Alapvetően kedves, könnyed, szórakoztató, mégsem tartalmatlan film Damien O’Donnell ’99-es filmje, a Kelet az Kelet. Olyan magától értetődő természetességgel, atomi pontossággal és kulturális hitellel fogalmaz meg társadalmi kérdéseket, hogy az mindenképpen csodálnivaló, mint ahogy az is, hogy meg sem kísérli az általa felvetett kérdést megválaszolni. Ha ezt tenné, mérhetetlenül didaktikus, könyvtárszagú lenne, és valahol éppen ezzel tenné magát hiteltelenné; így azonban, hogy Ayub Khan-din eredeti drámáját saját maga alkalmazta filmre, sikerrel kerüli el azt a csapdát, hogy az angliai paki-kérdésből (a pakisztáni bevándorlók csúfneve, kb. mint cigó-kérdés nálunk) valami oxfordi ficsúr faragjon ex catedra észosztást. A tartalom, tehát egy népes pakisztáni család hagyományokhoz ragaszkodó fője kontra az angliai divatokhoz, életstílushoz már születésüktől jobban kötődő gyerekek kontra echte angol anyuka, az angol rendező és stáb biztosította, szakmailag stabil formában a lehető legjobb kombinációban került dobozba (DVD-re, stb.).

Több mint tíz éves ez a film, azonban tartalmilag abszolúte aktuális, még akkor is, ha szeptember 11 tragédiája csak évekkel később következett be. A család hét gyermeke közül mindössze egy, aki pontosan követi egy igazi pakisztáni férfi hithű útját, de ma már tudjuk, ők adják az Al-Kaida fő bázisát. De itt ő még csak mellékszereplő. Az egy szem lány azonban már utál szárit hordani, az egyik fiú azt hazudja otthon, hogy mérnöknek tanul, holott képzőművészeti tanulmányokat folytat, a másik szexuálisan túlfűtött angol csajok bálványa, a harmadik pedig még körül sincs metélve. A filmből egy pakisztáni család szigorú hierarchiáját ismerhetjük meg (bár itt az anyuka angol), mindennapjainak küzdelmét, furcsa viszonyulásukat saját hagyományaikhoz. Ugyanilyen aprólékosan teremtődik meg a film atmoszférája is, az angol külvárosok hosszú, vöröstéglás egyen-házai, annak szűkös, nyomorúságos lakásai, a fish&chips olajos szaga, az állandó eső áztatta dohos-mohás utcakövek… O’Donnel és Khan-din sok humorral, de okosan és a drámai pillanatokat sem kifelejtve mesél ebben a környezetben, a film szereplői pedig hitelesen játszanak. Különösen markánsak az unatkozó, elhízott, lusta angol asszonyságok karakterei, ahogyan cigarettájukat fixen derékszögben eltartva füstölögnek, és fröcsögnek jobbra-balra. A pakisztáni családfő, Mr. Khan, vagyis George figurája pedig annyira plasztikus, hogy egyszerre szánnivaló, drámai, félelmetes és nevetséges. Om Puri minden túlzásával együtt óriásit alakít e szerepben. Kitűnő és tanulságos film ez, néznék ilyet magyarba is… Asanisimasa: 8/10