asanisimasa

Danis Tanovic nem csinált eddig sok filmet életében, talán négy nagyjátékfilmet összesen, de ebből kettővel (az elsővel és ezzel az utolsóval) pontosabb, plasztikusabb és közérthetőbb rajzát adja az elmúlt évezred utolsó évtizedét meghatározó délszláv konfliktus társadalmi, etnikai és kulturális viszonyait illetően, mint száz politikai elemző túldíjazott prezentációja. 

1991

Jugoszlávia, a Joszip Broz Tito elvtárs kommunista partizánjai által összegründolt délszláv puzzle-állam ekkorra már darabjaira hullt. Szlovénia gyorsan (észak)nyugatra fordult és az osztrák mintájú jóléti gazdaságot kezdte el honosítani, sikerrel. Macedónia és Koszovó egyelőre szürcsölt még egyet a kávéjából és próbálta felfogni, mi is történt most, a két legerősebb hajdani tagköztársaság, Szerbia és Horvátország azonban azonnal egymásnak esett, Bosznia és Hercegovina, valamint Montenegró őszinte sajnálatára. Az okok a hajdani erős, de okosan szabadnak tetsző tekintélyuralmi rendszer által elnyomott nacionalista érzelmekben és vallási különbözőségekben keresendők elsősorban. Még nekünk, magyaroknak, akik itt élünk a közvetlen szomszédságban is nehéz felfogni, milyen mély sebek tépődtek fel ekkor, és ez milyen eszeveszett mészárlásokat okozott. Danis Tanovic, a boszniai születésű rendező elsöprő díjesővel bemutatkozó Senki földje című filmjében egyszer már felvázolta a brutális délszláv testvérháború koordináta-rendszerét, akkor magának a háborúnak fekete-fehér viszonyrendszereire világított rá élesen. Legújabb, Cirkusz Kolumbia című mozijában ugyanennek a borzalomnak az érzelmi és kulturális hátterét mutatja meg, az előbbinél lényegesen könnyedebben, finomabban, de ugyanolyan érzékletesen.

Az első kép jelentősége

Ahhoz, hogy egy film hitelesen szólhasson bármilyen témáról, mindenképpen személyesnek kell lennie, a nézőnek már az első kockától éreznie kell, hogy a film készítőjének valóban szívügye az elkövetkezendő másfél, két óra, s ezt feltétlenül meg is akarja osztani vele. A vérprofik ilyenkor bűbájhoz folyamodnak, százötvenszer átírt frappáns felütést terveznek, bevetnek CGI-t, tűzijátékot, ringlispilt, a zeneszerző végignyálazza a teljes zeneirodalmat a megfelelő téma ötletéért, az operatőr lenyűgözően komponál, azonban az igényesebb néző rögtön érzi az íróasztal szagát. Tanovic az első kockában nem mutat semmit a Cirkusz Kolumbiában, fekete blankot látunk. Csak egy jellegzetes „jugó” sláger szól, talán Jadranka Stojakovic énekel behízelgő hangon, diszkóalapokra – ismeri ezeket mindenki, aki a nyolcvanas években nyaralt valaha a „jugó” tengerparton. Aztán az első kockán ott a főszereplő, húsz év körüli fiú, Yassa márkájú csillagos tornagatyában, vörös Crvena Zvezda-mezben, helyben vagyunk. Alszik, ahogy Surda is húzta mindig a lóbőrt, és ahogy mindenki szundított a hajdani Jugoszlávia punnyadt álszabadságában. Majd, miután anyja veszekedve felkelti, kezet most az ebédhez az asztalra készített ivóvizes kancsóból, majd ezt megfejelve, bele is iszik. Ebben a semmi kis jelenetben mégis azonnal a képben vagyunk, időben vagyunk, stílben vagyunk. A genius loci barátságosan beinvitál, kezdődik a film.

A borzalom születése

A továbbiakban is hasonló könnyedséggel mesél Tanovic, nyilvánvalóan pontos az irodalmi alap is: Ivica Dikic hasonló című regénye. A szerb-horvát polgárháború kirobbanásának előestéjén vagyunk, egy boszniai kisvárosban, ekkor a „senki földjén”. Már új a polgármester „úr”, de még a helyőrség parancsnoka őrnagy „elvtárs”. Ide érkezik haza a húsz éve Németországban élő hajdani partizán, a város szülötte, Divko (Miki Manojlovic), csillogó Mercédeszen, fiatal vörös babával és egy fekete macskával. Divko megpróbálja újraépíteni életét, azonban a dolgok már végérvényesen megváltoztak s szülőföldje menthetetlenül rohan valami nagyon szörnyű felé. Ez az elképesztően dinamikus pillanat azonban mindenfajta pátosz nélkül, emberi, olykor vidám és bájos, máskor fájdalmas, de mindig életszerű, emberi pillanatokban jelenik meg. Tanovic nem karikíroz, mint egy generációval korábbi Kusturica és nem utazik elvont szimbólumrendszerekben, mint Makavejev, két generációval előtte. Tisztán és közérthetően mesél reális történeteket, hiteles és jól felépített karakterekről. Minden egyes jelenetet olyannak érzünk, amit akár mi is átélhettünk volna, ezek összefűzve azonban tűpontossággal ábrázolják a délszláv vérfürdő kirobbanását. Színészei, az emblematikus Manojlovicon kívül, például a mély és drámai alakítást nyújtó Mira Furlan (az exfeleség), vagy Boris Ler (a fiú), mindannyian a visszafogott, reális cselekményhez méltó természetességgel játszanak e remek, szórakoztató, de mégis tartalmas filmben, melynek a legapróbb részleteiben is fontos jelentések rejtőznek. Asanisimasa: 8/10

