asanisimasa

A jó franc se tudja, miért néz az ember ilyen filmeket? Talán, hogy tudja, még mindig van sokkal lejjebb? A Patkányfogó a hetvenes évek Glasgowjának egyik lepukkant bérházakkal zsúfolt külvárosi negyedében játszódik. A baj azonban sosem jár egyedül, a szemétszállítók elhúzódó sztrájkja miatt ezt az amúgy is halmozottan súlyos gettót még a rohadó szemét is fojtogatja. Rohad a szemét, rohadnak a falak, rohad minden, még a lelkek is. Budapest, Illatos út és környéke ilyen ma körülbelül.

A film főszereplője James, a tizenkét év körüli kamasz, aki nyitásként rögtön a ház melletti bűzös kanálisba fojtja szomszédját, “játék” közben. Jellemzi a film által ábrázolt miliő érzelmi és erkölcsi mélységeit, hogy a tett egy röpke temetéssel el is van intézve. Itt mindenki saját magával van elfoglalva, eszik, alszik, tévét néz. Annak a kevésnek, aki dolgozik, még van pénze fizetés- és ünnepnapokon alaposan berúgni, másnak még ennyi sem jut. A nagyobb gyerekek bandákba verődve unatkoznak, jobbára rombolással, a szemeteszsákok oktalan és céltalan szétverésével, töltik az időt, ha éppen nem a csúnya, szemüveges, de mindenre hajlandó szomszédlányt vágják partiba. James olykor ezekhez csapódik, olykor a szemüveges lányhoz bújik, de leginkább felül a buszra, és kiutazik a végállomásra, ahol az önkormányzat új bérlakásai épülnek. Az új házak tiszták, tágasak és világosak, az ablakból a napfényben hullámzó búzamezőkre látni. James számára ez a mennyország. Messzebbre nem tekint, számára ennél több nem létezik.

Lynne Ramsay részletgazdagon lehangoló képet fest Skócia társadalmának alsó felének jellegzetes rétegéről, a városi lecsúszott munkásokról. Szellemi igénytelenség, lelki és erkölcsi lepusztultság, mindenféle frusztrációk, környezetükkel való teljes közömbösség jellemzi őket, nemcsak a felnőtteket, hanem már a gyerekeket is, akikre e film fókuszál. Itt az általános cél a céltalanság, és ez most nem rejtői szófordulat, hanem a dögletes valóság. Itt mindenki patkányként vergődik a patkányfogóban, ahol a halálon kívül semmi nem vár rá. James a film záróképében mosolyodik el először, ami látszólag pozitív üzenet is lehetne, de világosan látjuk, hogy az égadta világon semmi nem változott meg.

A film lendületesen szerkesztett jelenetekben, éles vágásokkal és expresszív képekben, autentikus színészi teljesítményekkel mutatja meg a angolskót társadalom rothadó alfelét. Brutálisan kegyetlen, kíméletlenül kemény löket, még jó hogy ránk mindez nem vonatkozik… vagy mégis? Asanisimasa: 8/10

„Arcok, emberi sorsok, érthetetlennek látszó döntések és kilátástalanság mélysége tárul fel a filmben. A vásznon keresztül olyan közel kerülnek hozzánk ezek az emberek, hogy sorsuk elgondolkodtat és cselekvésre ösztönöz mindannyiunkat. Csak ezután merül fel bennünk a kérdés: de mit lehet tenni? Mit kell tenni?” (Szekeres Csaba, a film rendezője) 

