asanisimasa

Olyan ez a Shanghai című film, mintha alkotói a Casablancát szerették volna modernizálni néhány minapi maffia- és akciófilmből vett szcénával, színesben és Shanghaiban. A város is hasonlóként funkcionál, egyfajta világvégi utolsó kikötő, ahol a decens városban lebzselő soknemzetiségű bagázs az utolsó hajóra vár, ami elviszi őket onnan; az idő is a második világháború eleje-közepe, amikor még nem nagyon tudni semmit, mi lesz a vége. Csak éppen John Cusack (akit amúgy bármennyire bírok is) nem Humphrey Bogart, Gong Li (aki bármennyire szép is) nem Ingrid Bergman és hát a rendező, Mikael Hafström pedig messze nem Kertész Mihály. És a sornak ezzel nincs vége…

Szóval, Shanghai nem Casablanca. Ellenálló és korrupt kínaiak, japán agresszorok, simlis fehérek kavarognak meglehetősen összefüggéstelenül ebben az igen sajátos logikátlansággal elmesélt, divatosan film noirosra vett fazonú kémtörténetben, amelyet bátortalanul bandázsol gúzsba egy idegesítően szomorú és sehova nem tartó szerelmi szál. (Spoileres cselekmény-sűrítmény a címlink alatt.) Szegény Cusack, ha nem mondja el, mit fogunk látni a következő jelenetben, akkor üres tekintettel, enyhén rekedten suttogja végig a filmet, nyilván ő sem tudja, mit keres itt, a pénzen kívül. Partnerei sem járnak jobban, Chow Jun-Fat tekintetét például mindvégig nem látni, annyira alulvilágított minden jelenet, pedig karaktere engedne ennél jóval többet is, mint amennyi jut neki. De nem jár jobban a másik nagy távol-keleti sztár, Ken Watanabe sem. Gong Li pedig egy képeslap csupán valamelyik Wong Kar-Wai-filmből. Nem létező, vagy csak nem kommunikált rendezői koncepció híján fogalmuk sincs, mihez kéne kezdeniük szerepükkel, ezért rutinnal a minimumra veszik – ott vannak a képernyőn, látszanak. Aztán ennyi. Nem is vesztegetnék több szót erre a filmre: ez egy elfuserált, vacak katyvasz. Asanisimasa: 3/10

Nos, ez az érdemtelenül DVD-forgalmazásra kárhoztatott film azt vizsgálja meg, mi van, ha nincs kéznél Jack Bauer. Terroristás film az Elképzelhetetlen, de nem igazán annak akció vonulatába tartozik, hanem inkább a terrorizmus, illetve az ellene való védekezés morális, erkölcsi vonatkozásait veszi górcső alá, egy sűrű atmoszférájú kamaradráma keretében.

Egy férfi videoüzenetben közli, hogy három különböző amerikai nagyvárosban atombombát rejtett el, melyek fel fognak robbanni, ha nem teljesítik követeléseit, amit majd később hoz nyilvánosságra. Ugyanez a férfi áll mozdulatlanul, egy helyben már 23 perce a forgalmas bevásárlóközpontban – jellemző a 0911 utáni Amerikára, hogy 23 perc kell ahhoz, illetve ennyi elég arra, hogy valakit gyanúsnak nyilvánítsanak a biztonsági erők – az illetőt lefogják. Kiderül, echte amerikai, de sajátos életpályája nyomán áttért a muszlim hitre. A pali viszonylag nyugodt, s mint kiderül, valaha a hadsereg robbantási szakértője volt, Iránban is szolgált, és igen, hozzáférhetett nukleáris hasadóanyaghoz. Muszáj tehát komolyan venni. A film tulajdonképpen vallatásának története, egy meglehetősen feszült kamaradráma keretében, melynek szereplői Juszuf, a terrorista, H, a CIA hivatásos vallatója, valamint Helen Brody, az FBI terroristaellenes ügynöke.

