asanisimasa

Mikor Jack Finney a negyvenes években megírta az Invasion of the Body Snatchers című regényét, nyilván nem gondolta, hogy minimum négy különböző mozifilmverzió készül majd belőle, több scifi-tévésorozat jó néhány idevágó epizódján kívül. E legújabb, Invázió című verziót a német Oliver Hirschbiegel jegyzi hollywoodi belépőjeként, amit még otthon, Németországban készített, remek Hitler-filmjével vívott ki magának. Hogy aztán ez az űrkórokozós scifi mégis akkorát bukott, mint az ólajtó, ahhoz érdekes módon, valószínűleg több köze van a producernek, mint a rendezőnek.

A vérprofi Joel Silver valamiért még a forgatás alatt bizalmát vesztette a német rendező munkáját illetően, ezért rácsődítette a projektre a mátrixos Wachowski-tesókat, aztán még az egész, utólag átírt fimhez még utánaforgattatott James McTeigue-vel (V mint vérbosszú) néhány, a filmből végül szemlátomást kilógó látványos akciójelenetet. Egy ilyen elbarmolt katyvasz nem is lehet sikeres, még ha azért láthatunk ilyenre is példát. Nagyszerűen tetten érhető a filmben Hirschbiegel koncepciója, a szűk helyeken játszódó, erősen thrilleres atmoszféra, az apokaliptikus, erősen disztópikus hangulat, amit még Nicole Kidman porcelánbaba-színjátszása sem tud hitelteleníteni. Akadnak persze itt is idétlen jelenetek, pl. a kisfiú által édesanyja szívébe adott adrenalininjekciója, de ezek alapvetően nem befolyásolják a film addigi összhatását. A végkifejlet viszont olyan szépen el van kúrva, hogy azt tanítani kellene: így semmiképpen nem nyúlunk bele egy filmbe! A filmvégi szájbarágó pedig egyenesen a néző lehülyézése, amit ezúton kérek ki magamnak. Ilyen ex catedra észosztást az ötvenes évek sztálinista-rákosista termelési filmjei óta nem láttam.

Amúgy űrből jön a kórokozó, ami akarat nélküli zombikká változtatja az embereket, de van egy kisfiú, aki immúnis, satöbbi, satöbbi. Ettől függetlenül, tényleg lehetett volna jó film is, de nem lett. Asanisimasa: 3/10

Jaj, istenem, hát a hétvégén nekem kell főzni, muszáj hát valahonnan ihletet, de főleg kedvet meríteni. Ihlet van az öreg alkesz Keith Floydtól, meg mondjuk innen, a kedvet pedig meg is hozta a Julie és Julia. Jó kis bájzli, de az összecsapott végétől eltekintve, kifejezetten szórakoztató, ide most nagyon passzoló kifejezéssel élve, habkönnyű mozi.

Elsősorban Meryl Streep filmje ez, aki szinte lubickol a főzésre rákattanó, nála egy fejjel alacsonyabb és természetesen sík kopasz, ám feltétel nélkül szerető férjének (Stanley Tucci szintén remek benne) óvó-védő támogatásától övezett frankomán amerikai háziasszony szerepében. Ő Julia Child, aki a múlt század ötvenes éveiben elsőnek jelentetett meg francia szakácskönyvet olyan nyelven, hogy azt még a marha-sztéken és hamburgeren szocializálódott amerikai háziasszonyok is megértették. Az ő követője, már napjainkban a szimpatikus és túlontúl ismerős sorsot élő Julie (Amy Adams), aki megelégelve lelketlen közalkalmazotti munkáját válik gasztrobloggerré, vállalva, hogy 365 nap alatt végigfőzi Julia szakácskönyvének összes (hatszázvalahány) receptjét. Kettejük párhuzamosan elmesélt és a végén összekapcsolt története a film.

