asanisimasa

Valójában, tényleg ennyire egyszerű a recept: fej, test, fej, test és KO. Megütöd a fejét, erre felkapja a kezét, szabaddá, védtelenné válik a teste. Ekkor odasózol, vesetájra. Nem okoz brutális sérülést, csak iszonyúan fáj, le is húzza egyből a könyökeit. Ekkor megint behúzol neki egyet fejre, halántékra egy csapottat, vagy felütést állcsúcsra. Ha ettől nem fekszik, a következőtől biztosan. Ha netalán mégis állva maradna, megint vesetájék – ebből aztán csak a robotok kelnek fel, azok viszont nem bunyóznak. Szóval, a recept biztos, már csak az a kérdés, az ellenfél mit szól mindehhez…

Darren Aronofsky készült erre a bunyós filmre, ami jól is tromfolt volna a tavalyi Pankrátorra, ő azonban inkább hanyatt fordított a küzdősportok bajolin-, izzadság- és lábszagú öltözőinek, és inkább könnyedebb, légiesebb vizekre evezett: a Hattyúk tavára. Azonban A harcoson is rajta tartotta a szemét, mint executive producer, a rendezést viszont átengedte David O. Russellnek. Nem tudni, ez a csere mennyiben változtatta meg az eredeti koncepciót, mindenesetre A harcos éppolyan élet közeli, realista, sőt naturalista mozi lett, mint a Pankrátor. Sőt, ha lehet azt mondani, még olyanabb. Maga a film sztorija tényszerűleg adott, valós történet. Mickey Ward valóban él, és valóban ezt a filmen ábrázolt nehéz utat járta be a világbajnoki övig, éppúgy, mint féltestvére, a drogproblémával küzdő Dicky Eklund, aki annak idején valóban meccselt a híres Sugar Ray-el és valóban padlóra is küldte az addig kiüthetetlen legendát. Ebből a szempontból tehát egy viszonylag egyszerű életrajzi film ez, egy valódi és valós karriertörténet. Amiben viszont kiemelkedik az átlagból, az az ökölvívó (fél)testvérpár családi körülményeinek, szűkebb milliőjének, valamint a csúcson csillogó-villogó profibox kopott, filléres, de elképesztő küzdelmekkel teli alsóbb régióinak mikrorealista, részletekbe menő ábrázolása. Ez A harcosban, a megszokott hollywoodi modorhoz képest kifejezetten belemenős, szociografikus igényű társadalomrajzzal egészül ki. Kíméletlen társadalmi igazságok, jellegzetes szituációk, élethelyzetek és tipikus figurák jelennek meg pontosan és hitelesen a filmben, az egészen kiváló színészi teljesítményeknek köszönhetően. Christian Bale a drogos Dickyként egészen elképesztő teljesítményt nyújt: egy izgő-mozgó, inas, csont-bőr ideggörcs, akit rögtön szétvet a belső feszültség és a crack. Ráadásul még abszolút hitelesen is mutat a vásznon, mint bunyós, Mark Wahlberggel együtt, aki Mickeyt alakítja. Gondolom, csak képzett ökölvívók fognak szakmai hibákat találni mozgásukban, azonban az valamit elmond a két színész alakításáról, hogy az egyik kifejezetten profiboksszal foglalkozó szakmai oldal úgy beszél e filmről, mint “zseniális bokszfilm”. Ők pedig nyilván tudják… Nekünk nézőknek az illúzió gyakorlatilag tökéletes. A hitelességet tovább fokozza, hogy például rákerestem, vajon ki játssza a két srác mindig a háttérben lévő, de villanó tekintetével a gyakori problémás helyzetekben mindig jelen lévő edzőjét, Mickey O’Keefe-t. Nos, maga Mickey O’Keefe. Nyilván jobban, mint bármelyik színész. Az igazi csapás viszont az anya brutális karaktere, agresszívabb, mint tíz anyatigris és jobban konspirál, mint a teljes CIA. Melissa Leo Oscar-jelölése éppolyan jogos, mint Bale-é, vagy az ezekhez képest csupán egyszerűen drámai alakítást nyújtó Amy Adamsé, aki Charlene-t, Mickey barátnőjének szerepét játssza a filmben. Mellettük arctalan massza, mégis hátborzongató és veszélyes az Eklund-Ward család eladósorban lévő leánygyermekeinek hadserege. Hátborzongató, ahogyan ülnek naphosszat a kanapén, mint a verebek, tévét bámulva és cigizve, sörözve, utálva az egész világot. Fröcsögnek a gyűlölettől – őket sem teszik ki Amerika kedvenceinek faliújságjára, csakúgy, mint a kizárólag aljas túlkapásokban ábrázolt rendőrséget.

