Rómeó, a fiatal trombitás szerelmes Julijanába, a konkurens rezesbanda vezérének lányába. A románcot egyik banda sem nézi jó szemmel, minek tetézni az állandó zenei versengést holmi szerelmi románccal, és akkor még bizonyos etnikai felhangokat nem is említünk. Shakespeare örök meséje szólótrombitára és rezesbandára.

Guca!
1962 óta minden évben megrendezik ebben a békeidőben alig pár ezer lelket számláló szerbiai kis faluban azt a fesztivált, ahol az összes trombitásnak illik megmutatnia magát, összemérni egymással tudását, ki játszik gyorsabban, szebben, szívhez szólóbban a másiknál. A győztes jutalma az országos elismertség, valamint az Arany trombita. Elsősorban Emir Kusturica filmjeiből (Underground, Macskajaj, stb…) nálunk is nagy népszerűségre tett szert a szerb rezesbandák muzsikája, a film a world music világsztárjává avatta a zeneszerző Goran Bregovicot, valamint a zenét szolgáltató Boban Markovic bandáját. Tegye fel a kezét, aki nem volt még Boban Markovic koncerten, de legalábbis nem volt olyan fesztiválon, kocsmában, szórakozóhelyen, ahol éppen ne Bobanék fújták volna a talpalávalót. Akárhogy nézem, csupán néhány kezet látok integetni a tömegben, de lehet, hogy ők is csak egy ismerőst láttak meg a távolban. Szóval, Gucán ez az zene megy ezerrel, a legjobb rockkoncertek hangulatában, amely decensen elegyedik egy pálinkafesztiválba fúló falusi búcsú transzcendenciájával, valamint jó adag pánszerb nemzeti büszkeséggel. Dől a sligovica meg a sör. Mindenkiből. Mindenkibe. De viszonylagosan béke van, már ha békének lehet nevezni, amikor több tízezer euforikusan ittas szerb rúgja együtt a port az umca-umca-umcára. Velőtrázó élmény, annyi szent.

Júlia szív Rómeó, Rómeó szív Júlia
Shakespeare, ha semmi mást nem írt volna, mint a két hamvas veronai ifjú tragikus szerelmi történetét, már azzal örök helyet biztosított volna magának a könyvespolcokon. Ösztönszerűen vagy tehetségből, mindegy, egy olyan történetet sikerült megírnia, ami a szó legközhelyesebben igaz értelmében örök. Mindig voltak, vannak és lesznek dölyfös és gazdag családok, amelynek legkisebb fia éppen a másik legfiatalabb lánykájába szerelmesedik bele, ami aztán beláthatatlan eseményekhez vezet. E filmben két rezesbanda rivalizál egymással: a roma Tigrisek, valamint a “fehér” Satchmo bandája. Rómeó roma, Júlia szerb, ez önmagában kizáró ok szerb trombitáséknál, azonban Júlia apja akkor talán odaadná lányát a roma fiúhoz, ha Rómeó letrombitálja őt a színpadról a gucai fesztiválon. Rómeó tehetséges zenész, új utakat jár, soha nem a hagyományos futamokat játssza, így “kizenéli” magát a bandájából, ami azt eredményezi, hogy nem mérheti össze tudását a nagy Satchmóval (aki természetesen nem azonos Louis Armstronggal!). Így bonyolódnak a dolgok, hogy a végére elhagyva a komor shakespeare-i véget, iszonyú csinnadrattába fúljon az egész rezes love story.

Lóvé sztori, rókabőr
A filmben legjobb a zene, bár én ma már kissé unom az umcát, (hallgattam eleget az Underground és a Macskajaj idején, gondolom, nem vagyok egyedül), de a film közepétől már hangosan dobolta lábam a ritmust. Rómeó szerepében magát Boban Markovic fiát, Markót láthatjuk, a film zenéjét is javában Bobanék játsszák, amit nem, azt más, de hozzájuk méltó, hasonlóan virtuóz banda nyomja. Marko trombitásnak lényegesen jobb, mint színésznek, sőt, színésznek egyenesen rossz. Ebbéli teljesítményével azonban nem lóg ki a filmből, ugyanis szinte kizárólag rettenetesen “civil” színészi alakításokat láthatunk, amelyeket persze, lehet hitelesnek is elfogadni, ez ízlés dolga. Dusan Milic író/rendező laza nemtörődömséggel, vagy másképpen mondva, slendriánul dobálta össze a filmjét, a jelenetek úgy esnek, ahogy puffannak egymás után, összekötő elem köztük legfeljebb a végtelen trombitaszó. Ez az összeeszkábált képfolyam inkább látszik a Macskajajból kimaradt jelenetek összefűzésének, valamiféle utólagos werkfilmnek, mint önálló műnek. A filmben önmagukat, illetve önmagukhoz hasonlító, amúgy nagyon szeretetreméltó és szerethető figurákat alakító civilek így tulajdonképpen a helyükön vannak, ha Dusan Milic így akarta, akkor zseni. Ha nem, akkor bizony csupán egy lelkes kókler. A Rómeó és Júlia-történet olyan erőltetetten van ráhúzva a gucai fesztiválra és a sziporkázó rezesbanda-zenére, hogy azon szinte a szereplők is csak nevetnek. A néző fülébe trombitált filmvégi tanulság már inkább megmosolyogtatóan naiv, de lehet, hogy ekkorra minden ellenállásunkat felemésztette a trombitaszó. A film inkább tűnik egy rosszul sikerült promónak a gucai fesztiválnak, mintegy lehúzva még egy bőrt a Macskajajról. Arról nincs szó, hogy ezt a feladatot nem teljesíti, a feeling átjön, főleg a végén, de ki nézi ezt meg? Legjobb, ha egy újabb Boban Markovic-hakninak fogjuk fel, végül is. Asanisimasa: 10/4