asanisimasa

Vigyázó szemeinket már régen nem napnyugatra, hanem a távoli keletre vetjük és nemcsak azért, mert a Föld népességének túlnyomó többsége él ott, hanem a bolygó gazdasága is ott kulminál, miközben itt éppen döglődik. A térség egyik meghatározó központja Hongkong, ahol azért – mint azt a Dream Home (aka Álomotthon) című film nyitó inzertjéből megtudhatjuk – nehéz az élet. Az átlagkereset 250 ezer forintnak megfelelő helyi dollár, ami a lakosság negyede nem ér el, miközben a lakásárak messze a csillagok fölé nőnek. (Egy normál 56 nm-es lakás hozzávetőleg 175 millió forintnyi(!) helyi pénzbe kerül, de ha tengerpartra néző pecót szeretnénk, ennek akár a többszörösét is ki kell perkálnunk. Szóval, ha az ottani lakosság negyedét kitevő szopóágjába születtünk, akkor a magyarországi svájci-hitelhorror maga lehet a mennyország Kánaánja.) Lakáshoz jutni ekképpen kvázi lehetetlen, így Pang Ho-Cheung filmjének bájos főszereplője kissé dühös is lesz, aminek eredménye egy rendkívül kreatív fantáziával kivitelezett tomboló hentelés, amilyet nemigen látni még a legvadabb gore-filmekben sem.

Különböző társadalmi problémák meglepő, sőt olykor kifejezetten provokatív, botrányszagú megjelenítései eddig is előfordultak a távol-keleti filmművészetben, amit azonban e filmben Pang koma elővezet, annak fele sem tréfa. Én végignézetném ezt a filmet az összes magyarországi hitelintézet összes felelős vezetőjével, valamint a lakástámogatási rendszer állami felelőseivel, mintegy miheztartás végett, hogy mit hozhat ki, akár egy bájos telefonmarketingesből a megoldatlan és kilátástalan lakáshelyzet. Látva Cheng Lai-Sheung kisasszony a valóságban is megtörtént(!!) sztoriját, és elképzelve azt az ő minden bizonnyal belbudai nappalijukban, szerintem igen gyorsan megoldás születne a magyar lakáshelyzet összes problémájára, az elkövetkezendő ötven évre előre. Főleg, hogy végül is Cheng kisasszony a film végén szomorú szemekkel hallgatja tengerre néző, frissen megszerzett lakásában a Lehmann-bankház bedőléséről szóló, közelmúltbéli, igen rossz gazdasági előjeleket a falra festő híreket…

Mint filmmel, az Álomotthonnal nehezen tudok bármit is kezdeni: esztétikai, kriminológiai, pszichológiai és erkölcsi, etikai értelemben egyaránt tökéletesen felesleges és indokolatlan az a mészárlás, amit a csaj elkövet, tök mindegy, milyen cél érdekében. Az egy dolog, ha ez egy valóban megtörtént őrült tett, ezt filmben így, ilyen részletekbe menő alapossággal megmutatni, csakis öncélúlag, pornografikus indíttatásból lehet, ez azonban kapásból negligál minden társadalmi kritikára, üzenetre utaló bármilyen mögöttes tartalmat. Így ez a Dream Home csak egy ultraerőszakos gore marad – annak viszont igen figyelemre méltó darabja. Például a törött ágyléc ötletesen végigvitt motívuma egészen biztosan sokáig az agyamba fészkelte magát, nem kevésbé az a szó szerint gyomorforgató kép, amikor az egyik páciens éppen rá próbál gyújtani kiontott belein ücsörögve. Asanisimasa: 5/10

Ilyen címmel csakis amolyan ódivatú, Ki-a-gyilkos?-típusú krimiről lehet szó, melynek szerzője vagy Conan-Doyle, vagy Christie, vagy valamelyikük követője. Nos, Gaston Leroux ez utóbbi, nagyjából kortársi minőségben, ebben a formában nem véletlenül tiszteli őt a klasszikus francia bűnügyi regény egyik megteremtőjeként a világ. Legismertebb műve az Operaház fantomja, de e műben először megjelenő Rouletabille nevű fiatal sajtómunkás (Leroux alteregója) is később szép karriert futott be, mint (ok)nyomozó bűnügyi újságíró-regényhős. A sárga szoba rejtélye egy Párizs környéki udvarházban elkövetett gyilkossági kísérlet felderítésének története, melyet a már említett Rouletabille old meg, a szintén ez ügyben tesze-toszáskodó nagyszámú rendőr, vizsgálóbíró és bámészkodó legteljesebb megrökönyödésére.

