Az élet fája (The Tree of Life, 2011)

(Az alábbiakban a film jelentését, végkifejletét érintő következtetések olvashatók!) Jelenleg négy olyan filmrendező él ma a világban, akik művészek a szó minden értelmében; öntörvényű, trendeket figyelmen kívül hagyó és egyben azokon átgázoló, globális, átfogó világképet teremtő és azt láttatni tudó, önmaguk által kijelölt pályán mozgó alkotók. David Lynch zenél, Lars von Trier saját mániás depresszióját kezelgeti, Tarr Béla befejezte, de Terrence Malick is szinte csak minden szökőévben áll elő egy-egy filmmel.

Én magam nem voltam nagy rajongója Malicknak. Eleddig rettenetesen idegesített minden filmjét átszövő, méla, ráadásul felületes, modorosan motyogó narrációja, amellyel egy főszereplő belső monológján keresztül közölte aznapi (az évi, az évtizedi) elmélkedéseit, például a háborúról, a nyomorúságot túlélhetővé tevő szeretetről, vagy éppen Pocahontasról és az Új világ misztériumáról. Eddig úgy tartottam, Malick egy tehetségtelen májer, aki valahogyan mindig szerez egy parádés képeket kreáló, festményszerűen gondolkodó operatőrt, valahonnan szerez pénzt néhány igazán nagynevű sztárra, és valóban csodás képek alatt szájunkba rágja, hogy a szeretet…, meg hogy a háború…, és más ezerszer és egyszer hallott közhelyesen filozofáló gondolatot.

Aztán, ahogy Lynchet se fogadtam el egykönnyen, von Triert pedig mostanában utasítom el (Tarr Bélát mindig bírtam, de hát őt mindig is értettem… vagy érteni véltem), elérkezett az a pillanat is, amikor kénytelen vagyok ezt a Malick nevű bácsit is beemelni a Nagyjaim közé: Az élet fája című cannes-i Arany Pálmás filmje ugyanis nem akármi. Úgy tűnik, végérvényesen rátalált saját ritmusára, hiszen ez a harmadik filmje, amely pontosan hat évvel követi az előzőt. A film képi világa ezúttal is lenyűgöző. Emmanuel Lubezki, aki már Az új világot is fotografálta, ezúttal, ha lehet, még jobban parádézott. Nyíljanak akár kozmikus távlatok, cseppenjünk triász-kori őshüllők természetfilmjébe, az élet körforgását bemutató, superHD NatGeo klipbe, vagy akár kapjuk derékre a steadycam-et és komponáljunk azzal soha nem látott beállításokat, Lubezki minden képen korszakos teljesítményt nyújt. Moziban kéne látni e filmet, mely tobzódik olyan fantasztikus képekben, amihez hasonlót talán csak high-tech természetfilmekben (pl. Baraka) vagy olyan természetimádó, attraktív fotósoknál, mint Yann Arthus-Bertrand. Amikor pedig a képek lágyan, alig észlelhetően valamiféle történetté állnak össze, akkor furcsa kameraállásaival, mozgásaival ad sajátos, semmivel össze nem téveszthető hangulatot. Egyetlen hasonló igényű filmet tudok (Tarr Béla három utolsó filmjén kívül) a filmtörténelemből párhuzamként idecitálni, amely mind gondolatiságában, mind vizualitásában e filmhez mérhető: Kubrick 2001 Űrodisszeiáját.

