asanisimasa

Emilie, tehát Amélie, vagyis Audrey Tautou ezúttal is sűrűn villogtatja ártatlannak tűnő, ám nem kis huncutságot rejtő fekete szemeit, e filmben azonban maradunk egy helyben, egy idilli kisvárosban, valahol a Riviérán, egy nyüzsgő fodrászszalonban. Pajkos hősnőnkben most is dühöng a világjobbító szándék, azonban ebben az igazi, könnyed, nyárias francia vígjátékban természetesen minden másképpen sül el, mint ahogy eltervezték… 

Visszafordíthatatlanul itt a nyár

Csenget a postás, hozza a havi számlákat, arcunkra azonban, ha nem is a felhőtlen derű ül ki ekkor, de a gondok szántotta barázdák már nem olyan mélyek, mint télvíz idején. Kinn a gangon az öregasszonyok már minimum napi nyolc óra ráadással működtetik a pletykahíradót, a szokásos napi penzumon kívül. A sugárúton száguldozó fontos embereket kísérő rendőrmotorosok vijjogó szirénáit, a figyelmetlen autósok dudálását és a satufékezett gumik csikorgását már szinte elnyomja a kerékpárosok vidám csilingelése. Hol itt, hol ott rebbennek fel békés nassolgatásukból a város mindenek feletti igazi lakói, a galambok, de kicsit messzebb a nagy forgalmú utaktól talán még énekesmadarak csicsergése is hallatszik. A harsogóan zöld, vadonatúj lombruhájukba öltözött fák barátságosan integetnek a könnyű szellőben balra is és jobbra is. És hát, a mozikban is megjelentek a nyár csalhatatlan hírnökei, a könnyed, bohókás, romantikus vígjátékok, mint ez a mostani, Mosás, vágás, ámítás című is.

A francia film közhelyei

Sose felejtsük el, hogy a filmet (mint médiumot) még véletlenül sem Hollywoodban találták ki, de még csak nem is a kínaiak; az első mozielőadás bizony egy hamisítatlan francia kávéházban történt, már jó régen. A francia filmipar, vagy filmművészet, hívjuk akárhogyan, mindenképpen az egyetemes film sarokkövének számít, s mint minden ilyen masszív fundamentumon álló, öreg építmény, ez is tobzódik közhelyekben, könnyen kiismerhető, máshol már agyonunt fordulatokban, banális tanulságokban, ám érdekes módon, itt mégsem hat olyan zavarón. Legyen az ködös utakon settenkedő, ballonkabátos krimi, vagy láncdohányos, presszókban üldögélős művészfilm, vagy akár amolyan „igazi, könnyed, franciás vígjáték”, az esetek túlnyomó részében biztosan élvezhető, ha nem is maradandó, de maradéktalan (pillanatnyi) élményt bizton szállító film lesz. A titok nyitja talán a felülmúlhatatlan hagyományokban keresendő, miszerint a franciáknak a kezdetektől szívügyük a saját filmiparuk, és ezért hajlandóak tenni is, nézőként, támogatóként és alkotóként egyaránt. E mostani semmi kis film sem fog senkit falhoz vágni, műfajt sem teremt és kasszát sem robbant, viszont a jegy árát sem kéri vissza senki, és amit vállal – másfél órányi könnyed kikapcsolódást – azt hozza is.

Fodrászszalon

Érdekesség, hogy a két főszereplő, Tatou és Nathalie Baye már játszott együtt hasonló szituációban, a Vénusz szépségszalonban, ezúttal egy fodrászszalonban találkozunk velük újra. Kézenfekvő helyszín ez egy jó kis vígjátékra, hiszen egyrészt a „nyüzsi” elkerülhetetlen, ami egyből megadja a kellően vibráló alaphangot is. Másrészt, egy ilyen szalon, már funkciójából adódóan is, pillanatnyi, önszántunkból vállalt alá-fölérendeltségi viszonyba állítja a szereplőit, hiszen aki kezelés alatt van, az ki van szolgáltatva annak, aki kezeli. Emellett egy tökéletes információtovábbító hely, még az internet előtti időkből. A fodrász mindenről tud, sok mindenkivel van külön nexusa, főleg egy kisvárosban, mint e film esetében is. Emilie (Tautou) e filmben ezt a kitüntetett státuszt válás előtt álló, közepesen depressziós édesanyjának (Baye) felvidítására használja fel.

