asanisimasa

Az ausztráloknak odalent van valami furcsa vonzódásuk a világvége-filmekhez. Talán földrajzi helyzetük miatt érzik magukat olyan magányosnak, vagy a felettük nyílt ózonlyuk miatt olyan veszélyeztetettnek? Tudja a fene… A Holnap, amikor a háború elkezdődik című film ugyan még nem a világvége után, hanem annak csak a kezdetén játszódik, amikor ismeretlen haderő váratlanul lerohanja Ausztráliát. És itt most rögtön álljunk is meg egy pillanatra…

Akár fenn is akadhatunk ezen a képtelenségen, hogyan lehet egyszerűen lerohanni egy kontinensnyi országot, melyet minden oldalról tenger vesz körül? Nem atommal, hanem hagyományosan, emberi erőkkel, partraszállással, klasszikus invázióban? Ehhez legalábbis kínai méretű haderő és irdatlan mennyiségű pénz kell. Hol találunk ilyet? Kínában. A film legérdekesebb/legmeredekebb momentuma éppen ez: meglehetősen markánsan meghatározza Ausztrália ellenségképét, a behatoló katonák hangsúlyosan, premier plánban megmutatott arcán keresztül. Mindegyikük távol-keleti, és most mindegy, hogy kínai, japán vagy esetleg ujgur… Nem éppen barátságos gesztus, de ezt oldják meg egymás között, nekünk maradjon meg csak a film.

Amiben azért a jó oldalon is van ázsiai pónemű szereplő, a politikai korrektség jegyében, ne parázzunk feleslegesen (csak ha muszáj). A forgatókönyvíróként és néha színészként is tevékeny Stuart Beattie John Marsden regény-sorozatának első részéből készítette ezt a filmet, mely akár valamiféle ötletes ötvözete is lehetne a tinihorrornak és -vígjátéknak, valamint az utópikus survival-filmeknek. Mivel azonban a Tomorrow… egy kiterjedt, szövevényes sorozat bevezető darabja, ezért így önmagában azért elég katyvasz. Annak viszont legalább látványos és fílinges.

Szóval, a sztori nem nagy durranás: ahogyan az tinifilmeknél lenni szokott, egy csapat fiatal, fiúk, lányok vegyesen, kiránduláshoz készülődnek. Megismerjük a különböző karaktereket (a nézők ekkor már ki is választják a legszimpibbet, hogy aztán végig neki szurkoljanak – amíg él, muhaha), akik a szülői aggályok ellenére belemennek a nagy sötét vadonba, jól érezni magukat. A szemét tinihorrorokban ilyenkor jön a suttyó tanyasi perverz, a láncfűrészes értelmi fogyatékos, vagy akár egy sereg zombi, itt azonban -csodálatos ausztrál tájakon járunk- otthon tör ki a már említett háború, a vágott szeműek inváziója. Ezt azonban ekkor még nem tudják hőseink. Amikor hazaérnek, akkor szembesülnek a helyzettel és ekkor kell kitalálniuk, hogyan tovább, hiszen a városok kihaltak, az otthon maradtakat pedig lágerbe zárták. A csapat fiatal az ellenállás mellett dönt és némi nehézségek árán megkezdi a harcot a betolakodók ellen. Erről fog szólni a sorozat lényegében, ám ekkor ennek a filmnek, ikonikus, ám elég langyos cliffhangerrel éppen vége…