Ez a film is mélyen melankolikus, mint Malick összes filmje, egyszerre próbálja feldolgozni egy fiúgyermek elvesztésének fájdalmát, annak összes konnotációjával egyetemben, egyetemes világképpé növesztve azt. Isten jelen van e filmben, ha ez alatt a katolikus dogmák szerinti Teremtőt értjük. Apa, fiú és látjuk a Szent Lelket is. Malick azonban mer haragudni is Apára – nála egy becsületes, tisztességes, de önfejű, keménykezű, autoriter apát ismerünk meg, Brad Pitt parádés alakításának is köszönhetően. A haragvó és büntető istent, akit fia retteg: szeméből könny csordul, ha megfenyítik, de ez a szörny néha ölelést és puszit is kér…

Két fő idősíkon mozog a film, az egyik – a Brad Pittes – az ötvenes évek Amerikájának egy unalmas és poros kisvárosában játszódik és fő motívuma az apa és fiú kapcsolata. Nincs igazi sztori, csak életképek, fontos hangulatok, ízek, színek, árnyak és illatok. A vacsora közbeni zenehallgatás, a város melletti mezők virágillata, ahogy anya mezítláb táncol a locsoló permetében, az öcs sírós hangja, rohanás az erődben, ilyenek. Közben gondolatfoszlányok, a csalódottság, a frusztráció hangjai, és olykor az örömé is. Néha nevetés. Ezekből áll össze valami, ami nem történet, hanem annál több. Átfogó, hiteles, lírai megjelenítése a gyerekkornak. Minden benne van – aláírom. A csodás képeken megejtően tiszta, őszinte színészi jelenlétek.

Aztán van egy mai szál, melyben egy csupaüveg, csupabeton üzleti negyed legmagasabb felhőkarcolójának legfelső irodájában egy Apa (Sean Penn) telefonon hírt kap, szintén gyermeke elvesztéséről. Isten egyetlen Fiát siratja, és összeomlik. (Főnök, nagyon szét vagy csúszva!)

Közben a néző a témához illő kozmikus távlatokat ugrik át, időben térben egyaránt, olykor a szférák zenéje szól, máskor Brahms 4-ik szimfóniája. Vagy éppen csönd van. A film – Malick vágyai szerint – a megfogalmazhatatlant (kb. Isten lényegét) szerette volna megfogalmazni: ez gyakorlatilag sikerült is, ami bravúr, hiszen ezt a néző tökéletesen érti. Csak éppen szavakba nem képes ölteni… A film végén természetesen a katartikus megsemmisülés vár mindenre, de hát erre már a film kezdeti, kozmikus képeinél lehetett következtetni. Az azonban nagyon elgondolkodtató, hogy a cikk elején említett filmesek közül Tarr utolsó filmjében kihuny a lámpa, von Triernél pedig egyenesen kataklizma következik be. Malick lelke ennél sokkal szebb – azonban sok reményt ő sem táplál. Egyedül Lynch nincs világvége-hangulatban… Ezt is megértük?! 😀 Asanisimasa: 10/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

38 hozzászólás a(z) Az élet fája (The Tree of Life, 2011) bejegyzéshez

  1. kaamir szerint:

    Nem olvasom el, mert még nem néztem meg, de 10 pont Tőled egy Malick filmre, az nem semmi 😀

  2. Chrisdry szerint:

    10/10, mik vannak, na megnézem.

  3. Chrisdry szerint:

    Forrás adaptáció, az idősíkokkal, az élet fájával? na kíváncsi vagyok.

  4. AndorOscar szerint:

    Tetszett a kritikád. és a film is. Én is 10/10 pontot adtam rá, a kritikámat itt olvashatod el, ha érdekel. http://andoroscar.blogspot.com/2011/09/popcorn-kezben-az-elet-faja.html

  5. Varga Béla szerint:

    Pedig Malicknak nincs gyereke.

  6. garrus szerint:

    Próbáltam nagyon nagyon figyelni a film alatt, de ez tényleg benne volt, hogy Sean Penn hírt kap a fia haláláról ? Mert ez nálam megint egy picit más megvilágításba helyezi a filmet. Annyira emlékszem, hogy a feleségével nagyon letörten bolyonganak a lakásban és egy gyertyát gyújtanak, persze utóbbi intő jel lehet.
    Amúgy az Új világ kivételével minden filmje remekmű, érdemes újranézni őket, ha a Tree of Life tetszett, a többi szinte elképzelhetetlen, hogy ne jönne be.

