asanisimasa

Messze nem példa nélküli, de azért érdekességképpen meg kell említeni, hogy 1993-ban két film is készült Hollywoodban Geronimóról, a híres apacs (cseroki/csirikava) gerilláról/szabadságharcosról. Az itt tárgyalt koránt sem biztos, hogy a jobbik. (Ez a másik.) Walter Hill nagyszabású, látványos csatajelenetekben, autentikus figurákban és nyelvekben bővelkedő tablójából éppen Geronimóról nem tudunk meg semmit, az olyan állandó eposzi jelzőkön kívül, mint lótolvaj, vadember, tömeggyilkos, stb., ezzel szemben hosszas ömlengéseket hallhatunk egy tapasztalt amerikai katonatiszt hősiességéről, bátorságáról és nagyszerűségéről, egy fiatal beosztottja szájából, mintegy Geronimo üldözése kapcsán, melynek alkalmával a tiszt, amolyan romantikus, tiszteletalapú, bár alapvetően kutya-macska barátságot kötött a renegát indiánnal.

Eleve utálom, de legalábbis komoly fenntartásokkal nézem az olyan filmeket, amelyek egyes szám első személyben mesélik el azt, amit amúgy bevált és ismert filmes eszközökkel, dramaturgiával is be lehet mutatni, s ha ez ráadásul szemellenzős, előítéletes szemlélettel is társul, akkor bizony abcúg van. Persze, John Milius, Hill és a többi alkotó mindent elkövet, hogy szakítson azon az amerikai sztereotípián, hogy csak a “halott indián a jó indián”, ez azonban csak abban nyilvánul meg, hogy megismerünk több, igen jó szándékú, és az indiánok iránt toleráns amerikai fehért, főleg olyanokat, akiknek a munkája éppen az amerikai őslakosok rezervátumba terelése, így kvázi alapvető szabadságjogaitól megfosztása lenne. Szerecsengyerek mosdatása, über alles. A film indiánábrázolása csak alig cizellálódik a hagyományos westernekben megszokott kocsmaajtóban ácsorgó, tüzesvíz-vedelő szerencsétlenek, illetve a démonizált, arctalan vérengző szörnyetegek kétbites sematizmusától – bár, meg kell vallani, az alkotók igen nagy figyelmet fordítottak az autentikus megjelenésükre, illetve megszólalásukra. Ezek azonban csak külsőségek. Geronimo és a többi indián e filmben is csupán szűkszavú, résre húzott szemű, kiismerhetetlen és veszélyes rejtély marad.

Ezzel szemben látunk-hallunk egy naiv, lelkes és hazafias fiatal hadnagyot (Matt Damon), egy idősebb, tapasztaltabb, bár azért még igen nyalkának tetsző másikat (Jason Patric), egy jóságos nagypapát mintázó tábornokot (Gene Hackman) és egy cinikus, ám korrekt és lojális, a végén pedig foga fehérjét is kivillantó fejvadászt (Robert Duvall – a legjobb arc a filmben), és még több más fehéret. Azonban mindennél többet elmond erről a Geronimo című filmről, hogy még az amerikai katonák szolgálatába állt indián nyomolvasóról is többet tudunk meg, mint a címben meghirdetett, amúgy valószínűleg igen érdekes személyiségről. Ja, látványos, de ezt mondtam már. Asanisimasa: 4/10

A második világháború híres zsidó-mentőjének, a nagyon is valóságos Oskar Schindlernek és néhány évtizeddel későbbi, sokak által vitatott létezésű, sőt létjogosultságú Stasi-ügynökének karaktere keveredik John Rabe életéről készült igen nagyszabású, német-kínai-francia koprodukcióban készült filmben. Rabe ugyanúgy tagja volt a német nácipártnak, mint Schindler, ő azonban a kínai Nankingban dolgozott, mint a Siemens helyi gyárának vezetője. ’37 decemberében, amikor a japán hadsereg megtámadta Kínát, Rabe -bevetve a japánok előtt a szövetséges náci pártban való tagságát, németségét, azonban szembeszállva a helyére újonnan kinevezett, és komoly SS-kötődésekkel rendelkező utódjával- nem a gyár leszerelését és átszervezését támogatta, hanem a kínai dolgozók érdekében, néhány kinti expat segítségével biztonsági zónává alakította át azt, ami a későbbiekben a nankingi kínaiak egyetlen mentsváraként szolgált a városba özönlő japán katonák vérszomjas őrjöngése ellenében. Rabe több százezer kínait mentett meg így a biztos haláltól.

Rabe tehát német volt, ráadásul tagja a nácipártnak, ahová azonban nem hitből, hanem németsége iránti lojalitásból lépett be. A nehéz helyzetben azonban azonnal a humánumnak és a józan észnek megfelelően cselekedett. Figurája éppúgy homokszem volt a gépezetben, mint a mások életét szenvtelenül lehallgató és kijegyzetelő Stasi-ügynöké, amikor az ráébred saját munkájának nyomorúságára és hiábavalóságára – a gép működését azonban sem ők, sem Rabe nem állíthatta meg. Tetteik, illetve vakmerő szabotázsuk azonban az emberiség nagy példaképei közé emeli őket, mintegy megmutatva az egyszeri, átlagos kisember méltóságát.