Szóval, fej, test, fej, test és KO. Ez a receptje ennek a filmnek is. Kap a fej (az agy), realista társadalomkritikát, aztán kap a test (a szív) is, küzdelmet, pici romantikát. Majd megint fej, adjunk neki drogproblémát, igazságkeresést a szereplők szövevényes kapcsolati hálójában, majd megint test, megint küzdelem, harc és a megérdemelt győzelem. A közönség pedig a padlón. Feltéve, ha kedveli a bokszot, a kendőzetlen igazságot, a kitartó, “sohanemadomfel” küzdelmet megmutató drámát, s ha sportolt valaha. Jó film, sportfilm, igaz film. A legjobb a 2011-es Oscar-balhé főmezőnyében, még akkor is, ha esetleg más nyeri. Kíméletlen társadalomrajza miatt amúgy is csodálkoznék, ha A harcos lenne a Legjobb Film. Pedig az idén tényleg ez az… Asanisimasa: 9/10

Az 1967-es születésű Derrick Borte viszonylag kései rendezői bemutatkozása ez a mozi, mely azok közé a filmek közé sorolható, melyek nem kevesebbet, mint a fogyasztói társadalom visszásságait kívánják górcső alá. The Joneses, tehát Jonesék a film kezdetén látványos mosollyal autóznak a négykarikás janiautóban, lepkés pólóban, hátul a két gimis gyerek játszik. Spoiler. Éppen odaérnek tornyocskás, sokablakos, nagy teraszos vadonatúj villájuk elé, mikor a profi költöztetők már az utolsó virágot is elrendezték a teljesen berendezett, meglakberendezett házban. Látszólag egy egészséges, lendületes, csupa bűbáj, sikeres amerikai család, a középosztály felső harmadának díszpéldányai. Rövidesen azonban kiderül, hogy a valóságban egy ötletes direktmarketing-kampány résztvevői, mindannyian szerződtetett munkavállalók, akik látványos életstílusukkal és behízelgő modorukkal, indirekt módon ösztönzik fogyasztásra, és a legújabb márkák megvételére a tehetős szomszédokat. A fogyasztói társadalom működtetője a kapzsiság és az irigység, így Jonesék sikerrel és a legteljesebb titokban teszik dolgukat, egészen addig…

Míg Borte úgy baltázza el filmjét, hogy ezek után legfeljebb no-kategóriás, háziasszony-csatornák számára gyártott szentimentális egyen-tévéjátékokat rendezhet. A kritikai rész nagyjából rendben van, még ha sok újdonságot nem is tartalmaz a felső-középosztály mérhetetlen, rátarti sznobizmusát illetően, de jó nézni ahogy szívják rá magukat a mézesmadzagra, amit Jonesék (anya: Demi Moore, apa: David Duchovny, lány: Amber Heard, fiú: Ben Hollingsworth), például Moore plasztikailag kispécizett karaterével, vagy Duchovny sármos, jólfésült, zsigeri simulékonyságával húznak el előttük. Az is jól van megoldva, ahogy borul a kötelező dramaturgiai bili. A végkifejlet viszont minden előzmény arculcsapása, megfutamodás a beolvasás elől, hiteltelenség, hazugság, akármi. Nagy dérrel-dúrral felvezetett leleplezésből nem lesz semmi, csak egy semmibe tűnő rózsaszín lufi. Asanisimasa: 5/10

Naná, hogy Oliver Stone az a hollywoodi cápa, aki meg akarja mondja a tutiságot az iménti nagy gazdasági válságról, Oliver tökös faszi, hiszen még Castrónak is be mert szólni. Viccen kívül, csinált már tökös filmeket is, de azokat még az elmúlt évszázadban. Ebben a mostaniban jobbára szentimentális vackokkal múlatja a nézők idejét, ha nem éppen Kubában nyaral. A Tőzsdecápák 2.-től (nevezzük csak így) sem megyünk a falnak, tekintetünket az égnek emelve, világossággal elménkben: az arcos alkotó nagyot mondani akaró filmje csak lufi, bár hollywoodi romantikus-szerelmes karrierdrámának azért eldöcög. Az azonban sokat elárul a filmről, hogy a legdrámaibb pillanatai azok, amikor Michael Douglas szerepe szerint a pénzről, mint rákos burjánzásról beszél, ám ekkor már valószínűleg tudta, hogy nála viszont igazi, rosszindulatú rákot diagnosztizáltak…