    • efes szerint:

      Nem tudom már, hogy konkrétan a fia haláláról szólt-e a telefonhívás, illetve ez a jelenet, rossz hír volt, az biztos. Nem emlékszem, hogy esett-e arról konkrétan szó, hogy mi a tulajdonképpeni tragédia… Szerintem, nem. S mint ahogy a Brad Pittes-szálban sem mutatják a srác halálát, így itt is logikus, hogy nincs róla tudomásunk – nem lényeg, szerintem. Nem a konkrét tragédia a lényeg, hanem az, hogy mi van utána.

      A Richard Gere-eset nemsokára meg fogom nézni, ha sikerül. Jó néhány éve láttam ugyan, de szokásom újranézegetni filmeket…

  7. gunsmoke szerint:

    Pont ugyanazt érzem, mint, amit a kritika szerzője a cikk elején. Csakhogy az én véleményem nem változott e film megnézése után sem.

    Lubezki zseniális, a színészek is jól teljesítenek és a film hangulata is meg-meg fog időnként, de számomra ugyanúgy megmaradt a rendező öntörvényűsége, öncélúsága és közhelyes gondolatai, mint előtte.

    Sokan a 2001: Űrodüsszeiához hasonlítják a filmet, valószínűleg az univerzum és a lét kialakulásának bemutatása miatt, én mégis úgy gondolom semmi létjogosultsága nincs e kijelentésnek. Már csak azért sem, mert bár szemkápráztató a fent említett jelenet, inkább tűnik a rendező “nagyzási hóbortjának”, mintsem a film szerves részének. Hogy a rendező nem akar “nagyzolni”? Akkor miért van szüksége temérdek hollywoodi sztárra a filmjeihez, teszem azt művészi és filozófiai kinyilatkoztatásához?

    Számomra olyan a film, mint azok a 10-20 soros versek, amiknek az iskolában a 2-3 legszebb versszakát kellett megtanulni. Szép-szép és vannak benne maradandó gondolatok, de a nagy részére senki nem emlékszik.

    10/7

    • efes szerint:

      Én sem a “nagy gondolatot” dicsérem, hanem éppen azt, hogy Malick eddig “gimnazista” bölcselkedése helyett ezúttal tényleg megjelent a személyes és érzelmes líra, amely a fantasztikus képekkel együtt válik mély jelentésűvé. Hangulatokra, átélt és megélt személyes érzelmekre emlékszem e film kapcsán, nem pedig olyanra, hogy “húde megmondta a tutit a Malick”. Pl. azt biztosan nem felejtem el, amikor Sean Penn a tengerparton…

  8. Chrisdry szerint:

    Szerintem a zseniális képek s a hangulat elvitt sokat magával, ezután a körítés nekem belassult volt. Most olvastam el az írásodat, mert csak most (ma) néztem meg a filmet. Nagyon sokan sokféle képen mást értelmezhetnek a filmben, sokáig lehet beszédtéma. Kellett egy ilyen film is ez tény, nekem nem volt akkora hatással rám, és én is a Barakára asszociáltam, persze lejött a család-univerzum kapcsolata, nekem néha sok volt a természetfilmes dolog, de a hangulata tényleg jó, kár, hogy nekem nem ez a stílus jön be, ha gondolatébresztő a körforgásról akkor a Tavasz, nyár, ha idősíkok akkor Forrás (ebben a látvány biztos ihletést adott), néha L. von Trier (Antikrisztus halovány-szűrt fényes képei jutottak eszembe, speciel ez nem tetszett de a korai munkái nekem bejöttek), de elvonatkoztatva és kiszűrve a hasonlóságokat más filmekkel élvezhető, inkább lenyűgöző alkotás, mintsem korszakmegváltó, vagy katarzist hozó – számomra. Szép szép, lehet h másodjára feljebb értékelem, 6/10-nél nagyobb hatást nálam speciel nem ért el (bár lehet, hogy engem már sokkolni, s katarzisok sorát kell tenni, zseniális zenék sorozatával és csodálatos színészi alakításokkal, és ‘komoly’ tartalmi mondanivalóval – aztán lehet h más belefásultam a túl sok (havi 40+ filmnézésbe és már csak a kimagaslóak tesznek rám hatást – vagy ma nem voltam ennyire ellazulva ehhez a filmhez… Mindenesetre kösz az ajánlót.

