asanisimasa

Ez a Stander amolyan “viszkisrabló” volt Botha apartheid-köztársaságában, Dél-Afrikában, a hetvenes évek második felében. Vértelen és elegáns bankrablásaival meghülyítette a teljes rendőrséget, olykor meghökkentően gáláns adományaival viszont kivívta a közvélemény szimpátiáját. A hajdani hippiből először rendőrszázados lett, ráadásul, az egyik legfelkészültebb, majd egy bevetésen átélt trauma hatására még rendőrként elkezdett bankokat rabolni. Nagy nehezen elfogták, és a huszonvalahány-rendbeli bankrablásért 32 évet kapott. Stander ezt persze nem várta meg, és megszökött a börtönből, hogy tovább gyarapítsa szemtelen, sőt kifejezetten pofátlan bankrablásainak számát. Nagy kaliberű, legendásan vagány bankrabló volt, nem véletlenül született életéről film.

A Stander igazi csibész-mozi, de mint életrajz is jól működik. Nem is tudom, láttam-e már valaha komolyan vehető dél-afrikai filmet, még ha alapvetően vicces is, mint ez – de a Stander ilyen. Bronwen Hughes feszes ritmusban vezényli le a film, mondjuk, négyötödét, csak a végére folyik szét egy picit – ehhez persze ismerni is kell a végkifejletet, amit a történet valóságtartalma miatt nem lehet megmásítani. Néha mintha Guy Ritchie-filmet néznénk, effektek nélkül, néha meg mondjuk valami régi jó, veretes Walter Hill-sztorit. Stander életének csupán az utolsó éveit veszi sorra a film, azonban mégis teljes képet kapunk erről a fura fazonról, megismerhetjük meglepő, megindító, de hiteles motivációit, apjához fűződő mély kötődését is. Thomas Jane kellően sármos, és kellően ügyes is, az alakváltó bűnöző figurájához. Alapvetően egy kellemes, elég pörgős, szórakoztató film a Stander, tulajdonképpen nem meglepő unhappy enddel. Asanisimasa: 7/10

Úgy tűnik, mára külön műfajjá nőtte ki magát ez a kézikamerás áldokumentumfilm, valójában horror és/vagy katasztrófafilm, melyet először (adjuk neki) talán Ruggero Deodato mutatott be, mint Cannibal Holocaust. Majd követték rengetegen, a remek belga Veled is megtörténhet-től a Cloverfieldig, legutóbb tán az általam skippelt Paranormal Activityig. Ezúttal a norvég André Øvredal nyúlt a kézikamera ‘rec‘ (tényleg, volt egy ilyen című is…) gombjához, hogy általa állítson emléket az ógermán-viking mondavilág híres köveket falatozó szörnyének, a trollnak.

A Trollvadászban fiatal norvég egyetemisták erednek egy kezdetben mereven elzárkózó, furcsa pasas nyomába, akiről azt hiszik, tud valamit az akkoriban medvéknek tulajdonított szokatlan és véres eseményekről. Azonban nem múlik el sok idő és a srácok is ragadnak, mint légy a mézbe, így a faszi nyelve is megered és a “medvéről” is kiderül, hogy spoiler, spoiler, spoiler, jajjajjajj: TROLL. És így tovább…

Szóval, a műfaj már alapvetően ki van találva, a sablonjai a horror-dramaturgián alapszanak. Soha nem mulasztják el az alkotók közölni, hogy ez itten a valóság, és véletlenül találták meg valahol ezeket a furcsa felvételeket tartalmazó tekercseket, amit most csak önök, csak itt (hol?) láthatnak… Mindegy, ezen ne akadjunk fel, Frei Tomi mondott ennél sokkal vadabbakat is. Az ifjú norvégok által véletlenül elvesztett tekercsek végül is tök jól néznek ki, a kamerába valaki nyilván komplett digitális effekt-stúdiót is applikált, ebből a szempontból tehát ez a film csak egy a sorban. Sok újdonságot nem tudnak a fiúk az ügyhöz hozzátenni, csak most nem valami Földre pottyant űrszörny, és nem elgázosított zombik irtják a népet, hanem trollok, akik ráadásul… Talán a néhol felfedezhető ironikus látásmód az, ami nóvum lehet, hiszen a trollok ábrázata elég vicces, orruk olyan mint szegény Antal Imréjé volt, vagy egy inkább mint egy göcsörtös fasz. Arról nem is szólva, hogy a troll tök hülye: a filmbéli vadász egyszer látott olyat, hogy az egyik oly mohón kapta be saját farkát evési céllal, hogy legurult a lejtőn…

