Elsősorban a szociális szférában dolgozó pedagógusok és szociális munkások, természetesen az ellátottjaik, valamint a független-filmes szcéna kedvelőinek érdeklődésére tarthat számot ez a remek kis film, az Átmeneti állomás, mely egy gyermekeknek fenntartott nevelőotthon falai között játszódik. A történet főszereplői az otthon huszonéves, szintén zűrös körülmények között felnőtt nevelői, valamint az otthon “rendes” lakói. Középpontban az erős, határozott Grace (Brie Larson) áll, aki bonyolult kapcsolatban áll Masonnel (John Gallagher Jr.), a kissé bohókás kollégával. Új lakó érkezik az otthonba, önfejű és cinikus tinédzser Jayden (Kaitlyn Dever) személyében, aki már többször kísérelt meg öngyilkosságot. Közben az otthon nehézfiúja, a tehetséges, de igen nehéz természetű rapper, Marcus (Lakeith Lee Stanfield) elérvén a 18 éves életkort, elhagyni készül a kótert és ettől senki nem lesz nyugodtabb, valamint Grace terhességi tesztje is -Masonnek köszönhetően- pozitív lesz.

A film cselekménye tehát pontosan olyan, mintha az élet írta volna egy teljességgel szokványos nevelőotthon hétköznapjaiban, ennyiben az Átmeneti otthon meg is felel a független-film jellegzetes ismérvének, miszerint spontán, életszagú, természetes és hiteles. Destin Cretton munkája azonban annyival túlnő az efféle témát boncolgató dokumentumfilm szárazságán, hogy ezeket a banális, hol megdöbbentő és gyomorszorító, hol viszont szívet melengető, vagy akár kifejezetten vicces pillanatokat szép ívet húzó drámai történetté tudja kifeszíteni. Klasszikusan szép, keretes szerkezetű történet ez nehéz sorsokról, valamint az azon való felülemelkedés különféle módozatairól, a felelős gondolkodásról és gondoskodásról, szeretetről, szerelemről és barátságról.

Mindazonáltal, Cretton nem megy el szó nélkül e nehéz munka buktatói, problémái mellett sem. A cselekmény egyik fő motorja tulajdonképpen az a gigászi munka, amit a nevelők annak érdekében folytatnak, hogy egyáltalán szóba tudjanak állni a legtöbbször konokul összezárt ajkakkal, ökölbe szorított kézzel és merő görcsben hozzájuk kerülő gyerekekkel, akikkel kivétel nélkül olyan dolgok történtek korábban, amelyeket címlapon szoktak közölni az olcsó bulvárlapok. Szó esik arról a konfliktusról is, mely a gyerekek között, a “sűrűjében” dolgozó nevelők és az íróasztal mögött ülő, egyetemet végzett, teoretikusan gondolkodó vezető (pszichológusok) között áll fenn és aminek következtében sok helyen borulni is szokott az íróasztal. Ezekhez képest szinte csak részletkérdésként kerülnek elő olyan személyes kérdések, mint egy ilyen helyzetben, ilyen munkában, ilyen előélettel való gyermekvállalás, a magánélet és a munka összehangolása, valamint az, hogy az intézet falain kívül meddig van joga, lehetősége és indoka beavatkozni a nevelőnek… A felvetett kérdések közül mindre természetesen nem születhet válasz, viszont gondolkozni ér. Sőt, kötelező. Asanisimasa: 8/10