Először is, ismételten gratulálok a Kazinczy-fetisiszta filmforgalmazónak (Pro Video Film & Distribution Kft.), hogy sikerült lefordítania A családot (The Family) Vérmesékre (mármint, Véres mesékre? Vérmes emberek családjára?), másrészt viszont szeretettel üdvözlöm újra rendes film rendezői székében Luc Bessont. Hiányzott. Besson egy azok közül az igen kevés számú nem amerikai filmrendezők közül, akik úgy tudnak hollywoodi színvonalon zsánerfilmet csinálni, hogy az közben minden ízében, fordulatában egyedi és egyéni, sőt, kulturálisan is kicsit más legyen. Besson természetesen nem tétlenkedett a ’99-es Jean D’Arc-film óta, forgatókönyvíróként és producerként rengeteg projektet jegyez, elindította például az igen sikeres Taxi-, valamint A szállító-sorozatot, beszállt egy csomó más filmbe producerként, és rendezett is, animációs és élőszereplős mesefilmet egyaránt – de azt felnőtt ember nem igazán néz, tehát nem rendes film. Na.

A Vérmesék egy eléggé morbid humorú akciókrimi-vígjáték, tehát műfajilag Besson egyik sikerágazatába sorolható. Egy tanúvédelmi programban résztvevő hajdani maffiózó és családja néhány napját követjük nyomon, amit folyamatos vándorlásukban éppen egy békés normandiai kisvárosban töltenek el, szembesülve a vidéki francia élet kényelmes sebességével és életszemléletével, az őket óvó FBI figyelő szemei által vizslatva minden lépésüket – miközben a maffia is teljes erővel keresi őket. Milyen lehet egy mai maffiózó-család, például a “családi” témát feldolgozó, igen kiváló Maffiózók című sorozat után? Természetesen, még olyanabb. Az apa (Robert De Niro) nettó pszichopata, aki alapvetően jó ember, csak hát a nehéz gyermekkor… Az anya (Michelle Pfeiffer) sem a Vásárlók könyvét kéri, ha a boltban pikírt megjegyzésekkel illetik családjának étkezési szokásait.

Apropó, étkezés. Semmiképpen nem a gasztroszál a film cselekményének fősodra, de ez az egyik, amelyik a fentebb említett egyéni ízt hordozza. Minden francia kajamániás, így Besson is. Viszont van annyira kreatív, hogy az egész francia kajakultuszos sztereotípiát a feje tetejére fordítva mutassa meg, egy mogyoróvajas-kecsapos pirítósokat kilós steakekkel és la cucina italianával vegyítő amerikai olasz szemszögből fikázva a normann vaj-, tejszín-, és sajtkultuszt. Mindezt ráadásul dietetikai alapossággal teszi, hiszen nehezen képzelhető el olyan (nem dél-)francia film, melyben a szereplők a vaj és tejszín többszörösen telített zsírjainak érfalakat módosító brutális hatásáról értekeznek, az extra szűz olívaolaj jótékony hatásaival szemben. Hát, igen, eltelt már egy kis idő Az ötödik elem McDonalds-logóba csapódó kamikaze-jelenete óta…

Szóval, a család. Az almák sem esnek messze a fájuktól, a rendelkezésükre álló rövid idő alatt teljesen átrendezik a kisváros iskolájának erőviszonyait. Természetesen, ehhez méltó az ellenkező, üldöző oldal is, röpke jeleneteikben a nagy hagyományokkal rendelkező amerikai maffiafilm jónéhány ismerős karaktere köszön be egy mogorva mosolyra. Egyedül szegény Tommy Lee Jones téblából kissé a levegőben lebegő FBI-babysitter karakterében – de néhány tőle megszokott fanyar fapofával ő is megoldja a kínos szituációkat.

A cselekmény pörgős, humora viszony inkább finom. Csupán néhány felszabadultabb röhögésre van alkalom, viszont és főleg, ha otthon vagyunk a maffiafilmek jellegzetes motívumaiban, különös tekintettel De Niro jelenéseire, akkor könnyen végigrötyöghetjük a filmet. Besson nem átallja megidézni Scorsese Nagymenőkjét konkrétan is, szembesítve a végig visszafogottan, önmaga unalmas manírjaitól mentesen játszó Robert De Nirot saját magával, pontosabban, itteni karakterét az akkorival. A vége standing ovation és tapsvihar. Ezek az iróniával és önreflexiókkal is teli pillanatok, valamint a francia és amerikai olasz sztereotípiák csipkedése a film igazi erényei, az akciójelenetek, meg a többi az olyan, mint az többi hasonlóban. Szórakoztató film. Asanisimasa: 7/10