A célközönségként nyilván a tinik vannak itt betervezve, Ausztráliában és Új-Zélandon ennek megfelelően első helyen mutatkozott be a film a nyitó héten, s a producerek már meg is kezdték a folytatások előkészítését. Maga a film, az említett bevezető funkciójából fakadóan cselekményében erősen féloldalas, ott van a végén az “igen, na és?” Tele van képtelenségekkel, idétlenségekkel, például amikor a fő esemény végrehajtása lenne a cél, az abban (és a filmben) kulcsszereplő két (igen csinos) csaj pasikról és csókokról beszélget, miközben az ellenség ott lopózik közvetlenül mögöttük, csőre húzott AK-géppityókkal. De hát ez egy ilyen célcsoport, őket így kell (?) megszólítani, a nézőtéren, a házimozik előtt. Olyan ez, hogy nekem a vámpír Klaus Kinski, nekik ez a Patterson-gyerek… Láthatunk ezenkívül még jóképű srácokat is, meg még csinos lányokat, akik különösen édesek, amikor olyan marcona mondatok vannak ajkaik közé adva, hogy: Fel kell vennünk a harcot! Láthatunk valóban csodás dél-ausztrál tájakat, és néhány látványos csatajelenetet. Hogy az egésznek mégis, mi értelme? Kb., mint az Alkonyat-szériának, de ez azért jobb. Asanisimasa: 5/10

Tulajdonképpen üdvözölni kéne Jamin Winans Ink című filmjét, hiszen prezentálja a producerek álmát: kis pénz, nagy siker. Annyi pénzből készült, amiből magyar filmes szinte el sem kezd forgatni (250 ezer $ = 50 millió HUF), eleve DVD és BR-terjesztésre készült a film. Ehhez képest, azonnal szép sikert ért el a különböző torrent és egyéb P2P oldalakon (400 ezer! letöltés a megjelenés hetében) ÉS eközben a DVD-eladások is szépen nőttek (erre varrjon gombot a RIAA…). Az alternatív terjesztés ellenére is egyértelmű közönségsiker látatlanban egy fickós, karcos, markáns filmet feltételezne, azonban sajnos ez nincs így: az Ink, a filmet övező általános szimpátia ellenére is nem több egy lelkes és jó szándékú giccsnél.

Először mondom, ami tetszik. A kivétel nélkül eddig csak különböző független (rövid)filmekben játszó színészek meglepően profi teljesítménye, beleértve a verekedéses jeleneteket is, tulajdonképpen hibátlan. Még a legtapasztaltabb Chris Kelly közülük a leggyengébb, aki a főszereplő gátlástalan juppie-papa karakterét játssza, de a kislány (Emma – Quinn Hunchar) egyenesen elbűvölő. A minimálisnak mondható büdzsé ellenére, a film látványvilágával sincs különösebb gond, magabiztosan hozza a műfajilag hasonló tévésorozatok szintjét, ami azért szép teljesítmény, mert alapvetően egy jellegzetes fantasy-jegyekkel operáló, misztikus témában utazó filmről van szó, melyben a látvány is igen komoly súllyal esik latba. Persze, sok az (olcsó) effekt, a verekedős szcénák is sokszor jótékony villódzásban folynak, így rejtve el a koreográfia és a szereplők ebbéli hiányosságait, de ez itt most egyértelműen a kreativitás jeleként értelmezendő.

A film szinopszisa valami ilyesmi lehet: John számára a biznisz mindennél fontosabb, egy jó adásvételért a családját is feláldozza. Felesége tragikus halála után kislányára, Emmára sem fordít kellő időt és energiát, így az a nagyszülőkhöz kerül. Egy napon azonban egy furcsa roham miatt Emma kómába kerül – ezzel egy időben John is autóbaleset áldozata lesz. Az ember a halálközeli pillanatban egy új világba lép át, az álmok és rémálmok örök világába, amikor egyrészt “lepereg előtte élete filmje”, másrészt furcsa lényekkel találkozik, akik azt a túlsó világot irányítják. Vannak köztük jók és rosszak is, egyikük, az a lompos, loncsos, nagy bozontos, kampós orrú például a kis Emmát rabolja el. Szerencsére, a kislánynak egyből támadnak segítői is. Csak az apa nincs már megint sehol…