A film azt a nehéz és bonyolult kérdést veti fel, meddig lehet elmenni a terrorizmus elleni harcban, a védekezésben lehet-e olyan embertelen módszereket alkalmazni, amely ellentétes minden demokratikus alkotmánnyal, lehet-e információért cserébe valakit kínvallatásnak alávetni, illetve hozzátartozóinak életével zsarolni? Tegyük fel, hogy ez az ember igen komolyan veendő atombombával fenyegeti az Egyesült Államok több milliónyi állampolgárát. A több millió ártatlan amerikai életének védelmében meddig mehet el egy amerikai kormányfelhatalmazással, akár embertelen eszközöket is igénybe vevő ügynök? Mi van ha a terroristának van igaza, de legalábbis meglehetősen akceptálhatóak indokai? Mi van, ha mégis blöfföl, és csupán 10 perc nyilvánosságot akar magának, indokolt-e ilyen esetben az ellene foganatosított, törvénytelen és brutális eljárás? Dicséretére legyen a filmnek, hogy meg sem kísérel válaszokat adni ezekre a nehéz kérdésekre, valószínűleg ezért is maradt DVD-dobozban. A nézőre hagyja a komolyabb, összetettebb válaszok megkeresgélését, ráadásul a filmben el is rejtett néhány igen meggyőző, savas ellenérvet a kapásból adható radikális változatokra .

Sok kritikus hiányolja, hogy a film nem ad válaszokat: szerintem ha meg adna, akkor egyből kapná is a szájbarágós, és didaktikus bélyegeket, hogy csak a finomabbaknál maradjunk. Szerintem Gregor Jordan a legjobbat választotta, amikor nyitva hagyta a filmet, bár így a szájtáti tömegek nyilván hőbörögnek, mert gondolkodniuk kell, ráadásul, meglehetősen kényelmetlen dolgokon. A kamaradráma feszült és elegánsan felturbózott suspense-ét ügyesen viszi végig, még ha nem is tudja/nem is akarja feloldani. A vallatás erőszakos jelenetei sem mennek messzebb, mint Jack Bauer néhány hírhedt megoldása, tehát bőven belül vagyunk még a 16-os karikán. Michael Sheen egészen átütő alakítást nyújt Juszuf szerepében, nagyon ráfér már valami egészen komoly elismerés, hiszen a legszínesebb kortárs színészegyéniségek egyike. Samuel L Jackson is egészen jó a nem kicsit pszichopata H szerepében, van néhány igen hátborzongató jelenése. Nekem nincs bajom Carrie-Anne Mossal (Helen) sem. Jobb, érzelmesebb és drámaibb, mint a Mátrixban, az biztos. Merész kérdésfelvetéseivel, ügyesen bonyolított, feszült hangulatú cselekményével, valamint a különösen Michael Sheen remeklésével témájában, műfajában messze átlagon felüli film az Elképzelhetetlen. Asanisimasa: 8/10

Mindjárt megyünk ki a térre, tüntetni a sajtószabadságért, a cenzúra bevezetése ellen, vagy csak úgy kötelességtudatból, kinek-kinek miért. Talán tanulságos lehet szembesülni azzal, hogyan néz ki a világ jelenlegi legvirulensebb gazdasággal rendelkező, de totálisan felülről vezérelt országában egy lázadó, ellenzéki film. A Kis piros virágok a negyvenes évek végének Pekingjének egyik óvodájában játszódik, szereplője rengeteg 3-6 éves kis kínai, valamint néhány 20-30 közti lelkes, nagy kínai óvónéni. A főhős a kis Qiang. Új fiú az oviban. A többiek szép, katonás rendben kakilnak reggelente, maguktól öltözködnek, maguk lapátolják piciny szájukba a rizst, hogy aztán jutalmul, kéz a kézben együtt énekelhetik a dalt: “Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére!” Vagy ennek kínai megfelelőjét valami farkasról, tökmindegy. A lényeg az üzeneten van: ha jó leszel, akkor boldogan játszhatsz, ha nem, akkor megszívod. Pedig a lelkiismeretes óvónénik, a katonásan szigorú Litől a lágyabb, engedékenyebb Tangig igazán mindent elkövetnek, hogy rendes óvodást faragjanak Qiangból, a kis lázadó nem hajlandó betörni. Ő továbbra is inkább az ágyba vizel, minthogy a többiekkel egymás popójába fordulva sorba intézzék dolgukat, szigorúan reggelente, sőt, még kakis fenekét kitörölni is rest. Ennek ellenére, sikerül a szomszéd kislány szimpátiáját kivívni egy időre, bár többször megkapja: Büdös vagy. Qinget a sikertelenség és a magány egyre dacosabbá változtatja, megbirkózni az irdatlan rendszerrel azonban nem képes. A film végére már teljesen egyedül maradva, a sarokba kuporodva sírdogál, miközben a többiek boldogan mosolyogva lépkednek Mao elvtárs által kijelölt fényes ösvényen a kiérdemelt ígéret földjére, a kommunizmusba.