A film tárgya

Kelet-Magyarországról régen hallottunk már jó hírt. A mai időjárás-jelentés is az egész országra napsütéses, 10 fok körüli téli meleget jósol, csak keleten, észak-keleten marad a nyirkos, ködös hideg. A belvíz nagy probléma mindenhol, de ott talán még inkább, ahol a házak nagy része még mindig vályogból, értsd: sárból van összetapasztva, mint e film helyszínén, Told községben. A vályog úgy szívja magába a nedvességet, mint a szivacs. A környéken semmi munka nem adódik, de ha mégis, a mélyszegénységben élő, gyakorlatilag analfabéta helyiek akkor sem tudnának arra jelentkezni, képzettség és egyebek híján. Mindennapjaikat a szó szoros értelmében vett túlélés tölti ki, elsősorban, hogy legyen tüzelő, hogy ne fagyjanak meg, másodsorban, hogy legyen mit enni. Fa még mindig akad valahol, azonban az utóbbi feladat már nem mindenkinek sikerül mindennap… A betegségekről, a szinte felfoghatatlan higiénés körülményekről, a hagyományok visszatartó erejéről, a bérrabszolgaságról, a kíméletlenül behajtott uzsorakölcsönök mókuskerekéről mindenki tud, mégsem vesz róluk érdemben tudomást. Az Örvény című film Told község néhány elképesztően nyomorúságos sorsú családját mutatja be, mintegy utolsó, kétségbeesett segélykiáltásként.

A film készítésének körülményei

Ismeretes a magyar filmgyártást sújtó megszorítások hatása: szinte alig készül film ma Magyarországon. Játékfilm sem, de a pénzosztók, filmforgalmazók, így a közönség által amúgy is meglehetősen mostoha módon kezelt dokumentumfilm, ha lehet, még rosszabb helyzetben van. Ezért is örvendetes, hogy ebben a sanyarú helyzetben dokumentumfilm készülhetett, amit be is mutat néhány mozi. E film ráadásul nem valami olyan „sztár”-topikot vet fel, mint például a környezetszennyezés, hanem a mélyszegénység valóban bűzös, fekélyes bugyraiba, általában szemérmesen elhallgatott, a hivatalokban a fiók mélyére kárhoztatott, kínos témájába merül el. Szekeres Csaba dokumentumfilmes és alkotótársa, az angol Open University szociális tanszékének oktatója, John Oates hat hónapra Toldra költözött, hogy minél mélyebben, mintegy átélve mutathassák meg néhány nyomorúságos sorban élő család mindennapját, azonban azt ők is beismerik, a filmben pedig el is mondják, hogy a dolgoknak csupán a felszínét sikerült megkapargatniuk. A helyzet súlyosságát mutatja, hogy még így is elborzasztó tragédiákra, sorsokra derült fény… Sokat segített e film elkészülésének, hogy a project mellé állt Sándor Pál, a Hunnia stúdió producere, így már tavaly is láthatta a szűk (szociális) szakmai közönség e filmet, s most a mozik nyilvánossága is szembesülhet a mindenki számára fenyegető jelennel általa.

A valóság kritikája?

Nyilvánvalóan balgaság kritizálni a valóságot, az csak legfeljebb néhány tehetségtelen politikus manipulatív célzatú, retorikai fordulata lehet, így kétség sem merülhet fel, hogy az Örvény valóban azt az életveszélyes örvényt ragadja meg, amelyben a filmen látott toldiak, de egészen bizonyosan Magyarország összes mélyszegénységben élő szerencsétlenje fuldokol, Vastól Hajdú-Biharig. A filmben felvetett problémákról csupán laikus véleményem van, amit viszont ezúttal megtartanék magamnak, ennek kifejtésére itt nem lévén sem hely, sem mód. A film különben sem a problémafelvetés igényével készült, bár nyilván ez is benne van az alkotók szándékaiban. Érdemben ezzel foglalkozni azonban inkább csak a szociális szakma gyakorlóinak kell, akik ezt nyilván teszik is, a lehető legnagyobb alázattal. A laikusok számára inkább figyelemfelhívó és segítségnyújtásra ösztönző funkciója van a filmnek. Itt jegyezném meg azt, amit amúgy más dokumentumfilmek esetében is el szoktam mondani, hogy ma már nem feltétlenül a moziforgalmazást tartom a legjobb csatornának az ilyen célú filmek esetében. Nehéz elképzelni ugyanis azt a nézőt, aki laikusként jegyet vegyen egy olyan filmre, melyben nyomorúságos és főleg valóságos, emberhez nem méltó sorsokat nézhet. Tévében kellene vetíteni az ilyen filmeket, persze, ha lenne erre megfelelő csatorna. A kérdés, hogy miért nincs? Mi a közszolgálatiság, ha nem éppen ez? Szekeres Csaba amúgy mindent elkövet, hogy filmje korszerű, látványos, hatásos, de nem hatásvadász módon szóljon a nézőkhöz. A képek szépek, horribile dictu esztétikusak, mégha elképesztő nyomort mutatnak is, a dramaturgia, amit ugyan alapvetően az élet diktál, de akkor is frappáns és hatásos, a film működik, az okozott élmény azonban a valóság fejbekólintó döbbenete. Asanisimasa: 10/10