A film a belga színész-rendező testvérpár, Denis és Bruno Podalydes lelkes és jó szándékú adaptációja. Leroux szállítja a rendesen megpödört krimit, tényleg nem tudni, ki a gyilkos, egészen a végső, ennél a krimi-típusnál kötelező, kiselőadás-szerű megoldásig, melyet ezúttal nem Poirot és nem Miss Marple, hanem ez a Rouletabille ejt meg. Mi pedig ámulunk az írói fantázia végtelenségén, ha éppen ébren vagyunk még. Nem mintha nem lenne bájos, amolyan igazi franciás a film, azonban hiányzik belőle az angol klasszikusok fanyar, tulajdonképpen igen gyilkosan önironikus humora, itt csak báj van és leheletfinom üdeség, ami nem biztos, hogy ma már elég egy egész estés filmhez. Főleg, hogy tudjuk, az mindenre úgyis csak a végső kiselőadásban derül fény… De igényesen, amolyan nívós tévésorozatosra fényképezett filmben akad azért némi furcsaság, az apacs hősszerelmes vadőrtől a történetbéli professzor által feltalált, kissé steampunkos kütyükig, és maga az alapszituáció is egy nonszensz: egy tökéletesen zárt, sértetlen rácsozatú szobában, ahol kizárólag az áldozat tartózkodik, hogyan történhet gyilkossági kísérlet? A filmet belengő évszázados pókhálót azonban ezek csak meglebbenteni tudják, eltüntetni nem. Igen langyos, unalmasacska kis filmecske ez. Asanisimasa: 4/10

Az Equus Sidney Lumet szerteágazó, és általában igen magas színvonalú filmes pályájának egyik legösszetettebb, legmélyebb filmje, mely Peter Shaffer azonos című, nagy sikerű színdarabjának filmes adaptációja. A darabot sok nyelven, a világ rengeteg színházában játszottak már (a Harry Potter-rajongók nyilván elszörnyülködtek/felsikkantottak, amikor egy londoni előadásban maga Potter, vagyis Daniel Radcliffe jelent meg a fiú alakjában, a szerepe által előírt egy szál hímtagban), így nálunk is, az utóbbi 10 évben legalább 6-7 különböző feldolgozását mutatták be magyar nyelven, különböző színtársulatok.

A film híven követi a dráma cselekményét, nem véletlenül, hiszen maga Shaffer szállította a forgatókönyvet is. A sztori két mondat: egy lovászként dolgozó fiú egy éjszaka megvakítja a lovarda összes lovát. A neves pszichológus megpróbálja felderíteni őrült tettének okait. Tulajdonképpen kétszereplős kamaradráma, mely a pszichológus értelmező, elemző és önreflexiókkal teli hosszú monológjából, illetve a fiú mélyen elfojtott érzelmeinek lassú, kínkeserves felszínre hozásából áll. Mellékszereplőkként megjelennek még a fiú szülei, egy lány a lovardából, a lovarda tulajdonosa, valamint a pszichológus felesége: az előbbiek, mint a tett okai, tétlen szemlélői, illetve részleges kárvallói, az utóbbi pedig, mint a reális társadalmi igazság. Az autószerelőnek mindig rossz a kocsija, a fodrásznak rendetlen a haja, a pszichológus pedig neurotikus, valamint a házassága is romokban.

Két komoly színész kell ehhez a darabhoz, így a filmhez is. Richard Burton személyiségének súlya megkérdőjelezhetetlen, még ma is, amikor már csak valaha volt szerelmének haláltusájáról szóló riasztó híreket olvashatjuk a bulvársajtóban. Nem kell visszaemlékezni arra, hányszor vette el azt a nőt, akitől végül mindig elválik, nem kell emlékezni a részeg tivornyákra, de talán még az óriási klasszikus alakításokra sem: a pasas szemének egyetlen villanásában ott van ezer megélt élet minden öröme és minden keserve. Hiba nélkül hozza a megbillent pszichológus figuráját is. A fiút Peter Firth alakítja rebbenékeny érzékenységgel, aki mára érdemtelenül, silány akciófilmek, vígjátékok és tévésorozatok szereplőjeként keresi kenyerét – itt még mint nagy reménység, angyali bájjal és lágy erotikus kisugárzással, érzékletesen jeleníti meg a megnyomorított lelkének fogságából kétségbeesetten és minden erejével kitörni akaró fiút.

Az Equus részben társadalomkritika, az elkényelmesedett, begyepesedett, álszent és korlátolt polgárság éles kritikája, hiszen a fiú szörnyű tettének okai (Shaffer kissé freudiánus okfejtésében) ide vezetnek vissza. Részben viszont egy személyes lázadás krónikája, hogyan próbál meg egy érzékeny lélek rátalálni a tökéletes szépségre, tökéletességre. A pszichológusnak éppen azért sikerül felfejtenie a fiú tettének okát, mert ráérez erre és ezzel párhuzamba tudja állítani saját életét, annak visszásságait. Nagyon finom vallásos vonulat is fellelhető a filmben, mely a beszélgetések folyamán verbalizálódik is, mintegy a fiú által vágyott tökéletesség egyfajta olvasata. De összességében mégis leginkább a modern világban élő ártatlan, naiv, frusztrált és lelkileg, érzelmileg megnyomorodott kisember elvágyódásáról és kétségbeesett kitörési kísérletéről szól ez a megrázó, mély film. Asanisimasa: 9/10