A normális álom, a rémálom és a halálközeli élmény e filmben ugyanaz a hely: egy mátrix, egy másik valóság, egy alternatív univerzum, ahol két hatalom uralkodik, a sötét Lidércek a Herceg vezetésével, valamint a jók, Mesemondók, Nyomkövetők, Csavargók, efféle kósza népek. Örök harcuk tétje az emberek lelke. Ezúttal a kis Emmáé (Apu, hol vagy, Apu?). Sokan, sokféleképpen próbálták már elmesélni ezt a túlvilágot, Dantétól a Wachowski-testvérekig, és még azon is túl. A valóságot azonban úgyis csak az tudja, aki már járt ott, ám ha járt ott, akkor a tudomány mai állása szerint arra már sosem lesz képes, hogy ezt el is mesélje. Ettől kezdve, az összes túlvilági mese a mesélő fantáziájának szüleménye, és annyira érdekes, amennyire az színes. Sajnos a fiatal és lelkes Jamin Winans fantáziája eléggé fakó, majdnem mono-kolor. Ötletei is olvasmány-, vagyis inkább filmélményeiből fakadnak, elsősorban a Mátrix motívumai fedezhetők fel e filmen, aztán a Faun labirintusa, majd picit Donnie Darko, picit ez, picit az… Folyamatos déja vu. De ez még nem is lenne nagy baj. A halállal való játszadozás viszont igen komoly dolog, hiszen a halál visszafordíthatatlan, megmásíthatatlan. Minden olyan történet, amiben valaki visszajön a halálból, automatikusan cukormázzal vonja be az egész történetet, főleg, ha azután minden jobb lesz, mint azelőtt volt. Ilyen márpedig nincs, mondom ezt azok nevében, akiknek nem adatott meg, hogy visszajöjjenek, pedig igencsak megérdemelték volna, megérdemelte volna őket a világ…

Tudom, nem kell ennyire komolyan venni ezt, hiszen ez csak egy film. OK. Egy igencsak giccses film, aminek végén minden szép és minden jó. Jó éjszakát, papi. Asanisimasa: 5/10

Vigyázó szemeinket már régen nem napnyugatra, hanem a távoli keletre vetjük és nemcsak azért, mert a Föld népességének túlnyomó többsége él ott, hanem a bolygó gazdasága is ott kulminál, miközben itt éppen döglődik. A térség egyik meghatározó központja Hongkong, ahol azért – mint azt a Dream Home (aka Álomotthon) című film nyitó inzertjéből megtudhatjuk – nehéz az élet. Az átlagkereset 250 ezer forintnak megfelelő helyi dollár, ami a lakosság negyede nem ér el, miközben a lakásárak messze a csillagok fölé nőnek. (Egy normál 56 nm-es lakás hozzávetőleg 175 millió forintnyi(!) helyi pénzbe kerül, de ha tengerpartra néző pecót szeretnénk, ennek akár a többszörösét is ki kell perkálnunk. Szóval, ha az ottani lakosság negyedét kitevő szopóágjába születtünk, akkor a magyarországi svájci-hitelhorror maga lehet a mennyország Kánaánja.) Lakáshoz jutni ekképpen kvázi lehetetlen, így Pang Ho-Cheung filmjének bájos főszereplője kissé dühös is lesz, aminek eredménye egy rendkívül kreatív fantáziával kivitelezett tomboló hentelés, amilyet nemigen látni még a legvadabb gore-filmekben sem.

Különböző társadalmi problémák meglepő, sőt olykor kifejezetten provokatív, botrányszagú megjelenítései eddig is előfordultak a távol-keleti filmművészetben, amit azonban e filmben Pang koma elővezet, annak fele sem tréfa. Én végignézetném ezt a filmet az összes magyarországi hitelintézet összes felelős vezetőjével, valamint a lakástámogatási rendszer állami felelőseivel, mintegy miheztartás végett, hogy mit hozhat ki, akár egy bájos telefonmarketingesből a megoldatlan és kilátástalan lakáshelyzet. Látva Cheng Lai-Sheung kisasszony a valóságban is megtörtént(!!) sztoriját, és elképzelve azt az ő minden bizonnyal belbudai nappalijukban, szerintem igen gyorsan megoldás születne a magyar lakáshelyzet összes problémájára, az elkövetkezendő ötven évre előre. Főleg, hogy végül is Cheng kisasszony a film végén szomorú szemekkel hallgatja tengerre néző, frissen megszerzett lakásában a Lehmann-bankház bedőléséről szóló, közelmúltbéli, igen rossz gazdasági előjeleket a falra festő híreket…