Ugyanaz a mocsok megy Törökországban is, mint nálunk és bárhol máshol a világban: ha egyszer egy politikusnak szívességet teszel, utána a legjobb, ha úgy teszel, mint a távol-keleti legendabéli három majom. Nem láttál semmit, nem hallottál semmit és nem is mondtál semmit. 

Nuri Bilge Ceylan

A kortárs török filmművészet egyik legjelentősebb alakja Ceylan, aki a fesztiválsztár Fatih Akintól, vagy Ferzan Özpetektől eltérően, nem emigrációban, hanem otthon, Törökországban alkot. A kora ötvenes éveiben járó rendező kacskaringós úton jutott el a filmezésig. Villamosmérnöknek tanult, majd hosszabb időt csavargással töltött, például a Himalájában, buddhista szerzetesek között élt hónapokig. Már az egyetem alatt elkezdett fotózni, valamint különféle filmes képzéseken vett részt. Ismerősei rövidfilmjeiben vállalt kisebb-nagyobb szerepet, ekkor még színészként. 1995-ben készítette el első, Koza (Gubó) című rövidfilmjét, melyet első török kisjátékfilmként be is válogattak a Cannes-i fesztivál rövidfilmes szekciójába. Ettől kezdve Ceylan megállíthatatlanul filmrendező lett, ír, rendez, fényképez, sőt néha még játszik is. Bemutatkozó három filmje rögtön egy többé-kevésbé összefüggő trilógia (a törökök valamiért furamód ragaszkodnak ehhez a hármas tagolású szerkesztési módhoz, lásd pl.: Kaplanoglu Tej-Tojás-Méz trilógiáját), mely szülőföldjének távoli vidékein játszódik, gyermekkori emlékeket felidézve. Sajátos, filozofáló, meditatív történetmesélő modorára, valamint ehhez adekvát erős vizualitására meg is kapta a „török Tarkovszkij” becenevet. Következő három filmje már inkább köthető a Boszporuszhoz, mint Törökország jelképéhez, valamint a városhoz, Isztambulhoz. Hősei tipikus városi figurák, egy fotós és egy munkanélküli gyári munkás a Messze című filmben, melyet annak idején Cannes-ban a zsűri különdíjával jutalmaztak. A következő Iklimler (Éghajlatok) című filmben maga a rendező és felesége alakították a főszerepeket: egy professzort, illetve egy díszlettervezőt. Nem várt helyről jött a reklám, a Coen-testvérek egy igen vicces kis szkeccset szenteltek a török rendezőnek, és e filmnek (csak 3:19):

Eddigi legutolsó filmje a 2008-ban készült Három majom, mely ismét megkapta soros cannes-i elismerését, ezúttal Ceylan lett a Legjobb Rendező.

