asanisimasa

Az 1967-es születésű Derrick Borte viszonylag kései rendezői bemutatkozása ez a mozi, mely azok közé a filmek közé sorolható, melyek nem kevesebbet, mint a fogyasztói társadalom visszásságait kívánják górcső alá. The Joneses, tehát Jonesék a film kezdetén látványos mosollyal autóznak a négykarikás janiautóban, lepkés pólóban, hátul a két gimis gyerek játszik. Spoiler. Éppen odaérnek tornyocskás, sokablakos, nagy teraszos vadonatúj villájuk elé, mikor a profi költöztetők már az utolsó virágot is elrendezték a teljesen berendezett, meglakberendezett házban. Látszólag egy egészséges, lendületes, csupa bűbáj, sikeres amerikai család, a középosztály felső harmadának díszpéldányai. Rövidesen azonban kiderül, hogy a valóságban egy ötletes direktmarketing-kampány résztvevői, mindannyian szerződtetett munkavállalók, akik látványos életstílusukkal és behízelgő modorukkal, indirekt módon ösztönzik fogyasztásra, és a legújabb márkák megvételére a tehetős szomszédokat. A fogyasztói társadalom működtetője a kapzsiság és az irigység, így Jonesék sikerrel és a legteljesebb titokban teszik dolgukat, egészen addig…

Míg Borte úgy baltázza el filmjét, hogy ezek után legfeljebb no-kategóriás, háziasszony-csatornák számára gyártott szentimentális egyen-tévéjátékokat rendezhet. A kritikai rész nagyjából rendben van, még ha sok újdonságot nem is tartalmaz a felső-középosztály mérhetetlen, rátarti sznobizmusát illetően, de jó nézni ahogy szívják rá magukat a mézesmadzagra, amit Jonesék (anya: Demi Moore, apa: David Duchovny, lány: Amber Heard, fiú: Ben Hollingsworth), például Moore plasztikailag kispécizett karaterével, vagy Duchovny sármos, jólfésült, zsigeri simulékonyságával húznak el előttük. Az is jól van megoldva, ahogy borul a kötelező dramaturgiai bili. A végkifejlet viszont minden előzmény arculcsapása, megfutamodás a beolvasás elől, hiteltelenség, hazugság, akármi. Nagy dérrel-dúrral felvezetett leleplezésből nem lesz semmi, csak egy semmibe tűnő rózsaszín lufi. Asanisimasa: 5/10

Naná, hogy Oliver Stone az a hollywoodi cápa, aki meg akarja mondja a tutiságot az iménti nagy gazdasági válságról, Oliver tökös faszi, hiszen még Castrónak is be mert szólni. Viccen kívül, csinált már tökös filmeket is, de azokat még az elmúlt évszázadban. Ebben a mostaniban jobbára szentimentális vackokkal múlatja a nézők idejét, ha nem éppen Kubában nyaral. A Tőzsdecápák 2.-től (nevezzük csak így) sem megyünk a falnak, tekintetünket az égnek emelve, világossággal elménkben: az arcos alkotó nagyot mondani akaró filmje csak lufi, bár hollywoodi romantikus-szerelmes karrierdrámának azért eldöcög. Az azonban sokat elárul a filmről, hogy a legdrámaibb pillanatai azok, amikor Michael Douglas szerepe szerint a pénzről, mint rákos burjánzásról beszél, ám ekkor már valószínűleg tudta, hogy nála viszont igazi, rosszindulatú rákot diagnosztizáltak…

Gordon Gecko tehát szabad, miután az első, az öltönyös pénzügyi szférában nyilván kultikus 1987-es Tőzsdecápákban elkövetett bennfentes kereskedés miatt kirótt nyolc éves “szabadsága” letelt. (Ne számolj, a film 2008-ban játszódik – közben Gecko például könyvet írt.) Közben Amerikában bedőlnek a lakáshitelek, összeomlik a Lehmann-bankház (itt valami másnak hívják, de mindenki tudja, hogy a Lehmannról van szó), a tőzsde apokaliptikus zuhanásban. Megismerjük a folytatás ifjú titánját, akit ezúttal Shia Labeouf játszik, aki naná, hogy Gecko lányával él, aki naná, hogy balos weblapot szerkeszt és naná, hogy utálja vérbeli pénzgeci apját, aztán még néhány naná, és megy minden, mint a karikacsapás, Hollywoodban. Alapvetően egy családi drámát látunk, meglehetősen felületes, kissé szentimentális modorban elővezetve, körítésként kapjuk a sok brókerhalandzsát, meg közgazdasági szlenget, de ezen kívül nincs a filmben semmi más. Idegesítő kliségyűjtemény, ami egy noname senkitől korrekt munka lenne, de egy Oliver Stone-tól csúnya alibi. A gazdaságról, az azzal kapcsolatos konteóiról minden átlagos néző épp eleget tud már, többet is, mint egészséges lenne, ahová viszont Stone a filmet kikanyarítja ebből, az meg izzadságszagú szájbarágás, a ma divatos “tiszta energia” témakörében. (Nem mintha azzal bármi baj is lenne…) Asanisimasa: 4/10

