asanisimasa

Az Equus Sidney Lumet szerteágazó, és általában igen magas színvonalú filmes pályájának egyik legösszetettebb, legmélyebb filmje, mely Peter Shaffer azonos című, nagy sikerű színdarabjának filmes adaptációja. A darabot sok nyelven, a világ rengeteg színházában játszottak már (a Harry Potter-rajongók nyilván elszörnyülködtek/felsikkantottak, amikor egy londoni előadásban maga Potter, vagyis Daniel Radcliffe jelent meg a fiú alakjában, a szerepe által előírt egy szál hímtagban), így nálunk is, az utóbbi 10 évben legalább 6-7 különböző feldolgozását mutatták be magyar nyelven, különböző színtársulatok.

A film híven követi a dráma cselekményét, nem véletlenül, hiszen maga Shaffer szállította a forgatókönyvet is. A sztori két mondat: egy lovászként dolgozó fiú egy éjszaka megvakítja a lovarda összes lovát. A neves pszichológus megpróbálja felderíteni őrült tettének okait. Tulajdonképpen kétszereplős kamaradráma, mely a pszichológus értelmező, elemző és önreflexiókkal teli hosszú monológjából, illetve a fiú mélyen elfojtott érzelmeinek lassú, kínkeserves felszínre hozásából áll. Mellékszereplőkként megjelennek még a fiú szülei, egy lány a lovardából, a lovarda tulajdonosa, valamint a pszichológus felesége: az előbbiek, mint a tett okai, tétlen szemlélői, illetve részleges kárvallói, az utóbbi pedig, mint a reális társadalmi igazság. Az autószerelőnek mindig rossz a kocsija, a fodrásznak rendetlen a haja, a pszichológus pedig neurotikus, valamint a házassága is romokban.

Két komoly színész kell ehhez a darabhoz, így a filmhez is. Richard Burton személyiségének súlya megkérdőjelezhetetlen, még ma is, amikor már csak valaha volt szerelmének haláltusájáról szóló riasztó híreket olvashatjuk a bulvársajtóban. Nem kell visszaemlékezni arra, hányszor vette el azt a nőt, akitől végül mindig elválik, nem kell emlékezni a részeg tivornyákra, de talán még az óriási klasszikus alakításokra sem: a pasas szemének egyetlen villanásában ott van ezer megélt élet minden öröme és minden keserve. Hiba nélkül hozza a megbillent pszichológus figuráját is. A fiút Peter Firth alakítja rebbenékeny érzékenységgel, aki mára érdemtelenül, silány akciófilmek, vígjátékok és tévésorozatok szereplőjeként keresi kenyerét – itt még mint nagy reménység, angyali bájjal és lágy erotikus kisugárzással, érzékletesen jeleníti meg a megnyomorított lelkének fogságából kétségbeesetten és minden erejével kitörni akaró fiút.

Az Equus részben társadalomkritika, az elkényelmesedett, begyepesedett, álszent és korlátolt polgárság éles kritikája, hiszen a fiú szörnyű tettének okai (Shaffer kissé freudiánus okfejtésében) ide vezetnek vissza. Részben viszont egy személyes lázadás krónikája, hogyan próbál meg egy érzékeny lélek rátalálni a tökéletes szépségre, tökéletességre. A pszichológusnak éppen azért sikerül felfejtenie a fiú tettének okát, mert ráérez erre és ezzel párhuzamba tudja állítani saját életét, annak visszásságait. Nagyon finom vallásos vonulat is fellelhető a filmben, mely a beszélgetések folyamán verbalizálódik is, mintegy a fiú által vágyott tökéletesség egyfajta olvasata. De összességében mégis leginkább a modern világban élő ártatlan, naiv, frusztrált és lelkileg, érzelmileg megnyomorodott kisember elvágyódásáról és kétségbeesett kitörési kísérletéről szól ez a megrázó, mély film. Asanisimasa: 9/10