Esik

Törökország mediterrán ország, melyhez vakító napsütést, olajfákat, fehér mészkősziklákat szokás asszociálni. Ehhez képest Ceylan filmjeiben ritkán süt a nap. Meleg az van, de szinte kizárólag fullasztó, rekkenő, elviselhetetlen hőség. A szereplők atlétatrikóban pihegnek, újsággal legyezik magukat, sőt egyenesen az arcukba fordítják a ventilátort. Sokszor van azonban hideg is, sőt havas, rideg téli idő, sokszor pedig esik. Néha, mint a Három majom emlékezetes záró képein, kifejezetten vihar közeleg, éjfekete felhők, villámok és mennydörgés. Kényelmetlen, kellemetlen, vészterhes hangulat, ha esik. Nem derű tehát, hanem ború. Sőt háború, lelki, érzelmi értelemben.

Bűnhődés és bűn

A háború egy háromtagú családon belül zajlik. Eyüp, az apa –egy politikus sofőrje– börtönbe kerül, mert felvállalja főnökének halálos kimenetelű gázolását. Ugyanaz a mocsok, mint nálunk, a politikusok csak saját magukat sikálják tisztára, ám mindenki mást bemocskolnak maguk körül. A politikus pénzt ígér: amíg Eyüp börtönben ül, fizetését elküldi a családnak. Ismael, a fiú azonban többet szeretne: egy autót. Hacer, a feleség mindent elkövet a politikusnál, hogy adjon még pénzt. Míg Eyüp a börtönben bűnhődik a politikus bűnéért, felesége összeszűri a levet a politikussal. A sikertelen vizsgái miatt is frusztrált Ismael kétségbeesett dühét először az anyján, majd a politikuson tölti ki. Eyüp, ahogy kiszabadul, ezúttal fia bűnével kénytelen szembenézni… Eyüp se feddhetetlen figura amúgy. Gondolkodás nélkül felvállalja azt a tettet, amit nem ő követett el, és a film végére sem tanul az esetből. Feleségével végtelenül agresszív, megalázó és durva. Törekszik ugyan a megbocsájtás felé, de képtelen azt megtenni. Ismael léha, céltalan, kiürült és fásult figura, a film nagy részében csak az ágyán döglik. Hacer a legszerethetőbb karakter hármójuk közül. Védtelen és a török kulturális sajátosságok miatt tehetetlen nő, aki kétségbeesetten próbája a dolgokat helyrehozni, de erre esélye sincs. Ceylan azonban mégsem moralizál, hanem pszichologizál. Ennek megfelelően, igen mély és intenzív színészi jelenlétet vár el színészeitől, amit azok gond nélkül hoznak is. Zenét szinte nem is használ, ami zeneszerű zörej adódik a filmben, az vagy a vonatok állandó zakatolása (sínek mellett lakik a család), vagy a telefon hosszas csörgése. Ez utóbbinak komoly dramaturgiai funkciója is van, míg az előbbi inkább csak hangulati-, illetve a ritmikai tagolást elősegítő művészi elem. A film komor és baljós üzenetét statikus, elegánsan komponált, szürkés-színtelen, fakó képek közvetítik: a mai Törökországban ugyanaz az elidegenedettség, értéknélküliség tapasztalható, mint bárhol máshol, Európában. Így a Három majom is leginkább egy átlagos európai művészfilmnek tűnik, nem pedig furcsa és izgalmas egzotikumnak, mint azt esetleg (el)várnánk. Asanisimasa: 6/10

Ez a Stander amolyan “viszkisrabló” volt Botha apartheid-köztársaságában, Dél-Afrikában, a hetvenes évek második felében. Vértelen és elegáns bankrablásaival meghülyítette a teljes rendőrséget, olykor meghökkentően gáláns adományaival viszont kivívta a közvélemény szimpátiáját. A hajdani hippiből először rendőrszázados lett, ráadásul, az egyik legfelkészültebb, majd egy bevetésen átélt trauma hatására még rendőrként elkezdett bankokat rabolni. Nagy nehezen elfogták, és a huszonvalahány-rendbeli bankrablásért 32 évet kapott. Stander ezt persze nem várta meg, és megszökött a börtönből, hogy tovább gyarapítsa szemtelen, sőt kifejezetten pofátlan bankrablásainak számát. Nagy kaliberű, legendásan vagány bankrabló volt, nem véletlenül született életéről film.

