asanisimasa

Krzysztof Kieslowski közel egy évtizedes dokumentumfilmes múlt után forgatta le első játékfilmjét, a Forradást, így tán nem meglepetés, hogy itt még igen messze vannak jóval későbbi, színes és egyéb fesztivál-kedvenc művészfilmjeinek erős stilizációi, valamint mélyen lírai megközelítései. Bednarz igazgató története felületes olvasatra egyszerű termelési történet, a szó műfaji értelmében. Az elvált igazgató egy olyan óriásberuházás élére érkezik, melyről őszintén hiszi, hogy az elszigetelt kistérség felemelkedését szolgálja, infrastruktúrát, felemelkedést hoz. Az építés okozta irdatlan méretű erdőirtást kezdetben szükséges rossznak fogja fel, a helybéliek tiltakozását pedig annak a jellemző emberi tulajdonságnak, hogy mindenki tart a változásoktól. Bednarz alapvetően tisztességes ember, hobbija a fotózás, ami jól mutatja, hogy van szeme a szépre, de észreveszi a visszás dolgokat is. Már hivatalában van, de egyre nehezebben veszi a párt- és hatalomhű városvezetés megalkuvó intézkedéseit, különmegegyezéseit. Ahogy épül a megagyár, úgy mélyülnek a konfliktusok a helybéliek és a betelepült munkások között, de a vezetésben is. A rendszer sajátsága, hogy a konfliktusokat kifelé eltussolni, befelé pedig ha kell, fentről jött utasításokkal kell elsimítani. Közben a messzi Gdanskban utcai zavargássá fajul a kikötőmunkások áremelések miatti sztrájkja. Bednarz mindenben csalódva lemond tisztségéről. Persze, egy rendes, sematikus termelési filmben Bednarz diadalmasan megnyitná a gyárat, és büszke csasztuska kiáltaná világba a lengyel munkások nagyszerűségét, Kieslowski azonban ehelyett inkább kivág egy fát, melyből később majd a szocializmus koporsója fog elkészülni: nem aratja le a babért, nem ünnepel, hanem kétségek között, csalódásokkal küzdve kivonul a történésekből.

Kieslowski Forradás című filmjében pompásan modellezi a hetvenes évek lengyel értelmiségének azt a sorsfordító pillanatát, amikor a hatalomhoz való feltétlen elvhűségtől a kimért lojalizmusig terjedő közhangulat először rendül meg komolyan. Bednarz példájában a hatalomhoz és a szocialista államberendezkedéshez alapvetően lojális értelmiségi megrendülését, hitehagyását és eltanácstalanodását láthatjuk meg. E film azonban természetesen még nem fogalmaz, nem fogalmazhat olyan direktben, mint Kieslowski, valamint Wajda és Zanussi későbbi filmjei, de igen pontosan ábrázolja annak a totalitárius rendszert működtető megalkuvásokon és magán-üzelmeken alapuló szigorúan alá-fölérendelt hierarchiáját, de az abban való mozgásokat is, mely nagyjából hasonlóan működött nálunk is, és működik tán még ma is. Asanisimasa: 8/10

Alapvetően kudarcként könyvelném el ezt a képregény-adaptációt, még akkor is, ha tulajdonképpen a dolgát megtette: végignéztem és közben alig unatkoztam. Ha ennyi elég, akkor lapozzunk. De ennyi azért mégse legyen már elég, hiszen felnőtt emberek vagyunk, és már általában annyi már nem kielégítő, hogy megtöltjük gyomrunkat valamivel, ha éhesek vagyunk, hanem gondot fordítunk arra is, hogy mit eszünk és mennyit.