Yuan Zhang saját emlékei alapján forgatta ezt a felületesen bájosnak és tüneményesnek látszó, de valójában mélységesen keserű filmet. Kétfenekű, kifinomultan faramuci nyelvet használ, ugyanis a kis piros virágok (piros virágok, és nem vörös virágok, mert ez utóbbi túlságosan közvetlenül utalhat a kommunista jelképek uralkodó színére; ám itt szó sincs semmilyen direkt fogalmazásról, éppen ellenkezőleg) a jól teljesítő, parancsra kakilni, pisilni tudó, mindent megevő és maguktól felöltözni tudó, fegyelmezetten játszó óvodások jutalma. Erre vágyik Qiang is, mégis inkább a dacos ellenkezést választja – nem csoda, hogy sosem kap belőle. A film kétfelé játszik. Maximálisan igyekszik a rendtartó, kínai cenzúra igényeinek is megfelelni, hiszen a lázadó megkapja megérdemelt jutalmát, ott sírhat egyedül a közbudi sarkában, míg a “rendes” többiek odakint játszhatnak. Ennek ellenére, állítólag Kínában mégis be van tiltva a film – nem könnyű hát ott sem átverni a cenzúrát. Végül is, a néző szimpátiája egyértelműen Qiangé, hiába szaros a segge állandóan, hiába válik kifejezetten pimasszá a végére, mindenki érzi, hogy neki van igaza és őt sajnáljuk a végén. Virtuóz és áttetszően világos narráció, elbűvölő gyermekszereplők a sok pisi és kaki ellenére kifejezetten ízléses, szépen fotografált filmen. Nem árt, ha alaposan felkötjük a gatyát, mert netán ott fogunk majd mi is sírdogálni a sarokban, a szabad pofázás helyett… Asanisimasa: 9/10

A képregényfilmek általában azon buknak meg, hogy mindent meg akarnak mutatni, még azt is, ami a képregények sajátos, töredezett narratívájából természetszerűleg kimaradt. Edgar Wright a Scott Pilgrim a világ ellen című filmjének padlógáz-tempójával és ügyesen alkalmazott effektjeivel ezt a problémát ugyan sikeresen megoldja, a tartalom pedig olyan, amilyen.

Fából vaskarika

Kis túlzással, majdnem minden hétre jut egy képregényfilm-bemutató, ám ezek közül igazi nagy sikert csak elvétve kasszírozhat közülük egy-egy produkció. Természetesen ne soroljuk most ebbe a körbe a különböző Super-, Bat- és Spiderman-történeteket, hiszen bár ezek is alapvetően a képregényekből kerültek filmvászonra, a karakterek már olyan mélyen szervültek az amerikai popkultúrába, hogy esetükben nincs már értelme eredetről beszélni. De ezeken kívül is van még kismillió képregényhőse a globális képregény-kultúrának, köztük sok olyan történettel, melyek komoly kultuszt is kerítettek maguk köré. Vannak jobbak, rosszabbak, ötletesebbek, komolyabbak, viccesebbek és elmebetegebbek, ízlés, korosztály és műveltség szerint, kinek-kinek a kedvére. Részben éppen a rajongótáborok erős, és olykor kifejezetten egymással ellenséges rétegzettsége az egyik ok, ami miatt az ezekből készült filmverziók általában gyengébben teljesítenek a kasszáknál. A bukások (vagy nem eléggé nagy „durranások”) másik okát én az egész koncepció „fából vaskarika”-jellegében látom: a képregények igazi vonzereje szerintem abban van, hogy a jobbára még mindig szabadkézi rajz stilizációja erősebben mozgatja az olvasó fantáziáját, mint a bármekkora vizuális eszköztárat mozgósító film készen kínált, szemkápráztató látványvilága. A képregényeknek olvasóira gyakorolt erősebb hatásmechanizmusát tovább erősíti azok sajátos, képekre, kimerevített mozdulatokra, pillanatnyi érzelmi és fizikai hatások vizuális jelzésére építő, töredezett narratív struktúrája, mely a mozi fogyasztásra készen kínált, kompakt élményvilágánál mélyebb értelmezésre és az asszociációkkal való „játszadozásra” sarkallja az olvasót. Azzal, hogy a képregény olvasása a mozinál lényegesen személyesebb élményt nyújt, a rajongó is jobban magáénak érzi az adott képregény hőseit, történetét – így azonban csak ritka esetben fordulhat elő, hogy a saját maga által elképzelt világot kapja vissza a filmvászonról.

