asanisimasa

Épp a minap gondolkodtam, hogy vajon mi lehet Christian Slaterrel (na ja, hová tűnt Damon Hill?…:), aki a nyolcvanas évek második felében, kilencvenes években viszonylag menő arcnak számított, valahol a Brad Pitt-Johnny Depp-féle garnitúra közvetlen második vonalában, de manapság nem sokat hallani róla. Nos, ekkor akadt kezembe ez a furcsaság, bizonyos Frank A. Capello kvázi szerzői filmje (írta-rendezte), a Csendes ember volt.

Capello nevét a figyelmes és kellően elvetemült film+-nézők ismerhetik inkább, eleddig igazi trashfilmekhez adta a nevét, melyek közül legismertebb a Constantine, a démonvadász, melynek forgatókönyvét írta. Ez alkalommal földhözragadtabb témához nyúl: (anti)hőse egy igazi, nagyon-nagyon átlagos és a szürkébbnél is szürkébb kisember, egy hivatalnok (mi más?). Üldögél az iroda legtávolabbi fakkjában, ő kapja mindig a legalja munkát, plusz még közvetlen főnöke is bele-belerúg olykor, csak úgy szórakozásból. vágyakozva, de reménytelenül nézegeti a mellette néha elriszáló csinos kolléganőit, akik mellbedobással, mindig jóval feljebb vannak a ranglétrán, mint amit ő valaha is elérhet. Sértett, nervőz frusztráltságában ellenségképeket generál magának, mely pszichózis odáig fajul, hogy végzetes tettre szánja el magát: fegyvert visz be magával, és kivégzési tervet készít. Először a “beépített szépséget”, aztán a “nyalógépet”, majd a többit, sorban. A legvégén pedig… Valaki azonban keresztülhúzza számítását.

Slater csinált magából ilyen szürke lúzert, ormótlan SZTK-keretes szemüveget vett, gyér haját rövidre vágva hátrasimította, kis pocakot dülleszt, hátat görnyeszt. Kezében olcsó kínai aktatáska, az élet veszteseinek jellegzetes ismertetője, rajta szürke vászondzseki. Ennél szürkébb már nem lehetne, sajnálatosan azonban Slater ezzel megoldottnak is tudja le a figurát, holott azért lett volna még mit dolgoznia rajta… Nyilván ezért is van, hogy manapság nem hallunk annyit róla. Persze, az elmélyülésben az író-rendező Capello elbeszélő modora, stílusérzéke sem segíti. Azt kell mondjam, nagyon jó az alapötlet, sőt a belőle kibontott cselekménnyel sincs baj, ha azt néhány összetett mondatban mesélném el (nem teszem). Van benne csavar, (negatív irányú) jellemfejlődés, életvezetési tanácsok, pici filozofikus gondolatmorzsa, meglepő romantika, megpendülnek a szív hangjai is – hogy aztán apokaliptikus kakofóniában hulljon darabokra minden. Ezt azonban sajnos csak mi képzeljük bele a filmbe: “Mi lett volna, ha egy tehetségesebb rendező rendezte volna?” Capello nem érzi a történetében rejlő groteszket, a kisember abszurd kitörési kísérletét elnagyoltan, idiotisztikusan tárja elénk, éppen a lényegtől megfosztva azt. Elkúrta, nincs mese. Asanisimasa: 5/10

Végül is, abban mindenképpen igaza van Roger Ebertnek, az egyik legbefolyásosabb amerikai filmkritikusnak, hogy “ha másért nem is, de filmre kívánkozó történeteik miatt mindenképpen szerethető a brit uralkodócsalád”. A díjakkal és jelölésekkel már eddig is alaposan megszórt A király beszéde című film valóban egy jó, de főleg szép történet a ma regnáló Erzsébet angol királynő papájáról, a valaha dadogós VI. Györgyről, valamint logopédusáról, a diploma nélküli, bukott ausztrál színészről, Lionel Logue-ról. Csalódnék is, ha nem szakadna rá egy vájdlingnyi Oscar nemsokára…