Tipikusan amolyan “vajúdnak az elefántok, de egeret szülnek”-típusú film ez A fiók. Mára már szegény Adrien Brody ugyan alaposan belesüllyedt a békategóriás mocsárba, de amikor ezt a filmet csinálta, még viszonylag friss Oscar-díjasnak, így abszolút első-kategóriás színésznek számított. Keira Knightley sem volt ekkor már ismeretlen színésznőcske, mint ahogy mellékszerepekben Jennifer Jason Leigh, illetve Daniel Craig vagy a countrysztárként és színészként egyaránt veterán Kris Kristofferson sem a tök ismeretlenségből tűntek fel ezen a vásznon. A film mögött pedig olyan befolyásos személyiségek álltak, mint Steven Soderbergh, illetve öreg haverja, George Clooney. Ez utóbbival kapcsolatban (a médiatörténeti jelentőségű Good Night, Good Luck kapcsán) nemrégiben meg is jegyeztem, hogy nálam az a film, amihez ennek a pacáknak köze van, alapból nem bukik… Hülyeség volt.

Ez az orvoskrimi hangulatú, misztikus scifibe oltott Öböl-szindrómás lila fuvallat igen rossz film. Nyilván egy sok szerző által ezerszer átírt, ezáltal kiherélt, sterilizált forgatókönyvet kapott a nagyreményű, de nem igazán tapasztalt John Maybury rendező, aki ugyan megpróbált ebből a katyvaszból valami érdemlegeset összeragasztgatni, azonban erőfeszítése hamvába holt. Időutazásos testvándorlásos halálélmény-film A fiók, ami önmagában is túl sok. Ennyi misztikumból egy teljes X-akták évad is kitelne, egy filmben viszont rengeteg. Plusz a krimi, thriller sablonok… Külön személyes averzióm, hogy nekem ne pofázzon senki a halálról, a halálközeli élményekről, legfeljebb akkor, ha tényleg visszajött már onnan. Ilyen ember márpedig nincs, a tudomány mai állása és az publikus ismeretuniverzum szerint. Fantáziálgatni azért nyilván lehet, de ahhoz meg “ember kell”, hogy tessen is. Itt, ebben a filmben nincs ilyen. Kesze-kusza cselekményű, zavaros, lila pacsmagolás ez a film, ráadásul ótvaros nagy heppienddel. Nem szerettem. Asanisimasa: 3/10

Csodálom Jack Nicholson egóját, hogy neki mert állni ennek a filmnek. Bár Jack mindig is ambicionálta a rendezést, de azért a Roman Polanski követéséhez nem elég az, amit színészként elleshetett a kamera túloldalán ügyködő direktoroktól. Ez az igen béna magyarítású Cinikus hekus tulajdonképpen Polanski méltán híres és méltán elismert Kínai negyed című filmjének valamiféle folytatása szeretne lenni. A címszerepet, a klasszikus Philip Marlowe karakterére kissé hajazó magánhekust, Jake Gittes-t ismét Nicholson alakítja, azonban ezúttal a rendezői székbe is ő ült. Azt pedig jól tudjuk, hogy egy seggel két lovat megülni igen nehéz: Jack Nicholsonnak sem sikerült. (Nem feledve persze, hogy vannak azért, szép számmal olyan rendezők, akik kitűnően játszanak abszolút főszerepet saját maguk által rendezett filmekben is. Na, Jack nem tartozik közéjük.)

