogy a Togo az elődök hosszú sorához mérve is az egyik legjobb kutyás film.
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 