asanisimasa

Holnap kerül a jobb mozikba (míg vannak…) Apichatpong Weerasethakul thai filmrendező (vagy csak egyszerűen: Joe) tavaly Cannes-ban Arany Pálmát nyert hosszú című filmje, melyről itt majd a jövő héten nyitok vitát, ám ehhez kapcsolódóan a Cirkogejzír mini retrospektív vetítéssorozatot tart a hétvégén (01.15-16) a mester műveiből. Ezek közül az egyik a Syndromes And The Century, mely már a harmadik Weerasethakul filmjei közül (az első a Blissfully Yours volt, 2002-ben, sorra kerül majd az is az asanisimasán, a második a retró vetítés másik filmje, a Tropical Malady), mely komoly elismeréseket ér el a nyugati világban. 2006-ban, első thai filmként, beválogatták a veretes velencei filmfesztivál programjába. A film amúgy felkérésre készült, méghozzá Mozart születésének 250-ik évfordulójára rendezett nagyszabású ünnepségsorozatra, persze, hogy nincs benne egy hang Mozart-zene sem. Mit kapna ezért nálunk… Odakint, mármint tőlünk nyugatra imádják, a rohadt paradicsomok 87%-os indexe nyugodtan nevezhető elsöprő kritikai sikernek.

Pedig ha van a világ filmművészetében valami, ami minden ízében, másodpercében, képében és hangjában tökéletesen különbözik a nyugati uralkodó ízlésvilágtól, akkor ez a film az. Akiket arra szocializálódtak, hogy a filmtől egy történet elmesélését várják, azok rögtön lapozzanak, mert ebben a filmben egyrészt nincs sztori, illetve, ha van, akkor rögtön ugyanaz, kétszer. Weerasethakul kétszer meséli el ugyanazt az inkább életképek és szabad dialógusok laza szövedékének, mintsem biblikus értelemben vett történetnek tűnő valamit. Egyszer vidéki környezetben, egy falusi rendelőintézetben, egyszer pedig, ugyanazokkal a karakterekkel és szinte ugyanazokkal a mondatokkal, de más beállításokban és eltérő végkifejlettel, egy modern bangkoki kórházban.

Tudni kell, hogy Weerasethakul egész gyermekkorát orvosi rendelőkben és kórházakban töltötte, hiszen szülei orvosok. Ő maga építészként végzett, és filmes lett. Filmjei ennek megfelelően inkább struktúrák, és a buddhista szellemnek megfelelően inkább a végtelenül nyugodt szemlélődésnek adnak teret, minthogy mondjuk érzelmek magasra korbácsolt hullámainak hátán lovagoljon bele a lenyugvó napba. A Syndromes… szcénáit Weerasethakul így nyilván szülei rendelőjében látta először, s ebben a filmben állnak össze egésszé, mintegy a szülei szerelmének laza szövésű történetévé. De láthatunk vagy hallhatunk sztorikat éjszaka virágzó orchideákról, éneklő fogorvosokról, DJ-nek lenni akaró, vagy éppen bulimiás buddhista szerzetesekről, és sok másról.

Maga a film egyfajta ambient élmény, lágyan, szinte zsibbasztóan áramlik, nem valahonnan valahová, hanem csak úgy, önmagából fakadóan, végtelenül. Kell hozzá lelkiállapot, ami ha nincs meg, akkor pillanatokon belül levet magáról, mint ahogy az igazi thai masszázst sem viseli el mindenki akármikor, viszont, ha ráérzünk ritmusára, akkor beszippant, elbűvöl és magába szippant.

Érdekes módon, ez a film is kiváltotta a thai cenzúra haragját, és ebben a formában nem engedte Thaiföldön bemutatni. Én hangosan felröhögtem, amikor erről olvastam, annyira képtelen indokok miatt került ez a tényleg végtelenül ártatlan film indexre: van benne egy kb. 2 perces, szemérmes csókjelenet, valamint két, röppentyűvel játszó, illetve gitározó szerzetes. Az indoklás a következő: “A kifogásolt jelenetek alkalmasak a társadalmi rend és erkölcs megzavarására, illetve veszélyeztetik a nemzet biztonságát és sértik büszkeségét.” De ismerős szövegek ezek… Persze, Weerasethakul nem tört meg, ellenben megalapította a Szabad Thai Cinema Mozgalmat. Riszpekt.

