Populaire kisasszony (Populaire, 2012)

Tegyük fel, hogy 1959-et írunk. Éppen most mutatják be Párizs legfényesebb filmszínházában egy bizonyos Régis Roinsard nevű filmrendező Populaire kisasszony című romantikus komédiáját. Nagy felhajtás, vörös futószőnyeg, pásztázó, hatalmas reflektorok, sorba fékeznek populaire kiasszony - déborah francoisa díszbejárat előtt a különböző limuzinok, többségében kinyalt urak tűsarkakon tipegő nőikkel látványosan csevegve tülekednek be a nézőtérre. A film végén azonban csak szolid taps hallatszik, miközben már kint, a szabad levegőn néhány rettegett kritikus, az amúgy első filmjeikre készülődő, bizonyos Jean-Luc Godard és bizonyos Francois Truffaut idegesen, remegő kézzel próbálnak rágyújtani a szájuk sarkában fityegő cigarettára. – Elegem van! – mondja Godard. Unom, halálosan unom már az ilyen bárgyú tinglitanglikat, ezt az elavult, poros “papa moziját”! Igazad van, Jean-Luc... – fújta ki a füstöt hosszan, mintegy válaszképpen Truffaut.

Azonban 2012-t írunk már (vagy 2014-et, ki tudja…), és Populaire kisasszony színre lépését hangos ováció övezi, a filmet pedig öt kategóriában is jelölik a francia Oscarként emlegetett César-díjra, miközben szegény Truffaut-ra és Godard-ra már alig emlékszik valaki. Sok film lepergett már a mozivásznakon, és ma ott tartunk, hogy megtapsoljuk azt, ami friss, szellemes, könnyed és szórakoztató, még akkor is, ha nem feltétlenül magvas magas művészet, és akkor is, ha éppen azt játssza, hogy az ötvenes évek porosnak, avíttnak tartott modorában filmez.

Az igazi vicc viszont az, hogy Roinsard hihetetlen műgonddal elkészített filmje még csak nem is az új hullámosok által oly sokszor “papa mopopulaire kiasszonyzijának” csúfolt francia, elsősorban vígjátéki műfajú, rózsaszínű filmekre hajaz, hanem azok hollywoodi mintáira, az amerikai álomgyár pontosan kiszámított, minden igényt kielégítő termékeire. Szinte látjuk is a hattyúnyakú Audrey Hepburnt és a sármos-bohókás Gregory Pecket, akiket, pontosabban, akiknek jellegzetes karakterét ezúttal Déborah François és Romain Duris alakítja – igen tehetségesen, sőt, illúziókeltően.

A sztori amúgy meglehetősen – illően – bugyuta. Vidéki lány egyetlen vágya, hogy titkárnő legyen. Be is megy a közeli városba, ahol a sármos, de meglehetősen könnyelmű, gazdag úrfi alkalmazza is, még akkor is, ha a lány igazából semmit nem tud, amit egy titkárnőnek tudnia kell – viszont olyan bájos, hogy annak az úrfi nem tud ellenállni. Gépelni is csak két ujjal tud, igaz, úgy villámgyorsan. Az úrfi be is nevezi új alkalmazottját a helyi gépíróversenyre, aminek kapcsán mindkettejüket elragadja a versenyláz… és a szerelem.

Az olyan prózai eszköz, mint az írógép, nem először válik fontos szereplőjévé műalkotásoknak. Modern zeneszerzők tucatjai használták már ki működtetésének jellegzetes hangjait egyfajta egyszerű dallamok megszólaltatására is képes ritmushangszerként, de filmben is alkalmazták már “tehetségét”, például Joe Wright a Vágy és vezeklésben. A legnagyobb sikert azonban minden bizonnyal Populaire kisasszony kétujjas technikájának (amivel amúgy jelen írás is készült) köszönhetően fogja populaire kiasszony - romain duris és déborah francoiselérni. Itt kell megjegyezni, hogy a film technikatörténeti vonatkozásokkal is bír, hiszen a a cselekmény egyik melléksodra kifejezetten csak az írógép használatának lehetséges gyorsaságának problematikájáról szól, felvillantva egyben egy még sebesebb jövő utópikus képét is.

Azonban a film tényleg nem technikaóra, hanem egy édes, bűbájos, helyenként viszont kifejezetten pajkos, vicces és szórakoztató romantikus komédia. Ennyi, se nem több, de semmivel sem kevesebb. A hatvanas (pontosabban, az ötvenes) évek aurája megdöbbentő hitelességgel jelenik meg a filmben, a bútorok, az eszközök, a kárpitok, a ruhák, a hajviseletek, az autók, de még a legkisebb mellékszerepben is a gesztusok, mozdulatok mind-mind tökéletesen hitelesek. Déborah François tényleg elbűvölő, Romain Duris pedig szívdöglesztő. Mindenki bagózik, mint a gyárkémény (mondják, hogy 10 EU-ellenes franciából 9 csak azért utálja az EU-t, mert betiltották a dohányzást a nyilvános helyeken – nem ártana tehát óvatosabban kezelni a helyi szokásokat). Minden ötvenes éveket idéző külcsín ellenére a belbecs viszont merészségben, ritmusban teljesen mai, friss és ropogós. Asanisimasa: 7/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.