A film, Tom Hooper rendezése, pikkpakk mainstream film. Csodálatosan van fényképezve (Danny Cohen). Kiválóan megírt párbeszédek szórakoztatják a nézőket egy jól szerkesztett történetben, aminek megértése ráadásul nem okoz fejfájást senkinek sem (David Seidler), úgy, hogy mégis szól valamiről (elsődlegesen olyan örök értékekről, mint barátságról, tiszteletről). Ennyi általában önmagában elég szokott lenni legalább 2-3 jelölésre, és még akkor nem beszéltünk a két (három, négy) színészről, akik akkorát játszanak, mint ide a Globe Színház. Szóval, benne van mindaz, ami Hollywood termékeiben szerethető. Én a szintén tavalyi (és szintén kitűnő) A Single man-ben figyeltem fel Colin Firthre, milyen baromi jó színész ez a pali, az ő kifinomult, visszafogott színészi eszközeivel és mély intellektualizmusával. Úgy tűnik, 2010 a csúcs éve lesz, a Jóisten sem menti meg egy Oscartól, hiszen azért is, és ezért a dadogós királyért is jelölve van a legjobb férfi alakítás díjára. Azt kell, hogy mondjam, dőljön össze az egész puccos kóceráj, ha nem kapja meg valamelyikért, hiszen mindkettőben nagyon jó volt. Én sem hittem el, de mind a két kezemmel szorítottam a szék karfáját, és előredőlve drukkoltam, hogy miközben ő is majd szétrobbant a vásznon, szemei dülledtek, a halántékán lüktetett az ér, de nem ám úgy, ahogy elképzelik, hanem finoman, visszafogott angol módjára, hogy mondja már ki azt a rohadt ‘p’ betűt… Méltó partnere ebben az erőfeszítésben Geoffrey Rush (Logue), aki megejtő eleganciával játssza a király logopédusát, közben séróból, autentikusan, mintegy mellékesen, mondja a híres Shakespeare-monológokat, mindemellett pedig pontosan érzékeljük azt a rendkívül összetett érzelmi, gondolati és lelki folyamatot is, melyen keresztülmegy, miközben a herceget, később királyt, egyszerű, ráadásul ausztrál közemberként, megtanítja folyamatosan beszélni. Helena Bonham Carter megejtően bájos, mint aggódó hercegné, majd királyné, ez azonban nem meglepetés, ismerjük őt. Felhívnám a figyelmet viszont Timothy Spallra, aki Churchillt alakítja, nem nagyon emlegetik őt a nagy hype-ban, pedig -bár arcával kissé sokat mórikál – hanglejtésében, beszédmodorában kiválóan vette le a későbbi háborút nyerő, legendás miniszterelnök figuráját. Ez persze, csak annak jön le, aki eredeti nyelven nézi a filmet: itt szögezném le, hogy máshogy NEM IS ÉRDEMES. E film valódi értékei csakis angolul jönnek le, a jellegzetes hangsúlyokban, modoros fordulatokban, a király dadogásában, Churchill whisky-ízű benyögéseiben van az íze, zamata elrejtve…

Az angol királyi család bulvárízű sztoriján, a színészek brillírozásán kívül, szerintem a legfontosabb olvasata a filmnek az, hogy élesen rávilágít arra a sokat idézett, de választások alkalmával mindig elfeledett tényre, hogy a politika szereplői, az igazán nagy formátumú figurák milyen tudatosan használják az előadóművészet elemeit. A politikacsinálás ekképpen egyféle showműsor, és talán így is kellene kezelni, nem feledve azt, hogy e műsor sztárjai nem fognak hazahúzni, miután letolták a haknit és felvették a lét, hanem ennél lényegesen hosszabb ideig, lényegesen nagyobb hatalommal játszadoznak, ha nem vigyázunk eléggé. Illusztrációval tele van a hócipő. Ezzel a királlyal, ebben a filmben viszont nincs baj. Ez egyedül a baj, ha értik, mire gondolok… Asanisimasa: 8/10

A tavalyi cannes-i filmfesztivál megtörtént eseményeket feldolgozó Nagydíjas alkotása bizonyságul szolgálhat azok számára, akik a vallásos hitet elavult babonának, elmaradott társadalmak ópiumának vagy szimplán csak a valóságot elfedő önhipnózisnak gondolják: a kilencvenes években játszódó film szerzetesei a legmagasabb erkölcsi minőségű emberi életet élik meg Algéria hegyei között. 

