asanisimasa

Ed Harris színészként mindig erős, markáns, konok és határozott figurákat játszik, ezért is meglepetés, hogy mennyire bátortalanul fogott rendezői karrierbe, pedig ezt sem csinálja rosszul. Első rendezése a 2000-es Jackson Pollock-életrajz volt, mely kapásból Oscar-díjhoz segítette a női mellékszereplőt (Marcia Gay Hardent), és Harris Oscar-jelöléseit (számomra is meglepetés, hogy még egyszer sem kapta meg!) is gyarapította a címszereplő megformálásáért. A filmmel sem volt különösebb gond. Az Appaloosa második rendezése, ezúttal nem művészportré, hanem western.

Ráadásul, látszólag igazi, oldszkúl, veretes western. Harris Virgil Cole-t, egy cinikus, kőkemény, halált is megvető, bátor marsallt alakít, aki hű spannjával, Everett Hitch-csel (Viggo Mortensen) a gonosz Bragg (Jeremy Irons) bandája által terrorizált Appaloosa városkájának védelmére szegődik el, azzal a feltétellel, hogy az a törvény, amire ők azt mondják. Tipikus Vadnyugat, ahol a colt szava a törvény, ugye. Virgil és Everett márpedig e szerszám igen avatott kezelői, figuráik talán nem véletlenül hajaznak kissé Wyatt Earp és Doc Holliday klasszikus karaktereire. Rövidesen megtörténik az első összeütközés, majd a második, a harmadik már az ügy felgöngyölítését jelenti: Bragg a bíróság előtt áll. Közben kötelező fordulatként megjelenik a szerelem, a csábító Allie (Renée Zellweger) megjelenésével, s ha egy nő jelenik meg két férfi barátságában, ott szinte biztosan borul a bili… Borul is, jobban, mint hinnénk.

Harris rendezőként komótos, nyugodt ritmusban göngyölgeti történetét, gondja van a kultúrtörténetileg hű környezet megteremtésére éppúgy, mint ügyelni a műfaji törvényszerűségekre, eközben az általa játszott karaktert elegánsan vonja hátrébb, ahogy a film halad előre. Rendre sorjáznak az ismert western-toposzok: a vadnyugati kisváros gyáva és megalkuvó polgárai, a tiszta (legalábbis tisztának látszó) nő megjelenése, a letelepedési motívum, és a többi, egészen a finálét megelőző végső csavarig. Itt akár rövidre is lehetne zárni a történetet, és akkor egy pikkpakk, régimódi western lenne a végeredmény, itt azonban Harris mégis kinyitja a filmet: hősei alól kicsúszni látszik a talaj, úgy tűnik, a gonosz megállíthatatlanul fölébük kerekedik, Virgil is megingani látszik. De Everett egy furcsa, pillanatok alatt lezajló, mégis klasszikus pisztolypárbajban megmenti a műfaj (és természetesen saját maguk) becsületét, és ellovagol, úgy, ahogy kell, a lenyugvó nap fényébe. Picit rendhagyó, de mégis minden ízében klasszikus western az Appaloosa, mely biztató távlatokat biztosít Ed Harris rendezői karrierjének is. Asanisimasa: 7/10

Az igen örvendetesen viruló nu-western vonulat, stílszerűen szólva, homokban kúszó csörgőkígyóként, ezúttal Dél-Ausztráliában ütötte fel fejét, így mondjuk azt: a Red Hill egy southern, vagyis ausztrál western (az idióta kenguru-westernezést megtartanám Krokodil Dundeenak). Ezúttal azonban szó sincs semmi apokalipszisről, legalábbis nem úgy, semmilyen baljós ajánlat nincs a dologban, csupán egy majdnem fasza akció-westernsouthernnel van dolgunk. Ahogyan sohasem süt le ránk pacekba az a kötelező telihold, valami szürkés felhőpamacs mindig belepofáz a képbe, ebben a filmben is akad némi felesleges pótsúly, ami majdnem agyon is vágja az egészet. De csak majdnem.

Új seriff érkezik a városba, idegen a cowboyok között, ilyenek. Tapasztalatlan, városi zöldfülű, így is kezelik, vidéken még tán könnyebben osztják a billogot, lehet, hogy a marhák miatt? De a srác lelkes. Veszélyes bűnöző szabadul a nem messze lévő börtönből, a kisváros férfitagjai összerezzennek. Sebesen seper végig mindenkin a röpke pánik. Új srác csodálkozik, picit értetlenkedik, de ő is csapattag. Később kiderül, mégsem, de ez akkor már egyáltalán nem baj. Veszélyes bűnöző újra a városban, akkurátusan levadászik mindenkit, van pisztolypárbaj, zuhogó esőben, s végül kiderül az igazság. Ennyiből is látszik, hogy az egyik jellegzetes westernklisé dél-ausztráliai dombokra, völgyekre alkalmazott variációja ez a film.

