Végül is, abban mindenképpen igaza van Roger Ebertnek, az egyik legbefolyásosabb amerikai filmkritikusnak, hogy “ha másért nem is, de filmre kívánkozó történeteik miatt mindenképpen szerethető a brit uralkodócsalád”. A díjakkal és jelölésekkel már eddig is alaposan megszórt A király beszéde című film valóban egy jó, de főleg szép történet a ma regnáló Erzsébet angol királynő papájáról, a valaha dadogós VI. Györgyről, valamint logopédusáról, a diploma nélküli, bukott ausztrál színészről, Lionel Logue-ról. Csalódnék is, ha nem szakadna rá egy vájdlingnyi Oscar nemsokára…
A film, Tom Hooper rendezése, pikkpakk mainstream film. Csodálatosan van fényképezve (Danny Cohen). Kiválóan megírt párbeszédek szórakoztatják a nézőket egy jól szerkesztett történetben, aminek megértése ráadásul nem okoz fejfájást senkinek sem (David Seidler), úgy, hogy mégis szól valamiről (elsődlegesen olyan örök értékekről, mint barátságról, tiszteletről). Ennyi általában önmagában elég szokott lenni legalább 2-3 jelölésre, és még akkor nem beszéltünk a két (három, négy) színészről, akik akkorát játszanak, mint ide a Globe Színház. Szóval, benne van mindaz, ami Hollywood termékeiben szerethető. Én a szintén tavalyi (és szintén kitűnő) A Single man-ben figyeltem fel Colin Firthre, milyen baromi jó színész ez a pali, az ő kifinomult, visszafogott színészi eszközeivel és mély intellektualizmusával. Úgy tűnik, 2010 a csúcs éve lesz, a Jóisten sem menti meg egy Oscartól, hiszen azért is, és ezért a dadogós királyért is jelölve van a legjobb férfi alakítás díjára. Azt kell, hogy mondjam, dőljön össze az egész puccos kóceráj, ha nem kapja meg valamelyikért, hiszen mindkettőben nagyon jó volt. Én sem hittem el, de mind a két kezemmel szorítottam a szék karfáját, és előredőlve drukkoltam, hogy miközben ő is majd szétrobbant a vásznon, szemei dülledtek, a halántékán lüktetett az ér, de nem ám úgy, ahogy elképzelik, hanem finoman, visszafogott angol módjára, hogy mondja már ki azt a rohadt ‘p’ betűt… Méltó partnere ebben az erőfeszítésben Geoffrey Rush (Logue), aki megejtő eleganciával játssza a király logopédusát, közben séróból, autentikusan, mintegy mellékesen, mondja a híres Shakespeare-monológokat, mindemellett pedig pontosan érzékeljük azt a rendkívül összetett érzelmi, gondolati és lelki folyamatot is, melyen keresztülmegy, miközben a herceget, később királyt, egyszerű, ráadásul ausztrál közemberként, megtanítja folyamatosan beszélni. Helena Bonham Carter megejtően bájos, mint aggódó hercegné, majd királyné, ez azonban nem meglepetés, ismerjük őt. Felhívnám a figyelmet viszont Timothy Spallra, aki Churchillt alakítja, nem nagyon emlegetik őt a nagy hype-ban, pedig -bár arcával kissé sokat mórikál – hanglejtésében, beszédmodorában kiválóan vette le a későbbi háborút nyerő, legendás miniszterelnök figuráját. Ez persze, csak annak jön le, aki eredeti nyelven nézi a filmet: itt szögezném le, hogy máshogy NEM IS ÉRDEMES. E film valódi értékei csakis angolul jönnek le, a jellegzetes hangsúlyokban, modoros fordulatokban, a király dadogásában, Churchill whisky-ízű benyögéseiben van az íze, zamata elrejtve…
