asanisimasa

Ha a wikipédia Johannes Anglicusról szóló szócikkelyét hozzávetőleg hitelesnek fogadjuk el, és végül is miért ne tennék, akkor Sönke Wortmann Johanna, a nőpápa című monstre, összeurópai mozija által elmondottak, elhanyagolható nüanszokkal ennek gyakorlatilag szóról-szóra megfelelnek. Tiboru mester remek Konteó-blogjára való, több mint ezer éves történetről ennyi hitelesség éppen elég is, hiszen ekkora időtávlatból minden érvre van ellenérv, és viszont. Egy alapvetően történelmileg és ideológiailag is férfiak által irányított (mondjam, hogy hímsoviniszta?), nagy hatalmú egyházba, az isz. 800-as években, tehát még a setét, nagyon-borzalmas középkor legeslegelején beférkőzött férfit játszó nő, akit aztán még pápává is választanak! Ez olyan skandalum, aminek töredékéért is megégették az embert nem sokkal később.

Wortmann filmje szépen, németes precizitással meséli el Johanna megrázó történetét, nem hagy ki egyetlen kronológiailag fontos momentumot sem. Johannát a Baader-Meinhof csoport című filmből már ismert, érdekes arcú Johanna Wokalek alakítja, a film képesköny-jellegének megfelelően, látványosan. Fizimiskájával nagyjából el tudja érni, hogy mi nézők is elhiggyük azt a nonszenszt, hogyan nem bukott le egy nő hosszú évtizedeken keresztül a kizárólag (?) férfiakból álló papi közösségekben. Nincs baj a film kiállításával sem, még a tömegjelenetek is látványosak, az egyebekben pedig kellékről kellékre, látunk még lefejezést is, meg leprásokat, a tökéletes illúzióra törekedtek az alkotók. Van jó kis szájbarágó is a nők hajdani sanyarú sorsáról, ám mégsem csak ettől válik a film képeskönyvvé, hanem inkább mindezek összességétől. Minden stimmel, minden hibátlan, mégis lelketlen és valahogy üres az egész film. Olyan valahogyan, mint egy telecsicsázott karácsonyfa, alatta rengeteg ajándékkal, az asztalon ínycsiklandozó finomságok, azonban azt boldogtalan, mosolytalan emberek ülik körbe, faarccal. Sokkal nagyobbat ütött volna kevesebb csicsával, de több érzelemmel, drámával. Asanisimasa: 5/10

A filmes világban a producer általában minden dolgok legfőbb tudója, ő a kezdet és a vég és az őseredő. Ha ő nincs, nincs film sem, hiába van zseniális ötletek birtokában az író, vagy a rendező. A dán/francia Mia Hansen-Løve, az ismert francia filmproducer, Humbert Balsan tragikus öngyilkossága kapcsán arról elmélkedik filmjében, ha meghal a producer, mi lesz a filmmel és mi lesz a családjával…

Humbert Balsan

Balsan neve ismerősen csenghet a magyar filmbarátok számára is, ő volt Tarr Béla Londoni férfi című filmjének francia koprodukciós partnere, aki máig sem teljesen tisztázott okokból, éppen a film forgatása közben lett öngyilkos, komoly veszélybe sodorva annak létrejöttét. Erre is utal Hansen-Løve filmjének jó néhány jelenete. Szó van a filmbéli, Grégoire Canvel nevű producer mániájáról, egy kelet-európai rendezőről, akinek támogatásáról minden barátja le akarja beszélni, hogy nézhetetlen, biztos bukó filmeket csinál, ám akit ellenükben Canvel mégis teljes mellszélességgel felvállal. Ez persze, lehet bármelyik erős ambíciókkal rendelkező filmrendező, de mi tudjuk, hogy ez csak a mi Bélánk lehet, aki épp a napokban biggyesztett frappáns pontot jelentékeny, ám sokat támadott életműve végére. A filmbéli producer figurájának ihletője, Humbert Balsan amúgy jelentős figurája volt a francia filmnek. Gazdag dél-francia családba született, már gyerekként a film volt a mániája. Jó anyagi körülményeinek köszönhetően nem kellett megélhetési filmesként kenyerét keresnie, hanem kedvére kísérletezgethetett. Színészként játszott a legendás Robert Bresson Szent Grál-misztériumában, a Lancelot, a Tó lovagjában, majd a hetvenes évek végétől producerként dolgozik. Nevéhez fűződik több arab származású alkotó arab tematikájú filmjének elkészítése, pl. Elia Suleiman kitűnő Deux ex machinája, de dolgozott Tarr mellett olyan ismert, európai művészfilmesekkel, mint Lars von Trier vagy Claire Denis, bizonyítva, hogy nem hátrál meg a nehéz feladatok elől. Vélhetőleg önzetlensége és filmimádata lett halálának oka, csakúgy, mint filmbéli alteregójának: Canvel is svéd, meg orosz művészfilmekkel foglalkozik, az egyik alkotásból hosszú jeleneteket is láthatunk, amiből nem egy kifejezett csihipuhi blockbusterre következtethetünk.

