asanisimasa

A filmet az eleddig divattervezőként ismert Tom Ford rendezte, saját pénzéből. Maxi riszpekt érte, főleg, hogy ehhez képest, első rendezésnek rendkívül jól sikerült a melegmozgalmak egyik fő kultuszkönyvéből, Christopher Isherwood azonos című regényéből készült A Single Man.

Sztorija alapvetően alig van a filmnek, amely elsősorban annak a bonyolult lelki folyamatnak bemutatására koncentrál, amelyen a negyvenes-ötvenes éveiben járó, angol származású, Los Angelesben tanító homoszexuális irodalomprofesszor keresztülmegy, amikor egy tragikus autóbalesetben elveszti szerelmét, akivel élete legboldogabb 16 évét élte le. A film ízléses képekben mutatja meg az események miatti bénultságban kóválygó prof hétköznapjait, hogyan sokkolja az a telefonhívás, mely egyszerre közli vele a tragédia hírét, valamint azt, hogy az elvesztett társ családja rideg nyárspolgári érzéketlenséggel rekeszti ki őt a gyász ceremóniájából. A külvilág persze alig észlel valamit a professzorban zajló lelki erodációból. Rosszul nézel ki! – fogadják munkatársai, akik semmit nem tudnak a prof valódi életéről. Egyedül régi barátnője próbálja tartani benne a lelket, ő azonban a férfi iránti szerelmén nem tud felülemelkedni. A professzor végső elkeseredésében öngyilkosságra készül, ám ekkor lép be életébe egyik tanítványa, aki feltűnő érdeklődést tanúsít nem csak az angol irodalom, hanem a professzor személye iránt is. Eközben a professzor precízen és hitelesen ábrázolt lelki tusáját keresztülszövik az elhunyt barátjával töltött évek emlékképeit megidéző flashbackek.

Ford ebből az alig-történetből egy majdnem tökéletes filmet rendezett. Mivel alapvetően a vizualitás területéről érkezett, a film képi világával nyilván nincs semmi gond, mind a belsőépítészeti enteriőrök, mind a szereplők ruhái alapvetően rendben vannak, cseppet sem hivalkodóak, szolid és visszafogott eleganciával teremtik meg a film hátterét. A főszereplőben lejátszódó bonyolult lelki folyamat is érzékletesen, mégis visszafogottan van ábrázolva, mely csak részben az azt alakító Colin Firth érdeme. Nyilvánvalóan igen intenzív rendező-színész kommunikációnak kellett a film forgatása során lezajlani, hogy a vásznon már csak a ritkán láthatóan hiteles érzelmek és gesztusok maradjanak meg, melyek méltán eredményezik Firth alakításának komoly Oscar-, és egyéb más díj esélyét is. De Julianne Moore (aki Charlotte-ot, a barátnőt alakítja) is alaposan átbeszélhette a rendezővel szerepét, hiszen a filmben rá sem lehet ismerni. Nem mintha korábbi filmjeiben annyira gyenge alakításokat nyújtott volna, szó sincs erről, ám itt egy teljesen más, tőle nem megszokott figurát, egy látszólag decens, élveteg, amolyan rekamién elheverő, de valójában csak a pattanásig feszült idegrendszerét leplező francia nőt jelenít meg, tökéletesen. A film csak a végére csúszik bele picit a melodrámába, nem mintha nem lenne elképzelhető a filmvégi fordulat, csak… csak. Persze, a kissé operaszerűen túlhajtott finálé előérzete mindvégig benne van a filmben, sőt maga a fordulat precízen elő is van készítve a dramaturgia kőbevésett szabályai szerint, mégis nekem egy picit túl sok ez így. A meleg párok és az érzelmes filmek nem homofób kedvelői viszont bizonyosan katarzissal fogják megélni ezt a filmet, én azonban inkább emlékszem szívesen a film közben átélt igazán szép pillanatok sokaságára. Amit viszont feltétlenül meg kell jegyezni, hogy minden prekoncepció és a melodramatikus felhangok ellenére, a film egyáltalán nem ragacsos! Minden pillanatában igazi, hiteles, sőt még valami egészen finom humor is átszövi. Asanisimasa: 8/10

Olyan ez a film, mint a német fociválogatott, a mostani. Színes, szórakoztató, mentes minden klasszikusan ‘német’ sztereotípiától. Persze, a Soul Kitchen rendezője, Fatih Akin török, illetve török-német, miképpen Mesut Özil sem az a kifejezett echte germán, mégis meghatározó volt a legutóbbi vébén közönségdíjas mannschaftnak. Mondjuk, a focicsapatban azért több szimpatikus igazi német volt… (kb.2)

A film címét is adó Lélekkonyha egy étterem(szerűség), mely valahol Külső-Hamburg valamelyik ipartelepének egyik hodályában székel, működtetője a görög származású (itt van Európa basszátok meg, sehol semmi görög-török történelmi ellentét!) Zinos. Olcsó kajával szolgálja ki a melósokat, tehát kvázi kifőzde a hely. Azonban, belép a képbe Zinos régi iskolatársa, a német Thomas, aki ingatlanosként dolgozik és furcsán túlzó érdeklődéssel fordul Zinos kajáldája felé. Nálunk is ismerős a képlet: ha valaki, valamiért (nem) tetszik nekünk, felhívjuk rá az APEH és/vagy az ÁNTSZ figyelmét. Zinos bartánője, Nadine Kínába készül hosszabb időre, ezzel együtt szabadul a börtönből Zinos bátyja, a pitiáner tolvaj Illias. Mindezzel együtt, a hely, köszönhetően a véletlenül idepottyanó kreatív szakácsnak és a zenészként jobban teljesítő pincérnek is köszönhetően, hirtelen fellendül. A bajok azonban ekkor kezdődnek…