  9. wim szerint:

    Jobbra számítottam. Szerintem ez is olyan, mint amilyennek a korábbi filmjeit leírod. Ha a közvetített gondolat nem is közhelyes, a megvalósítás mindenképpen.
    Jól átgondolt koncepció, csak ne akarná a szánkba rágni…

    • efes szerint:

      Ha valaminek, hát éppen közhelyesnek nem mondanám… Én ezúttal a szájbarágást sem érzem, de lehet, h csak azért nem, mert kifejezetten számítottam rá. Ahhoz képest pedig tök visszafogott volt. Az ilyen szakállsodorgató remete-faszikkal amúgy mindig ez a baj, hogy addig forgatják magukban a Nagy Gondolatot, hogy mire nagy nehezen megszülik, minden lesz belőle, csak eredeti, erős és korszakos gondolat nem. Enivéj, azért én mindenképpen érzem, még önmagához képest is, az előrelépést, haladást, a megvalósítás pedig tényleg csodálatos. Milyen jó a Pitt! És megnézem moziban is.

      • wim szerint:

        A színészek elsőrangúak, a gyerekkori flashbackek tetszenek, bár nekem kicsit Tarkovszkij-utánérzésem volt közben.
        Szájbarágásnak pl. azt nevezném, amikor az ősrobbanás és hasonlók képei alatt jön a szöveg, hogy “mi vagyunk mi neked”- vagy valami ilyesmi. Mikor a napnál világosabb, hogy mire megy ki a játék, ha ennél jobban kifejti, az már szájbarágás, érzelgés (nekem, de talán akad még, aki így érzi). Az zárlattól már el sem tudom mondani, mennyire szenvedtem – a kevesebb sokkal több lett volna.
        Az élet születését bemutató jelenetsor szerintem olyan közhelyes volt, mint egy oktatófilm (oktatófilmként persze máshogyan minősíteném), az élet kialakulásának kötelező állomásaival, csillagászati könyvek jól ismert ábráival…
        Á, hülyeség ezen vitatkozni. Ha neked, akinek jó szemed van mindehhez, nem tűnik fel, nyilván azért van, mert a film en bloc megérintett. Idővel lehet, hogy változni fog a véleményed. Vagy nem.
        Amúgy a Nagy Gondolat nem azért jó, mert eredeti. Sőt, ugyanazt a Nagy Gondolatot ezerszer át lehet rágni, mégsem unom meg, mert még mindig igaz. Az eredetiség hiányát fájlalom, de ez nem a tartalomra vonatkozik, hanem a kivitelezésre.

      • efes szerint:

        Igen, ezektől a “mi vagyunk mi neked”-ektől én is sírok. De jóval kevesebb volt belőlük. A faszi amerikai, és mégiscsak hollywoodi, én így nézem, ebben a viszonyrendszerben. Lynchet kivéve, nincs rajta kívül ilyen filozofikus (OK., felületesen, de legalább gondolkodni merészelő) filmes jelenleg Amerikában. Én ezt díjazom, meg azt is, hogy lehetőségeihez mérten, maximálisan leszarja a közönséget, de a hagyományos, műfaji kánonokba merevedett (film)szakmaiságot is. Ha megnézzük azért, Tarkovszkij sem volt mentes a didaktikától, ha már előjött a neve… Aki hosszú, nehéz úton jut el A-ból B-be, az nyilván hajlamos erről tanári módon megnyilatkozni. Nem lehet mindenki Dalai Láma. 🙂