Feketén-fehéren

Ülünk itt Európa közepén, a kényelmes karosszékünkben, nyavalygunk ezen, nyavalygunk azon, valakinek mindig van valami baja, ami a szomszédnak éppen öröm, és viszont. Ülünk a széles-képernyős (hitelre vett) óriástévénk előtt, hosszú órákat lopunk el munkaidőnkből, vagy éppen a tanóránkból, hogy a neten lógjunk, nem csak jutyúbozással, meg a fészbukkon, hanem csak úgy, információszerzésnek nevezett kattintgatással.  Mindenről és mindenkiről kialakult véleményünk van, hiszen tudunk mindenről: bemondta a tévé, és ez jön mindenhonnan, a netről is. Most végre elsöpörték a komcsikat, és talán talpra áll a nemzet is, ebben a nagy válságban. Vagy. Újra itt a fehérterror, kormányoznak a despoták, Szent Korona-kis Jézus, kinek-kinek ízlés szerint. Az egy ilyen, az meg olyan, na, arról a harmadikról meg nem is szólva. Ismerünk mindenkit. Aki templomba jár, biztosan azért teszi, mert ma ez kell az érvényesüléshez, de biztosan tudjuk, hogy még azt sem tudja, mi fán terem az Úristen. És nem tudja a szöveget se, csak tátog! Persze, azok az ateisták is, akiknek az agyát kimosták a komcsik, hogy messzebb ne menjünk kik, csak a vesztünkre törnek, a javainkat akarják, a zsidó Jézust is ők feszítették keresztre. Abban viszont majd’ mindenki egyetért, hogy azok a barbár iszlám hordák a Sátán fattyai. Azok el akarják pusztítani a kultúránkat, hogy aztán az egész világ burnuszba járjon, és naponta ötször imádkozzon Allahhoz, és akkor nem lesz kolbászból a kerítés. Mi taníttattuk őket és nálunk keresik meg azt a pénzt, amiből kiképzik azokat a fanatikusokat, akik aztán felrobbantják a fél világot, ha nem az egészet. És a többi, és a többi… Fekete-fehéren látjuk azt a sok érthetetlen dolgot, ami a külvilágban zajlik, és hiába mondják azok, akik még látnak színesben, hogy jól csak a szívével lát az ember…

Az emberek

Xavier Beauvois Emberek és istenek című, Cannes-ban Grand Prix-vel jutalmazott filmjének főszereplői cisztercita szerzetesek, akik az Úr szolgálatát Algéria kietlen hegyeiben, egy alapvetően muszlim közösségben látják el. Tökéletes békességben és harmóniában élnek a más vallású falu lakóival, szorgalmasan végzik dolgukat, imádkoznak és ellátják a kis falu orvosi teendőit is, a legnagyobb közmegelégedésre. Egy napon azonban iszlám fundamentalista fegyveresek érkeznek a faluba, ami fenekestül felforgatja az addigi békés életet. A szerzeteseknek dönteniük kell: maradnak és végzik tovább dolgukat, vagy pedig elmenekülnek. A film ennek a vívódásnak, lelki tusának a folyamatát mutatja be, megkapóan szép, tiszta képekben és nemesen egyszerű modorban.