Azon ugye nem már akadunk fenn, hogy ez a westernsouthern a mai időkben játszódik, tehát a kóbojok autóval járnak már, és nem jíhával esemeseznek, hanem walkie-talkieval, bár azért van itt lovas esemény is, méghozzá dramaturgiailag fontos, mondhatni kulcsjelenetekben. Vicces közjátékként, Patrick Hughes rendezői-írói debütációjában viszonylag könnyedén el is játszadozik a különféle közlekedési módokkal: a műfajilag autentikus ugye, a lovaglás. Ehhez képest az újfiú zsaru (nevezzük Shane-nek, a True Blood-sorozatból ismerős Ryan Kwanten alakítja) gyalog caplat végig a kietlen falun első napján a munkába. Első megbízatására sem kap autót, hanem a rendőrőrshöz kötött öreg kancával kell elmennie, aki ezt nem mindig akarja, de Shane barátunk a későbbiekben is többet jár majd gyalog, mint lovon, vagy autón. Ugyanilyen élvezettel használja a különböző western-toposzokat is, mint a hosszú köpeny laza hátravetését a pisztoly előkapásának megkönnyítése érdekében, és hasonlók… Néha ezek sulykolása már-már szinte parodisztikusan is hat, ami a film drámai vonalára elég komoly kérdőjelet állít. Kérdés, hogy ez volt-e a cél?

A film ezekkel együtt, talán már nem meglepően, több síkon óhajt teljesíteni, s így már nem annyira pöpec minden. Van ez az elsődleges, embervadászatos vonal, ez majdnem tökéletes. Izgalmas, feszült és csavaros, még ha tudjuk is merre csavarodik. A veszélyes rab bosszúhadjáratának indoklása már kissé olyan “hátulról, hosszas kotorászás után előkapom”-jellegű, e filmben azonban történelmileg és etikailag helyénvaló is. A filmbe illesztése viszont már eléggé nehézkesen sikerült. A másik, az előbbi aboriginal-identitásos vonulathoz szervesen illeszkedő, érzelmi jellegű terhes-motívummal ugyanez a helyzet: érzem, hogy helye van a filmhez, mégsem illeszkedik ide tökéletesen. Az egész el is hagyható, ugyanúgy, mint maga, az aboriginal-identitásos szál is: épp elég lenne indoknak, az egész filmet, és a bosszúhadjáratot illetően is, egy sima, rasszista jellegű, csoportosan elkövetett nemi erőszak és gyilkosság. Úgy egy erős, tömör és igazságos film lehetett volna a Red Hill, így viszont egy picit amolyan igazi elsőfilmes, “na majd én megmutatom” “mindent bele”-katyvasz. Kár érte, viszont a második biztos jobb lesz. Ja, igen a párduc. Értem én, az aboriginal spiritualizmus… De minek az is? Asanisimasa: 6/10

Porba van döngölve ez a film, gyakorlatilag már születése pillanatában, pedig ennyire azért nem rossz. Robert De Niro például már régen volt ilyen jó – egy nyugdíj előtt álló vizsgálótisztet alakít, akinek az a feladata, hogy szabadon bocsátás előtt az elítéltekről profilt készítsen, milyen veszéllyel lehetnek a társadalomra szabadulásuk után. Sótlan, savanyú kisember, aki munkáját lelkiismeretesen végzi. Hetente jár templomba, autójában is mindig vallásos műsort sugárzó rádió szól, feleségével érzelemmentes, de hű házasságban él már 43 éve. Látszólag a golfon kívül semmi más nem érdekli. Az első jelenetből megtudjuk, fiatal korában hajlamos volt végletes megoldásokra is. Pályafutásának utolsó esete egy furcsa figura, a film címszereplője, Stone. Edward Nortonnak már sikerült egyszer jól átvernie, ezért óvatosan nézzük minden karakterét. Könnyen lehet, hogy ő buktatja el éppen ezzel a filmet: nem hisszük el neki azt a meglepő (bár a valóságban messze nem példa nélküli) jellemfejlődést, amin a Niro bácsi által alakított vizsgálótiszttel folytatott beszélgetések alatt keresztülmegy. Pontosabban, elhisszük, amit csinál, mert jó színész, de mindig várjuk azt a bizonyos durva csavart. De csak nem csavarodik. Persze csavarodik a film szépen, de csak piciket, és nem arra, amerre valószínűleg a többség szeretné. Két ellentétes irányba mozgó jellemet látunk: De Niro, a bigott, de érzelmileg sivár, lélektelen tiszt eltávolodik hitétől, míg Stone (Norton) éppen rátalál. Kettejük között a katalizátor, a dolgok mozgatója, kiprovokálója Norton felesége, akit Milla Jovovich játszik, meglepetésre felnőve a két nagy színészhez. Norton szerint a csaj alien, kiszámíthatatlan, veszélyes dög, aki úgy játszik a férfiakkal, ahogy kedve tartja, De Nirónak viszont a végzet asszonya, aki sikerrel kísérti a magát szentéletűnek hívő tisztet.

