asanisimasa

Legközelebb az igazsághoz valamelyik warez-oldal műfaji meghatározása áll, miszerint az Akagi doktor vígjáték, dráma, történelmi, háborús életrajz. Zavarba ejtő, furcsa mű, amely nem is adja magát egykönnyen, néha, főleg az elején, bizony erőnek erejével kell akarni végignézni, de az erőfeszítést aztán bőségesen meg is hálálja.

Akagi egy isten háta mögötti japán falucska háziorvosa, aki kizárólag hófehér öltönyben és szalmakalapban, de mindig futva közlekedik. Legjobb barátai a falucska kurvája, egy morfinista sebészkolléga és egy alkoholista szerzetes. A sebeslábú dokit mindenki csak Doktor Májnak ismeri, mert ha beteg valaki, ő annyit mond rá, hogy egyen sokat, pihenjen, mert májgyulladása van. Az orvostársadalom is csak szinte véletlenül jön rá, hogy Akagi úttörő eredményeket ért el a fertőző májgyulladás, vagyis a hepatitisz elleni küzdelemben. Japán a második világháború végnapjait éli, amiből a filmben a helyőrség basáskodó katonáin, és a minimumra csökkentett fejadagon tengődő hátországbéli lakosság mindennapjain kívül egészen a film emblematikus záróképéig semmit nem tapasztalunk.

A filmet rendező és a forgatókönyvet is másodmagával jegyző Shohei Imamura helyenként kifejezetten groteszk hangvétele sokszor Forman és Menzel fanyar humorú látásmódját idézi, néha pedig mintha Vonnegut vagy Joseph Heller szelleme vezetné a kamerát. Japán filmben mindenesetre igen ritka az ilyen rendezői attitűd, néha, főleg a film elején, míg meg nem szokjuk, kifejezetten idétlennek is hat, mint ahogy az amúgy igen kitűnő, jazzes, klarinétos kísérőzene is, ami mintha kívülről szűrődne be a filmbe… De végül mégis egy szép és bölcs, elbűvölő és varázsos történet kerekedik mindebből, a végére megmosolyogtatóan naiv didaktikával szájunkba rágott tanítással, amire mi csak annyit reagálhatunk, mint a film egyik szereplője, egy óriási meghajlás után: Köszönöm, Sensei, hogy tanított! Asanisimasa: 9/10

Megtörtént események alapján, egy igen tipikus történetet mesél el a Két nő – egy ház című filmben az érdekes nevű Michael Sucsy. Szerintem, mindenki ismer a környezetében olyan idős hölgyet (esetleg urat), aki hajdan igen magas társadalmi státuszban élt, mára azonban semmije sem maradt néhány alaposan megkopott emléken, ruhadarabon és  hajdan járó óriási villán vagy nagypolgári lakáson kívül. Mára már a villanyszámlát sem tudja fizetni, gyakorlatilag éhezik – azt azonban a világért el nem ismeri, hogy bárkitől segítségre szorul. Azokon a ritka napokon, amikor kimerészkedik a külvilágra, még mindig a hajdani dámát játssza, de csak egy roskatag, groteszk módon kisminkelt, remegő kezű, ápolatlan, csont és bőr öregasszonyt látunk.

E film két főszereplője, Edith és Edie Bouvier Beale, anya és lánya, hasonló figurái voltak az amerikai felső tízezernek, Jacqueline Onassis Kennedy, a meggyilkolt elnök özvegyének vérrokonaiként előkelő helyet foglaltak el a társadalomban. Innen ered az az ostoba és mérhetetlen rátartiságuk, mellyel nem hajlandók tudomásul venni a külvilág változásait. Az idők folyamán teljesen elszegényednek, tengerparti házuk -a Grey Gardens– az ott elszaporodó macskák és mosómedvék, valamint a takarítás és egyéb karbantartás teljes hiánya miatt, a járványügyi hatóság figyelmét is felkelti, a két Edie azonban ragaszkodnak a düledező, ótvaros és lomokkal teli, macskahúgyos villához. Ekkor érkezik a remény, egy kétfős, dokumentumfilmes forgatócsoport képében…