Hamar vége van a filmnek, sőt túl hamar, hiszen fontos dolgokról nem tudunk meg sokat: kik és mik ezek akkor, azontúl, amit elmondanak róluk, és miért olyanok, amilyenek és mit keresnek ott, ahol a madár se jár? Viszont szép norvég tájakon kirándulhatunk, mintegy virtuálisan. Vártam végig, hogy kap a projekt valami “zöld” vagy “ökológiai” pluszjelentést, mint azt annak idején Jan Sverák alapvető Olajfalókjánál is, de aztán nincs szó ilyesmiről, csak ilyen horrorozás van… ami persze ügyes munka, de semmi több. Asanisimasa: 5/10

Mi sem árulja el jobban, hogy Takeshi Kitano ezt a filmet elsősorban nyugati forgalmazásra szánta, mint az, hogy 50 lap mélységig nem dobta ki a gugli hagyományos japán írásmódját a Brothernek. Pedig azokat a krikszkrakszokat annyira szeretem kitenni a címsorba… De maradjunk annyiban, hogy Brother, vagyis Fivér, testvér, báty, vagyis Anaki. Olyan a japán maffiánál, a yakuzánál, mint az olasznál a keresztapa, a Keresztapa. Egy részről utal a szervezet szigorúan családi(as) hierarchián alapuló felépítésére, más részről a film ugyanolyan képes tablója, enciklopédiája a yakuzának, mint a Keresztapa a hagyományos, szicíliai gyökerű, amerikai-olasz maffiának. Takeshi felvonultat mindent a filmben, amit a yakuzáról tudni illik. A hírhedt erőszakosságon felül láthatunk különböző, akkurátusan elővezetett, a végletekig kifinomult ceremóniákat, a beavatástól a temetésig, a hűség bizonyítékaként elkövetett rituális szeppukut, sok-sok vérrel, falra freccsenő agyvelővel és kiomló belekkel, melyet a klán tagjai rezzenéstelenül, de mély tisztelettel néznek végig, többször a hírhedt ön-ujjlevágást, mintegy áldozathozatalként, bűnbocsánatkérésként és engesztelésként, valamint a szertartásos vetkőzést, amikor a yakuza-tag felfedi a hátán lévő, pazar kivitelű tetoválását.

A film azonban, zseniális szerkesztési módjával, mintegy önbeteljesítő jóslat is. Takeshi azt meséli el, miért nem lesz ő sohasem rendező- és színészsztár Hollywoodban: hiába költözik Amerikában, soha nem fogja azt úgy, olyan készségszinten uralni, mint otthonát, Japánt, amelynek évezredes kultúrájának minden rezdülését, minden végletesen kifinomult szertartását jól ismeri, egészen a modern, túlfogyasztásra épülő szórakoztatóiparig. Amerikában pici részsikereket elérhet, azonban az ottani, igazán nagy halakkal szemben csak a tisztes és kötelességszerű hősi halál marad számára. Takeshi, amellett, hogy zseni, még humora is van: a végén a katonájává fogadott amerikai feka gengszter (Omar Epps, akit ma leginkább dr. Foremanként, House doktor kollégájaként ismer a világ), számára is váratlanul, egyedül marad a pénzzel, kezdjen vele, amit akar… (Persze, a zseniket ritkán érti meg saját kora, a Fivér alapvetően bukás volt annak idején, csak a későbbiekben ért fel az őt megillető státuszba…) Takeshi Kitano, mint Beat Takeshi, a színész is fityiszt mutat Hollywoodnak. Mára már ikonná vált kifejezéstelen maszkszerű arckifejezésével leginkább a szintén pléhpofa Buster Keatont juttatja eszünkbe, aki bár a némafilm egyik legnagyobb alakja volt, de semmiképpen nem volt az a tipikus hollywoodi sztár. Mindemellett Takeshi, ebben az Amerikába emigrált yakuza-filmben tökéletesen megfelel a klasszikus japán yakuzafilm szigorú szerkezetének is: az öreg yakuza halála, a fiatal utód felemelkedése, harcai és a végén a dicsőséges hősi halál. Ultrabrutális, de pazar film. Asanisimasa: 10/10