A Stander igazi csibész-mozi, de mint életrajz is jól működik. Nem is tudom, láttam-e már valaha komolyan vehető dél-afrikai filmet, még ha alapvetően vicces is, mint ez – de a Stander ilyen. Bronwen Hughes feszes ritmusban vezényli le a film, mondjuk, négyötödét, csak a végére folyik szét egy picit – ehhez persze ismerni is kell a végkifejletet, amit a történet valóságtartalma miatt nem lehet megmásítani. Néha mintha Guy Ritchie-filmet néznénk, effektek nélkül, néha meg mondjuk valami régi jó, veretes Walter Hill-sztorit. Stander életének csupán az utolsó éveit veszi sorra a film, azonban mégis teljes képet kapunk erről a fura fazonról, megismerhetjük meglepő, megindító, de hiteles motivációit, apjához fűződő mély kötődését is. Thomas Jane kellően sármos, és kellően ügyes is, az alakváltó bűnöző figurájához. Alapvetően egy kellemes, elég pörgős, szórakoztató film a Stander, tulajdonképpen nem meglepő unhappy enddel. Asanisimasa: 7/10

Úgy tűnik, mára külön műfajjá nőtte ki magát ez a kézikamerás áldokumentumfilm, valójában horror és/vagy katasztrófafilm, melyet először (adjuk neki) talán Ruggero Deodato mutatott be, mint Cannibal Holocaust. Majd követték rengetegen, a remek belga Veled is megtörténhet-től a Cloverfieldig, legutóbb tán az általam skippelt Paranormal Activityig. Ezúttal a norvég André Øvredal nyúlt a kézikamera ‘rec‘ (tényleg, volt egy ilyen című is…) gombjához, hogy általa állítson emléket az ógermán-viking mondavilág híres köveket falatozó szörnyének, a trollnak.

A Trollvadászban fiatal norvég egyetemisták erednek egy kezdetben mereven elzárkózó, furcsa pasas nyomába, akiről azt hiszik, tud valamit az akkoriban medvéknek tulajdonított szokatlan és véres eseményekről. Azonban nem múlik el sok idő és a srácok is ragadnak, mint légy a mézbe, így a faszi nyelve is megered és a “medvéről” is kiderül, hogy spoiler, spoiler, spoiler, jajjajjajj: TROLL. És így tovább…

Szóval, a műfaj már alapvetően ki van találva, a sablonjai a horror-dramaturgián alapszanak. Soha nem mulasztják el az alkotók közölni, hogy ez itten a valóság, és véletlenül találták meg valahol ezeket a furcsa felvételeket tartalmazó tekercseket, amit most csak önök, csak itt (hol?) láthatnak… Mindegy, ezen ne akadjunk fel, Frei Tomi mondott ennél sokkal vadabbakat is. Az ifjú norvégok által véletlenül elvesztett tekercsek végül is tök jól néznek ki, a kamerába valaki nyilván komplett digitális effekt-stúdiót is applikált, ebből a szempontból tehát ez a film csak egy a sorban. Sok újdonságot nem tudnak a fiúk az ügyhöz hozzátenni, csak most nem valami Földre pottyant űrszörny, és nem elgázosított zombik irtják a népet, hanem trollok, akik ráadásul… Talán a néhol felfedezhető ironikus látásmód az, ami nóvum lehet, hiszen a trollok ábrázata elég vicces, orruk olyan mint szegény Antal Imréjé volt, vagy egy inkább mint egy göcsörtös fasz. Arról nem is szólva, hogy a troll tök hülye: a filmbéli vadász egyszer látott olyat, hogy az egyik oly mohón kapta be saját farkát evési céllal, hogy legurult a lejtőn…

