Tipikusan olyan film a Trükkös fiúk, amivel nagy vonalakban nincs semmilyen komolyabb baj, mégsem emlékszik rá a kutya sem néhány év múlva. Én legalábbis kutya vagyok, mert az első 5 percben még csak néztem. Ridley Scott? Hmmm… Nicolas Cage? Meglátjuk… Sam Rockwell? Nagy baj nem lehet… Aztán a tizedik perc táján elkezdett valami motoszkálni valahol a hátsó kisagyamban: én ezt a filmet láttam már, csak abban nem 
vagyok biztos, hogy konkrétan ezt, vagy csak ennek valami remake-szerűségét láttam már, valami sorozat-epizódként, vagy egy ehhez sokban hasonló másik szélhámosos mozival keverem csak? Negyedóra múltán azonban már biztos voltam benne, hogy ezt láttam már – ám sajnos így már nem működtek a dramaturgiai csavarok sem. Így jártam.
Amúgy tényleg nincs nagy baj a filmmel, jó kis csavaros csibész-sztori, egy súlyosan mániás átverőművészről (akinek mániákusságát Cage azért nem kicsit túljátssza, vagy csak nem olyan sármos, mint Jack Nicholson ismeretes hasonló karakterében), aki, ugye nem spoiler, hogy aki másnak korsó a kútra, vermet ás, míg el nem törik. Ridley Scott ilyen filmet tán nem csinált még, jól is mutat egy efféle az amúgy is igen színes portfóliójában, egy kissé groteszk filmvígjáték, erős drámai felhangokkal; mesélni is tud, naná, hogy tud, a hangulat is oké – vérprofi a faszi. Fogalmam sincs, miért nem lett mégsem ez egy igazi, felejthetetlen film. Még a pontjai is rendben vannak (imdb: 7.4, port.hu: 8.5)… Asanisimasa: 7/10
22.00, STORY4 – 
csuláztak Szeged büszkeségének kövezetére, és azon versengtek messze hangzó röhögéstől kísérve, hogy a köpetből ki bír több nyúlványt kihúzni a cipője orrával. Napocskát rajzolunk!– mondták. Na ja, takonyból. Ők voltak az akkor Szegeden már ismert és hírhedt 
21.00-kor, a 
Levegős, egyenes vonalú, tulajdonképpen tiszta, elegáns formát mutatna ennek az erősen minimalista akciófilmnek a cselekménye, ha lerajzolnánk. Ez, ha akarom erénye, ha akarom negatívuma a filmnek, hiszen egy szép, arányos forma önmagában is dicséretes, egy kiszámított, így könnyen ki is számítható cselekmény viszont kiheréli, unalmassá teszi a filmet. Minden felesleges sallang ki lett gyomlálva a filmből, a dialógok legtöbbször tőmondatok, így színészi teljesítményekről sem kell beszélni – Statham amúgy sem egy Jack Nicholson. Erkölcsi, etikai tanulság nincs, ha csak az nem, hogy ha bérgyilkolászásra adod a fejed, akkor baromira légy előrelátó, mert különben könnyen, a szó szoros értelmében felakasztják a hóhért. West rutinos rendező már, ezt a filmet is lendülettel oldja meg, nagyobb hiba nincs is benne, ám ettől még nem lesz érdekes. Mondhatni, meglehetősen érdektelen ez a technikailag és szerkezetileg közel tökéletes mozi. Ez a minimalizmus átka. A fapofa, keveset szóló Statham sem nem szimpi, sem nem utálatos, egyszerűen egy hideg fejű, érzelmektől mentes, technokrata hitman, de semmi más. Legutolsó áldozatának, hajdani mentorának zűrös fiát (Ben Foster) fogadja tanítványának, ő egy picit rohadék, de ő sem eléggé. Az akciójelenetek közepesek, ráadásul egy ízig-vérig akciófilmhez képest számuk is kevés. Szóval, A mestergyilkos egy precíz, de lélek nélküli, meglehetősen üres akciófilm. Egy közepest azért megajánlanék neki, elsősorban a filmben fontos szerepet játszó high end lemezjátszó-szett miatt. 🙂 Asanisimasa: 
Van aztán egy ’62-es francia film, a 
lábszagú öltözőinek, és inkább könnyedebb, légiesebb vizekre evezett: a Hattyúk tavára. Azonban 
A 
Internazionale-Bayern München lesz, majd utána a Marseille-Manchester United, a ketteseknek viszont nem tudok mit mondani. Lesz persze sok minden marhaság, pl. House a nemtudommelyik szériából nemtudom melyik rész (IV/83 ?), meg ilyenek…
Lesz viszont egy tényleg jó kis film, az m1-en: a 
wim
efes
perry55
szaszo