Szóval, szerintem a nép valami feszült thrillert várt ettől a filmtől, két jó színész látványos egymásnak feszülését, dinamikus cselekményt, ehelyett kapott egy melodrámát, valamint egy összeomlóban lévő, visszafogott és megtört kisembert (ugyan kiválóan) alakító De Nirót és egy szintén visszafogott, de azért nagy belső feszültségeket megvillantó Nortont. Milla Jovovich-csal meg egyáltalán nem tudnak mit kezdeni. Nehogy már jó színésznő legyen ez a … modell?! Itt pedig jó.

Ráadásul a John Curran által vezényelt film lassú. Néha tényleg majdnem megáll. Egy vallásosságot, belső hitet firtató pszichológiai drámában ez (engem legalábbis) nem zavar, viszont ha thrillert várunk, akkor a hajunk kihullik közben. A filmen végighúzódó, komor orgonafutamokról én is azt hittem, valami nagy feszkó, esetleg tragédia eljövetelét jelzik, csak a film közepére válik bizonyossá, hogy inkább a spirituális felhangokat erősítik csupán. A végkifejlet pedig egyértelmű – nyilván a direkten didaktikus kivitelezésén is jó sokan felbosszantották magukat. Nem tudom… Szerintem mindez belefér, egy elegánsan kivitelezett, tulajdonképpen mély, valós dolgokat feszegető melodráma ez, jó színészi alakításokkal és érdekes erkölcsi problémák felvetésével. Nincs jó kedvünk tőle, az biztos. Mozikban bukik a film, szerintem majd később, a tévékben vagy DVD-n találja meg majd közönségét. Asanisimasa: 6/10

A Blissfully Yours Joe barátunk (ahogyan a relatíve fiatal thai filmmágust, Apichatpong Weerasethakult nevezi szokásosan a lusta nyugati sajtó) második nagyjátékfilmje, de már hiánytalanul felsorakoztatta benne szinte a teljes motívumrendszerét, melyet a legutóbbi, sokak megrökönyödésére Cannes-ban Arany Pálmával jutalmazott Boonme bácsi (stb.) című különleges filmjében, és addig az összes többiben, különböző variációkban és eltérő kontextusokban már a nézők elé tárt. A bimbózó szerelem, és közvetlen velejárója, a szexuális vágy itt egyenesen a leitmotiv. De a film, mintegy in medias res, egy orvosi rendelőben indít, ahol kissé abszurd, hosszas dialógot hallhatunk-láthatunk a thai módon elragadóan türelmes orvosnő és a furcsán viselkedő páciens, valamint kísérői között. Hogy mi miért olyan, amilyen, ki miért viselkedik úgy, az csak a film végére derül ki. Majd ki-ki a dolgára. Autózunk az észak-thaiföldi csodálatos tájon, pálmafás ligetek, rizsföldek, mészkősziklák, pálmafák, rizsföldek, mészkősziklák, pálmafák, rizsföldek, mészkősziklák. A forgalom ritkás. A gondolatainkba merülünk, amiben Joe barátunk nem akadályoz, sőt a hosszas utazó szekvencia kifejezetten valamiféle meditációra, elernyedésre, elménk kiüresítésére szolgál. Soha, sehol máshol nem éreztem olyan végtelen nyugalmat, mint amikor hosszú autóbuszutakat tettünk Thaiföldön, Kambodzsában, és csak bámultam kifelé az ablakon, néztem az elsuhanó rizsföldeket, azt a harsogó, üde zöldet, ugyanezt idézte fel ez a film is, legalábbis ebben a részében.

