Nemrégiben a királyi televízió egy eldugott késő éjszakai időpontban szemérmes tartózkodással már műsorra tűzte egyszer ezt az 1995-ös keltezésű, Ghost In The Shell (beavatottaknak csak: GitS) című anime-klasszikust, valamint a jóval későbbi második részt (GitS – Innocence) is láthatta már egy szűk réteg a 2005-ös Titanic filmfesztiválon. A jobbára internetről lekalózkodott példányokon nevelődött hardcore anime-fanok ezeken már nyilván régen túl vannak, viszont nem is nekik szól e cikk. Hála azonban a forgalmazónak (Odeon), mára már akárki szembesülhet a kilencvenes évek egyik legnagyobb hatású sci-fi opusával, amely csak egyrészt a japán anime-kultúra gyöngyszeme, de bizton kijelenthető, nélküle nem lettek volna azok olyan nagy hatású “normál” mozik se, mint amilyenek a Mátrix-trilógia, vagy a Spielberg-féle A.I. lettek végül.

Fentebb utaltam rá, voltak már korábban is manga-, és animerajongó kisközösségek, a nagy átlag azonban jobbára a “buta japó gyerekrajzfilmek” skatulyájába gyömöszölte be az efféle alkotásokat, a “jobban” értesültek még kifejezett ellen-kampányt is folytattak ellenük, mondva ezek fertőzik meg a gyermeki lelket erőszakkal, pornóval meg mindenféle gonoszsággal. Emlékezhetünk a Pokémon-őrületre és a Dragonballz-hisztériára pölö. A gyerkőcök persze tágra nyílt szemekkel meredtek ezekre a sorozatokra, amelyek persze messze nem a legjobb darabjai voltak az animénak, amely pedig a mai modern Japán és szinte az egész Távol-Kelet elismert és nagy tisztelet övezte művészeti irányzata. Az Odeon úgy tűnik, nyílt kereszteshadjáratot indított a műfaj hazai “legalizálása” érdekében, az Akira után már a második animét tűzi műsorra.

Jöjjön a rövid és kötelező történeti áttekintés, amíg nem fújja mindenki betéve: az anime a manga animált, megfilmesített változata, a manga tulajdonképpen a sok száz éves kalligráfiai és grafikai hagyományokon nyugvó japán képregény. De senki ne a csak gyerekeknek szóló képes meséket értse ezalatt, a mangák hagyományosan felnőttek számára készülnek elsősorban. Több változatuk létezik, a romantikus szerelmes mangáktól a horrormangákon át a legperverzebb pornómangákig. Ugyanezek természetesen animékben is. A pontos szakkifejezéseket megtalálhatják az érdeklődők a különböző internetes keresőmotorok segítségével, találat lesz bőven. A sok százmilliós távol-keleti társadalmak írott, nyomtatott irodalmának 70%-át (!!!!!) a mangák teszik ki. Kezeljük hát mi is ennek megfelelően e műfajokat, tisztelve az irdatlan számokat éppúgy, mint az idők homályába nyúló hagyományokat.

A Ghost in the Shell Oshii Mamoru cyberpunk-guru animéje, amit Shirow Masamune azonos című mangájából készített. Noha témafelvetésében, a géppé váló ember és az emberré váló gép dialektikájában nem éppen úttörő, számtalan korábbi példa foglalkozott már e nemsokára “húsbavágó” problémával, azért a történet komplexitásában, sokrétűségében mindenképpen elődei főlé nő. Emellett a vizualitásában hozott forradalmi változtatások sorolják ezt a mindössze tíz éve készült animét a klasszikusok közé. Az eddig használt hagyományos cellaanimációt első ízben vegyítette Oshii a korszerű számítógépes CGI technikával, amely lényegesen látványosabb, nagyszerűbb jeleneteket eredményezett, a figurák mozgása folyamatosabbá vált, ám azért megőrizve az animék jellegzetesen szaggatott, drámai hatást keltő (rosszul sikerült esetekben viszont inkább megmosolyogtató) szereplőmozgatását. De találkozhatunk több más jellegzetes anime-motívummal is e filmben, mint például a testekből testekbe szálló lélek motívuma, ami jelen esetben a történet szerves magját is képeszi, de tipikus a város felett vészjósló lassúsággal átrepülő, néha szinte gigászi sasra emlékeztető repülőgépek képe, amely a Japánt ért második világháborús atomtámadás emlékéből fakad. Szintén az efféle témájú animékre jellemző az a furcsán mélabús, borongós hangvétel, amelyet e filmben az atmoszferikus zene (amely az underground zenei körökben legendaként tisztelt ex-Primusos Les Claypool felügyeletével készült) mellett a város látképe, az égbolt sugall, és ami áthatja még a legvadabb üldözéses akciójelenetet is. Itt sem furcsa, hogy a szereplők egy-egy golyózáporos vérfürdő előtt,vagy után hajlamosak nem is éppen felszínes ontológiai boncolgatásokba bonyolódni, vagy akár meditálni. Persze, ennek miértje is a japán hagyományokban keresendő. Mi pedig mi mást tehetnénk, mint megismerkedünk ezzel a tőlünk sok tekintetben idegen műfajjal, kárunk biztosan nem lesz belőle, sőt éppen ellenkezőleg…