Két valós személyről van szó, kettejük önéletrajzi könyvét fűzte össze e filmben Nora Ephron, egészen az utolsó néhány percig tulajdonképpen hibátlanul. Julia története az erősebb, Streep elementáris játéka miatt is, de a megidézett francia miliő miatt is, a furcsa pár elbűvölően ábrázolt furcsa és bohókás szerelme miatt is, melybe komoran szövődik bele McCarthy szenátor ötvenes évekbeli, de a sötét középkor szellemét idéző ördögűzése – mint ahogy a legfinomabb, legínycsiklandozóbb ízeket is még pikánsabbá teszi a tetején kissé megpörkölődött tésztacsücsök, vagy sajtdarabka. Merthogy, természetesen happy lesz az az ending. Julie bloggerina mai története kissé szürkébb, talán mert az ismerősebb is, gasztrobloggerből meg annyi van szinte, ahány felhasználó az internet című intézményben, de azért a végén fáj az az elbénázott találkozás. Merthogy a két Julinak találkoznia kell(ene). Szóval, picit kozmás, picit el van sózva, de azért ehető. Sőt, néha mindennek ellenére kifejezetten finom Juli és Júlia története. Asanisimasa: 7/10

Elek Judit Visszatérés-filmjében érezni ugyan a személyesség szándékát, ami azonban több ok miatt alig jön le a vászonról. A Föld népességének igen nagy része emigráns. Tulajdonképpen egész Amerika és Ausztrália lakóinak túlnyomó része nem őslakosa földjének, de Európa nemzetállamaiban is komoly százalékot képviselnek a különböző indokokkal odatelepült más nemzetiségűek, így a honvágy, az önazonosság, a kulturális és nemzeti identitás a világ majd összes idegenbe szakadt polgárában felmerül, nemtől, nemzetiségtől és vallástól függetlenül. E film főszereplője, Katherine, vagyis Katica Fischer erdélyi szülőfalujában, Makfalván elbújva élte túl a deportálást, aztán a háború után Svédországba emigrált. Kézenfekvő választás volt e szerep eljátszására a Kanadában született Gáti Katit, vagyis Kathleen Gatit felkérni, hiszen ő saját személyében is képviseli a filmbéli Katica sorsát, akár játszhatna saját nevén is. A filmben Katica, apja svédországi temetése után, 1980-ban lép először szülőföldjére, az akkorra már Románia közepének számító vidékre. Családja kíséri, svéd férje, közös kislányuk, valamint Katica gyönyörű húga. Az amúgy is megrázó hazalátogatást azonban nemvárt események zavarják meg, az ország ura, a Kárpátok Géniusza, a nagy Kondukátor, Ceausescu éppen Makfalvára készül medvét lőni, aminek köszönhetően szekuritátésok lepik el a hermetikusan lezárt környéket. Ráadásul, Katica gyermekkori kis barátja, a mára főerdésszé lett Sanyi is tragikus családi zűrzavarba keveredik.

Talán jobban járt(unk) volna, ha Elek Judit elhagy minden magvas irodalmi alapanyagot a forgatókönyvből, és kizárólag saját emlékeire, érzéseire hagyatkozik, mert Marguerite Duras (Nyár este fél 11-kor) és Mészöly Miklós (Repülő lovak) novelláinak összegyúrásából egy meglehetősen túlzsúfolt, akár három különböző filmet is megtölteni képes cselekmény kerekedett. Tovább ront a helyzeten a nagyszámú, igen képtelen és anakronisztikus szituáció, amelybe Katica és családja keveredik. Kezdjük azzal, hogyha Katicáék Svédországban élnek, miért kell angolul beszélniük? Ha Svédországból autóval utaznak Romániába, akkor miért a legdudvásabb, Isten háta mögötti, földutas határátkelőn kell átkelniük, mikor azért 1980-ban rendes határátlépési pontok voltak az E-jelzésű utakon, ahol minden bizonnyal egy svéd polgár közlekedett. Ezt én magam is tanúsíthatom, hiszen éppen ekkortájt jártam először Erdélyben, autóval, Gyulánál léptünk be, és Ártándnál vissza. A határőrök egyszerűek voltak (baksis) és bunkók, de pisilni azért nyugodtan el lehetett menni. A romániai utak viszont kemények voltak. Nem úgy, mint e filmben… Ez már Magyarország, ahol születtél, Anyu? Nem, ez ma már Románia. Jujj! Erdély sohasem volt Magyarország az erdélyieknek. Erdély az Erdélyország, az volt és az is lesz, amíg székelyek élnek a Földön. Punkt um. A Csaut dicsőítő feliratok, igen, a mindenhol ott kukucskáló szekusok, igen, a szinte tapintható félelem, igen, üres boltok és sorbaállás, igen, takarékossági áramszünet, igen – a románoknak és az erdélyieknek. A külföldinek viszont volt minden, terülj asztalkám, természetesen jó pénzért. Forintért is, de még hogy dollárért. Egy svéd azonban csak a szegénységet láthatta mindebből. Az azonban megint furcsa, hogy Katica nem emlékszik a szomszéd város nevére, pedig itt töltötte gyerekkorát. Főleg, hogy szülőházát azonnal megtalálja… A gyerek és a húg folytonos, kényeskedő nyavalygása amúgy ismerős, ám a nézőnek idegesítő, de főleg elidegenítő, csakúgy, mint a halvérű férj dramaturgiailag nehezen indokolható liezonja. Felesleges. De felesleges a gyerekkori barát, az erdész Sanyi tragédiája is – nem elég neki, hogy maga Ceausescu jön hozzá vadászni? És ezzel nincs vége a felesleges szituációknak, bonyodalmaknak, melyekbe ez a szerencsétlen nő belepottyan. A táj viszont elragadó… Én is mennék oda, na nem vadászni, csak kirándulni.