Mint filmmel, az Álomotthonnal nehezen tudok bármit is kezdeni: esztétikai, kriminológiai, pszichológiai és erkölcsi, etikai értelemben egyaránt tökéletesen felesleges és indokolatlan az a mészárlás, amit a csaj elkövet, tök mindegy, milyen cél érdekében. Az egy dolog, ha ez egy valóban megtörtént őrült tett, ezt filmben így, ilyen részletekbe menő alapossággal megmutatni, csakis öncélúlag, pornografikus indíttatásból lehet, ez azonban kapásból negligál minden társadalmi kritikára, üzenetre utaló bármilyen mögöttes tartalmat. Így ez a Dream Home csak egy ultraerőszakos gore marad – annak viszont igen figyelemre méltó darabja. Például a törött ágyléc ötletesen végigvitt motívuma egészen biztosan sokáig az agyamba fészkelte magát, nem kevésbé az a szó szerint gyomorforgató kép, amikor az egyik páciens éppen rá próbál gyújtani kiontott belein ücsörögve. Asanisimasa: 5/10

Ilyen címmel csakis amolyan ódivatú, Ki-a-gyilkos?-típusú krimiről lehet szó, melynek szerzője vagy Conan-Doyle, vagy Christie, vagy valamelyikük követője. Nos, Gaston Leroux ez utóbbi, nagyjából kortársi minőségben, ebben a formában nem véletlenül tiszteli őt a klasszikus francia bűnügyi regény egyik megteremtőjeként a világ. Legismertebb műve az Operaház fantomja, de e műben először megjelenő Rouletabille nevű fiatal sajtómunkás (Leroux alteregója) is később szép karriert futott be, mint (ok)nyomozó bűnügyi újságíró-regényhős. A sárga szoba rejtélye egy Párizs környéki udvarházban elkövetett gyilkossági kísérlet felderítésének története, melyet a már említett Rouletabille old meg, a szintén ez ügyben tesze-toszáskodó nagyszámú rendőr, vizsgálóbíró és bámészkodó legteljesebb megrökönyödésére.

A film a belga színész-rendező testvérpár, Denis és Bruno Podalydes lelkes és jó szándékú adaptációja. Leroux szállítja a rendesen megpödört krimit, tényleg nem tudni, ki a gyilkos, egészen a végső, ennél a krimi-típusnál kötelező, kiselőadás-szerű megoldásig, melyet ezúttal nem Poirot és nem Miss Marple, hanem ez a Rouletabille ejt meg. Mi pedig ámulunk az írói fantázia végtelenségén, ha éppen ébren vagyunk még. Nem mintha nem lenne bájos, amolyan igazi franciás a film, azonban hiányzik belőle az angol klasszikusok fanyar, tulajdonképpen igen gyilkosan önironikus humora, itt csak báj van és leheletfinom üdeség, ami nem biztos, hogy ma már elég egy egész estés filmhez. Főleg, hogy tudjuk, az mindenre úgyis csak a végső kiselőadásban derül fény… De igényesen, amolyan nívós tévésorozatosra fényképezett filmben akad azért némi furcsaság, az apacs hősszerelmes vadőrtől a történetbéli professzor által feltalált, kissé steampunkos kütyükig, és maga az alapszituáció is egy nonszensz: egy tökéletesen zárt, sértetlen rácsozatú szobában, ahol kizárólag az áldozat tartózkodik, hogyan történhet gyilkossági kísérlet? A filmet belengő évszázados pókhálót azonban ezek csak meglebbenteni tudják, eltüntetni nem. Igen langyos, unalmasacska kis filmecske ez. Asanisimasa: 4/10