Ed Harris színészként mindig erős, markáns, konok és határozott figurákat játszik, ezért is meglepetés, hogy mennyire bátortalanul fogott rendezői karrierbe, pedig ezt sem csinálja rosszul. Első rendezése a 2000-es Jackson Pollock-életrajz volt, mely kapásból Oscar-díjhoz segítette a női mellékszereplőt (Marcia Gay Hardent), és Harris Oscar-jelöléseit (számomra is meglepetés, hogy még egyszer sem kapta meg!) is gyarapította a címszereplő megformálásáért. A filmmel sem volt különösebb gond. Az Appaloosa második rendezése, ezúttal nem művészportré, hanem western.

Ráadásul, látszólag igazi, oldszkúl, veretes western. Harris Virgil Cole-t, egy cinikus, kőkemény, halált is megvető, bátor marsallt alakít, aki hű spannjával, Everett Hitch-csel (Viggo Mortensen) a gonosz Bragg (Jeremy Irons) bandája által terrorizált Appaloosa városkájának védelmére szegődik el, azzal a feltétellel, hogy az a törvény, amire ők azt mondják. Tipikus Vadnyugat, ahol a colt szava a törvény, ugye. Virgil és Everett márpedig e szerszám igen avatott kezelői, figuráik talán nem véletlenül hajaznak kissé Wyatt Earp és Doc Holliday klasszikus karaktereire. Rövidesen megtörténik az első összeütközés, majd a második, a harmadik már az ügy felgöngyölítését jelenti: Bragg a bíróság előtt áll. Közben kötelező fordulatként megjelenik a szerelem, a csábító Allie (Renée Zellweger) megjelenésével, s ha egy nő jelenik meg két férfi barátságában, ott szinte biztosan borul a bili… Borul is, jobban, mint hinnénk.

Harris rendezőként komótos, nyugodt ritmusban göngyölgeti történetét, gondja van a kultúrtörténetileg hű környezet megteremtésére éppúgy, mint ügyelni a műfaji törvényszerűségekre, eközben az általa játszott karaktert elegánsan vonja hátrébb, ahogy a film halad előre. Rendre sorjáznak az ismert western-toposzok: a vadnyugati kisváros gyáva és megalkuvó polgárai, a tiszta (legalábbis tisztának látszó) nő megjelenése, a letelepedési motívum, és a többi, egészen a finálét megelőző végső csavarig. Itt akár rövidre is lehetne zárni a történetet, és akkor egy pikkpakk, régimódi western lenne a végeredmény, itt azonban Harris mégis kinyitja a filmet: hősei alól kicsúszni látszik a talaj, úgy tűnik, a gonosz megállíthatatlanul fölébük kerekedik, Virgil is megingani látszik. De Everett egy furcsa, pillanatok alatt lezajló, mégis klasszikus pisztolypárbajban megmenti a műfaj (és természetesen saját maguk) becsületét, és ellovagol, úgy, ahogy kell, a lenyugvó nap fényébe. Picit rendhagyó, de mégis minden ízében klasszikus western az Appaloosa, mely biztató távlatokat biztosít Ed Harris rendezői karrierjének is. Asanisimasa: 7/10

Az igen örvendetesen viruló nu-western vonulat, stílszerűen szólva, homokban kúszó csörgőkígyóként, ezúttal Dél-Ausztráliában ütötte fel fejét, így mondjuk azt: a Red Hill egy southern, vagyis ausztrál western (az idióta kenguru-westernezést megtartanám Krokodil Dundeenak). Ezúttal azonban szó sincs semmi apokalipszisről, legalábbis nem úgy, semmilyen baljós ajánlat nincs a dologban, csupán egy majdnem fasza akció-westernsouthernnel van dolgunk. Ahogyan sohasem süt le ránk pacekba az a kötelező telihold, valami szürkés felhőpamacs mindig belepofáz a képbe, ebben a filmben is akad némi felesleges pótsúly, ami majdnem agyon is vágja az egészet. De csak majdnem.

