asanisimasa

A Blissfully Yours Joe barátunk (ahogyan a relatíve fiatal thai filmmágust, Apichatpong Weerasethakult nevezi szokásosan a lusta nyugati sajtó) második nagyjátékfilmje, de már hiánytalanul felsorakoztatta benne szinte a teljes motívumrendszerét, melyet a legutóbbi, sokak megrökönyödésére Cannes-ban Arany Pálmával jutalmazott Boonme bácsi (stb.) című különleges filmjében, és addig az összes többiben, különböző variációkban és eltérő kontextusokban már a nézők elé tárt. A bimbózó szerelem, és közvetlen velejárója, a szexuális vágy itt egyenesen a leitmotiv. De a film, mintegy in medias res, egy orvosi rendelőben indít, ahol kissé abszurd, hosszas dialógot hallhatunk-láthatunk a thai módon elragadóan türelmes orvosnő és a furcsán viselkedő páciens, valamint kísérői között. Hogy mi miért olyan, amilyen, ki miért viselkedik úgy, az csak a film végére derül ki. Majd ki-ki a dolgára. Autózunk az észak-thaiföldi csodálatos tájon, pálmafás ligetek, rizsföldek, mészkősziklák, pálmafák, rizsföldek, mészkősziklák, pálmafák, rizsföldek, mészkősziklák. A forgalom ritkás. A gondolatainkba merülünk, amiben Joe barátunk nem akadályoz, sőt a hosszas utazó szekvencia kifejezetten valamiféle meditációra, elernyedésre, elménk kiüresítésére szolgál. Soha, sehol máshol nem éreztem olyan végtelen nyugalmat, mint amikor hosszú autóbuszutakat tettünk Thaiföldön, Kambodzsában, és csak bámultam kifelé az ablakon, néztem az elsuhanó rizsföldeket, azt a harsogó, üde zöldet, ugyanezt idézte fel ez a film is, legalábbis ebben a részében.

Már legalább 50 perce utazunk Joe barátunk szellemi vezetésével, amikor hirtelen harsány, idióta módon vidám thai popzene harsan (Jé, eddig nem is volt zene a filmben…), és a kezdő FŐCÍM. Arcátlan, pimasz gesztus, ilyet még a dilettánsok sem engednek meg maguknak, csakis a zsenik. Funkciója van az ébresztőnek: megérkeztünk a dzsungelbe, ami szintén fontos szimbólum. A burjánzó életerő, a rejtélyek és misztikum világa: Nem félsz? Talán még halott japán katonák szellemei is járnak itt! Csend van. Lombok susognak a lágy szélben, egy moszkitó zümmög valahol. Napfény szűrődik át a levelek között. A fiú szinte kitépi magát ruháiból. Banális csevegés – általuk ismerjük meg szereplőink történetét. Piknik, újabb állandó motívum. Csobogó patak, amelyik egy erdei tóba vezet – a tó a végtelen természet öle, minden dolgok kezdete és vége, ahol csodák rejtőznek. Majd egzakt kúrás a természet kemény ölén. Kurva karenek, ellopták a motoromat! Majd csend. Hol vagyok? A fiú izmos háta ívbe feszül, amikor szájával kielégíti őt a lány. Megérteni a vágy természetét. A víz milyen békésen csobog. A hangyák! Nagy, vörös hangyák. Mézédes, kis piros bogyók a bokor ágain. A víz ahogy csobog. Nem történik semmi, fekszünk egymás mellett, együtt vagyunk.

Nincs történet a filmben, legalábbis a mi Biblián és görög tragédiákon alapuló értelmezési technikánk szerint. Szabad áramlása van a dolgoknak csupán, nincs eleje és nincs vége, hiszen minden körforgásban van. Az út, melyen jársz, nem ott kezdődött, ahol ráléptél, és nem ott végződik, amikor megállsz, és lelépsz róla. Ilyen Joe barátunk filmje is (és mindegyik, amit láttam), nem a történetek katarzisra kihegyezett tanításával akar megérteni dolgokat, hanem valamiféle filmes transzcendentális meditációval, költészettel, csenddel, vagy csak természetes zajokkal, az elménk teljes kiüresítésével mintegy ráhangol a megérteni kívánt dolgok frekvenciáira, és ha hagyjuk, ha képesek vagyunk átengedni magunkat ennek, akkor ráérzünk lényegükre. Nem való ez a szórakozás mindenkinek, mint ahogy nem alkalmas mindenki az agykontrollra sem, a meditációban is elalszik, ahelyett hogy éber ürességben lazuljon el, a masszázs is fájdalom és gyötrelem, nem pedig gyógyító energiák jótékony gerjesztése. Ambient-film. Közben meg azért, egy szertelen, virgonc pasi ez a Joe, néhol nem átall belerajzolni, RÁrajzolni a filmre, illusztratív, asszociatív kis ábrákat, máshol meg elmond egy verset… Láttam buddhista szerzeteseket kosárlabdázni, focizni, kis hordozható tévén aktuális thai szappanoperát nézni és közben felszabadultan vihogni és tátott szájjal bámulni valamilyen csiricsáré, csillogó izét a piaci árus standján. De láttam tizenéves boncot fenségesen komolyan, tekintetében Buddha végtelen bölcsességével, ahogy hallgatta a neki gyónó (?) idős nénit. Asanisimasa: 8/10