A lendületes, időugrásokkal dinamizált történet jutalomjáték Jessica Lange és Drew Barrymore, az idősebb és fiatalabb, hajdanán elvetélt művészi ambíciókat ápoló Edie számára, hiszen ugyanazt a személyt kell eljátszaniuk 30 év különbséggel, eközben énekelhetnek, táncolhatnak, ripacskodhatnak és hisztériázhatnak kedvükre, amivel élnek is. Ez önmagában is szórakoztató élmény, azonban a film története sem nélkülözi a bölcs tanulságokat. Asanisimasa: 7/10

Talán soha, senki nem fényképezte még a Balaton-felvidék Badacsony-környéki tájait olyan meleg, óarany színekkel, mint Gózon Francisco az Eszter hagyatéka című Márai-adaptációban. Provance-t, Toszkánát szokás így fotózni romantikus filmekben, ám így most már mi is büszkén mutogathatjuk, lángoktól körülölelt kis hazánkban is vannak ám szép tájak – már, ha eddig ezzel nem lettünk volna tisztában. Ezekért a képekért, azért az elbűvölő kis kúriáért, ahol e film játszódik, az árnyas lugasért, valamint a hibátlan színészi teljesítményekért érdemes megnézni e filmet.

Sipos József is tulajdonképpen hibátlanul mondja/mondatja fel Márai szövegét, nem hiszem, hogy akár egy ‘és’ is kimaradt volna belőle, egész egyszerűen az irodalmi alapanyag nem alkalmas ennél többre a filmvásznon. Anélkül, hogy túlzottan belemennék Márai szövegeinek irodalomkritikai elemzésébe, azt le kell szögezni, hogy az ilyen, alapvetően monológokból, hosszas -és igen modoros, körmönfont és mesterkélt- párbeszédekből álló szöveg inkább működik rádiós hangjátékban, vagy talán színpadon, mint képernyőn/filmvásznon. A színészek, Törőcsik, Cserhalmi és elsősorban Nagy-Kálózy becsülettel megküzdenek vele, és nem ők tehetnek arról, hogy ebbe a vég nélküli, múltba révedő, önelemző-emlékboncolgató mélázásba, monoton lelkizésbe a néző egész egyszerűen, tűrőképességétől függően, de igen hamar beleun. A filmnek nincs érzékelhető dramaturgiai íve, nincs ritmusa, sztorija is alig-alig, így tulajdonképpen, végül azt sem tudjuk, miért néztük végig. Mindenki szépen, sorban elmondja sok-sok évvel ezelőttről eredő búját-baját, aztán nagyjából ennyi. Marad minden a régiben… de legalább a táj szép, a hangulat pedig bájos és megejtő. Kicsit mélabús, nosztalgikus visszapillantás a sosem volt, vagy csak igen kevesek által megélt “régi, szép időkre”. Asanisimasa: 3/10

A címből azt hiszem, nyilvánvaló e film témája, ami azonban mégis csak nagyjából áll rá. Gerardo Herrero filmje valós történetet dolgoz fel, azonban nem valamiféle drogkarrier stációit mutatja meg, mint például ahogy a Trainspottingban vagy a Rekviem egy álomért című filmben láthattuk, hanem egy édesanya szemszögéből járjuk végig egy ilyen útnak egy szakaszát, melybe saját fia kényszerült heroinistaként. A Heroina Pilar története, ami részben szól a fia életét alapvetően meghatározó drogról, de inkább a ‘hősnő’ jelentésében, a fiáért és a kábítószer-kereskedők ellen küzdő anyáról, aki a nyolcvanas évek végétől kezdve valóságos polgári engedetlenségi mozgalmat indított el a spanyolországi Galíciában. A mozgalom egy helyi pszichológus rendelőjéből nőtte ki magát önálló drogprevenciós civil szervezetté, irodával, aktivistákkal és rendszeres tüntetésekkel, valamint kíméletlen harcot folytatott a korrupt rendőrök, bírák, valamint az őket korrumpáló, dúsgazdag drogdílerek ellen. Pilar és társai harca az egész országra kiszélesedett, és a későbbiekben komoly eredményeket mutatott fel a kábítószer-ellenes küzdelemben.