Nem segítenek a filmen a színészek sem. Gati végig nagyon meg van hatva, ami érthető is, a szemei viszont a végére teljesen bedagadtak a sok műkönnytől. De teszi a dolgát, és belül nyilván érzi is a drámát, de annyi minden történik vele, hogy mindezt kötelességének érzi megmutatni is. Nem kéne, kevesebb is elég lenne. A svéd férjet az idén Oscar-jelölt Susanna Bier valódi férje, Philip Zandén alakítja, hát szegény nagyon civil. Talán egy hűvös, levegős, északi pszichodrámában elférne amatőr bája, de ebben az erdélyi zsidó-magyar-román őrületben ő maga sem tudja, mit keres, mit kéne keresnie. De a többi erdélyi színész, szegények, még annyira civilek. Némelyikük szinte leesik a vászonról. Pedig csak saját maguknak kéne lenniük. Kivétel talán Sanyi erdész segítője, akit sajnos nem tudom, ki játszik. Egy szavát se érteni, pedig magyarul beszél – de ő legalább autentikus. Ő egyedül. Ennek ellenére van néhány igazán erős jelenet is a filmben, több hiteles is, de az összkép mégis zavaros. Mintha direkt mindig jobbra fordulna, amikor balra lenne természetes, és balra, amikor jobbra megy az út. A visszatérés emlékező mélabúját szertefoszlatja a román diktátor rémuralmát megidéző szinte groteszk abszurd, ami viszont meghökkentő csuklással bucskázik át szikár falusi krimibe. Közben meg a háttérben némán pereg a fekete-fehér holokauszt-dráma. Sajnálom, nagyon sajnálom… Asanisimasa: 3/10

Elég csak felületesen belepillantani Nagisa Oshima filmjébe, hogy képet kaphassunk arról, mi az, mi igazán japán. Tiszta, határozott vonalak, áttetsző, légies terek, méltóságteljes, évszázadok alatt kikristályosodott mozdulatok, szertartások, visszafogott érzelmek, erős kötelességtudat, valamint a hagyományok és a feljebbvalók iránt tanúsított feltétlen tisztelet. A Tabu egy szamurájiskola életébe enged betekintést a résnyire elhúzott, rizspapírral borított tolóajtón keresztül.

Anélkül, hogy bármiféle tudományos igényű szexuálpszichológiai fejtegetésbe bocsátkoznék, elmondanám e filmmel kapcsolatban, hogy pusztán laikusként, mindig is fixa ideám volt, hogy a túl hangsúlyozottan maszkulin tevékenységek, magatartásformák, mint például a katonáskodás, a harci játékok és hasonlók mélyén valahol minden férfiban a férfiasság eszményének megtalálása és magáévá tétele munkál. Innen viszont igazán nem kell túl nagyot lépni, hogy az erő, a hatalom, a hódítás és uralkodás vágya szexuális tartalommal megtöltődve, a férfi homoszexualitásként jelenjen meg egyeseknél. Ezt persze éppen a férfiasság eszményét sulykoló társadalmi konszenzus tagadja váltig: így válhatnak a férfiasság (jellemző külső és belső nemi jegyek, a tesztoszteron mennyisége, effélék) kritériumait nem a legnagyobb bőséggel, illetve biztonsággal birtokló hímneműek látens homoszexuálissá. A katonák közti férfiszerelem az ókori görögöknél közmondásosan elfogadott, mondhatni normális dolog volt, a modern korban azonban, aki még volt oly szerencsétlen, hogy sorkatonai szolgálatot kellett teljesítsen, talán ismerhet megalázó véget érő történeteket, amikor egyik-másik surranótársról kiderült, vagy akár csak a gyanúja felmerült a “köcsögségnek”. A homoszexualitás a férfias szóhasználatban egyértelműen a gyengeség szinonimája, így az erőre építő katonáskodásban minden efféle ügy felszínre kerülése tabu.