A film sztoriját ugyanaz a Robert Towne írta, aki a korábbi, Polanski-féle történetet is, ismét szövevényes krimi, gyilkossággal, telekspekulációval, cinkes olajügylettel. Míg azonban Polanski ezt laza nagyvonalúsággal, áttetsző logikával, biztos stílusérzékkel és a tőle megszokott, bravúros hangulatteremtéssel tudta elmesélni, addig Jack túlzottan körmönfont, elvész a részletekben, össze-vissza utalgat, s nem mindig világos, hogy mire, bonyolult és mi tagadás, zavaros. Ja, mondjuk viszonylag jól stílben van, hogy mondjak valami jót is – bár ez talán a legkönnyebb. Ezzel párhuzamosan, míg a rendezői székben tesze-toszáskodik, Gittes karaktere is szürkébb, kisebb és jellegtelenebb lett, ráadásul ezalatt Nicholson is öregedett 15 évet. Ez, az ő akkori életvitelében, ennél lényegesen többet rontott az ördögien sármos külcsínen. Még néhány évnek el kell telnie, hogy egy újabb, már felvállaltan karcos, vén kujont Nicholsont ismerjünk meg. Ez a mostani valahogy sem az, sem ez.

Zsigmond Vilmos viszont remekel, bár ő nagyon tudja a film noirt színesben fényképezni. Lenyűgöző munkát végez e filmben is, hogy egyáltalán végig lehet nézni ezt a filmet, ahhoz sok köze van neki. Harvey Keitel sem lendít sokat, leginkább jelen van, de úgy tűnik, ő is igényli, hogy valaki megmondja neki, mit kéne játszania. A veterán Eli Wallach viszont rakoncátlan csibész, csinálja, ami neki tetszik – és neki van igaza. Igazából ez egy unalmas, béna, széteső film, melyben az amúgy nyilván szellemes dialógusok dadaista tévéjátékként hatnak – mondjuk, ennek ellenére azért végig lehet nézni, de picit akarni is kell ezt. Asanisimasa: 4/10

Nekem olybá tűnik, hogy Marco Ferreri e filmjében már sokat gondolhatott a halálra, amely azonban csak néhány év múlva kopogott be hozzá. A hús leginkább afféle életút-végi, összegző műnek látszik innen, 2011-ből, mindamellett, hogy természetesen önmagában is egy manapság már ritkán láthatóan erős hangú, markáns, szuverén látásmódú filmművész alkotása. A filmben szinte hiánytalanul fellelhetőek a korábbi Ferreri-filmek fő motívumai, toposzai, de találunk benne igen vicces önreflexiókat is.

Ferreri, mielőtt filmes pályára lépett, állatorvosnak tanult és állatkereskedőként is tevékenykedett Spanyolországban – a hús, mint matéria, így igen közel áll hozzá. Természetesen, A hús című filmben is fontos szerepet tölt be ez az anyag, az egyik jelenet direkten ábrázolt áruházi húsospultjától kezdve a katolikus liturgia egyik fő szentségének, az elsőáldozásnak egyfajta sajátos értelmezéséig.

(Spoiler) Természetesen, ha húst emlegetünk, elsőnek nyilván a film emblematikus főszereplője, a buja, nagymellű ősasszony, Francesca (Francesca Dellera) ugrik be, akinek lüktető, fortyogó, hullámzó, kéjvágyó teste majdnem felemészti a bűvkörébe vont Paolot (Sergio Castellito), a szegény, magányos, korábbi felesége által már alaposan kizsigerelt férfit. Az utolsó asszony fordítottja ez a film, ha az volt a sima. Ott a fiatal Depardieu által alakított szegény pasas egy elektromos kenyérvágó késsel vetett végett férfiasságának (és ott is a hús!) a tortúra végén, itt, ugyan egy kés megint előkerül, de most a jó oldalon hatol bele, jó mélyen a húsba. De Ferreri ezúttal tovább megy. Nem elég, hogy a Dillinger halott tengerparti házában be(ki)végzi az utolsó asszonyt, a lenyugvó nap vérvörös fényénél még eszik is belőle, hiszen hívő ő. Függője a női nemnek, hívője az asszonyi bájaknak, így, miképpen az első áldozásnál a hívő eszik Isten fia testéből, úgy eszik ő az utolsó asszony húsából, így élve meg a teljes feloldódás halálos extázisát, így egyesül örökre imádata vérrögvalójával.

Úgy indul a film, mint egy bohókás, rumlis, hamisítatlan olasz családi komédia, Ferreri szinte mindig így indít, altatja a nézőt, hogy aztán szinte észrevétlenül fordítsa ki a dolgokat, színről a fonákjára, mely azonban a valódi lényegét is jelenti egyben. Pitiáner, apró-cseprő, közönséges dolgokat látunk, melyek azonban Ferreri meséjében szimbólumokká nőnek és egy koherens rendszert képezve adják ki a Maestro fanyar humorú, provokatív, de igen találó világképét, melyben nők és férfiak élik életüket, ahogy tudják. Ahogyan a való világban is teszik… Se szeri, se száma A húsban a korábbi filmekre visszautaló jelzésnek, motívumnak, van nagy zabálás, van naplemente a tengeren, van halál, az obligát kaszájával, van kés is, amint már említettem, és van sok minden más. Marco Ferreri Enciklopédiája, avagy a dolgok lényege. Asanisimasa: 8/10