A thaiföldi Apichatpong Weerasethakul Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire című filmje nyerte el az Arany Pálmát az idei, 63. cannes-i filmfesztiválon. A zsűri, ezzel a sokakat meghökkentő döntésével vagy a spiritualizmus és a képek atmoszférateremtő ereje iránti affinitását bizonyította, vagy csupán salamoni döntést hozott: az a film kapta a fődíjat, amely egyetlen ízében-másodpercében sem emlékeztet semmire, mit manapság általánosan filmnek szokás tartani. 

A thaiföldi film

Buddha végtelen kegyelméből szeptemberben egy hónapot tölthettem Thaiföldön, nem először. Nem a kedvelt turistaközpontokban töltöttem időt, hanem nyakamba véve hátizsákomat, buszon jártam be e csodás ország vidékeit, így az átlag turistánál talán mélyebb, az igazsághoz talán picit közelebb álló benyomásaim adódtak erről a mienktől gyökeresen különböző kultúráról. Ez persze messze nem jelenti azt, hogy most én fogom megmondani erről a filmről a megfellebbezhetetlen tutiságot. Létezik thaiföldi filmgyártás, hogyne létezne. Van egy elég jó nevű fesztiváljuk is Bangkokban, ahol például a Meseautó remake-je is igen szép közönségsikerrel szerepelt anno, Stohl Bucit pedig hollywoodi sztároknak kijáró felhajtással ünnepelték. Azért kanyarodnék innen a thai filmhez, mert e filmnek ottani sikere igencsak jellemzi a thaiok filmes ízlését: a thai film túlnyomó részt az ehhez hasonló, sőt még ennél is sablonosabb, émelyítően édeskés melodrámák tömkelegéből áll, melyeket a nép óriási tömegben fogyaszt. Van azonban egy másik fő csapás is: a nemzeti sporton, a thai boxon alapuló ultraerőszakos akciófilmek. Illetve vannak e két filmtípus különböző arányú elegyei. Egy-két tényleg nagyszabású, ám rettenetesen naiv történelmi film, szigorúan a királyi család megbízásából. A mi fogalmaink szerinti, többé-kevésbé tiszta zsánerek (krimi, thriller, filmvígjáték, stb.) jobbára ismeretlenek, illetve az „eredetibbnél is eredetibb” másolt DVD-ken jelennek csak meg, ugyanazok, mint nálunk, szintén óriási sikerrel, tegyük hozzá. Művészfilm, mint olyan, nem létezik. A gyönyörű nevű Apichatpong Weerasethakul (továbbiakban: Joe, így nevezi őt a lusta nyugati újságíró-társadalom…:) is (tényleg csak néhány hasonló utat járó kollégájával egyetemben) inkább valamiféle filmes szerzetesként alkotja sorba filmjeit, ezek azonban nem művészfilmek, legalábbis nem a mi megszokott fogalmaink szerint. Nehezen is tudunk mit kezdeni velük. A legközelebb akkor járunk, ha valamiféle filmes meditációként fogjuk fel Joe meglehetősen statikus mozgókép-folyamait, melyek szabad, szinte szürreális látomásaival és mély, buddhista alapú spiritualizmusával mégis valahol igen közel járnak a thai nép valódi kollektív tudattalanjához.