Asanisimasa: 8/10

Diane Arbus az amerikai portréfényképezés egyik igen fontos, korszakos alakja volt, viszonylag fiatalon, 48 évesen halt meg 1971-ben. Élete amúgy tartalmaz érdekes fordulatokat (de hát kié nem?): Jómódba születik, majd rendes családban él, menő reklámfotós férj meg a két gyerek. Ő mégis sokkal inkább vonzódik az élet perifériáin tengődő, társadalmon kívüli fura fazonokhoz, vagy az extrém, bizarr cirkuszi figurákhoz, mint a kétfejű lány, a férfinő, a törpék, vagy mint ahogy e filmben is látjuk: a szőrember. Arbus képei a tanúbizonyságok arra, hogy amit a filmben látunk, az bizony úgy volt. Az élete viszont, ennek ellenére, annyira mégsem érdekes, hogy túl sok szót kelljen rá vesztegetni…

Steven Shainberg rendező ügyes koncepciója, hogy ő sem elsősorban Arbus életének tényeket soroló kronológiájára koncentrál, hanem egy funkcionális keretbe (hisz’ egy fényképészről van szó!) foglalva valóban egy nem is annyira képzeletbeli portrét fest témájáról a kissé félrevezetőre magyarított A Szépség és a szőr (stb.) című filmjében. E címből előzetesen könnyen egy romantikus drámára asszociálhat a néző, persze, van nem kevés romantikus színezete is a portrénak, az azonban mégis inkább azt próbálja megvilágítani, milyen körülmények, milyen okok vezethettek oda, hogy Arbus, felrúgva biztonságos és békés konvencionális életét, az élet rejtélyes, titkokkal teli, extrém és bizarr területei forduljon. Ez többé-kevésbé sikerül is a filmnek (a portrénak), elsősorban Arbus képeire utaló vizuális koncepcióval, a híres és jellegzetes fotókat idéző beállításokkal, valamint Nicole Kidman éppen visszafogottságában titokzatossá váló alakításával, ahogyan életre kelti a fotós pályája első lépéseit megtevő Arbust. (Érthetetlen, mi vezette ezt a tehetséges színésznőt, hogy idióta módon porcelánná botoxozza arcát, a legfőbb művészi eszközét…)

A nagyközönség viszont nyilván a Kidman alakította furi fényképésznő és a szőrmók csudabogár (Robert Downey Jr.) kapcsolatára koncentrál, ami a portré szempontjából csak kevésbé lényeges, bár jelentősége tagadhatatlan. A találkozás és a rácsodálkozás a fontos, az érzelem, a szerelem, hogy összejönnek-e vagy sem, már kevésbé – mint ahogy Arbus fotóiban sem az érzelmek, hanem inkább a titkok, rejtélyek, a furcsaságok a fontosak. Nyilván el kellett adni valahogyan a filmet, ami viszont így számomra kissé felemásnak tűnik. Rengeteg pontos és érdekes vonás, hangulat, kissé stílustörő cukormázas kivitelben. Mintha Arbus színesben, 10 megapixeles digitális géppel fotózott volna, nem pedig fekete-fehér filmre, a klasszikus Rolleiflex kamerájával… Asanisimasa: 6/10

Egyetlen olyan szempont létezik, amely alapján el lehet gondolkodni e Szerb filmnek nevezett ocsmányság elfogadása kapcsán, mégpedig az, hogy esetleg a polgárháború hozadékai által kilúgozott lelkű szerb nemzet egyfajta látlelete ez. Minden egyéb más olvasat komoly pszichológiai, sőt pszichiátriai problémákat vet fel, nem csak az alkotói, de a befogadói oldalról is.

Ez a szerb film tökéletesen beteg, aberrált, tele van olyan jelenetekkel, melyek tényleg csak egy végletesen lepusztult elme legmélyebb bugyrából szakadhattak ki. Nehéz is bármit mondani róla, mert ha azt ecsetelem, milyen fertelmes borzalom, az sajátos módon a hype-hoz járul hozzá (én is épp ezért szereztem meg: vajon mi az, ami annyira botrányos, hogy még eddig sosem…), ha pedig bármi módon, valamit, akár művészi erényeket próbálok benne felfedezni, akkor meg hazudok, önmagamnak is. A legjobb hallgatni lenne róla, de az meg egyrészt cinkosság a velejéig cinikus alkotókkal, másrészt pedig tényleg mindenkit lebeszélnék róla. Az meg nem megy úgy, ha ezt nem közlöm valamilyen formában.