Hamar vége van a filmnek, sőt túl hamar, hiszen fontos dolgokról nem tudunk meg sokat: kik és mik ezek akkor, azontúl, amit elmondanak róluk, és miért olyanok, amilyenek és mit keresnek ott, ahol a madár se jár? Viszont szép norvég tájakon kirándulhatunk, mintegy virtuálisan. Vártam végig, hogy kap a projekt valami “zöld” vagy “ökológiai” pluszjelentést, mint azt annak idején Jan Sverák alapvető Olajfalókjánál is, de aztán nincs szó ilyesmiről, csak ilyen horrorozás van… ami persze ügyes munka, de semmi több. Asanisimasa: 5/10

Mi sem árulja el jobban, hogy Takeshi Kitano ezt a filmet elsősorban nyugati forgalmazásra szánta, mint az, hogy 50 lap mélységig nem dobta ki a gugli hagyományos japán írásmódját a Brothernek. Pedig azokat a krikszkrakszokat annyira szeretem kitenni a címsorba… De maradjunk annyiban, hogy Brother, vagyis Fivér, testvér, báty, vagyis Anaki. Olyan a japán maffiánál, a yakuzánál, mint az olasznál a keresztapa, a Keresztapa. Egy részről utal a szervezet szigorúan családi(as) hierarchián alapuló felépítésére, más részről a film ugyanolyan képes tablója, enciklopédiája a yakuzának, mint a Keresztapa a hagyományos, szicíliai gyökerű, amerikai-olasz maffiának. Takeshi felvonultat mindent a filmben, amit a yakuzáról tudni illik. A hírhedt erőszakosságon felül láthatunk különböző, akkurátusan elővezetett, a végletekig kifinomult ceremóniákat, a beavatástól a temetésig, a hűség bizonyítékaként elkövetett rituális szeppukut, sok-sok vérrel, falra freccsenő agyvelővel és kiomló belekkel, melyet a klán tagjai rezzenéstelenül, de mély tisztelettel néznek végig, többször a hírhedt ön-ujjlevágást, mintegy áldozathozatalként, bűnbocsánatkérésként és engesztelésként, valamint a szertartásos vetkőzést, amikor a yakuza-tag felfedi a hátán lévő, pazar kivitelű tetoválását.

A film azonban, zseniális szerkesztési módjával, mintegy önbeteljesítő jóslat is. Takeshi azt meséli el, miért nem lesz ő sohasem rendező- és színészsztár Hollywoodban: hiába költözik Amerikában, soha nem fogja azt úgy, olyan készségszinten uralni, mint otthonát, Japánt, amelynek évezredes kultúrájának minden rezdülését, minden végletesen kifinomult szertartását jól ismeri, egészen a modern, túlfogyasztásra épülő szórakoztatóiparig. Amerikában pici részsikereket elérhet, azonban az ottani, igazán nagy halakkal szemben csak a tisztes és kötelességszerű hősi halál marad számára. Takeshi, amellett, hogy zseni, még humora is van: a végén a katonájává fogadott amerikai feka gengszter (Omar Epps, akit ma leginkább dr. Foremanként, House doktor kollégájaként ismer a világ), számára is váratlanul, egyedül marad a pénzzel, kezdjen vele, amit akar… (Persze, a zseniket ritkán érti meg saját kora, a Fivér alapvetően bukás volt annak idején, csak a későbbiekben ért fel az őt megillető státuszba…) Takeshi Kitano, mint Beat Takeshi, a színész is fityiszt mutat Hollywoodnak. Mára már ikonná vált kifejezéstelen maszkszerű arckifejezésével leginkább a szintén pléhpofa Buster Keatont juttatja eszünkbe, aki bár a némafilm egyik legnagyobb alakja volt, de semmiképpen nem volt az a tipikus hollywoodi sztár. Mindemellett Takeshi, ebben az Amerikába emigrált yakuza-filmben tökéletesen megfelel a klasszikus japán yakuzafilm szigorú szerkezetének is: az öreg yakuza halála, a fiatal utód felemelkedése, harcai és a végén a dicsőséges hősi halál. Ultrabrutális, de pazar film. Asanisimasa: 10/10