Új seriff érkezik a városba, idegen a cowboyok között, ilyenek. Tapasztalatlan, városi zöldfülű, így is kezelik, vidéken még tán könnyebben osztják a billogot, lehet, hogy a marhák miatt? De a srác lelkes. Veszélyes bűnöző szabadul a nem messze lévő börtönből, a kisváros férfitagjai összerezzennek. Sebesen seper végig mindenkin a röpke pánik. Új srác csodálkozik, picit értetlenkedik, de ő is csapattag. Később kiderül, mégsem, de ez akkor már egyáltalán nem baj. Veszélyes bűnöző újra a városban, akkurátusan levadászik mindenkit, van pisztolypárbaj, zuhogó esőben, s végül kiderül az igazság. Ennyiből is látszik, hogy az egyik jellegzetes westernklisé dél-ausztráliai dombokra, völgyekre alkalmazott variációja ez a film.

Azon ugye nem már akadunk fenn, hogy ez a westernsouthern a mai időkben játszódik, tehát a kóbojok autóval járnak már, és nem jíhával esemeseznek, hanem walkie-talkieval, bár azért van itt lovas esemény is, méghozzá dramaturgiailag fontos, mondhatni kulcsjelenetekben. Vicces közjátékként, Patrick Hughes rendezői-írói debütációjában viszonylag könnyedén el is játszadozik a különféle közlekedési módokkal: a műfajilag autentikus ugye, a lovaglás. Ehhez képest az újfiú zsaru (nevezzük Shane-nek, a True Blood-sorozatból ismerős Ryan Kwanten alakítja) gyalog caplat végig a kietlen falun első napján a munkába. Első megbízatására sem kap autót, hanem a rendőrőrshöz kötött öreg kancával kell elmennie, aki ezt nem mindig akarja, de Shane barátunk a későbbiekben is többet jár majd gyalog, mint lovon, vagy autón. Ugyanilyen élvezettel használja a különböző western-toposzokat is, mint a hosszú köpeny laza hátravetését a pisztoly előkapásának megkönnyítése érdekében, és hasonlók… Néha ezek sulykolása már-már szinte parodisztikusan is hat, ami a film drámai vonalára elég komoly kérdőjelet állít. Kérdés, hogy ez volt-e a cél?

A film ezekkel együtt, talán már nem meglepően, több síkon óhajt teljesíteni, s így már nem annyira pöpec minden. Van ez az elsődleges, embervadászatos vonal, ez majdnem tökéletes. Izgalmas, feszült és csavaros, még ha tudjuk is merre csavarodik. A veszélyes rab bosszúhadjáratának indoklása már kissé olyan “hátulról, hosszas kotorászás után előkapom”-jellegű, e filmben azonban történelmileg és etikailag helyénvaló is. A filmbe illesztése viszont már eléggé nehézkesen sikerült. A másik, az előbbi aboriginal-identitásos vonulathoz szervesen illeszkedő, érzelmi jellegű terhes-motívummal ugyanez a helyzet: érzem, hogy helye van a filmhez, mégsem illeszkedik ide tökéletesen. Az egész el is hagyható, ugyanúgy, mint maga, az aboriginal-identitásos szál is: épp elég lenne indoknak, az egész filmet, és a bosszúhadjáratot illetően is, egy sima, rasszista jellegű, csoportosan elkövetett nemi erőszak és gyilkosság. Úgy egy erős, tömör és igazságos film lehetett volna a Red Hill, így viszont egy picit amolyan igazi elsőfilmes, “na majd én megmutatom” “mindent bele”-katyvasz. Kár érte, viszont a második biztos jobb lesz. Ja, igen a párduc. Értem én, az aboriginal spiritualizmus… De minek az is? Asanisimasa: 6/10