Ellentétben az igaziakkal, alapvetően bírom az anti-szuperhős mozikat, amikor nem holmi önjelölt mindenható Igazságos Jánosok osztják a népet, gumiharisnyában, úszósapkában és köpennyel a hátukon, hanem valódi, hús-vér emberek veszik kezükbe sorsuk irányítását. Ilyen volt nemrég Woody Harrelsonnal a Defendor, de például a Robert Downey Jr. által megszemélyesített politoxikomán Vasember is efféle fajzat. Ezek közül a Zöld darázs kifejezetten egy klasszikus példány, hiszen már a múlt század harmincas éveiben elindult rádiósorozatként, nem sokkal később megjelent a képregény-változat is, majd televíziós-széria is készült belőle, nem akárkivel, mint Bruce Lee-vel a főszerepben. Manapság majd’ minden hónapra jut egy képregény-adaptáció, nagy divatja van mostanában ezeknek a filmnek, így Hollywood mindent bevet az adott projekt érdekében, hogy az valamivel kitűnjön a dömpingből. A Zöld darázs rendezését például az egyik legtehetségesebb és legfantáziadúsabb mainstream rendezőre, a francia Michel Gondryra bízták, aki viszont úgy gondolta, hogy képességeinek fékezhetetlen ragyogását ezúttal elfedve, szimpla bérmunkát végez. Rendezői szempontból a film semmi extra, Gondryhoz képest pedig semmi. Pedig lett volna puskapor a történetben, mely egy médiamágnás fiúnak és ezermester kínai barátjának kalandjait mutatja be, ahogyan megtisztítják a várost a bűnözőktől. Egy szuperhős, aki civilben saját maga mítoszát gyártja médiabirodalmában? Áthallásokkal teli, izgalmas és vicces média- és szuperhőskritikus dolgozat is születhetett volna ebből a témából, de nem így lett.

Ennek egyik oka, hogy ahhoz képest, hogy a Zöld darázs 3D blockbuster, meglehetősen kevés igazán látványos akciójelenet van a filmben, legalábbis a mezőnyhöz képest. A bevezető bulizós, kávézós rész olyan hosszú és főleg, olyan unalmas, hogy vérmesebb nézők ekkor már nyilván felállnak. Később sem szakítja le fejünket a sodró lendület. De ez nem igazán nagy baj, legalábbis ahhoz képest, hogy Seth Rogen, bár szerepe szerint is seggfej, azonban ezt annyira túljátssza, hogy nézni is idegesítő. Hozzá képest ráadásul Jay Chou pedig kifejezetten halvány. Cameron Diazra nem érdemes még egy szót se vesztegetni, azonban ha nem lenne Christoph Waltz, majdnem nézhetetlen lenne a film. Ex-Landa ezredes azonban ezt a filmet is elviszi a hátán, Chudnovsky filmbéli bemutatkozását mintha Tarantino ihlette volna. Úgy veszem, hogy ez a film pénzkereset volt neki, elsősorban, mint ahogy Gondrynak is. Asanisimasa: 4/10

Azt gondolom, hogy az eutanázia témakörében mindenkinek megvan a maga véleménye, így nekem is és ennek a filmnek is, e két utóbbi pedig nagyjából egyezik. Nem akarok a továbbiakban a szükségesnél több erkölcsi, etikai és jogi fejtegetésekkel foglalkozni, mert ez egy filmblog. Maradjunk hát a filmnél, amit jelen esetben Dr. Halál címmel mutatott be az HBO, és Dr Jack Kevorkian küzdelméről szól az ún. “kegyes halál” legalizálása érdekében. Maga a hírhedt doki több mint félszáz utolsó stádiumú gyógyíthatatlan beteg eltávozásában segédkezett, minden egyes alkalommal a beteg és hozzátartozói kifejezett és videón is rögzített személyes szabad akaratából, továbbá több, különböző specialitástól származó szakvélemény figyelembevételével, kizárólag a kilátástalan és elviselhetetlen szenvedéstől való, emberhez méltó megszabadulás érdekében. Azzal, hogy Barry Levinson rendező Kevorkian dokit tette meg filmjének hősévé, és minden jelenetet annak rendelt alá, minden dramaturgiai és filmnyelvi eszközt úgy alkalmazott, hogy azzal a doki mellett beszéljen, a film az orvosilag felügyelt eutanázia propagandafilmje lett. Nekem ezzel az égadta világon semmi bajom nincs, Kevorkian módszeres ceremóniájával a legmesszebbmenőkig egyetértek, s mivel ez a film a doktor életéből kiragadott fontos szakasznak a rajza, elfogulatlanságot felesleges rajta számon kérni. A Dr. Halál nem dokumentumfilm, bár tárgy- és tényszerűbb sokuknál, nem publicisztika és nem más zsurnalisztikai műfaj, így objektívnek sem muszáj lennie. Levinson és az HBO felvállalta magára Dr. Kevorkian megosztó, különc személyiségét, és az általa képviselt iszonyú horderejű ügyet – ezért tisztelet illeti.