Az angol királyi család bulvárízű sztoriján, a színészek brillírozásán kívül, szerintem a legfontosabb olvasata a filmnek az, hogy élesen rávilágít arra a sokat idézett, de választások alkalmával mindig elfeledett tényre, hogy a politika szereplői, az igazán nagy formátumú figurák milyen tudatosan használják az előadóművészet elemeit. A politikacsinálás ekképpen egyféle showműsor, és talán így is kellene kezelni, nem feledve azt, hogy e műsor sztárjai nem fognak hazahúzni, miután letolták a haknit és felvették a lét, hanem ennél lényegesen hosszabb ideig, lényegesen nagyobb hatalommal játszadoznak, ha nem vigyázunk eléggé. Illusztrációval tele van a hócipő. Ezzel a királlyal, ebben a filmben viszont nincs baj. Ez egyedül a baj, ha értik, mire gondolok… Asanisimasa: 8/10
Márai Sándor
Ülünk itt Európa közepén, a kényelmes karosszékünkben, nyavalygunk ezen, nyavalygunk azon, valakinek mindig van valami baja, ami a szomszédnak éppen öröm, és viszont. Ülünk a széles-képernyős (hitelre vett) óriástévénk előtt, hosszú órákat lopunk el munkaidőnkből, vagy éppen a tanóránkból, hogy a neten lógjunk, nem csak jutyúbozással, meg a fészbukkon, hanem csak úgy, információszerzésnek nevezett kattintgatással. Mindenről és mindenkiről kialakult véleményünk van, hiszen tudunk mindenről: bemondta a tévé, és ez jön mindenhonnan, a netről is. Most végre elsöpörték a komcsikat, és talán talpra áll a nemzet is, ebben a nagy válságban. Vagy. Újra itt a fehérterror, kormányoznak a despoták, Szent Korona-kis Jézus, kinek-kinek ízlés szerint. Az egy ilyen, az meg olyan, na, arról a harmadikról meg nem is szólva. Ismerünk mindenkit. Aki templomba jár, biztosan azért teszi, mert ma ez kell az érvényesüléshez, de biztosan tudjuk, hogy még azt sem tudja, mi fán terem az Úristen. És nem tudja a szöveget se, csak tátog! Persze, azok az ateisták is, akiknek az agyát kimosták a komcsik, hogy messzebb ne menjünk kik, csak a vesztünkre törnek, a javainkat akarják, a zsidó Jézust is ők feszítették keresztre. Abban viszont majd’ mindenki egyetért, hogy azok a barbár iszlám hordák a Sátán fattyai. Azok el akarják pusztítani a kultúránkat, hogy aztán az egész világ burnuszba járjon, és naponta ötször imádkozzon Allahhoz, és akkor nem lesz kolbászból a kerítés. Mi taníttattuk őket és nálunk keresik meg azt a pénzt, amiből kiképzik azokat a fanatikusokat, akik aztán felrobbantják a fél világot, ha nem az egészet. És a többi, és a többi… Fekete-fehéren látjuk azt a sok érthetetlen dolgot, ami a külvilágban zajlik, és hiába mondják azok, akik még látnak színesben, hogy jól csak a szívével lát az ember…
Xavier Beauvois 
faluba, hiszen a keresztény szerzetesek élete veszélyben forog: a jámbor hit is ellenkezik a feleslegesen vállalt mártíromsággal, végső döntésük mégis katartikusan felemelő és csodálatosan emberi.
stb.) éppen vásárolgatna, addig beülni a multiplexbe és megnézni valamit. vagy éppen otthon muszáj maradni, mert bedöglött a kazán (eláztatott a szomszéd, stb.) és várjuk a mestert. Addig betolunk valami filmet, és nem gondolunk a nemsokára kifizetendő arcpirítóan magas munkadíjra. Ennyire jó ez a Luc Besson írta-produkálta film, többre nem nagyon.