Félreértések vígjátéka

A film cselekménye klasszikus vígjátéki helyzeten alapszik, amelyet akár megírhatott volna Shakespeare vagy Moliére is. Anyu boldogtalan, a lánya is, de ő mégis segíteni szeretne anyun. A kiszemelt „orvosság” egy fess fiatalember, aki nem tud semmiről. Névtelen levelek jönnek s mennek, természetesen hamar összekuszálódik minden, és senki sem tudja, ki a valódi feladó, de azt sem, ki az igazi címzett. Aztán persze, hogy a végére minden kiderül és jó lesz… Mi nézők közben, míg ezt a kavarodást nézzük, tudunk mindent, mégis szórakozunk, mint egy ezerszer látott bohóctréfán. Pierre Salvadori remek ritmusban rendez, egy vígjátéknál pedig ennél nincs fontosabb. Tautou szemeiben bujkáló huncutsága és természetessége akkor is lenyűgöz, ha egy helyben, szótlanul állna másfél órán át, ebben tökéletes partnere filmbéli édesanyja, Nathalie Baye is. Mindketten zsigeri komikák. Kettejük között pedig ott van az arab felmenőinek köszönhetően mívesen egzotikus kisugárzású Sami Bouajila, akinek azon kívül, hogy egy férfias jelenség, adódik még (legalább) egy, frenetikusan megoldott jelenet is. És kínaiul is jól veszekszik… Üde, friss és bájos, könnyű nyári komédia ez, ennyi és nem több. Asanisimasa: 6/10

Francis Ford Coppola a monumentális, sőt monstruózus Keresztapa-trilógiával már kitörölhetetlenül beírta nevét a filmművészet nagykönyvébe, és akkor még ott van hasonlóan nagyigényű Apokalipszis, most, és még jó néhány egyéb, komoly elismerést elért darab is. Manapság a Maestro leginkább szőlőbirtokán szöszmötöl saját borát kortyolgatva, és csak kedvtelésből, mindenféle piaci megkötöttség nélkül filmez. Néha beszáll ugyan kiterjedt rokonságának és baráti körének filmjeibe producerként, olykor vágóként, de talán kijelenthetjük, a Keresztapa harmadik része óta, rendezőként alig van jelen a filmművészetben. Mindössze néhány filmet rendezett azóta, de egyik sem keltett akkora feltűnést, mint a korábbi nagy alkotások. Az esőcsináló az egyik ilyen film.

Ha nem Coppola készítette volna ezt a sajátos tárgyalótermi Dávid és Góliát-történetet, nyilván nagyobb sikereket arat, így azonban csak megbúvik a nagyívű életmű lefelé tartó lankáján. Az alapanyag, ha nem is irodalmi csúcsteljesítmény, de tisztességes iparos munka: a kortárs irodalom piaci értelemben vett fősodrának, a papírfedeles bestsellereknek egyik fő termelője, John Grisham jegyzi. Rudy Baylor, az ifjú ügyvéd (Matt Damon) első bírósági ügye egy szegény család kontra nagy, gonosz biztosító közötti kárpótlási per lesz, amit a bibliai alapeset óta, idealisztikus környezetben (értsd: általában műalkotásokban), nagy meglepetésre, győzelemmel végez be. Ez így egy szokványos, sőt közhelyes tárgyalótermi dráma lenne, ha nem Coppola rendezi.

A Maestro azonban markáns, sajátos egyéniségű figurákkal zsúfolja tele a filmet, akiket az összecsődített fél Hollywood látható élvezettel jelenít meg. Damon ügyesen komédiázik a csetlő-botló ifjú ügyvéd bőrében, és simán hozza a romantikus mellékszál (Claire Danes) szerelmesét is. Remek Jon Voight a biztosítótársaság öntelt, arrogáns és agyonfizetett büdösköcsög ügyvédének, aki Baylor (Damon) ellenfele, a kvázi Góliát. Roy Scheider hupikék öltönyében pedig egészen cseppfolyós, mint a társaság főfőfőnőke. Danny De Vito a slemil örök-ügyvédbojtár szerepében parádézik nagy rutinnal, míg Mickey Rourke is biztonsággal hozza a fukszos, simlis zugügyvédet, aki Baylort lökte be a jogi pályára.

