Az utolsó akkord (Masked and Anonymous, 2003)

Nyilván én vagyok a hülye, de ezt a filmet tényleg nem értem. Mi a jó franc visz rá igazi, élő (csoda, hogy még élő) legendát, A rockköltőt, Bob Dylant, hogy egy ilyen rozoga, összetákolt, düledező “emlékművet” állítson magának, mint ez Az utolsó akkord című film… És az csak egy dolog, hogy emlékművet nem magunknak építünk, hanem az utókor emel, ha úgy érzi, emelnie muszáj. Pénzkérdés sem lehet olyan égető egy milliós példányszámban eladott lemezekkel rendelkező előadónak. Dylan nagy amplitúdóval pulzáló életperiódusaiban gyakran esett az önsajnálattal éppen ellentétes, messianisztikus állapotba, ezt a filmet azért nem kellett volna.

Nincs itt elvtelen önfényezés, szó sincs erről, sőt, inkább fanyar öniróniával mutatja meg a filmben a kiégett, fáradt és fásult rocksztárt, vagyis önmagát Dylan; egész egyszerűen maga a film szar, de nagyon. Lehet, hogy erről Larry Charles rendező tehet, aki bepalizhatta erre a projektre a zenészt, akivel álnéven írta a film forgatókönyvnek legfeljebb formájában nevezhető forgatókönyvét. A film eredeti címe: Masked and Anonymous – Maszkban és ismeretlenül, arra utal, hogy Charles és Dylan Sergei Petrov és Rene Fontaine néven jegyzi ezt, gyaníthatóan azért, mert ők is sejthették, itt valami nem fog stimmelni. De az is bűnös, aki pénzt adott rá. Persze, Dylan nagy név, emlékezzünk csak, Scorsese egy egészestés mozikoncertfilmet szentelt csupán egyik kísérőzenekara búcsúkoncertjének. (Persze, a Band jóval több volt egyszerű kísérőzenekarnál, de mi itt és akkor, legfeljebb így ismertük a zenekart, jobb híján Tardos Péter sokszor lóversenytipp hitelességű információira hagyatkozva.) Szóval, tényleg legenda a faszi, egy hagyományos koncertfilm sütött is volna, tekintve zenei pályáján szó sincs utolsó akkordokról, jobban süt az öreg, mint valaha és mai kísérőzenekara is pengeéles, dögös zenét tol alá. Az utolsó akkord figyelmre méltó pillanatai éppen ezek, amikor Dylan és zenekara zenélnek. Erre lehetett pénzt adni. Lehetett pénzt adni, arra az egész elképesztő lineupra is, melyet összeszédítettek erre a filmre, egész biztos vagyok benne, hogy a forgatókönyv olvasata nélkül, puszira+Dylan nevére. Kegyeleti okokból nem emelek ki senkit közülük, aki kíváncsi, itt mazsolázhat.

A film amúgy egy nem túl távoli jövőben regnáló diktatúrában játszódik és egy kültelki raktárban megrendezendő jótékonysági koncertről szól, melyet egy szétcsúszott szervező szervez saját maga megsegítésére, főszerepben Jack Fate-tel, vagyis Bob Dylannal, az elfeledett, lecsúszott rocksztárral, mivel senki más nem vállalta a felkérést. Ennyi a sztori, tehát semmi. A koncerthelyszínen fura álomtöredékek, fura nehezen megfejthető szimbólumok és meghökkentő figurák kavarognak valami sajátságos, de érthetetlen rendezőelv szerint, néha Dylan és bandája elnyom a nótát, ami viszont van annyira jó, hogy a nézőt továbblöködi a film nézésében – hátha lesz még benne zene. Tényleg ennyi, így a film tényleg csak a legelvetemültebb Dylan-rajongók érdeklődésére tarthat számot, mert egyéb esetben legfeljebb büntetésként nézendő. Asanisimasa-index: 2/10.

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.