A főalak természetesen ezúttal is Drakula gróf, Klaus Kinski egyik nagy alakításában azonban már inkább egy csúf junkie, mint emberfeletti szörny. Megjelenése inkább lárvaszerű, halottszürke kopasz feje, karikás szemei inkább emlékeztetnek egy morfinistára, lebernyegszerű óriási fülei a denevér vészjóslóan kiterjesztett szárnyait, míg tűszerű fogai és hosszú karmai a pestist terjesztő patkányt idézik – egyik sem cukimuki kedvenc, de meg is jelenik mindkettő, méghozzá igen nagy számban a filmben. Herzognál Kinski Draculája alapvetően szenved. Szenved az éhségtől, vágyik a vérre, mohón, mintha drog lenne, de ennél még jobban szenved a magánytól, az örök élet kínjától. Figurája inkább szánalmas, mint rettenetes, bár a dögvész kísérti, amerre jár. Lassú, lajhárszerű mozgása is inkább beteges érzetet kelt, bár talán ennél fogva még félelmesebb, mintha egyszerű, megszokott horroralak lenne. A benne rejtőző romantikus szenvedély okozza halálát is, a film csodálatos fináléjában – Lucy, a tiszta szívű lány felkínálja hosszú, ívelt nyakát a vámpírnak, hogy kedvét töltse rajta, amit Drakula nem képes abbahagyni, így nem veszi észre, hogy közben felkelt a számára végzetes nap. Lucyt Isabelle Adjani jeleníti meg. Megjeleníti, nem pedig alakítja: megjelenít egy áttetsző, tünékeny angyali lényt, a vámpír egyedüli méltó ellenfelét, csábítóját és önfeláldozó gyilkosát. Arca, alakja mintha Modigliani Madonnája lenne, filmben való megjelenése viszont éppen Drakula tökéletes párja. A szép és a szörnyeteg – egy újabb romantikus toposz. Kettősükhöz képest a Bruno Ganz által játszott Jonathan (Lucy férje, ugye, akinek köszönhetően mozdult ki Drakula erdélyi fellegvárából) csak mellékfigura, akinek feladata a cselekmény továbbgörgetése.
mert igenis vannak jó magyar filmek.
Akár fenn is akadhatunk ezen a képtelenségen, hogyan lehet egyszerűen lerohanni egy kontinensnyi országot, melyet minden oldalról tenger vesz körül? Nem atommal, hanem hagyományosan, emberi erőkkel, partraszállással, klasszikus invázióban? Ehhez legalábbis kínai méretű haderő és irdatlan mennyiségű pénz kell. Hol találunk ilyet? Kínában. A film legérdekesebb/legmeredekebb momentuma éppen ez: meglehetősen markánsan meghatározza Ausztrália ellenségképét, a behatoló katonák hangsúlyosan, premier plánban megmutatott arcán keresztül. Mindegyikük távol-keleti, és most mindegy, hogy kínai, japán vagy esetleg ujgur… Nem éppen barátságos gesztus, de ezt oldják meg egymás között, nekünk maradjon meg csak a film.
diákjai, valamint saját lánya is.”
Először mondom, ami tetszik. A kivétel nélkül eddig csak különböző független (rövid)filmekben játszó színészek meglepően profi teljesítménye, beleértve a verekedéses jeleneteket is, tulajdonképpen hibátlan. Még a legtapasztaltabb Chris Kelly közülük a leggyengébb, aki a főszereplő gátlástalan juppie-papa karakterét játssza, de a kislány (Emma – Quinn Hunchar) egyenesen elbűvölő. A minimálisnak mondható büdzsé ellenére, a film látványvilágával sincs különösebb gond, magabiztosan hozza a műfajilag hasonló tévésorozatok szintjét, ami azért szép teljesítmény, mert alapvetően egy jellegzetes fantasy-jegyekkel operáló, misztikus témában utazó filmről van szó, melyben a látvány is igen komoly súllyal esik latba. Persze, sok az (olcsó) effekt, a verekedős szcénák is sokszor jótékony villódzásban folynak, így rejtve el a koreográfia és a szereplők ebbéli hiányosságait, de ez itt most egyértelműen a kreativitás jeleként értelmezendő.
wim
efes
perry55
szaszo