  10. Chrisdry szerint:

    Szerintem ez komoly beszédtéma lesz a hiv. bemutató után is, nemcsak nálunk, szóval, ha másért nem, már ezért megérte ez a film, hogy gondolatokat, érzéseket ébreszt, nem csak szájbarág (ezt csak a 20perces NGeos résznél éreztem), de amúgy nekem nem ez jött le, hanem a képi hatással igencsak erős/halványabb intenzitású érzelmi és értelmi hatásokat ér(het) el – hatásvadászat mentesen.

  11. wim szerint:

    A viszonyrendszert is figyelembe véve igazad van, innen nézve jogos az ünneplés.

  12. kaamir szerint:

    No, megnéztem, és hát nem is tudom. Tetszik is, meg nem is. Az eddigi Malick filmek, ha csak nehezen is, de besorolhatók voltak valamilyen műfajba, és ettől M. rákényszerült, hogy legalább minimális szinten történetet csempésszen a filmbe. Itt most ez nincs: mint egy megkergült bakkecske csaponghat oda-vissza, jobbra-balra. Kontroll nélküli az egész, ami nem feltétlenül jó: az evolúciós rész nekem igaz WTF? Kreacionizmus, vagy mi a ménkű? Lehet, hogy elfér ebben a filmben egy ilyen jelenet, de nem vesztettünk volna semmit, ha nincs benne. A befejezés is nagyon necces, ez már az a giccs, amit az én gyomrom nem vesz be.
    Abban igazad van, hogy a gyerekkorról sok minden benne van, és ilyen szempontból tényleg szívhez szóló és gyönyörű film. És nagyon személyes. Csak minek kellett túlterhelni Istennel, meg az élet értelmével, meg evolúcióval?
    Én Malick sokat szidott didaktikusságát mindig meg tudtam bocsátani, de ha átmegy ő is ilyen Tarr Béla-féle (bocs) “szarjuk le a közönséget, a lényeg, hogy én mekkora művész vagyok” típusú filmesbe, azt már nem.

    • efes szerint:

      Én nem démonizálom a művészeket, hanem tisztelem az akár önző bátorságukat. 🙂 Még a legbénább “művészetet” is tartom annyira, mint a legprofibb mesteremberkedést (műfaji filmnél).

      Igen, amúgy, baromi erősen katolikus szellemű a film. Ez még számomra nem jelent túl sokat, azonban az, hogy ilyen személyesen beszél az élet keletkezéséről, folyamatáról és végéről, ráadásul ezt képes kozmikus méretűvé is növeszteni, az lenyűgöző.Totális művészet, vagy totális giccs, igen, nekem mindegy. Bejön. 🙂

  13. goa szerint:

    Sean Penn Jacket, Brad Pitt legidősebb fiát játssza a filmben!!!!! Az öccse haláláról értesül, még van is egy jelenet, ahol az apjával, Brad Pittel beszél telefonon róla. A film legnagyobb része az ő gyermekkori visszaemlékezése. (ő a barna fiú, és öccse, a kis szőke fiú, aki gitározik hal meg)

    Szerintem a film felfogható egy gyászfolyamatként is, ahol a mélységes gyász elindítja az emberekben a lét értelmének kérdését, az univerzum születésétől az egyéni életeken-halálokon át Istenig. A zárókép pedig a megbékélés, az elengedés képe. Ahogy az anya ki tudja mondani, “átadom őt neked”.

    • efes szerint:

      Jaja, de pont ez a film (nekem legalábbis), ahol baromira lényegtelen a sztori, legfeljebb tényleg csak valamiféle apropó az elmélkedésre, vagy egy áttetsző pókháló, amit vagy észreveszünk, vagy nem. Nagyjából tényleg úgy, ahogyan a 2001 Űrodisszeia esetében sem igazán az a lényeges, hogy Bowman pilóta a majom leszármazottja, vagy hogy ki tette az obeliszket a Holdra, stb.