Szóval, az egyetlen elfogadható olvasat tényleg csak a (szerb) nemzet lelkén éktelenkedő, szörnyű tályog felfedése lenne, de ezt is erősen cáfolják és a vériszamos kövezetre rántják a legutolsó képkockák, melyek elidegenítenek mindenféle értelmező asszociációtól, és szárazon húzzák alá a tényt: ez a film tényleg csak ennyi. Egy végletesen öncélú, szadista pornó-horror. A Macskajajból ismert Srdjan Todorovic főszereplése először meghökkentő, de aztán már csak szimplán szánalmas, ahogy erőlködik a nagyfaszú expornósztár utolsó, halálos menetében. Némileg zavaró lehet, hogy képileg kifejezetten igényes a film megjelenítése. Szó sincs igénytelen gagyiról, szemlátomást van benne meló bőven. Srdjan Pasojevicék odatették magukat, a forgatókönyvet is az egyik legmenőbb szerb horror-kritikus, Aleksandar Radivojevic jegyzi, azonban hiába minden, mozogjon akár bármi mondanivaló is ott hátul, a kisagyban, maga a film nem több egy kivételesen ostoba, otromba, gusztustalan és öncélú horror-pornónál. Tényleg csak az nézze meg, aki kíváncsi olyan jelenetekre, (+18!!!) mint pl. egy frissen született csecsemő megerőszakolása egy 120 kilós kigyúrt kopasz állat által. Ezenkívül töméntelen anális, orális aktus, vérfertőzés, szinte mindig vérben és szarban tocsogva, csonkítások, és egyéb döbbenetes erőszakok. Nekem ne jöjjön itt művészettel senki, ez kurvára nem az. (Még ha eredetinek látszó Francis Baconok lógnak is néhány helyszínen…) Asanisimasa: 0/10

Ha valakinek esetleg lettek volna kétségei, e film is ékes bizonyítéka, hogy az alma sosem gurul messze fájától. Asia Argento épp annyira nem normális, mint a papa, és nagyjából mindazt tudja is. Sacc per kábé műfajt teremt a hosszú eredeti című (közvetlen utalás Jeremiás könyve 17:9-hez), magyar forgalmazásban a rövidebb Jeremiah története című filmjével: meg alkotta a szociografikus alapú trash-horror egyik alapvetését, mint a szoc-ploitation nyitódarabját.

A film Jeremiah gyerekkorának néhány évét mutatja be lendületes, bár erősen fragmentált narrációban. A nyitó képekben a kissrác hat éves, a film végére kb. 14. Anyuci (Asia Argento) egy igazi repedtsarkú, piás, keményen drogos kurva, aki elérve 23-ik életévét, immár jogot formálhat eddig gyámügyileg nevelőszülőknél nevelkedő fiára. Így kerül hozzá Jeremiah, akivel zűrös életmódja miatt nem tud mit kezdeni. Vonszolja magával az egyre sötétebb jövőjébe. Ennyi a film, a kiút, a megmenekülés, bármiféle halvány happy end nélkül. Egyre gyorsuló lejtmenet a pokolba.

Rövid időre a nagyszülőkhöz kerül a kisfiú, ott azonban a mennyország poklában kényszerül megmerítkezni, a bigott, vaskalapos keresztényi szeretet léleknyomorító rabigájában: cseberből vederbe. Nincs különbség a drogos anyuka nyújtotta pokol, és a vallási téboly nyújtotta Paradicsom között. Jeremiahban ennek megfelelően nyoma sincs semmilyen jellemfejlődésnek, legfeljebb a túlélés ösztöne acélosodik, elnyomva minden érzelmet, vágyat és ábrándot, mi emberi.

Tagadhatatlanul szuggesztív a film, azonban úgy nyomja le a nézőt, mint egy ormótlan üllő. A paranoiás drogos delírium úgy jelenítődik meg, mint ahogy nem igen látható más filmen, Asia Argento jól hozza a figurát, egészen biztosan van miből építkeznie. Ugyanaz a mágikus-mániákus zenehasználat, mint az apja műveiben. Ehhez hasonlóan jelennek meg különböző szimbólumok is, vörös varjúk, óriáspókok, emberi hangon megszólaló tárgyak, kavicsok és szénrögök formájában, azonban itt elsősorban ezek a rögvalóhoz kötnek, nem pedig a transzcendens felé mozdítanak el. A tagadhatatlanul erős vizualitás azonban tökéletesen értelmetlen, ha csak nem arra vagyunk kíváncsiak, amire normális ember sohasem: a teljes leépülésre. Ezt viszont kiválóan reprezentálja az Argento lány őrült agymenésében, melyhez olyan neveket nyert meg, mint Ornella Muti és Peter Fonda a vallási tébolyban leledző nagyszülők szerepeiben, és Jeremy Renner vagy Michael Pitt, vagy a rocksztár Marilyn Manson, mint az anyuci futó pasijai. De hogy ezenkívül mire lenne jó ez a film, azt nem tudom. Asanisimasa: 4/10