Florian Gallenberger valóban látványos és igazi némethez méltóan aprólékos és precíz filmje, komoly kínai anyagi és emberi segítséggel hagyományos, lineáris elbeszélési módban meséli el Rabe történetét – kicsit túl aprólékosan is. A 134 perces vetítési idő jóval hosszabbnak tűnik a valóságosnál, kissé terjengős, a brutális orgiajelenetekben azonban ennek ellenére mégis túl illedelmes. Nem mintha feltétlenül fejlekaszabolásokban és vértől tocsogó nemi erőszakokban szeretnénk gyönyörködni, de az igazi drámai hatás eléréséhez az itt látottak -azt kell mondjam- nem elég sokkolóak. Ilyen világban élünk, sajnos. Igen nagy szörnyűséget kell látnunk, hogy valóban megijedjünk… (A híradóban látjuk, hogy egy békésnek tűnő norvég majd száz embert lőtt le, mert nem tetszett neki, ahogy azok gondolkodtak, körülrajongott miniszterelnökünk pedig a munka nemesítő erejéről szónokol, amiről jóérzésű embernek csakis a hírhedt auschwitzi kapufelirat juthat eszébe…). De ennek ellenére, a film szép és tulajdonképpen hat (tehát működik) is, csak nem annyira, ahogyan, amennyire kéne. Ulrich Tukur egzakt Rabe szerepében, Steve Buscemi hozza a tőle megszokott nervőz karaktert a kekec angol orvosként, de a többi színész is masszívan, akkurátusan adja. Tisztességes, alapos munka ez a film, olyan mint egy német középkategóriás gépkocsi. Biztosak lehetünk abban, hogy 20 év múlva is elgurul, azonban Forma 1-et sosem nyerünk vele… Mondjuk, sokat fogyaszt. Asanisimasa: 6/10

Az alapvetően optimista, sikerorientált amerikai közérzet és ennek Hollywoodban táplált melegágya megint kapott egy jókora pofont (nem kokit és nem sallert!) az igazságból, azzal, hogy a nagy tekintélyű, szmokingba és méregdrága dizájner-göncökbe öltözött puccparádé megtapsolhatta a dagadt fekete lány nyilvánvalóan súlyos valóságalapokon nyugvó brutális történetét. A boldogság ára két Oscar-díjat kapott 2010-ben (négy továbbira jelölve volt), mint legjobb adaptált forgatókönyv, illetve legjobb női mellékszereplő. Ez utóbbi (Mo’Nique ultraközönséges anyafigurája tényleg üt, a magyar szinkronban erre Szirtes Ági bravúros teljesítménye pedig még rá is tud pakolni!) megérdemelt, ám a könyvben sajnos túl sok újdonságot nem talál a hazai közállapotok iránt érdeklődő, társadalomtudományok iránt érdeklődő néző. A túlsúlyos Precious (Gabourey Sidibe) története nálunk is megtörténik azokban a kerületekben, az ország azon szegleteiben, ahová nem engedjük gyerekeinket. Gyermekmolesztálás, családon belüli nemi erőszak, kóros bulimia, kilátástalanság, önsorsrontás, gyermekanyaság, ismerős fogalmak nálunk is. Nálunk azonban valószínűleg mélyfekete tragédia készülne az apja által felcsinált, kövér gyereklány sorsából – Amerikában mindez színesben, majdhogynem derűsen kerül vászonra. A pofon azonban még így, ketchupfoltos babarózsaszínben is csattan.

Precious története tulajdonképpen sikersztori, hiszen bármennyi szörnyűség történik vele rövidke életében, a film alapvetően a kijárat felé mutat: Ha van benned elhatározás, van benned kitartás, akkor nincs az a nyomor, nincs az a szörnyűség, ami magába szippanthat. Ehhez persze kell egy olyan szociális háló, amely az Amerikai Egyesült Államokban, minden kekeckedése és akadékoskodása ellenére is, működik. Nem megyek bele, hogy nálunk ez hogy nézne ki… Mégsem jó érzés nézni a filmet, a relatíve boldog end is majdnem elsikkad abban a tömény másfél órában, ami azt megelőzi: tényleg sokszor megfordul a néző fejében, mi a jó fenének nézi mások kilátástalan nyomorát?! Aztán a végére azért megvilágosodik, hogy talán azért, hogy erőt merítsen belőle magára, környezetére és az elkövetkezendő éveire nézve… A negatív dolgok elrettentenek, a pozitívak pedig reményt adnak. Egyszerű ez, mint a pofon. Hat.

Ismert minapi pop- és rocksztárok adták nevüket és sminkeletlen arcukat ehhez a súlyos igazságokkal terhelt filmhez: nagy riszpekt Mariah Carreynek szociális munkás-figurájáért, valamint Lenny Kravitznak a sármos ápolóért! Asanisimasa: 7/10