Legközelebb az igazsághoz valamelyik warez-oldal műfaji meghatározása áll, miszerint az Akagi doktor vígjáték, dráma, történelmi, háborús életrajz. Zavarba ejtő, furcsa mű, amely nem is adja magát egykönnyen, néha, főleg az elején, bizony erőnek erejével kell akarni végignézni, de az erőfeszítést aztán bőségesen meg is hálálja.

Akagi egy isten háta mögötti japán falucska háziorvosa, aki kizárólag hófehér öltönyben és szalmakalapban, de mindig futva közlekedik. Legjobb barátai a falucska kurvája, egy morfinista sebészkolléga és egy alkoholista szerzetes. A sebeslábú dokit mindenki csak Doktor Májnak ismeri, mert ha beteg valaki, ő annyit mond rá, hogy egyen sokat, pihenjen, mert májgyulladása van. Az orvostársadalom is csak szinte véletlenül jön rá, hogy Akagi úttörő eredményeket ért el a fertőző májgyulladás, vagyis a hepatitisz elleni küzdelemben. Japán a második világháború végnapjait éli, amiből a filmben a helyőrség basáskodó katonáin, és a minimumra csökkentett fejadagon tengődő hátországbéli lakosság mindennapjain kívül egészen a film emblematikus záróképéig semmit nem tapasztalunk.

A filmet rendező és a forgatókönyvet is másodmagával jegyző Shohei Imamura helyenként kifejezetten groteszk hangvétele sokszor Forman és Menzel fanyar humorú látásmódját idézi, néha pedig mintha Vonnegut vagy Joseph Heller szelleme vezetné a kamerát. Japán filmben mindenesetre igen ritka az ilyen rendezői attitűd, néha, főleg a film elején, míg meg nem szokjuk, kifejezetten idétlennek is hat, mint ahogy az amúgy igen kitűnő, jazzes, klarinétos kísérőzene is, ami mintha kívülről szűrődne be a filmbe… De végül mégis egy szép és bölcs, elbűvölő és varázsos történet kerekedik mindebből, a végére megmosolyogtatóan naiv didaktikával szájunkba rágott tanítással, amire mi csak annyit reagálhatunk, mint a film egyik szereplője, egy óriási meghajlás után: Köszönöm, Sensei, hogy tanított! Asanisimasa: 9/10

Megtörtént események alapján, egy igen tipikus történetet mesél el a Két nő – egy ház című filmben az érdekes nevű Michael Sucsy. Szerintem, mindenki ismer a környezetében olyan idős hölgyet (esetleg urat), aki hajdan igen magas társadalmi státuszban élt, mára azonban semmije sem maradt néhány alaposan megkopott emléken, ruhadarabon és  hajdan járó óriási villán vagy nagypolgári lakáson kívül. Mára már a villanyszámlát sem tudja fizetni, gyakorlatilag éhezik – azt azonban a világért el nem ismeri, hogy bárkitől segítségre szorul. Azokon a ritka napokon, amikor kimerészkedik a külvilágra, még mindig a hajdani dámát játssza, de csak egy roskatag, groteszk módon kisminkelt, remegő kezű, ápolatlan, csont és bőr öregasszonyt látunk.