Alfred Hitchcock utolsó előtti filmjében a gyilkos nem igazán tébolyodott, hanem a kifejezés pontos jelentésének (őrjöngés) megfelelően, kifejezetten őrjöngve gyilkolja sorba a londoni szépasszonyokat, nyakkendő általi fojtogatás tényállásának fennforgásában. A film körülbelül ilyen modoros és természetesen gördülő, mint az előbbi mondatom. A Tébolyban Hitchcock mester -húsz év után- visszatért szülőhelyére, Angliába, és rácsodálkozik Londonra: – Ez a város semmit sem változott! Sajnos, maga a mester sem, valószínűleg ezért is látja Londont változatlannak: a film épp olyan, mintha az ötvenes években készült volna. Ami azonban akkor műfajteremtő és zseniális volt, az ’72-re már iszonyúan poros és modoros (hát még 2011-ben!). Mintha nem is lett volna közben Psycho, a Madarak, a Vertigo. Az a néhány kivillanó cici, valamint az erőszak-jelenetek viszonylagos, de Hitchcocknál talán példa nélküli explicitása nem jelent olyan erőt, amely a jelentős művek közé penderítené a Tébolyt.

Szimpla, mai szemmel nézve meglehetősen ótvaros egy krimicske ez, öreguras komótossággal elmesélve. A suspense itt már inkább csak szöszmötölés. A színészek olyan idegesítően kiabálják végig a filmet, mintha a hangmérnök (vagy inkább Hitchcock…) süket lenne. De nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy közben rosszak is, már színészileg. Már az elején tudjuk, ki a gyilkos, mert látjuk, ettől kezdve viszont csak azon szurkolhatunk, hogyan bukik majd le. Csakhogy Columbo ekkor már a saját sorozatában játszik, így rá nem számíthatunk. Helyettese pedig nincs. A gyilkosnak nem szurkolunk, mert se nem annyira rohadék, hogy ezért imádjuk, se nem szimpatikus, hogy azért, csak tök közömbös. A valódi főszereplő, akiről végig azt hiszik a filmben, hogy ő a gyilkos, na ő sem egy megnyerő személyiség. Az áldozatok hülye picsák. Na még ez is. Így viszont a filmnek sincs tétje. Nem ezért a filmért kell szeretnünk és nagyra tartanunk Alfred Hitchcockokot. Asanisimasa: 4/10

Mikor Jack Finney a negyvenes években megírta az Invasion of the Body Snatchers című regényét, nyilván nem gondolta, hogy minimum négy különböző mozifilmverzió készül majd belőle, több scifi-tévésorozat jó néhány idevágó epizódján kívül. E legújabb, Invázió című verziót a német Oliver Hirschbiegel jegyzi hollywoodi belépőjeként, amit még otthon, Németországban készített, remek Hitler-filmjével vívott ki magának. Hogy aztán ez az űrkórokozós scifi mégis akkorát bukott, mint az ólajtó, ahhoz érdekes módon, valószínűleg több köze van a producernek, mint a rendezőnek.

A vérprofi Joel Silver valamiért még a forgatás alatt bizalmát vesztette a német rendező munkáját illetően, ezért rácsődítette a projektre a mátrixos Wachowski-tesókat, aztán még az egész, utólag átírt fimhez még utánaforgattatott James McTeigue-vel (V mint vérbosszú) néhány, a filmből végül szemlátomást kilógó látványos akciójelenetet. Egy ilyen elbarmolt katyvasz nem is lehet sikeres, még ha azért láthatunk ilyenre is példát. Nagyszerűen tetten érhető a filmben Hirschbiegel koncepciója, a szűk helyeken játszódó, erősen thrilleres atmoszféra, az apokaliptikus, erősen disztópikus hangulat, amit még Nicole Kidman porcelánbaba-színjátszása sem tud hitelteleníteni. Akadnak persze itt is idétlen jelenetek, pl. a kisfiú által édesanyja szívébe adott adrenalininjekciója, de ezek alapvetően nem befolyásolják a film addigi összhatását. A végkifejlet viszont olyan szépen el van kúrva, hogy azt tanítani kellene: így semmiképpen nem nyúlunk bele egy filmbe! A filmvégi szájbarágó pedig egyenesen a néző lehülyézése, amit ezúton kérek ki magamnak. Ilyen ex catedra észosztást az ötvenes évek sztálinista-rákosista termelési filmjei óta nem láttam.