A testiséget amúgy igen szabadosan kezelő középkori japán társadalomban nem is maga a homoszexualitás jelenléte, hanem inkább a szamurájmítosz bármiféle “férfiatlanítása” volt tabu. Talán nem meglepő, hogy a témához az ismert tabudöntögető rendező, Nagisa Oshima nyúlt hozzá először. Oshima egész eddigi életművében bátran nyúlt a szexualitás témájához, azonban mindig ízléssel és a hagyományok teljes és biztos ismeretében alkotta meg filmjeit. Így a Tabu is autentikusan ábrázolja a szigorú szamuráj-hagyományokat, a bushido, a szamuráj-etika által irányított mindennapokat, de azt is, ahogyan kezelik a soraik között megjelenő “ferde hajlamot”. A gyengeséggel megvádolt ifjú szamurájkadét, valamint szerelmesének viszonyát enyhe, amolyan Beat Takeshis (ő alakítja az iskola egyik főhadnagyát) félmosollyal veszi tudomásul az iskola parancsnoksága, hiszen Kano, a lányos arcú kadét, valamint Tashiro, a szerelmese a harci próbákon jól teljesít, sőt, Kano még a próbaként végrehajtandó rituális kivégzést is magától értetődő természetességgel hajtja végre. Hijikata (Takeshi) csak akkor látja idejét közbeavatkozni, mintegy “rövidre vágva” a dolgokat, amikor az iskola kötelékében elharapózó “ferde románc” már az egész iskola hírnevét, harci teljesítményét veszélyezteti. Azt kell mondjam, ritkán látni ilyen kemény, férfias és kiegyensúlyozott filmet a manapság is társadalmakat megosztó férfi homoszexualitásról. A Tabu kötelező tananyag a tolerancia-órán. Asanisimasa: 9/10

Azt mondják a Coen-testvérek, hogy A félszemű című új westernjükben Charles Portis 1968-as azonos című (True Grit) regényéhez nyúltak vissza, nem pedig simán lemásolták annak egy évvel későbbi, Henry Hathaway által rendezett, és John Wayne címszereplésének Oscart is hozó első filmadaptációját. A vicc kedvéért íme a ’69-es film meglehetősen alapos trailere, érdekes lesz majd összehasonlítani annak kulcsjeleneteit a Coenék filmjének alkalmas snittjeivel. Persze, lehet erre azt mondani, hogy Portis így írta meg, hogy a vén piás Cogburn rendőrbíró ott a fák között így fordult le részegen lováról, akkor azt mi nem mutathatjuk úgy, hogy föl sem bírt rá ülni, mert már induláskor hótkoki volt. A lényeg, hogy Coenék (a regényhez hűen) az apja gyilkosai után eredő, tizennégy éves Mattie-t tették meg központi alaknak, Hathaway és Wayne Cogburnja helyett. A valóságban azonban mondjanak Coenék azt, amit akarnak, (a filmben) akkor is Cogburn a sztori egyik főalakja, Mattie pedig a másik. A texasi kopó Le Boeuf a samesz, s aki kérdez, Czigány György… helyett, a gyáva Tom Chaney, a gyilkos.