Már legalább 50 perce utazunk Joe barátunk szellemi vezetésével, amikor hirtelen harsány, idióta módon vidám thai popzene harsan (Jé, eddig nem is volt zene a filmben…), és a kezdő FŐCÍM. Arcátlan, pimasz gesztus, ilyet még a dilettánsok sem engednek meg maguknak, csakis a zsenik. Funkciója van az ébresztőnek: megérkeztünk a dzsungelbe, ami szintén fontos szimbólum. A burjánzó életerő, a rejtélyek és misztikum világa: Nem félsz? Talán még halott japán katonák szellemei is járnak itt! Csend van. Lombok susognak a lágy szélben, egy moszkitó zümmög valahol. Napfény szűrődik át a levelek között. A fiú szinte kitépi magát ruháiból. Banális csevegés – általuk ismerjük meg szereplőink történetét. Piknik, újabb állandó motívum. Csobogó patak, amelyik egy erdei tóba vezet – a tó a végtelen természet öle, minden dolgok kezdete és vége, ahol csodák rejtőznek. Majd egzakt kúrás a természet kemény ölén. Kurva karenek, ellopták a motoromat! Majd csend. Hol vagyok? A fiú izmos háta ívbe feszül, amikor szájával kielégíti őt a lány. Megérteni a vágy természetét. A víz milyen békésen csobog. A hangyák! Nagy, vörös hangyák. Mézédes, kis piros bogyók a bokor ágain. A víz ahogy csobog. Nem történik semmi, fekszünk egymás mellett, együtt vagyunk.

Nincs történet a filmben, legalábbis a mi Biblián és görög tragédiákon alapuló értelmezési technikánk szerint. Szabad áramlása van a dolgoknak csupán, nincs eleje és nincs vége, hiszen minden körforgásban van. Az út, melyen jársz, nem ott kezdődött, ahol ráléptél, és nem ott végződik, amikor megállsz, és lelépsz róla. Ilyen Joe barátunk filmje is (és mindegyik, amit láttam), nem a történetek katarzisra kihegyezett tanításával akar megérteni dolgokat, hanem valamiféle filmes transzcendentális meditációval, költészettel, csenddel, vagy csak természetes zajokkal, az elménk teljes kiüresítésével mintegy ráhangol a megérteni kívánt dolgok frekvenciáira, és ha hagyjuk, ha képesek vagyunk átengedni magunkat ennek, akkor ráérzünk lényegükre. Nem való ez a szórakozás mindenkinek, mint ahogy nem alkalmas mindenki az agykontrollra sem, a meditációban is elalszik, ahelyett hogy éber ürességben lazuljon el, a masszázs is fájdalom és gyötrelem, nem pedig gyógyító energiák jótékony gerjesztése. Ambient-film. Közben meg azért, egy szertelen, virgonc pasi ez a Joe, néhol nem átall belerajzolni, RÁrajzolni a filmre, illusztratív, asszociatív kis ábrákat, máshol meg elmond egy verset… Láttam buddhista szerzeteseket kosárlabdázni, focizni, kis hordozható tévén aktuális thai szappanoperát nézni és közben felszabadultan vihogni és tátott szájjal bámulni valamilyen csiricsáré, csillogó izét a piaci árus standján. De láttam tizenéves boncot fenségesen komolyan, tekintetében Buddha végtelen bölcsességével, ahogy hallgatta a neki gyónó (?) idős nénit. Asanisimasa: 8/10

A thaiföldi Apichatpong Weerasethakul Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire című filmje nyerte el az Arany Pálmát az idei, 63. cannes-i filmfesztiválon. A zsűri, ezzel a sokakat meghökkentő döntésével vagy a spiritualizmus és a képek atmoszférateremtő ereje iránti affinitását bizonyította, vagy csupán salamoni döntést hozott: az a film kapta a fődíjat, amely egyetlen ízében-másodpercében sem emlékeztet semmire, mit manapság általánosan filmnek szokás tartani. 