Basszgitár, csajok, fanta

Scott Pilgrim egy átlagos 23 éves torontói srác, aki egy átlagos garázsbandában basszusgitározik, ha van csaja, ekkor az a baj, ha nincs csaja, akkor az. Lóg, csak úgy bele a világba, mint korosztályából a hozzá hasonló fazonok. Bryan Lee O’Malley képregény-sorozata nem a cizellált és karfaszorongatóan izgalmas sztorijai miatt vált kultusszá a nagyjából hősével megfelelő életkorú és státuszú ifjúság körében, hanem inkább azzal, hogy Scott kalandjaiban egyéni módon keverednek ennek a korosztálynak tipikus szubkultúráinak különböző szegmensei, mint a jellegzetes középiskolás garázspunk, valamint az olyan oldschool videojátékok, mint a Mortal Kombat, a Final Fantasy, vagy Super Mario, és effélék. A képregény stílusában is magában viszi ezt az eklektikát, a tipikus amerikai típusú szuperhősös képregény ötvöződik itt a japán mangák különböző irányzataival.

Végül is, gurul…

A zombihorror és az akciófilm zsánerét a Haláli hullák hajnalában és a Vaskabátokban remek humorral, ám rajongó tisztelettel kiparodizáló Edgar Wright harmadik játékfilmjében tulajdonképpen sikerrel oldotta meg a képregényfilmek fentebb tárgyalt problematikáját. Megcsinálta fából a vaskarikát, amelyik ráadásul gurul is. Az biztos, hogy az itt felvetett gondolati mélységtől senki nem fogja megerőltetni agytekervényeit, de a képregény műfaja ebben a tekintetben éppen olyan, mint az opera: egyiket sem a mély és szövevényes történeteiért szeretjük, még ha természetesen akadnak is szabályt erősítő kivételek. Scott Pilgrim története szimpla kamasz-sztori, becsajozással, kicsajozással, „kapunyitási pánikkal” és a szokásos többi nyűggel-bajjal, amit a fentebb említett videojátékokból és egyéb helyekből vett motívumokkal, modorosságokkal megrajzolt sajátos fantáziavilággal feldúsítva, átszőve mesél el a képregény, illetve most már a film is. Wright tökéletesen alkalmazza a sajátos képregény-narrációt a filmben, remek tempót nyom, dinamikusan pergeti a jeleneteket, szinte úgy érezzük magunkat, mintha egy szélesvászon-méretű óriási képregény lapjait pörgetné előttünk valaki. Ha kell, inzertezik, akár szervesen a képbe applikálva, akár amúgy „némafilmesen”, a képregények jellegzetes hangulati és érzelmi effektjeit bátran vegyíti a videojátékok nyeremény- és büntetésszimbólumaival, és egyéb sajátos szekvenciáival. A párbeszédek olykor egészen szellemesek, elsül néhány egészen frenetikus szójáték. Kivételesen a magyarítás (Speier Dávid kiváló munkája) is „üt”, majdnem hibátlanul sikerült magyarra ültetnie az eredeti vicceket. Nincs baj a szereplőkkel sem, illően kétdimenziós „rajzfilmfigura” mindegyik, bár a címszerepet játszó Michael Cerát minimum 6-7 évvel fiatalabbnak nézem a 23 éves Pilgrimnél, hiába annyi idős papíron, mint az általa játszott karakter. Amúgy igazi, habkönnyű mozi ez: 0% tartalom, 100% szórakozás. Asanisimasa: 6/10

Juliette Binoche nem véletlenül kapta a Hiteles másolatban nyújtott alakításáért az idei, 23. cannes-i fesztivál legjobb női alakításáért járó díját, hiszen a napnál is világosabb, hogy ma a mozivásznon és a képernyőkön nem lehet nála magától értetődőbben és természetesebben viselkedő színésznőt látni. Annyira kerek egész „nőci”, hogy egész egyszerűen meg lehet zabálni! 