Amúgy űrből jön a kórokozó, ami akarat nélküli zombikká változtatja az embereket, de van egy kisfiú, aki immúnis, satöbbi, satöbbi. Ettől függetlenül, tényleg lehetett volna jó film is, de nem lett. Asanisimasa: 3/10

Jaj, istenem, hát a hétvégén nekem kell főzni, muszáj hát valahonnan ihletet, de főleg kedvet meríteni. Ihlet van az öreg alkesz Keith Floydtól, meg mondjuk innen, a kedvet pedig meg is hozta a Julie és Julia. Jó kis bájzli, de az összecsapott végétől eltekintve, kifejezetten szórakoztató, ide most nagyon passzoló kifejezéssel élve, habkönnyű mozi.

Elsősorban Meryl Streep filmje ez, aki szinte lubickol a főzésre rákattanó, nála egy fejjel alacsonyabb és természetesen sík kopasz, ám feltétel nélkül szerető férjének (Stanley Tucci szintén remek benne) óvó-védő támogatásától övezett frankomán amerikai háziasszony szerepében. Ő Julia Child, aki a múlt század ötvenes éveiben elsőnek jelentetett meg francia szakácskönyvet olyan nyelven, hogy azt még a marha-sztéken és hamburgeren szocializálódott amerikai háziasszonyok is megértették. Az ő követője, már napjainkban a szimpatikus és túlontúl ismerős sorsot élő Julie (Amy Adams), aki megelégelve lelketlen közalkalmazotti munkáját válik gasztrobloggerré, vállalva, hogy 365 nap alatt végigfőzi Julia szakácskönyvének összes (hatszázvalahány) receptjét. Kettejük párhuzamosan elmesélt és a végén összekapcsolt története a film.

Két valós személyről van szó, kettejük önéletrajzi könyvét fűzte össze e filmben Nora Ephron, egészen az utolsó néhány percig tulajdonképpen hibátlanul. Julia története az erősebb, Streep elementáris játéka miatt is, de a megidézett francia miliő miatt is, a furcsa pár elbűvölően ábrázolt furcsa és bohókás szerelme miatt is, melybe komoran szövődik bele McCarthy szenátor ötvenes évekbeli, de a sötét középkor szellemét idéző ördögűzése – mint ahogy a legfinomabb, legínycsiklandozóbb ízeket is még pikánsabbá teszi a tetején kissé megpörkölődött tésztacsücsök, vagy sajtdarabka. Merthogy, természetesen happy lesz az az ending. Julie bloggerina mai története kissé szürkébb, talán mert az ismerősebb is, gasztrobloggerből meg annyi van szinte, ahány felhasználó az internet című intézményben, de azért a végén fáj az az elbénázott találkozás. Merthogy a két Julinak találkoznia kell(ene). Szóval, picit kozmás, picit el van sózva, de azért ehető. Sőt, néha mindennek ellenére kifejezetten finom Juli és Júlia története. Asanisimasa: 7/10

Elek Judit Visszatérés-filmjében érezni ugyan a személyesség szándékát, ami azonban több ok miatt alig jön le a vászonról. A Föld népességének igen nagy része emigráns. Tulajdonképpen egész Amerika és Ausztrália lakóinak túlnyomó része nem őslakosa földjének, de Európa nemzetállamaiban is komoly százalékot képviselnek a különböző indokokkal odatelepült más nemzetiségűek, így a honvágy, az önazonosság, a kulturális és nemzeti identitás a világ majd összes idegenbe szakadt polgárában felmerül, nemtől, nemzetiségtől és vallástól függetlenül. E film főszereplője, Katherine, vagyis Katica Fischer erdélyi szülőfalujában, Makfalván elbújva élte túl a deportálást, aztán a háború után Svédországba emigrált. Kézenfekvő választás volt e szerep eljátszására a Kanadában született Gáti Katit, vagyis Kathleen Gatit felkérni, hiszen ő saját személyében is képviseli a filmbéli Katica sorsát, akár játszhatna saját nevén is. A filmben Katica, apja svédországi temetése után, 1980-ban lép először szülőföldjére, az akkorra már Románia közepének számító vidékre. Családja kíséri, svéd férje, közös kislányuk, valamint Katica gyönyörű húga. Az amúgy is megrázó hazalátogatást azonban nemvárt események zavarják meg, az ország ura, a Kárpátok Géniusza, a nagy Kondukátor, Ceausescu éppen Makfalvára készül medvét lőni, aminek köszönhetően szekuritátésok lepik el a hermetikusan lezárt környéket. Ráadásul, Katica gyermekkori kis barátja, a mára főerdésszé lett Sanyi is tragikus családi zűrzavarba keveredik.