A 134 perces filmben egy perc üresjárat nincs, hangulatában, a jól megválasztott kísérőzenékkel, valamint Kevorkian civil életéből vett vicces, vagy akár bájos jelenetekkel ügyesen idegenít el a téma komorságától, ám éppen így válik az még érzékletesebbé, hatásosabbá. Az utolsó, végzetes tárgyalótermi dráma pedig a műfaj legjobbjai közé tartozik. Al Pacino élete egyik legnagyobb alakítását nyújtja Dr. Kevorkian szerepében, pedig azért odatette magát már úgy néhányszor, hogy az szinte beleégett a vászonba, illetve képernyőbe. Nemcsak a tárgyalótermi nagyjelenetben játszik óriásit, beszélni nagyon tud, ismerjük, hogy közben a néző is egyre mélyebbre süllyed a székben, ha Al Pacino beolvas az adott filmben valakinek. Ez alkalommal viszont olyan mélységben lényegült át Jack Kevorkianná, hogy többször elfelejtettem, hogy Al Pacinót látom, pedig láttam már ezerszer, majd’ az összes filmjében. Aztán kiváló az asszisztencia is ehhez az elképesztő alakításhoz: John Goodman, a maga grizzly-alkatával és ehhez méltó, masszív játékával mindenkinek biztos háttér, Susan Sarandon pedig Hollywood egyik legjobb színésznője, amiben megjelenik, ott nagy hiba nincs. Nagyon jó Brenda Vaccaro is, aki Kevorkian nővérét játssza – éttermi veszekedésük elementáris. Geoffrey Fiegernél pedig kevés szemétládább, karrieristább ügyvédet hordott a hátán a föld, legalábbis Danny Huston ezt el tudja hitetni velünk. Fontos és tisztességes film ez. Asanisimasa: 9/10

Danny Boyle mindent kihozott a szorult helyzetbe került extrém sziklamászó-biciklista valóban megtörtént sztorijából, ezért mindenképpen dicséret illeti; maga a film viszont, ha nem is 127, de bő másfél órányi, embert próbáló feladat. Ha nem is annyira, mint amit gyakorlatilag egyetlen szereplője, Aron Ralston átélt.

Hogy Boyle jó rendező, azt tudtuk eddig is, ízlésével vannak gondok, hajlamos erős túlzásokba esni, ami eléggé ragacsos giccseket (a Napfényre gondolok) is eredményez olykor, itt azonban elengedhette magát: Ralston tényleg olyan dolgot vitt végbe, amit nem lehet száraz, visszafogott modorban elmesélni. Az emberi lét olyan fokára jutott, amire csak igen kevesen, s hogy mire képes az életösztön, bizonyság rá az, hogy tavaly gyermeke is született. A mély sziklahasadékba csúszott hegymászó túlélésért folytatott, igencsak reménytelen harcának megjelenítése filmes szempontból igen nehéz. Szűk a hely, kevés a fény, s mindössze egyetlen szereplő játszik, gyakorlatilag az egész filmben. (Persze, egy koporsóban való élve eltemetkezéshez képest ez is semmi.) Boyle mégis megoldja a problémát, nem spoilerezek, így csak annyi, hogy különböző filmnyelvi eszközökkel és egy jó színésszel: James Francoval. A végén aztán ömlik a fény, padlógáz-himnusz, fotómontázs. Elszállunk, a filmmel és szereplőjével együtt, mint az a bizonyos győzelmi zászló, de hát túléltük. Ő 127, mi csupán másfél órát, de mindannyiunknak van oka az örömre.

A 127 óra amúgy egy bravúrosan fényképezett, iszonyúan klausztrofób, feszült film, bőven adagolt filmes és narratív hatást fokozó elemekkel. Kalandtúrázóknak, extrém sportolóknak és rajongóiknak kötelező, kultfilm-gyanús alkotás, de “mezei” nézőknek is nézhető és élvezhető lehet, ha kellően erős idegekkel rendelkeznek. Asanisimasa: 7/10