Boonmee bácsi története

A film főszereplője egy súlyosan vesebeteg, középkorú bácsi, aki a halálra készülődvén, utolsó útjára indul a dzsungelbe. Közben szellemekkel, régen meghalt szeretteivel is találkozik, valamint az történik, ami a címben is áll: visszaemlékszik elmúlt életeire, melyekből talán kiderülnek mostani halálának közvetlen és áttételes okai is. A film története ennyi, de az idén negyvenéves, amúgy építész végzettségű Joe éppen erről híres, hogy filmjei történet nélküliek. Nincs bennük dráma, nincs katarzis – egyenletesen peregnek, mint „hőseinek”, a vidéki átlagembereknek átlagos életeik is peregnek napról napra. A pláne ott van, ahogy ezt a joviális banalitást Joe megmutatja.

A kép és a szellem ereje

A Boonmee bácsi…-ban is gyönyörűen komponált, nyugodt képek hullnak a vásznon, olyan monoton ritmusban, ahogyan a buddhista monkok mondják mantráikat, a képeken viszont olykor szinte már megmosolyogtatóan közönséges, hétköznapi jeleneteket (pl. vacsora a teraszon, semmitmondó csevegéssel) látunk. Ám ezekbe sokszor a maga legnagyobb természetességével mindig kerül valami egyáltalán nem odavaló, rendkívüli. Hirtelen egy szellem jelenik meg, akivel az élők szinte azonnal szóba elegyednek, a lépcsőn egy vörösen izzó szemű majomember közelít, őt is hellyel kínálják. De láttam saját szememmel, hogy ez a transzcendentális spiritualizmus mennyire mélyen ott van a thaiok mindennapjaiban: szinte minden ház előtt alaposan feldíszített szellemházikó látható, hogy a szellemek ott tanyázzanak inkább, a templomokat marcona kődémonok őrzik, és nagy sértés megsimogatni bárki feje búbját, hiszen úgy megsértenék a csakráját. A filmben szinte minden jelenet statikus, néhol már, persze, a megfelelő pillanatban, egészen fotográfiává merevedik. Megértésükhöz nem kell a buddhista tanokban való mély jártasság, elég csak elfogadni, hogy vallásuk egyik alappillére a lélekvándorlás, valamint elegendő nyitott elmével Joe méltóságteljes képei felé fordulni, és úgy rábízni magunkat, mint ahogy rábízzuk magunkat a templomok kerengőiben masszírozó thai asszonyságok kezeire. Az így átélt élmények egyszerre fizikaiak és transzcendentálisak. E különleges film valóban esemény, nem olyan, amit otthon csak úgy betolunk a videóba, így megtekintésének is eseménynek kell lenni. Azon keveseknek, akik már régóta várnak egy olyan filmre, amiért valóban érdemes moziba menni, itt a megfelelő alkalom.

Asanisimasa: 8/10

Furcsa nekem ez az egy ‘m’… Lehetne ez a film akár egy laza ábécévégi-kategóriás szemétdomb is, de ha picit jobban belenézünk a Mamut adatlapjába, ha más nem is, de az talán egyből nyilvánvaló, hogy nincs az az elvetemült filmguberáló, aki svéd-dán-német drámaként akar eladni valami őslényes horrorisztikus baromságot. Írta-rendezte Lukas Moodysson. Hát igen, számomra ő az egyik legfontosabb alakja az akár posztdogmatikus skandináv új hullámként is felcímkézhető, műfajilag teljesen különböző, de szinte kivétel nélkül igen színvonalas műveket produkáló észak-európai kortárs filmgyártásnak. A ’69-es születésű filmes eddigi filmográfiája imponáló, én legalábbis bármelyiket felvállalnám, ha filmes lennék. Legjobban azt bírom a paliban, hogy nincs szüksége semmilyen extrém műfaji virblizésre, szadista sorozatgyilkosokra, őrült tudósokra, effélékre, hanem a legközönségesebb hétköznapi szituációkban képes megmutatni annak fonákságait, úgy, hogy filmjeit még akkor is belengi valami optimista hit, amikor a szereplőivel a legnagyobb szörnyűség történik. Pedig svéd…

