Örvendjünk, ismét egy tökéletesen idióta címmagyarítás. Mintha a filmforgalmazók teljesen elhitték volna, hogy moziba ma már tényleg csak 80-as IQ-juk teljes tudatában vigyorgó agyroggyantak járnak, így mindent az ő szintjükre kell konvertálni. Egyszerűen nem értem, miért nem jó az eredeti cím?! Ha le lehet szó szerint fordítani, akkor lefordítva, ha nem, akkor nem. Micmacs – A non-stop lomtelep (vagy szemétdomb), vagy csak simán, Micmacs. Ott a plakát, melyből mindenki látja, nagyjából mire megy ki a játék, ott a trailer, ott vannak a különböző műsorújságok filmismertetői, ott van Jean-Pierre Jeunet neve, mint író-rendező, akinek ennyi előzetes információ nem elég a döntéshez, hogy beüljön vagy ne üljön a moziba erre a filmre, az szerintem menthetetlen.

Mert hát Jeunet-nek köszönhetjük ugye Amélie-t, ami az új évezred eddigi egyik legnagyobb Amerikán kívül gyártott filmsikere, egy valódi kultikus film (bár épp a minap, már ezt is fikkantotta valaki…). Megtekintését annak idején valóban receptre írta fel egy párizsi pszichológus depressziós betegének, így Jeunet neve mindenképpen garancia egy, a magyar címferdítést meghaladó intellektuális színvonalú alkotásra, még ha az éppen egy bohókás, bohém vicces film is, mint a Micmacs. Vicces film, mondom, nem vígjáték, nem komédia. Jeunet egy a kevés olyan filmesből, aki saját, szuverén univerzumot alkot minden filmjében, és ami egyben össze is köti, egységbe forrasztja egész életművét. (Tim Burton vagy David Lynch ilyen még például, és Fellini volt.) Jeunet univerzuma, amit a ’91-es Delicatessen óta épít egy kacatokból, bigyókból, limlomokból álló kaotikus, de valahol minden ijesztő kanyar ellenére barátságos világot, melyben elrajzolt, groteszk figurák keresik boldogulásukat, általában sikerrel. Kivételnek fogadjuk el a hollywoodi bérmunkában készült Alien 4-et, illetve a romantikus Hosszú jegyességet, melyek bár Jeunet eddigi életművének majd felét jelentik -a Micmacsig mindössze öt nagyjátékfilmet csinált- mégis az említett Delicatessen és Amélie, valamint a szintén e világba sorolandó Az elveszett gyermekek városát emlegeti minden filmrajongó, ha Jeunet neve felmerül valahol.

Tehát, a Micmacs amolyan igazi Jeunet-féle vicces groteszk, melynek világára inkább utal az eredeti lomtelepet, szemétdombot jelentő cím, mint a magyar, mely csupán a film főszereplőjével történt -bár lényeges, de messze nem a filmre leginkább jellemző- eseményt emeli a középpontba. Jeunet e filmben is elképesztő kreativitásról tesz tanúbizonyságot, ha szellemes kütyüket és bizgentyűket kell megálmodni egy meseszerű, bolondos térben és szituációban, a figurái ismét egy furcsa, de most már egyáltalán nem félelmes lázálom szülöttei, a film sztorija -szintén hagyományosan- ismét nem egy ördöglakat, hovatovább kifejezetten banális. Mondjuk, meseszerű. Mondjuk, sok okos és kreatív, bár szegény és nyomorúságos lúd gazdag, arrogáns és nagy hatalmú disznókat győz. Azonban ha elfogadjuk, hogy Jeunet nem a gazdagon hömpölygő epikájával akarja a néző össze kutacsát, idegvégződését, csakráját és minden észlelő- és ízlelőbimbaját eltömíteni, hanem csak úgy eljátszogat nem mindennapian gazdag fantáziavilágában, melynél viszont kevés szórakoztatóbb van ma a filmes világban, akkor amolyan kellemes, heherészős filmnek fogjuk találni ezt. Nincs benne ugyan az Amélie angyali bájjal felemelő ereje, azonban depressziósok sem leszünk e filmtől. Legfeljebb néha kicsit unatkozunk, amíg a rendező bácsi valahol a sublót aljában kotorászik egy új nagyon vicces és nagyon izgalmas szerkentyűjéért. Ennyi mindenképpen belefér. Nem mellesleg, kiválóan szórakozhatunk Jeunet sajátos filmes humorán is, mivel a film tele van filmes idézettel, utalással. Ezek felfedezése ráadásul nem is igényel túl mély filmes műveltséget, hiszen közismert toposzokat (pl. You talkin’ to me? – Travis Bickle) idéz meg, azonban ezt eredetien, sajátos nézőpontból teszi. Asanisimasa: 7/10