  14. goa szerint:

    Az OK hogy lényegtelen a sztori, de akkor ne is írj róla tévesen, mert ez azért nem elhanyagolható részlet, hogy ki az egyik főszereplő 🙂

    • Szerintem, nincs is a szájunkba rágva ez a rokoni reláció. Ha akarom megvan, ha akarom, egyáltalán nincs – Sean Penn és Brad Pitt egymástól különböző szál. Malick egyáltalán nem fogalmaz ilyen egyértelműen, ahogy te látod.

    • efes szerint:

      Amúgy persze, lehet, hogy igazad van, abszolút ne emlékszem, miről folyt a telefonbeszélgetés konkrétan. Az azonban bizonyos, hogy ha tényleg ennyire ragaszkodott Malick valamiféle storyline-hoz, az szubjektíve lényegesen ront az osztályzaton. Ha van bármiféle logikai, cselekményszintű összefüggés a jelenetek között, akkor már nem kezelhető e film abban a dimenzióban, mely engem lenyűgözött. Így már a “normál” filmek között kell kezelnem, így viszont bukik a film. Max: 5/10. Éppen az az értelme e filmnek az én olvasatomban, hogy nem akar történetet mesélni, sőt, még ideológiát, vagy filozófiát sem akar a fejembe tömni, egyszerűen és tisztán mereng. Elmélkedik. ha azonban mesélni akar, akkor én legalábbis hányok.

  15. goa szerint:

    Frecska, igazad van, nem fogalmaz egyértelműen Malick. Most visszanéztem pár jelenetet, van egy rész az elején, ahol a szülőpár gyászol, és egy alak háttal a kamerának áll, anyját vígasztalja. Ő Sean Pennek látszik, dehát háttal áll. A végén a zárójelenetben úgy ölel meg mindenkit, anyját, öccsét, mint családtag. Ebben a részben az emberek csak úgy nem ölelkeznek egymással, a családot látjuk újra együtt. A telefonbeszélgetést nem találtam, az lehet hogy az én képzeletem volt 🙂
    Mindenesetre az imdb-n a cast felsorolásánál Sean Penn = Jack
    De ettől még nincs szerintem story line, mert valóban merengést látunk, a képek olyan lazább asszociációkkal kapcsolódnak, mint a gondolatok, ha elmélkedik valaki. Viszont az apa fiú kapcsolat egy új értelmezési lehetőségét adja a felnőtt fiú élete, akit apja önállóságra, sikerre, karrierre nevelt katonás szigorral, és aki ezt be is teljesítette főnökként az üvegpalota tetején. Azért is jó film szerintem, mert olyan sok értelmezési síkot nyit meg, hogy mindenki azt láthatja meg benne, ami leginkább foglalkoztatja. Nekem a gyász, és az egyén-Isten kapcsolat volt meghatározó.

  16. dzsilla szerint:

    fura kicsit, mert ugye arról van szó, h 19 évesen hal meg a középső srác, namost sean penn a legnagyobb jóindulattal is 45 körül van, közben meg van köztük vagy 2 év különbség, szóval valami nem stimmt. de abban egyetértünk, h sean penn a legidősebb testvért játssza.

  17. Visszajelzés: Mit nézzünk ma a tévében? – Vasárnap | asanisimasa

  18. Visszajelzés: Mit nézzünk ma a tévében? – Hétfő | asanisimasa

  19. Visszajelzés: 21. Titanic – Jobb angyalok (The Better Angels, 2013) | asanisimasa

  20. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Csütörtök | asanisimasa

  21. Visszajelzés: Az univerzum története (Voyage of Time: Life’s Journey, 2016) | asanisimasa

  22. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Péntek | asanisimasa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.