A Mammut például a családról, mint a társadalom legkisebb szegmenséről mesél. Egy átlagos filmes, ha a családról készítene filmet, vagy valami romantikus családi vígjátékban, vagy (melo)drámában gondolkozna, Moodysson pedig egyik kezébe veszi saját kultúrkörének, a jómódú, nyugati értelmiségnek jellegzetes családmodelljét, a másik kezébe pedig ennek egy lényegesen elmaradottabb, harmadik világbéli megfelelőjét. Majd kezeit összecsapva, alaposan összegyúrja a kettőt, aztán felénk tárva megmutatja nekünk, nézőknek, mi lett belőle: ez a film. A mexikói Inárritu kedvenc színésze, Gael Garcia Bernal gazdag yuppie-t alakít, aki számítógépes játékokból lett azzá, ami, felesége (Michelle Williams) pedig baleseti sebész. A srácot beszippantotta a business life kíméletlen mókuskereke, a feleséget pedig a sürgősségi vészhelyzet. Kislányukat egy filippínó asszony, Gloria (Marife Necesito) neveli, aki vendégmunkásként így próbálja előteremteni az otthoni házuk befejezéséhez szükséges pénzt, hogy legyen hol lakni otthon maradt családjának, férjének és két fiának. A rendező két tenyere abban a pillanatban “csattan”, amikor Leo, a yuppie-papa üzleti útra Thaiföldre utazik: Gloria családja mellett a gazdagék családja is kettészakad. Moodysson az elkövetkezendőkben társadalomkritikát mond, valamint leteszi a garast és tanulságot hoz.

A jóléti, fogyasztói társadalom érzelmi elsivárulásának, zakatoló embertelenségének megállapítása persze nem újdonság, ám ennek nem kell azt jelentenie, hogy ha ezt egyszer már valaki megállapította, akkor azt már nem lehet még egyszer kijelenteni. Sőt, egyenesen ki kell, sulykolni kell a kritikát, hogy megfelelően hasson, pontos, sebészi beavatkozással oda, ahol fáj. Ez a film a családot veszi célba. Leoék családja látszólag boldog és vidám, amikor azonban a papa elutazik, egyből borul a bili: anyu a munkába temeti magát, élénk, okos és érdeklődő kislányuk pedig a filippínó dadussal köt egyre mélyebb barátságot. Apu közben szénné unja magát Bangkokban, aminek eredménye az lesz, hogy az üzleti út majdnem átcsap szexturizmusba, azonban Leo mégiscsak egy családos ember, emellett normális férfi is-a meghozható legjobb gesztust teszi meg. Gloria családja pedig eközben egyre nehezebben viseli a különélést, hiszen anya csak egy van. Kisfia naiv családegyesítési próbálkozásának majdnem tragédiája kell ahhoz, hogy a kerék visszadöccenjen rendes kerékvágásába. Moodysson a lehető legnagyobb természetességgel ütközteti a két kultúrát, szereplőinek minden egyes lépése, minden egyes szituáció teljesen hétköznapi és megszokott, ezáltal hiteles is. Kétség sem merül fel, hogy egyik sem létezhet a másik nélkül, sem a gazdag, sem a szegény világ, ráadásul ezek a legalacsonyabb társadalmi szinten tökéletesen ugyanúgy működnek: csak akkor van boldogság a családi tűzhely körül, ha együtt üli körbe apu, anyu és a gyerekek, függetlenül attól, hogy a tüzet bőrkanapék veszik körül vagy műanyag székek, a vacsora egy tál rizs vagy valami a dugig tömött hűtőből. Közhely ez? Sajnos, nem az. Legfeljebb vágyálom, nyugaton éppúgy, mint keleten. Moodysson nem kiabál, hanem figyel. Szerényen mutat meg fontos dolgokat, pontosan kiemelve azok lényegét. Humora is van, de az is csendes. magától értetődő dolgokról mesél úgy, hogy kétség sem merül fel bennünk különlegességüket illetően. Okos, de nem szájbarágó, kedves, de nem mézesmázos, ám kemény is, mégsem agresszív. Ezt hívom én intellektuális filmnek. Asanisimasa: 8/10