Abbas Kiarostami

A Hiteles másolat Kiarostami első, teljes egészében Iránon kívül készült filmje a priori is érdekes kísérlet. Kiarostami az iráni film egyik (külföldön) legelismertebb figurája, aki bár eddig filmjeit otthon készíthette el, az iráni, vallási alapú cenzúra egyik fő kegyeltje volt ő, a lehető legnegatívabb értelemben. A Hol van a barátom háza?, Az olajfák alatt, vagy az Arany Pálmát érő A cseresznye íze elkészülhetett ugyan, de bemutatásuk már komoly akadályokba ütközött odahaza, illetve külföldön is egyaránt. Kezdjük ott, hogy a Korán alapból tiltja minden élő állatnak, embernek képen való ábrázolását, így a film, mint olyan, elvileg nem is létezhetne. De hát létezik, és ahogy a folyóknak sem tudják megszabni az ajatollahok, hogy merre folyjanak, képtelenebbnél képtelenebb szabályokat szabnak: például tilos szakállas férfit negatív szerepben ábrázolni, tilos a nők arcán és kézfején kívül bármely testrészének megmutatása, tilos a könnyűzene és a csokornyakkendő (illetve ez utóbbit meg lehet mutatni, de csak negatív szereplőn), és ehhez hasonlók… Hosszú a litánia. Külföldre pedig egész egyszerűen nem adtak útlevelet a filmeseknek, de ez ismerős nálunk is. Ilyen körülmények között mégis csodák születtek, melyeknek egyik letéteményese Kiarostami, akiről Godardtól Kuroszaváig a legnagyobb, legtekintélyesebb filmesek nyilatkoztak úgy, hogy ő a filmművészet utolsó mestere. Tiszta, világos nyelven fogalmaz meg kultúrtörténeti és filozófiai utalásokkal bőven megszórt egyszerű, alig-történeteket, melyeket mostanában már kizárólag kézikamerával, kicsi stábbal, digitális formában készít el, a lehető legnagyobb természetesség jegyében.

A hiteles másolat

Kiarostami sosem volt egy nagy történetmesélő, így a Hiteles másolat története is egyetlen mondatban összefoglalható. Egy híres író könyvének dedikációjára érkezik a festői Arezzóba, ahol a helyi galéria tulajdonosnője kísérgeti a hamisítatlan toszkán városban, mígnem egy kávézóban házastársaknak nem nézik őket. Ettől a pillanattól kezdve bolondos játékba kezdenek, mintha már tizenöt éve házasok lennének. OK, két mondat. A film címe részben erre utal: a szereplők hiteles másolatát játsszák el egy házasságnak, kezdve a menyegzőtől, apró-cseprő évődéseken, összeveszéseken és kibéküléseken át a kemény vádaskodásig, és a bölcs megnyugvásig. A galériásnő és a híres író végigbeszélik az egész filmet, ráadásul három nyelven: az író angol, a nő francia és hát Olaszországban vagyunk, olykor a nő franciául kérdez, a férfi angolul válaszol, s a nő olaszul folytatja. Tényleg nem történik a filmben semmi, csak mászkálnak a varázslatos toszkán város macskaköves utcáin, dohszagú sikátoraiban, beülnek valahová egy kávéra, bemennek múzeumokba, kiállításokra, végül egy kicsi szálloda tetőszobájában kötnek ki, hol eljátszott szerelmük megszületett. Vagy éppen megszületik? A vég nélküli, ám elragadóan szellemes csacsogáson kívül érdemes figyelni az apró-cseprő részletekre is, mert ezekkel együtt lesz teljes a film, Kiarostami valóban nagy mágus. Az író könyve például az eredeti műalkotás és művészi másolatának viszonyáról szól. A nő galériájában híres művek másolatai kaphatók, melyek szinte szebbek az eredetinél, sőt, a nő erről megpróbálja meggyőzni az írót is.

Felszabadulás

Kiarostami, kiszabadulva az iszlám cenzúra kalodájából, Európa szívébe, a romantikus közhely-gyűjtemény Toszkánába költözött, ahol egy életvidám, bölcs és elragadó szerelmes filmet készített. A film sztorija csak első hallásra lehet abszurd, tulajdonképpen tényleg nincs benne semmi különös: a felnőttek is szeretnek játszani. A híres író rutinfeladatként, fáradt figyelmességgel próbálja venni a könyvének promóciójával járó akadályokat, azonban a galériásnő túláradó nőiessége, bája előtt nincs más választása, mint behódolni. Persze, azért küzd, a látszat és a hitelesség kedvéért, de úgy tűnik, ezúttal a másolat szebb, mint az eredeti. Vagy akár ugyanaz. Binoche remekel a galériásnő szerepében, nem azért, mert három nyelven játszik, hanem természetességével és elképesztő érzelmi intenzitásával. A kávézó jelenetben, amikor fordul a kocka, ahogy szembe néz a kamerával, abban több van, mint Leonardo híres Mona Lisájában. Partnerét, a híres írót William Shimell, az ismert operabariton alakítja, sokszor ugyan Jeremy Ironst idézve, akire fizimiskája emlékeztet, de alapvetően igazi férfias, deres halántékú jelenség: szép pár ők Binoche-sal. A Hiteles másolat friss, szellemes, szórakoztató és okos film a szerelemről, nem is értem az idióta fesztiválozókat, akik „kibúzták” a filmet a cannes-i vetítésen. Asanisimasa: 8/10