Pompás, előkelő estélyen vagyunk, a szmokingos-estélyis forgatagból egy elegáns, középkorú pár válik ki, hogy a hatalmas teraszon, távol a vendégseregtől egymás karjaiba boruljanak. Titkos légyottot sejtünk, ám a férfi kibontakozik az ölelésből. Határozott mozdulattal fellép a terasz mellvédjére, kezét nyújtja, a nő is követi. Ott állnak a mellvéden, arcukon fura félmosollyal, majd egymás kezét fogva levetik magukat a mélybe. Testük tompa puffanását csak hosszú másodpercek múlva halljuk. Benn az estélyen éppen pohárköszöntőt mondanak Irene Ravanelli tiszteletére, hogy eddig is jelentős vállalatbirodalmát újabb két cégcsoporttal növelte. A kettős öngyilkosság és a jól sikerült üzleti tranzakció persze ok-okozati összefüggésben van egymással. Később kiderül az is, hogy a középkorú pár Irene barátai voltak, ami a gátlástalan üzletasszonyt egy cseppet sem zavarta abban, hogy megszerezze a kiszemelt cégbeli tulajdonjogukat. A hideg, számító Irene-t barátai elvesztése sem töri meg. Sőt édesanyja titokzatos halála sem kavarja fel, látszólag szenvtelenül néz körül a Buddha-szobrokkal, feszületekkel, ikonokkal és menórákkal, a legkülönbözőbb vallások szent tárgyaival telezsúfolt, érthetetlen írással összeírt falú furcsa lakásban. Ezután találkozik véletlenül az utcán Benny-vel, a csavargólánnyal, aki tiszta, nyílt tekintetével, és elsőre érthetetlen viselkedésével nem várt változásokat indít el a fiatal nőben.

A különböző vallások története tele van olyan csodálatos esetekkel, amelyekben irigyelt sorsú gazdagok hirtelen otthagynak minden fényűzést, megtépik ruhájukat és teljes mellszélességgel fordulnak a szegény sorsú nyomorultak felé, minden erejükkel őket, hitük szerint ezáltal Istent szolgálva. Gautháma Buddha, vagy Assisi Szent Ferenc tán a legismertebbek a hosszú sorban. Nekünk, az anyagi lét talmi áldásait hajszoló földi halandóknak teljességgel érthetetlen e viselkedés, nem csoda, hogy hajlamosak vagyunk őrültnek tartani az efféle megszállottakat, tetteik valódi értelmét csak haláluk után fogjuk fel. Buddha hosszú évtizedekre bujdokolt el szülőföldjéről, Szent Ferencet is kinevették hajdani ficsúr barátai. Irene története, nem tudjuk valóban élt-e, él-e, az ő példájukat és az ő sorsukat mintázza a neves török származású Ferzan Özpetek (pl. A szemközti ablak, Törökfürdő) új filmjében.

A film címe mindent elárul a témájáról. A magyarázata persze misztikus, de ez nem csoda, minden bizonnyal a török Özpetek is érintve van a szufizmus (misztikus iszlám irányzat) tanai is által. Irene édesanyja szobájában fel is tűnik egy festményen egy kerengő dervis, ezt illusztrálandó. A magyarázat szerint mindenkiben két szív lakozik, a külsőre hallgatunk általában, de némely esetben a belső, Szent szív is megnyílik, ezután már csak erre hallgat az, akiben lakik. A derviseket (bölcs szufi igehirdetőket) valószínűleg már csak a Szent szív irányítja, ami e filmben megnyílik Irene-ban is. Ő is otthagyja a hivalkodó gazdagságot, és a kis csavargó által sugallt ötlettől vezérelve minden energiáját a szegények élelmezésére fordítja. E tevékenységét nem érti meg senki, jellemző, hogy elmebetegnek tartják. Kórisme: súlyos személyiségzavar, altruista vonásokkal. Ma ugyanezzel kezelnék Szent Ferencet is.

Irene megtisztulását, más szemszögből megőrülését, Özpetek filmje szinte érzékien lassú képekben (Gianfilippo Corticelli veretes munkája) tárja elénk. Szinte az ujjainkban érezzük a nehéz damasztszalvétát, egy márvány asztallap simaságát, egy öreg bútor öreg fájának melegét Irene anyjának lakásában és erős kontrasztként a hideg üveg és fém tapintását Irene hipermodern villájában. Özpetek keleti ember, más színeket, más hangsúlyokat használ, mint azt mi itt Európában megszokhattuk. Irene megtisztulásának csúcspontja az az eksztatikus jelenet, amikor a nő egy vasúti állomáson szembemenve a tömeggel, lassan megszabadul ruháitól. A szembejövők szemében a döbbenet igazi. És valódi a suttyó fiatalok tekintetében a kaján kéj is, amellyel a meztelenedő fiatal nőre merednek. Mintha a kamera ott se lenne… a pillanat felemelő, katartikus. Néhány néző valószínűleg “soknak”, hatásvadásznak fogja érezni e jelenetet. Erre mondom, hogy Özpetek más, a szokásostól eltérő színeket használ, de művészi szándékai megkérdőjelezhetetlenek. A török sütemény se édeskés. Édes az, méghozzá brutálisan. Másrészt pedig képzeljük el, egy “átlagos”, hogy ne mondjam, hollywoodi filmben hogyan oldaná meg rendezője a főhős felmagasztosulását… Ugye, ugye?