Grégoire Canvel

A Louis-Do de Lencquesaing (már ez a név megér egy Oscart) által alakított filmbéli producer külsejében is hasonlít Balsanra, az igazira. Alapvetően nem egy pöffeszkedő, szivart pöfékelő, nagyképű és nagyhangú filmproducer-sztereotípiát látunk. Canvel halkszavú, intelligens úriember, higgadtan tárgyal még a legnagyobb krízis közepette is, és mindig van egy jó szava még az iroda leghátsó sarkában gubbasztó gépírólányhoz is. Legfőbb ismertetőjegye a füléhez tapasztott mobiltelefon és a cigaretta. Két kisebb, és egy nagyobbacska lánya, valamint felesége imádja, még akkor is, ha csak röpke órákra látják hétvégente, és akkor is sokszor telefonál. Nézzük a filmet, érezzük a baljós jeleket. Egyre jobban tornyosulnak Canvel feje fölött a hitelezők, a bankok által feltornyozott hullámok, de egyszerűen fel sem tételezzük, hogy ez a higgadt, nyugodt ember megroppanhat alattuk. Éppen ezért váratlan és sokkoló öngyilkossága, melyet a film közepén elkövet. Utána egy másik film kezdődik el…

Az élet a halál előtt, és után

Hansen-Løve Gyermekeim apja című filmjét nemes egyszerűséggel két élesen elkülönülő részre tagolja, az elválasztó éles mezsgye pedig nem más, mint a filmbéli producer öngyilkossága. Az első részben közeleg az apokalipszis, a másodikban pedig azt látjuk, mi maradt utána. Érdekes módon, a film alaphangulata, az ominózus öngyilkossági jelenetet kivéve, egyetlen pillanatig sem komor, sőt, kifejezetten derűs. Az első rész azon jelenetei, amelyek Canvel családi körben eltöltött óráit mutatják meg, kifejezetten vidám, bohókás, meghitt, és ami nagyon fontos, egy másodpercig sem művi, erőltetett, hanem laza, természetes és magától értetődően boldog pillanatok. Nagyon-nagyon ritkán látni játékfilmen a boldogságnak ilyen hiteles megjelenítését. Emellett hasonlóan érdekesek (persze, lehet, hogy csak a magamfajta filmbuzik számára) a produceri iroda életének, a filmkészítés vitáinak, kompromisszumainak, alkuinak pontos és szintén hiteles jelenetei, melyeket a rendezőnő ügyesen hangol olyanra, hogy azok dramaturgiailag pontosan a film fordulópontjához vezessenek. A második részben Canvel hiányának, „örökségének” feldolgozásáról van szó, hogyan próbál helyébe lépni felesége, hogyan küzdenek a hitelezők által küldött felszámoló-biztossal, hogyan varrják el a félbe maradt filmprojekteket, és elsősorban, a lányok és a család hogyan dolgozza fel apjuk elvesztését. Tipikusan nőies, lelki folyamatokat analizáló film a Gyermekeim apja, amit a szemtelenül fiatal (sz. 1981) dán-francia rendezőnő magabiztosan és pontosan abszolvál, finom humorral és okos érzelmességgel. Asanisimasa: 7/10