Olyan ez a film, mintha a török-német Üvegtigris lenne. Amennyivel nagyobb Németország, annyival nagyobb benne a kocsma. Azonban mi Lalinkhoz hasonlóan küzd Zinos is, az életben maradásért, a szerelemért, ami onnan érkezik, ahonnan nem várja, a gonoszok ellen. Eszközei és lehetőségei is hasonlóak, legfeljebb a filmben játszó karakterek talán kevésbé bumfordiak a Soul Kitchenben, a német filmben, ami azért elég pikáns, nem? Fontos szerepben az egyik legismertebb német sztár, a megkerülhetetlen Moritz Bleibtreu (Illias) rajzol nagy rutinnal jószándékú, de mindig bajba kerülő balekot, míg Zinost egy eredeti görög, Adam Bousdoukos alakítja, kevés kunszttal, gyakorlatilag önazonosan. Vicces és nagy jelentőségű cameóban láthatjuk a legendás underground színészt, Udo Kiert, mint jeges tekintetű, kapitalista cápát, valamint Gryllus Dorkát, aki ezúttal gyógymasszőrt alakít hitelesen, korrekt németséggel. Kiváló a film soundtrackje, inkluzíve a kevéssé ismert Leon Thomas által eljódlizott katartikus himnusszal: “The Creator Has A Masterplan, Peace And Happiness For Every Men” Jó kis feelgood-mozi ez. Asanisimasa: 8/10

Az autizmus a film egyik legtöbbet feldolgozott “slágerbetegsége” (ne akadjunk fel most azon, hogy sokan vitatják betegség voltát, és inkább tartják rendellenes agyműködésnek, túlkompenzált viselkedészavarnak, bárminek), Oscar-, és egyéb díjak tömkelegét hozta eddig alkotóinak (Esőember->Egy csodálatos elme ragyogása, stb.), azt hiszem, nem lesz ez másként a Temple Grandin esetében sem. Nyilvánvalóan, a nap 24 órájában a falat bámuló katatóniás nem lehet közönségkedvenc, sem a levedző fekélyekkel borított testű leprás, sem más undorító kórban szenvedő nyomorult. Az autizmus, főleg annak enyhébb válfajai (pl. az Asperger-szindróma) viszont, azzal, hogy az ilyen páciensek sokszor meghökkentő szellemi teljesítményre képesek, magas szinten sakkoznak, zenélnek vagy éppen lazán vonnak fejben gyököt, könnyen vívják ki az átlagos képességekkel megáldott átlagosan normális nézők figyelmét, még akkor is, ha ezek a rendkívüli emberek csak igen korlátozottan képesek normális érzelmi kapcsolatok kialakítására.

Temple Grandin szintén Aspergeres, a mai napig él, s köszöni szépen, jól van, betegsége teljes tudatában járja a világot és teszi azt, amit az életéről, pontosabban ifjú koráról szóló filmben is tesz. Amellett, hogy az állattenyésztési tudományok elismert doktora, világszerte tart előadásokat az autizmussal való együttélés lehetőségeiről, így adva erőt, ötleteket és tudást sok szülőnek, akik gyermeke Grandinhoz hasonló cipőben jár.

Mick Jackson meghökkentő képi megoldásokkal és hanghatásokkal operáló életrajzi filmje ügyesen illusztrálja, vajon Grandin hogyan látja a világot, s bár nyilvánvaló a didaktika, kicsit olyan ez, mint amikor a Vakok napján bekötött szemmel bóklászunk az erre a célra kialakított labirintusban. Itt, most mégis helyénvalónak gondolom a tanítói attitűdöt, mert a film tárgya élő, valós személy, akinek élete valóban követendő példával szolgál a hozzá hasonlóknak, de az ún. normális átlagembereknek is. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is lelkesedni fogok az állattartás humánus módozatai iránt, vagy legalábbis egy ilyen topikot felvető film iránt, melynek főszereplője ráadásul egy szemeit ijesztően forgató, széles, darabos mozgású, hangosan, szinte kiabálva beszélő törékeny autista nő. De hát így van. Nem tudom, valójában milyen személyiség Temple Grandin, de ahogy Claire Danes (igen, A Júlia) őt megjeleníti, az igen meggyőző. Sokszor iszonyúan sok, de milyen legyen egy fiatal nő, aki ráadásul minden tekintetben más is, és aki akaratát és zseniális gondolatait egyszerű, tagbaszakadt, szaros nadrágú, nem éppen vibráló szellemiségű tehenészlegények csökött és ostoba ellenállásán akarja keresztülvinni? Elbűvölő alakítás egy minden egyes percében elbűvölő filmben. Asanisimasa: 9/10