Porba van döngölve ez a film, gyakorlatilag már születése pillanatában, pedig ennyire azért nem rossz. Robert De Niro például már régen volt ilyen jó – egy nyugdíj előtt álló vizsgálótisztet alakít, akinek az a feladata, hogy szabadon bocsátás előtt az elítéltekről profilt készítsen, milyen veszéllyel lehetnek a társadalomra szabadulásuk után. Sótlan, savanyú kisember, aki munkáját lelkiismeretesen végzi. Hetente jár templomba, autójában is mindig vallásos műsort sugárzó rádió szól, feleségével érzelemmentes, de hű házasságban él már 43 éve. Látszólag a golfon kívül semmi más nem érdekli. Az első jelenetből megtudjuk, fiatal korában hajlamos volt végletes megoldásokra is. Pályafutásának utolsó esete egy furcsa figura, a film címszereplője, Stone. Edward Nortonnak már sikerült egyszer jól átvernie, ezért óvatosan nézzük minden karakterét. Könnyen lehet, hogy ő buktatja el éppen ezzel a filmet: nem hisszük el neki azt a meglepő (bár a valóságban messze nem példa nélküli) jellemfejlődést, amin a Niro bácsi által alakított vizsgálótiszttel folytatott beszélgetések alatt keresztülmegy. Pontosabban, elhisszük, amit csinál, mert jó színész, de mindig várjuk azt a bizonyos durva csavart. De csak nem csavarodik. Persze csavarodik a film szépen, de csak piciket, és nem arra, amerre valószínűleg a többség szeretné. Két ellentétes irányba mozgó jellemet látunk: De Niro, a bigott, de érzelmileg sivár, lélektelen tiszt eltávolodik hitétől, míg Stone (Norton) éppen rátalál. Kettejük között a katalizátor, a dolgok mozgatója, kiprovokálója Norton felesége, akit Milla Jovovich játszik, meglepetésre felnőve a két nagy színészhez. Norton szerint a csaj alien, kiszámíthatatlan, veszélyes dög, aki úgy játszik a férfiakkal, ahogy kedve tartja, De Nirónak viszont a végzet asszonya, aki sikerrel kísérti a magát szentéletűnek hívő tisztet.

Szóval, szerintem a nép valami feszült thrillert várt ettől a filmtől, két jó színész látványos egymásnak feszülését, dinamikus cselekményt, ehelyett kapott egy melodrámát, valamint egy összeomlóban lévő, visszafogott és megtört kisembert (ugyan kiválóan) alakító De Nirót és egy szintén visszafogott, de azért nagy belső feszültségeket megvillantó Nortont. Milla Jovovich-csal meg egyáltalán nem tudnak mit kezdeni. Nehogy már jó színésznő legyen ez a … modell?! Itt pedig jó.

Ráadásul a John Curran által vezényelt film lassú. Néha tényleg majdnem megáll. Egy vallásosságot, belső hitet firtató pszichológiai drámában ez (engem legalábbis) nem zavar, viszont ha thrillert várunk, akkor a hajunk kihullik közben. A filmen végighúzódó, komor orgonafutamokról én is azt hittem, valami nagy feszkó, esetleg tragédia eljövetelét jelzik, csak a film közepére válik bizonyossá, hogy inkább a spirituális felhangokat erősítik csupán. A végkifejlet pedig egyértelmű – nyilván a direkten didaktikus kivitelezésén is jó sokan felbosszantották magukat. Nem tudom… Szerintem mindez belefér, egy elegánsan kivitelezett, tulajdonképpen mély, valós dolgokat feszegető melodráma ez, jó színészi alakításokkal és érdekes erkölcsi problémák felvetésével. Nincs jó kedvünk tőle, az biztos. Mozikban bukik a film, szerintem majd később, a tévékben vagy DVD-n találja meg majd közönségét. Asanisimasa: 6/10