Gordon Gecko tehát szabad, miután az első, az öltönyös pénzügyi szférában nyilván kultikus 1987-es Tőzsdecápákban elkövetett bennfentes kereskedés miatt kirótt nyolc éves “szabadsága” letelt. (Ne számolj, a film 2008-ban játszódik – közben Gecko például könyvet írt.) Közben Amerikában bedőlnek a lakáshitelek, összeomlik a Lehmann-bankház (itt valami másnak hívják, de mindenki tudja, hogy a Lehmannról van szó), a tőzsde apokaliptikus zuhanásban. Megismerjük a folytatás ifjú titánját, akit ezúttal Shia Labeouf játszik, aki naná, hogy Gecko lányával él, aki naná, hogy balos weblapot szerkeszt és naná, hogy utálja vérbeli pénzgeci apját, aztán még néhány naná, és megy minden, mint a karikacsapás, Hollywoodban. Alapvetően egy családi drámát látunk, meglehetősen felületes, kissé szentimentális modorban elővezetve, körítésként kapjuk a sok brókerhalandzsát, meg közgazdasági szlenget, de ezen kívül nincs a filmben semmi más. Idegesítő kliségyűjtemény, ami egy noname senkitől korrekt munka lenne, de egy Oliver Stone-tól csúnya alibi. A gazdaságról, az azzal kapcsolatos konteóiról minden átlagos néző épp eleget tud már, többet is, mint egészséges lenne, ahová viszont Stone a filmet kikanyarítja ebből, az meg izzadságszagú szájbarágás, a ma divatos “tiszta energia” témakörében. (Nem mintha azzal bármi baj is lenne…) Asanisimasa: 4/10

Alfred Hitchcock utolsó előtti filmjében a gyilkos nem igazán tébolyodott, hanem a kifejezés pontos jelentésének (őrjöngés) megfelelően, kifejezetten őrjöngve gyilkolja sorba a londoni szépasszonyokat, nyakkendő általi fojtogatás tényállásának fennforgásában. A film körülbelül ilyen modoros és természetesen gördülő, mint az előbbi mondatom. A Tébolyban Hitchcock mester -húsz év után- visszatért szülőhelyére, Angliába, és rácsodálkozik Londonra: – Ez a város semmit sem változott! Sajnos, maga a mester sem, valószínűleg ezért is látja Londont változatlannak: a film épp olyan, mintha az ötvenes években készült volna. Ami azonban akkor műfajteremtő és zseniális volt, az ’72-re már iszonyúan poros és modoros (hát még 2011-ben!). Mintha nem is lett volna közben Psycho, a Madarak, a Vertigo. Az a néhány kivillanó cici, valamint az erőszak-jelenetek viszonylagos, de Hitchcocknál talán példa nélküli explicitása nem jelent olyan erőt, amely a jelentős művek közé penderítené a Tébolyt.

Szimpla, mai szemmel nézve meglehetősen ótvaros egy krimicske ez, öreguras komótossággal elmesélve. A suspense itt már inkább csak szöszmötölés. A színészek olyan idegesítően kiabálják végig a filmet, mintha a hangmérnök (vagy inkább Hitchcock…) süket lenne. De nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy közben rosszak is, már színészileg. Már az elején tudjuk, ki a gyilkos, mert látjuk, ettől kezdve viszont csak azon szurkolhatunk, hogyan bukik majd le. Csakhogy Columbo ekkor már a saját sorozatában játszik, így rá nem számíthatunk. Helyettese pedig nincs. A gyilkosnak nem szurkolunk, mert se nem annyira rohadék, hogy ezért imádjuk, se nem szimpatikus, hogy azért, csak tök közömbös. A valódi főszereplő, akiről végig azt hiszik a filmben, hogy ő a gyilkos, na ő sem egy megnyerő személyiség. Az áldozatok hülye picsák. Na még ez is. Így viszont a filmnek sincs tétje. Nem ezért a filmért kell szeretnünk és nagyra tartanunk Alfred Hitchcockokot. Asanisimasa: 4/10