E film két főszereplője, Edith és Edie Bouvier Beale, anya és lánya, hasonló figurái voltak az amerikai felső tízezernek, Jacqueline Onassis Kennedy, a meggyilkolt elnök özvegyének vérrokonaiként előkelő helyet foglaltak el a társadalomban. Innen ered az az ostoba és mérhetetlen rátartiságuk, mellyel nem hajlandók tudomásul venni a külvilág változásait. Az idők folyamán teljesen elszegényednek, tengerparti házuk -a Grey Gardens– az ott elszaporodó macskák és mosómedvék, valamint a takarítás és egyéb karbantartás teljes hiánya miatt, a járványügyi hatóság figyelmét is felkelti, a két Edie azonban ragaszkodnak a düledező, ótvaros és lomokkal teli, macskahúgyos villához. Ekkor érkezik a remény, egy kétfős, dokumentumfilmes forgatócsoport képében…

A lendületes, időugrásokkal dinamizált történet jutalomjáték Jessica Lange és Drew Barrymore, az idősebb és fiatalabb, hajdanán elvetélt művészi ambíciókat ápoló Edie számára, hiszen ugyanazt a személyt kell eljátszaniuk 30 év különbséggel, eközben énekelhetnek, táncolhatnak, ripacskodhatnak és hisztériázhatnak kedvükre, amivel élnek is. Ez önmagában is szórakoztató élmény, azonban a film története sem nélkülözi a bölcs tanulságokat. Asanisimasa: 7/10

Talán soha, senki nem fényképezte még a Balaton-felvidék Badacsony-környéki tájait olyan meleg, óarany színekkel, mint Gózon Francisco az Eszter hagyatéka című Márai-adaptációban. Provance-t, Toszkánát szokás így fotózni romantikus filmekben, ám így most már mi is büszkén mutogathatjuk, lángoktól körülölelt kis hazánkban is vannak ám szép tájak – már, ha eddig ezzel nem lettünk volna tisztában. Ezekért a képekért, azért az elbűvölő kis kúriáért, ahol e film játszódik, az árnyas lugasért, valamint a hibátlan színészi teljesítményekért érdemes megnézni e filmet.

Sipos József is tulajdonképpen hibátlanul mondja/mondatja fel Márai szövegét, nem hiszem, hogy akár egy ‘és’ is kimaradt volna belőle, egész egyszerűen az irodalmi alapanyag nem alkalmas ennél többre a filmvásznon. Anélkül, hogy túlzottan belemennék Márai szövegeinek irodalomkritikai elemzésébe, azt le kell szögezni, hogy az ilyen, alapvetően monológokból, hosszas -és igen modoros, körmönfont és mesterkélt- párbeszédekből álló szöveg inkább működik rádiós hangjátékban, vagy talán színpadon, mint képernyőn/filmvásznon. A színészek, Törőcsik, Cserhalmi és elsősorban Nagy-Kálózy becsülettel megküzdenek vele, és nem ők tehetnek arról, hogy ebbe a vég nélküli, múltba révedő, önelemző-emlékboncolgató mélázásba, monoton lelkizésbe a néző egész egyszerűen, tűrőképességétől függően, de igen hamar beleun. A filmnek nincs érzékelhető dramaturgiai íve, nincs ritmusa, sztorija is alig-alig, így tulajdonképpen, végül azt sem tudjuk, miért néztük végig. Mindenki szépen, sorban elmondja sok-sok évvel ezelőttről eredő búját-baját, aztán nagyjából ennyi. Marad minden a régiben… de legalább a táj szép, a hangulat pedig bájos és megejtő. Kicsit mélabús, nosztalgikus visszapillantás a sosem volt, vagy csak igen kevesek által megélt “régi, szép időkre”. Asanisimasa: 3/10