Áldozathozatal

Bár mélyen vallásos emberek Beauvois filmjének főszereplői, semmi negédes áhítat, semmi pátosz, semmi bombasztikus mártíromság nincs a filmben, pedig a szerzetesek életének tényleg szinte minden perce Istennel való állandó érintkezésben telik. Ez azonban nem hivalkodó barokk pompában, széles gesztusokban és álságos prédikációkban, hanem kizárólag a jámbor tevékenykedésben, kerti munkában, a kerengő felmosásában, a monostorban termelt termékeknek, méznek, zöldségeknek a piacon történő értékesítésében, a helyiekkel való barátságos együttélésben, valamint a szerzetesek egymás közti intim és meghitt együttléteinek, egyszerű, de megkapó istentiszteleteinek ábrázolásában nyilvánul meg. A film szereplői valóban szolgálatot nyújtanak, s bár színészek alakítják őket, nyoma sincs rajtuk bármiféle gőgnek vagy agresszív hittérítésnek, csakis a feltétlen alázatnak. Még amikor a film egyik kulcsjelenetében Christian atya, a közösség vezetője remegő hangon, de bátran szembeszáll a monostorba betörő fegyveres mudzsahedinekkel, akkor is feltétlen szelídségével és tudásával (idéz a Koránból) tudja elhárítani a veszélyt, még ha csak egy pillanatra is. A józan ész szerint menekülniük kellene, ahogy az elvakult és könyörületet nem ismerő iszlám fegyveresek behatolnak a faluba, hiszen a keresztény szerzetesek élete veszélyben forog: a jámbor hit is ellenkezik a feleslegesen vállalt mártíromsággal, végső döntésük mégis katartikusan felemelő és csodálatosan emberi.

A film hitelességét a helybéliekből válogatott szereplők természetessége mellett a szerzeteseket alakító színészek döbbenetesen átélt játéka teszi teljessé. Különösen megható Christian atya (Lambert Wilson) drámai vívódása, valamint az agg Amédée atya (Jacques Herlin) szinte gyermeki bája és az orvosi teendőket ellátó Luc atya (Michael Lonsdale) mély belső békéje. Sajnos, a mudzsahedin fegyveresek jellemzésénél Beauvois tollából is kifogyott a tinta, így azok meglehetősen arctalan, démonikus alakok maradnak. Ennek ellenére azonban igazán mély, tiszta, egyszerű és szép film az Emberek és istenek. Asanisimasa: 8/10

Az ilyen filmek, mint ez a Párizsból szeretettel is, semmi másra nem valók, mint arra, ha adódik az embernek felesleges másfél órája, akkor azt kitöltse vele. Honnan van az embernek felesleges másfél órája? Például amikor a felesége (barátnője, lánya, anyukája, stb.) éppen vásárolgatna, addig beülni a multiplexbe és megnézni valamit. vagy éppen otthon muszáj maradni, mert bedöglött a kazán (eláztatott a szomszéd, stb.) és várjuk a mestert. Addig betolunk valami filmet, és nem gondolunk a nemsokára kifizetendő arcpirítóan magas munkadíjra. Ennyire jó ez a Luc Besson írta-produkálta film, többre nem nagyon.

John Travolta kopasz és kövér, laza dumákat nyom. Igen, és? Jó, az a pici önreflexív poén a Royal Cheese-zel, az jó volt. Partnere, Jonathan Rhys-Meyers engem kicsit Hujber Ferire emlékeztet, amivel nehezen lopja be magát a szívembe. De OK, amúgy nincs baj a csávóval. Ők ketten, együtt úgy néznek ki, mintha Jack Bauert osztottuk volna kétfelé. A kemény Jack a Travolta, az elfogódott, kisfiús Jack pedig a Rhys-Meyers. Dolguk is Bauer-meló, egy amerikai küldöttség érkezik Párizsba, amit terroristák akarnak megterrorizálni. Akció, száguldás, lövöldözés, pici szerelem, pici, amolyan akciófilmes pasihumor, egy egész jó csavar a történetben, majd még száguldozás, sok lövöldözés, aztán vége. Ennyit tud a film, ami erre a másfél órára elég is. Kikapcsol. De mélyebbre ne ássunk, mert csak a gondok, sutaságok, kidolgozatlan, kétdimenziós karakterek, indokolatlan cselekményszálak, egyéb bajok és hibák jönnek elő, és másnap már úgysem emlékezünk az egészre. (Csak arra az összegre, amit nőpartnerünk/mesterünk súg fülünkbe a vásárlás/javítás végén.) Asanisimasa: 6/10