A thaiföldi film

Buddha végtelen kegyelméből szeptemberben egy hónapot tölthettem Thaiföldön, nem először. Nem a kedvelt turistaközpontokban töltöttem időt, hanem nyakamba véve hátizsákomat, buszon jártam be e csodás ország vidékeit, így az átlag turistánál talán mélyebb, az igazsághoz talán picit közelebb álló benyomásaim adódtak erről a mienktől gyökeresen különböző kultúráról. Ez persze messze nem jelenti azt, hogy most én fogom megmondani erről a filmről a megfellebbezhetetlen tutiságot. Létezik thaiföldi filmgyártás, hogyne létezne. Van egy elég jó nevű fesztiváljuk is Bangkokban, ahol például a Meseautó remake-je is igen szép közönségsikerrel szerepelt anno, Stohl Bucit pedig hollywoodi sztároknak kijáró felhajtással ünnepelték. Azért kanyarodnék innen a thai filmhez, mert e filmnek ottani sikere igencsak jellemzi a thaiok filmes ízlését: a thai film túlnyomó részt az ehhez hasonló, sőt még ennél is sablonosabb, émelyítően édeskés melodrámák tömkelegéből áll, melyeket a nép óriási tömegben fogyaszt. Van azonban egy másik fő csapás is: a nemzeti sporton, a thai boxon alapuló ultraerőszakos akciófilmek. Illetve vannak e két filmtípus különböző arányú elegyei. Egy-két tényleg nagyszabású, ám rettenetesen naiv történelmi film, szigorúan a királyi család megbízásából. A mi fogalmaink szerinti, többé-kevésbé tiszta zsánerek (krimi, thriller, filmvígjáték, stb.) jobbára ismeretlenek, illetve az „eredetibbnél is eredetibb” másolt DVD-ken jelennek csak meg, ugyanazok, mint nálunk, szintén óriási sikerrel, tegyük hozzá. Művészfilm, mint olyan, nem létezik. A gyönyörű nevű Apichatpong Weerasethakul (továbbiakban: Joe, így nevezi őt a lusta nyugati újságíró-társadalom…:) is (tényleg csak néhány hasonló utat járó kollégájával egyetemben) inkább valamiféle filmes szerzetesként alkotja sorba filmjeit, ezek azonban nem művészfilmek, legalábbis nem a mi megszokott fogalmaink szerint. Nehezen is tudunk mit kezdeni velük. A legközelebb akkor járunk, ha valamiféle filmes meditációként fogjuk fel Joe meglehetősen statikus mozgókép-folyamait, melyek szabad, szinte szürreális látomásaival és mély, buddhista alapú spiritualizmusával mégis valahol igen közel járnak a thai nép valódi kollektív tudattalanjához.

Boonmee bácsi története

A film főszereplője egy súlyosan vesebeteg, középkorú bácsi, aki a halálra készülődvén, utolsó útjára indul a dzsungelbe. Közben szellemekkel, régen meghalt szeretteivel is találkozik, valamint az történik, ami a címben is áll: visszaemlékszik elmúlt életeire, melyekből talán kiderülnek mostani halálának közvetlen és áttételes okai is. A film története ennyi, de az idén negyvenéves, amúgy építész végzettségű Joe éppen erről híres, hogy filmjei történet nélküliek. Nincs bennük dráma, nincs katarzis – egyenletesen peregnek, mint „hőseinek”, a vidéki átlagembereknek átlagos életeik is peregnek napról napra. A pláne ott van, ahogy ezt a joviális banalitást Joe megmutatja.

A kép és a szellem ereje

A Boonmee bácsi…-ban is gyönyörűen komponált, nyugodt képek hullnak a vásznon, olyan monoton ritmusban, ahogyan a buddhista monkok mondják mantráikat, a képeken viszont olykor szinte már megmosolyogtatóan közönséges, hétköznapi jeleneteket (pl. vacsora a teraszon, semmitmondó csevegéssel) látunk. Ám ezekbe sokszor a maga legnagyobb természetességével mindig kerül valami egyáltalán nem odavaló, rendkívüli. Hirtelen egy szellem jelenik meg, akivel az élők szinte azonnal szóba elegyednek, a lépcsőn egy vörösen izzó szemű majomember közelít, őt is hellyel kínálják. De láttam saját szememmel, hogy ez a transzcendentális spiritualizmus mennyire mélyen ott van a thaiok mindennapjaiban: szinte minden ház előtt alaposan feldíszített szellemházikó látható, hogy a szellemek ott tanyázzanak inkább, a templomokat marcona kődémonok őrzik, és nagy sértés megsimogatni bárki feje búbját, hiszen úgy megsértenék a csakráját. A filmben szinte minden jelenet statikus, néhol már, persze, a megfelelő pillanatban, egészen fotográfiává merevedik. Megértésükhöz nem kell a buddhista tanokban való mély jártasság, elég csak elfogadni, hogy vallásuk egyik alappillére a lélekvándorlás, valamint elegendő nyitott elmével Joe méltóságteljes képei felé fordulni, és úgy rábízni magunkat, mint ahogy rábízzuk magunkat a templomok kerengőiben masszírozó thai asszonyságok kezeire. Az így átélt élmények egyszerre fizikaiak és transzcendentálisak. E különleges film valóban esemény, nem olyan, amit otthon csak úgy betolunk a videóba, így megtekintésének is eseménynek kell lenni. Azon keveseknek, akik már régóta várnak egy olyan filmre, amiért valóban érdemes moziba menni, itt a megfelelő alkalom.

Asanisimasa: 8/10