A film, talán a sajátos szemszögéből nézve, elég sokáig kifejezetten idegesítő, naiv, a drogot és a drogosokat buta módon démonizáló, szentbeszédszerűen didaktikus, igazi latin melodrámának tűnik. Ám ahogy haladunk egyre beljebb Pilar történetében, ahogyan ő egyre jobban megismeri a kábítószerezés, mint életmód sajátos viszonyrendszereit, a drogos pszichéjét, saját fián keresztül, úgy válik a film egyre érdekesebbé, sőt hitelesebbé. Amikor Pilar civil szervezetének harca már face to face konfrontálódik a hatalommal, és a mögötte álló bűnözőkkel, amikor már a hősnő életére törnek a drogkereskedők, már vastagon benne vagyunk a történetben: Pilar küzdelmének hősiessége magával ragadja a nézőt. Adriana Ozores drámai alakítása megérinti a nézőt, és az általa vívott, az Ószövetség Dávidjához hasonló harc felemelő és torokszorító magasztossága lassan negligálja a kissé megmosolyogtatóan béna, ám így elég hiteltelen drogos és börtönbéli szcénákat. Asanisimasa: 6/10

Hát persze, hogy a Grimm-testvérek által klasszikussá vált Jancsi és Juliska meséjének dél-koreai verziójában alig kell 10-15 percet várni, hogy történjen valami meglepő: ekkor egy nyeretlen hétéves szűri fogai közül, hogy kitépem a beleid! A dolgok ettől kezdve csak durvábbá válnak. Persze, Grimméknek sem kellett a szomszédba átnézni némi kegyetlenkedésért, hiszen meséik tobzódnak az erőszakban: Hófehérkét még csak megmérgezi a gonosz királynő, de aztán az lesz a sorsa, hogy tüzes vascipőben addig táncoljon, míg meg nem hal. Édes, nem? Aztán ott van a szegény Piroska meg az ő farkasa, bár ő végül megússza, a farkas őszinte sajnálatára. Jancsi és Juliska története sem az a tündérmese, hiszen benne emberi lények étkezés célú előkészítéséről konkrétan szó van, a mézeskalácsházban lakó boszorka pedig élő, két lábon járó enciklopédiája az emberi gonoszságnak. Megszívja, persze, de ami addig van, annak azért fele sem tréfa.

Amit Yim Pil-sung kerekít ebből a kis meséből, azért az sem kifejezetten 12-es karikabiztos. Explicit erőszak ugyan nem nagyon van a filmben, azonban az egész film mégis kizárólag az erőszakról szól: családon belüli agresszióról éppúgy, mint a gyermeki erőszakról. Válogatottan cinkes témák, melyek azonban sajnos jobbára benne is maradnak Az erdő foglyai című, amúgy igen cizellált és komoly szellemi energiákkal elkészült filmben.

A film tulajdonképpen egy remix. A Grimméktől mindenki által ismert mese motívumait Yim Pil-sung szépen, akkurátusan különválogatta, letisztogatta, kifényesítette és rikító festékkel feldíszítette, majd ezeket egy számomra nem igazán követhető logika alapján összeragasztotta. Némely motívum annyira megtetszett neki, hogy másolatokat is csinált belőle, melyeket sormintaszerűen többször is felhasznált a film folyamán.

Eun-soo felesége éppen gyermekükkel várandós, amikor a férfi autójával balesetet szenved egy erdei úton. Amikor magához tér, elindul segítségért az erdőbe, ahol eltéved, itt kapcsolódunk bele a mesébe. Mézeskalácsház, benne boldog gyerekek, papa, mama. Eun-soo csodálkozik, de a háziak megígérik, pihenje csak ki magát, másnap megmutatják az erdőből kivezető utat. Aztán másnap, majd megint másnap. Közben eltűnnek papáék, megjelennek újabb figurák, de vannak kenyérmorzsák, és mivel dél-koreai filmet nézünk, az elhagyhatatlan sorozatgyilkosok is. Meseidegen elemként lesz még tele- és pirokinézis, és más hasonló misztikus dolgok, Eun-soonak főhet a feje, hogy lesz most…

A filmben varázsos atmoszféra teremtődik, az tény, azonban a nehezen követhető cselekmény, a stílusbéli és műfaji káosz mégis csapkodóvá, körmönfonttá és igencsak erőltetetté teszi a filmet, hozzácsatolt érzékletes, de mégiscsak teátrális moralizálásával együtt. Szóval, mesének túl bonyolult, horrornak szelíd, thrillernek kaotikus, melodrámának pedig véres film Az erdő foglyai. Mondja a plakát, hogy dark fantasy. Ja, bár ez kicsit olyan, mint a world music, meg a svájci nemzet… Asanisimasa: 5/10