Azt hiszem, az az értelme annak az őrületnek, amit én is tolok, mármint hogy szakmányban darálom le a világ gyakorlatilag összes kultúrájának filmművészetét, hogy néha, miképpen annak idején az aranyásók a Klondike felső folyásánál, ráakadjak olykor egy-egy olyan kivételesen tisztán csillogó, masszív aranyrögre, mint például ez a Kiskakukk című csoda. Pedig a filmben a világ konkrét végén járunk. Nyár van, ennek ellenére mind a három szereplő nyakig gombolt kabátban, vastag pulóverekben szaladgál a köves, mohás-zuzmós, csenevész nyírfaligetes északi tájon, valahol a finn-orosz határnál, a tengernél vagy az óriási Ladoga-tó partján, Karéliában. Néhol még látszik a tavalyi hó is. A második világháború végnapjai. A német hadsereg molekuláira bomolva menekül, felégetve maga mögött mindent, hátrahagyva nem árja “tartozékait”, halálra ítélt utóvédként. A háború stressze nem kímélte az oroszokat sem: nagy erőkkel folyik a paranoid belső tisztogatás, a hátország pedig megpróbálja túlélni ezt az egészet. A fiatal finn egyetemistát kötelezően sorozták be a Wehrmachtba, mint a szövetséges állam hadra fogható férfiait, most, amikor a bukás nyilvánvaló, egyetlen puskával és néhány tölténnyel láncolják sziklához, hogy fedezze a német trupp menekülését. A langaléta oroszt saját tisztje jelentette fel, hogy az ellenségnek kémkedik, holott csak a természet szépségeit megéneklő verseit körmölte szorgalmasan füzetébe, ezzel tompítva a háború borzalmait. A tengerparton élő fiatal lapp lány már négy éve nem látott élő embert, nemhogy férfit, csak a hosszú nappalok és még hosszabb éjszakák, a kutyája, valamint a rénszarvasok voltak társai.

A film e három szereplő kamaradrámája egy rideg és kietlen, bár tagadhatatlanul csodálatos, vadregényes tájon. A finn hosszas, sziszifuszi munkával megszabadul láncaitól, az orosz pedig épp a dolgát végzi, amikor kísérőit véletlenül lebombázza egy baráti repülőgép. A két férfi a lapp lány házában találkozik össze. Az orosznak egyből szemet szúr a finn német egyenruhája, ám az hiába bizonygatja, hogy csak azért húzták rájuk, hogy ne tudjanak megszökni – az orosz nem érti a finnt, de a finn se az oroszt. Köztük nem tolmácsolhat a kényszerű vendéglátó sem, hiszen ő meg egyiküket sem érti, lévén lapp (vagy számi, ahogy tetszik). Viszont szemlátomást örül a két izmos, erős férfinak, akiken bár meglátszik “a háború vas és halál szaga”, ő nagyanyjától tanult sámánmódszerekkel megpróbálja elűzni a gonoszt.

Három szereplő, akik ráadásul nem értenek egymás nyelvén, s mindez valahol a világ végén? Igen. Aleksandr Rogozhkin (író, rendező) bravúrosan használja ki a filmnek, mint nyelvnek összes tulajdonságát, hogy elmeséljen egy mesét a barátságról, a szerelemről, valamint a háborúról és békéről. A manapság szinte kizárólagosan látható, túlhajtott verbális narrációval szétbeszélt filmek nézése közben teljesen elfelejtkeztünk arról, hogy mennyire szépen lehet mesélni csakis a képek kifejező ereje által. A Kiskakukk ráadásul nem néma, viszont a három különböző nyelven, három különböző irányba szétfolyó dialógok semmilyen cselekményszervező erővel nem bírnak, ám egyáltalán nincsenek funkció nélkül. Az egymás mellett elbeszélés dadaista bája, ha olykor “vak tyúk is talál szemet” alapon két szereplő párbeszéde mégis beletalál a történetbe, amikor viszont csak úgy karattyolnak, az már maga az színtiszta abszurd. A háború legtalálóbb jellemzésére pedig semmi más nem alkalmasabb, mint az abszurd, így tartalom és a forma tökéletesen kitölti egymást. A díszítés rajta pedig az a szinte gyermekien naiv, optimista derű, amit a háborút teljes magányban átvészelt lapp lány misztikus belső világa ad a két látszólag ellenséges, de valójában egymáshoz igenis hasonló katona történetéhez.

Ráadásul a film igen sűrű. Rogozhkin nem mélázik, nem merül el a táj filozofikus jelentéstöbbletének hosszadalmas kifejtésében, megmutatja az északi sztyeppét, mint helyszínt. Megmutatja benne szereplőit, de nem boncolgatja őket, hanem erős, határozott kontúrokkal megrajzolja karakterüket, hogy aztán ugyanezzel a lendülettel végigvezesse őket a filmen. Anni-Christina Juuso, Ville Haapasalo és Viktor Bychkov pedig élvezettel hagyja ezt. A világ legjobb háborús filmjei között van ennek a nem eléggé elismert, csodálatos filmnek a helye, mely hangvételében talán Jancsó klasszikus Így jöttem című filmjéhez, vagy Tanovic szintén remek Senki földjéhez hasonlít, azonban azoknál sokkal derűsebb és optimistább, a végkifejletében pedig kifejezetten gyógyító erejű alkotás. Asanisimasa: 10/10