A markáns kontúrokkal kihúzott karakterek egy aprólékos gonddal megteremtett miliőben tevékenykednek, mely szinte szociografikus hitellel adja meg a film valósághű hátterét. Coppola soha nem a pergő ritmusú, száguldó filmjeiről volt ismert, ez a film is szép lassan, ráérősen folydogál, azonban van benne néhány rejtőző örvény, amely alaposan megvezeti a nézőt, de annyira egyik sem veszélyes, hogy belefulladjunk. A kiszámítható végkifejletű tárgyalótermi dráma kötelező morális didaxisát ügyesen tompítja Baylor és segédjének, a De Vito alakította Schiffletnek vicces bénázása, valamint tovább színesíti a már említett brutál-családi drámából romantikusra váltó szerelmi szál, és Baylor egyéb ügyeinek meséje. Összességében Az esőcsináló egy szórakoztató és igazságérzetünket simogató, jó kis vasárnap esti film. Nem mérhető Coppola nagy filmjeihez, vagy a filmművészet más, jelentős alkotásaihoz, de profi, működő, kerek egész. Ez is valami… Asanisimasa: 7/10

Szerintem (Luis Bunuel óklasszikus Tejútját nem számítva) még nem készült olyan játékfilm, melynek egyik főszereplője az El Camino, a Santiago de Compostellába vezető zarándokút lett volna. A Vándorút így első a sorban. Nem kis meglepetés ez, tekintve, hogy mekkora divat ez a francia Pireneusokból egész Észak-Spanyolországon át a nyugati parti katolikus kultuszhelyig vezető zarándoklat már évszázadok óta, de napjainkban talán leginkább. A film, szintén nem meglepetésre, klasszikus és vegytiszta road-movie. Egy amerikai szemészorvos (Martin Sheen) egy nap telefonhívást kap, melyben közlik vele, hogy régóta a világban csavargó fia valahol a Pireneusokban, az El Camino kezdeti szakaszán szerencsétlenség áldozata lett. Az orvos azonnal a helyszínre utazik, ahol a helyi rendőrfőnökkel való beszélgetés után elkezdi megérteni, miért választotta fia inkább a világcsavargást a biztosnak számító orvosi karrier helyett, és hirtelen döntéssel hóna alá csapja fia hamvait, felölti annak túrafelszerelését és egy szuszra végigjárja az utat. Közben aztán útitársai akadnak, barátságok szövődnek, az orvos olykor fura helyzetekbe csöppen és csodás tájakon baktat – ennyi a film. Egy utazás története.

A táj valóban csodálatos, a film késő ősszel forgott, ami spanyol viszonyok között igen színpompásat jelent: a völgyek még zöldellnek, de a hegyoldalak fák lombjai már sárgulóban, a csúcsokon pedig már jegesen süvít a szél. A film egyik vonzereje ez, ami kézenfekvő is. Emilio Estevez filmje mégsem csúszik bele a turisztikai reklámfilmek magazin-esztétikájába, köszönhetően annak, hogy egészséges arányban tudja a lélegzetelállító természeti képekhez adagolni a zarándokút spirituális vonzatait éppúgy, mint annak emberi, hétköznapi kisrealizmusát. Külön pikantériája a filmnek, hogy a rendező, aki a filmben a halott fiú szellemét alakítja, a főszereplőnek a valóságban is a fia.

Kellemes, meleg emberi pillanatokban bővelkedő, kedves  és megható film ez, azonban az út különböző stációit elválasztó popszámok kicsit riasztóan hatnak egy darabig. Nemsokára azonban ez is emészthetővé válik, hiszen a tájképek mellett ezek a slágerek valamiféle ellensúlyként működnek az esetleges vallásos indíttatású, ám nem filmre való aránytévesztések, illetve az orvos, amúgy érthető és természetes önsajnálatának szentimentalizmusát illetően. Emilio Estevez és Martin Sheen Útja így elsősorban egy személyes hangú önismereti tréning képzeletbeli rekonstrukciója, mint vallásos, illetve turisztikai propaganda. Asanisimasa: 7/10