A sztori levegős, de nem is várunk Coenéktől tolsztoji nagyepikát. Ezek a Tom Chaney-ék galád módon, orvul, előre kitervelten és nyereségvágyból legyilkolták a kis Mattie apját, amiért a lány -érthetően- elégtételt kíván venni. A városban (Saloon, Barbershop, Hardware, stb.) végül a részeges rendőrbírót találja meg, hogy segítsen neki felkutatni Chaney-t. Cogburn kezdetben ellenkezik, hogy magával vigye a leányt a bosszúhadjáratra, de végül a lány makacsságának köszönhetően, kénytelen kötélnek állni. Mattie azonban nemcsak eltökélt, de talpraesett is. Később csatlakozik hozzájuk a texasi Le Boeuf is, aki viszont egy másik ügy miatt pályázik Chaney-re – a két fejvadász rivalizálása végigkíséri az üldözést, egészen a finálé bravúros megoldásáig.

Szokás szerint tél van, mint általában a nu-westernekben, a kopár fák ágai között jeges szél süvít, fázósan húzzuk össze gallérunkat még a fűtött szobában is. Hádész földjén járunk, az antivilágban, a kezdetek kezdetén, a legendás Vadnyugaton. Roger Deakins nagyon tudja ezeket a kietlen, rideg, de mégis gyönyörűséges tájakat fényképezni. Coenék mesterien görgetik végig rajta a történetet, megszórva virtuóz módon olyan finom poénokkal, mint a nyitó akasztásjelenet “kiszólása”: az utolsó szó mindenkinek jár, kivéve…; vagy a már említett végső párbaj-jelenet. Coenéknél nincsenek hősök, legfeljebb egy-egy jelenetre tűnik valamely szereplő hősnek, de a következő akcióban már messze nem az (mondjuk részegen leesik a lóról). Ez alkalommal nincs semmi spirituális, intellektuális és filozofikus blikkfang, Coenék most tényleg csak elmesélnek egy sztorit, egyszerűen, tisztán és lényegre törően, igaz, picit másképp hangsúlyozva, mint ahogy megírták, és meglehetősen plasztikusabban, mint ahogy az első, még meglehetősen operettszerű filmfeldolgozásban láthattuk. De perfekt módon süt a történet. Egy hiányérzetem van, hogy nem érzem igazán, hogy a kis Mattie-val mi történt Coenék szerint, azon kívül, amit látok, mi történt vele belül? Mert az bizonyos, hogy valaminek történnie kellett…

Jeff Bridges remekel a piás Cogburn szerepében, érdemes eredeti hangján hallgatni, ahogy rekedtesen bugyognak ki szája sarkán a szavak, hasonlatosan (a szerepe szerint) ahhoz, amikor korábban ellentétes irányban a whisky csúszott le a torkán. Mozgása ehhez mértan magas fokú reprodukciója az idült alkoholisták kényszeres, bizonytalan, remegős mozdulatainak. Százszor jobb, mint a legendás John Wayne Oscaros alakítása. Matt Damon (Le Beouf) jelen van, alkalma, tere, módja nincs komolyabb alakításra, amire viszont van, azt biztonsággal meg is csinálja. Josh Brolin (Chaney) viszont olyan rohadt féreg, amilyennek lennie kell. Nem tudom, nekem nem tetszett a kulcsszerepet játszó Hailee Steinfeld, Mattie-ként. Túl érzéketlen és túl erőszakos, ami még talán elfogadható, de csak ilyen, és ez már kevés. Holott azért mégiscsak az apját gyilkolták meg, mégiscsak elfogja apja gyilkosát, ott áll vele szemben, meg is húzza a ravaszt – nekem mégis hiányzik belőle valami. (A Hathaway-filmben viszont még rosszabb ez a karakter, ott kifejezetten vicces.) Messze nem a legjobb Coen-film ez, gyakorlatilag egy igazi mainstream western, csak bizonyos ízekben, hangulatokban, sajátos hangsúlyokban érződik, hogy Hollywood jelenlegi legjobb rendezői készítették. Asanisimasa: 7/10

Ügyes srác ez az Aronofsky, hiszen nem elég, hogy feltalálta a spanyolviaszkot, még el is tudja adni nekünk, úgy, hogy utána még a pénzünket sem kérjük vissza. A Fekete hattyú benne van az idei (2011-es) Oscar-díj esélyesei között, öt kategóriában, vélhetően valamelyik szobrocska (eséllyel a női főszereplőé) le is fog esni neki. Ezenkívül sem rossz a film, csakhogy…