Talán jobban járt(unk) volna, ha Elek Judit elhagy minden magvas irodalmi alapanyagot a forgatókönyvből, és kizárólag saját emlékeire, érzéseire hagyatkozik, mert Marguerite Duras (Nyár este fél 11-kor) és Mészöly Miklós (Repülő lovak) novelláinak összegyúrásából egy meglehetősen túlzsúfolt, akár három különböző filmet is megtölteni képes cselekmény kerekedett. Tovább ront a helyzeten a nagyszámú, igen képtelen és anakronisztikus szituáció, amelybe Katica és családja keveredik. Kezdjük azzal, hogyha Katicáék Svédországban élnek, miért kell angolul beszélniük? Ha Svédországból autóval utaznak Romániába, akkor miért a legdudvásabb, Isten háta mögötti, földutas határátkelőn kell átkelniük, mikor azért 1980-ban rendes határátlépési pontok voltak az E-jelzésű utakon, ahol minden bizonnyal egy svéd polgár közlekedett. Ezt én magam is tanúsíthatom, hiszen éppen ekkortájt jártam először Erdélyben, autóval, Gyulánál léptünk be, és Ártándnál vissza. A határőrök egyszerűek voltak (baksis) és bunkók, de pisilni azért nyugodtan el lehetett menni. A romániai utak viszont kemények voltak. Nem úgy, mint e filmben… Ez már Magyarország, ahol születtél, Anyu? Nem, ez ma már Románia. Jujj! Erdély sohasem volt Magyarország az erdélyieknek. Erdély az Erdélyország, az volt és az is lesz, amíg székelyek élnek a Földön. Punkt um. A Csaut dicsőítő feliratok, igen, a mindenhol ott kukucskáló szekusok, igen, a szinte tapintható félelem, igen, üres boltok és sorbaállás, igen, takarékossági áramszünet, igen – a románoknak és az erdélyieknek. A külföldinek viszont volt minden, terülj asztalkám, természetesen jó pénzért. Forintért is, de még hogy dollárért. Egy svéd azonban csak a szegénységet láthatta mindebből. Az azonban megint furcsa, hogy Katica nem emlékszik a szomszéd város nevére, pedig itt töltötte gyerekkorát. Főleg, hogy szülőházát azonnal megtalálja… A gyerek és a húg folytonos, kényeskedő nyavalygása amúgy ismerős, ám a nézőnek idegesítő, de főleg elidegenítő, csakúgy, mint a halvérű férj dramaturgiailag nehezen indokolható liezonja. Felesleges. De felesleges a gyerekkori barát, az erdész Sanyi tragédiája is – nem elég neki, hogy maga Ceausescu jön hozzá vadászni? És ezzel nincs vége a felesleges szituációknak, bonyodalmaknak, melyekbe ez a szerencsétlen nő belepottyan. A táj viszont elragadó… Én is mennék oda, na nem vadászni, csak kirándulni.

Nem segítenek a filmen a színészek sem. Gati végig nagyon meg van hatva, ami érthető is, a szemei viszont a végére teljesen bedagadtak a sok műkönnytől. De teszi a dolgát, és belül nyilván érzi is a drámát, de annyi minden történik vele, hogy mindezt kötelességének érzi megmutatni is. Nem kéne, kevesebb is elég lenne. A svéd férjet az idén Oscar-jelölt Susanna Bier valódi férje, Philip Zandén alakítja, hát szegény nagyon civil. Talán egy hűvös, levegős, északi pszichodrámában elférne amatőr bája, de ebben az erdélyi zsidó-magyar-román őrületben ő maga sem tudja, mit keres, mit kéne keresnie. De a többi erdélyi színész, szegények, még annyira civilek. Némelyikük szinte leesik a vászonról. Pedig csak saját maguknak kéne lenniük. Kivétel talán Sanyi erdész segítője, akit sajnos nem tudom, ki játszik. Egy szavát se érteni, pedig magyarul beszél – de ő legalább autentikus. Ő egyedül. Ennek ellenére van néhány igazán erős jelenet is a filmben, több hiteles is, de az összkép mégis zavaros. Mintha direkt mindig jobbra fordulna, amikor balra lenne természetes, és balra, amikor jobbra megy az út. A visszatérés emlékező mélabúját szertefoszlatja a román diktátor rémuralmát megidéző szinte groteszk abszurd, ami viszont meghökkentő csuklással bucskázik át szikár falusi krimibe. Közben meg a háttérben némán pereg a fekete-fehér holokauszt-dráma. Sajnálom, nagyon sajnálom… Asanisimasa: 3/10