Csakhogy ez a műsor nem jöhetett volna létre, ha nincs Pjotr Iljics Csajkovszkij és nincs a Hattyúk tava, ami a világ összes balett-növendékének talán azóta a legnagyobb szerepálma, amióta először bemutatták. Az pedig 1877 februárjának minden bizonnyal igen zimankós 17-ik napján volt, Moszkva városának Nagy (Bolsoj) Színházában. Szóval, már egy jó ideje. Aronofsky egész filmjét, annak teljes koncepcióját erre a világhírű s zenéjében jó néhány klasszikus világslágert tartalmazó balettre húzta fel. Súlypontjai, fordulatai, az egész dramaturgiája tökéletesen egybecseng a balettel – egy fiatal balerina tragikus végű vívódásának leszünk tanúi a filmben, hogyan küzd meg a Hattyúk tava itt összevont kettős főszerepének kihívásaival. A film plasztikusan és expresszív módon, szinte thrillerbe hajlóan sarkítva mutatja meg a balett-táncos (de egyben minden színész, operaénekes, efféle) művészi alkotómunkájának gigászi küzdelmét, mely jelen esetben fel is emészti a művészt: a gyökeresen kétféle nőtípus, a szűziesen ártatlan és a dévaj csábító minél tökéletesebb megjelenítésére való törekvés az elméje meghasadását okozza.

A film hatóanyaga azonban mégiscsak Csajkovszkij elementáris és bombasztikus zenéje, amely még ma is könnyedén tépi le az ember fejét, valamint a mainstream tömegfilmben először főszerepbe lépő klasszikus balett, melynek mozdulatai évtizedes, sőt évszázadnyi változatlanságukban tökéletesednek táncosról táncosra, szerepről szerepre. Az igazi Hattyúk tava természetesen jóval gazdagabb cselekménnyel bír, mint amit e filmben látunk, Aronofsky kidobált mindent belőle, amire nem volt szüksége. Erre utal a Vincent Cassel által telibe talált koreográfus film eleji mondata is: Le akarom csupaszítani a hattyúk tavát, le akarok ásni a legmélyére! Aronofsky a női főszereplőre koncentrál. Egy táncossal táncoltatja el (a filmbéli koreográfus) a szűzies Odette-et a gonosz varázsló Odilia nevű lányával, így próbálja feltárni a női lélek két végletét. A hagyományos filmes szcénák, melyek a színpadon kívüli történéseket mutatják, csupán színező és leíró jellegűek, a drámai forduló- és csúcspontok mindig a színpadon történnek, Csajkovszkij zenéjére s a Hattyúk tava vonatkozó részletével. Ekképpen, a Fekete hattyút felfoghatjuk egyfajta Hattyúk tava-mashupnak is. Persze, érdekesek azok a felvillanó szekvenciák is, melyek a balettkarban dúló féltékenykedéseket, szurkapiszkákat mutatják meg, érdekes az exbalerina anyuka balerina lánya-kapcsolat is (vö.: “jégszülők”), de ezek a film fősodrának csupán illusztratív, illetve díszítőjelegű elemei. A lényeg Nina küzdelme önmagával, a szereppel, szerepekkel. Natalie Portman megérdemli a jelölést érte, egy percig sem jutott eszembe, hogy milyen jól játssza a balerinát ez a Portman, hanem Nina Sayerset, az ifjú balerinát láttam. Hollywoodban imádják az ilyen sportteljesítményeket, csalódnék, ha nem lenne meg érte az Oscar. Az más kérdés, hogy magát, azt az óriási vívódást, annak súlyát már jóval kevésbé érzékeltem. De erre úgysem figyelnek sokan, mert kevésbé látványos, mint egy szép és kifejező mozdulat

Egyszóval, mondom, ügyes film ez, s ha Oscar-eső esetleg elmaradna, azt mindenképpen javára lehet írni, hogy határozottan ráirányította a reflektorfényt a tömegmédia által erősen fitymálkozva néhány bennfentes (orosz) sznob belügyének tartott klasszikus balettre, valamint a klasszikus zenére. Aki viszont a thriller hívószóra ülne be rá, az lehet, hogy hülyén néz majd a végén, és dühösen leművészfilmezi majd a Fekete hattyút – némi joggal, mert thrillernek valóban művészfilm. Művészfilmnek viszont thriller… Csajkovszkij azonban még mindig vitán felül kurva jó. Asanisimasa: 8/10